Őszi alkony
(Keresztanyámnak)
Hulló őszi levelek,
piros, sárga színek a zöld gyepen...
Búcsúzik a fény meg a nyár,
nőnek az árnyak,
... és lassan véget ér az életem.
Elmegyek, pedig még nem is éltem.
Szerettelek titeket, emberek.
Én jót akartam,
ha nem is mindig sikerült,
hogy mindenkinek jó legyen.
Ha elmegyek,
nem marad belőlem, csak a Szeretet,
mely tovább él a Mindenségben,
egy fénysugár az őszi alkonyatból,
egy szín, mely munkából jövet
rátok mosolyog minden sziromlevélben.
(1976)
/u.a./
Mondschein-szonáta
Lágy triolák mély hangok bársonyán,
a zengő húrok álmodó szaván...
Lelkem bódultan ring a hangokon,
mint ezüst holdfény hűs hullámokon...
Ó csodás Mester, vén, süket zenész,
míg bánat őröl, gond és szenvedés,
hogy tudsz álmodni és szeretni még,
és átölelni mindent, ami szép!
A Sors neked már csak gyötrelmet ád,
s írsz halhatatlan, szent Melódiát.
Csak ülök megbűvölten, s engedem,
hogy átzuhogjon fáradt lelkemen
az édes Dallam, melyben ott remeg
a földöntúli, tiszta Szeretet...
(1975)
381: na bak öbön. Ezt fejtsétek meg!
Hát, persze, Weöres, a Sanyika, csupa zene és szellem.
nab: a 127-ben még kérdezel, a 128-ban meg kijelentesz, pedig be sem vagyok jelentve.
Hirdetésemnek nagy sikere volt, cisz-moll eztán minden este orgonál vagy hallgatja, éngemet meg lekötött egészen a 2007-es évad végéig. Addig a kicsi/k/ kijárnak három osztályt, akár óvodait, akár iskolait, mert még titkolódzik, utána meg költők lesznek.
A te gyereke/i/d különben : a kérdések ugyanazok, a feltételek dettó.
Holnap megint péntek, jön a Kovács Sándor, és még nincs elefánt-húzta mozdonyos vers, pedig:
Érkezik a vándorcirkusz,
hoznak elefántot,
tarka bohóc vezeti,
Füsti Pisti követi,
ilyet sose látott.
/Weöres Sándor: a Polyrhythmia-Vásár-ából/
VASBIKA
Időnként elutaztunk, vasutas
család könnyen mozoghat...Látom az
adorjánházi vagy a csöglei
utcát, Veszprémben meg az elemit,
ahol Jolánka néni tanított,
szigorú nő, de igazságos. Ott
folyt a Tapolca: állok a hidon
s nagykarimás, piros búr-kalapom
tükrözi a víz...Máskor meg anyám
operálták a pesti klinikán,
s felhoztak: az egész városból csak egy
kép maradt a fejemben: a sinek
végén, a Keletin, mint hős, derék,
önfeláldozó, végső, szörnyű fék,
valami áll, vad fejét leszegi
s két ütközőjét szembeszegezi
a befutó mozdonnyal; micsoda
erő volt a neve is: Vas-bika!
/Szabó Lőrinc; Tücsökzene-54/
381: na bak öbön. Ezt fejtsétek meg!
Hát, persze, Weöres, a Sanyika, csupa zene és szellem.
nab: a 127-ben még kérdezel, a 128-ban meg kijelentesz, pedig be sem vagyok jelentve.
Hirdetésemnek nagy sikere volt, cisz-moll eztán minden este orgonál vagy hallgatja, éngemet meg lekötött egészen a 2007-es évad végéig. Addig a kicsi/k/ kijárnak három osztályt, akár óvodait, akár iskolait, mert még titkolódzik, utána meg költők lesznek.
A te gyereke/i/d különben : a kérdések ugyanazok, a feltételek dettó.
Holnap megint péntek, jön a Kovács Sándor, és még nincs elefánt-húzta mozdonyos vers, pedig:
Érkezik a vándorcirkusz,
hoznak elefántot,
tarka bohóc vezeti,
Füsti Pisti követi,
ilyet sose látott.
/Weöres Sándor: a Polyrhythmia-Vásár-ából/
VASBIKA
Időnként elutaztunk, vasutas
család könnyen mozoghat...Látom az
adorjánházi vagy a csöglei
utcát, Veszprémben meg az elemit,
ahol Jolánka néni tanított,
szigorú nő, de igazságos. Ott
folyt a Tapolca: állok a hidon
s nagykarimás, piros búr-kalapom
tükrözi a víz...Máskor meg anyám
operálták a pesti klinikán,
s felhoztak: az egész városból csak egy
kép maradt a fejemben: a sinek
végén, a Keletin, mint hős, derék,
önfeláldozó, végső, szörnyű fék,
valami áll, vad fejét leszegi
s két ütközőjét szembeszegezi
a befutó mozdonnyal; micsoda
erő volt a neve is: Vas-bika!
/Szabó Lőrinc; Tücsökzene-54/
Talált-süllyedt!
Estére néhány rövid vers, mert ilyenek vannak "kéznél":
Néhány ütem egy zeneműből
Hegedűkön két lassú szólam úszik,
egyik megnyergeli a kürtöket,
vágtatni kezd, társa utána-kúszik,
hárfán föl-le futkosva integet.
Ki e zenemű szerzője?
A következő verset fogom cisz-moll gyermekének vagy gyermekeinek megtanítani, ha komolyan veszi ajánlatomat a kocertlátogatása idejére:
Eulenspiegel a sírban
A bajok tetvekként csípnek, barátom,
szánlak, hisz engem is szúrkált a vész.
Én marcipánt falok a másvilágon,
te vakarózz, elmúlik az egész.
A cukrász ugyanaz; én is csak a marcipánt szeretem.
Ma is vörösen kelt fel a nap a tegnapi viharos frontátvonulás után, tehát Weöres:
Jégveremben, fagyos réten
harangoznak Kecskeméten,
fülig hó a bálteremben,
így táncolnak decemberben.
A keringő táncos lányok
mind átlátszó jégkristályok,
csörömpölnek elöl-hátul,
a kuvasz is rájuk bámul.
A borbélyok nekiállnak,
jégcsapokat borotválnak.
A zenészek nekidülnek,
zegernyét, dért hegedülnek.
/A Rongyszőnyeg II.- 9. darabja/
Anton Webern emlékére
A sötét szárny teletüzdeli
a nyomorúságot vak tollakkal.
Ezek a ködbe ható nyilak
a lázadás életlen fegyverei.
Sosem érjük el
legmélyét a nyomoruságnak.
Tegnap volt 75 éve, hogy elhunyt Paul Dukas, akinek legismertebb művét, a Goethe balladájára írt "A bűvészinas" c. szimf. scherzót 109 éve, éppen május 18-án mutatták be Párizsban a szerző vezényletével. Ez is szerepelt a ma reggeli Muzsikálóban.
De ki volt az a Goethe?
SAJTÓHIBA
Enciklopédiában olvasom:
Goethe, költő, író, természettudós stb.
élt 1749-1742.
Tehát visszaélt
idővel, élettel, halállal.
Csak hét évet élt,
azt is visszafelé.
Elképzelem,
ahogy a születés lepedőjéről
az első fürösztés elől
az előző percbe tünik.
És növekedik
a tegnapba, tegnapelőttbe.
S a holnapban nyoma sincsen.
Egy évvel születése előtt:
járni tanul.
Két évvel születése előtt:
beszélni tanul.
Öt évvel születése előtt:
olvasni, írni tanul.
Hét évvel születése előtt:
meghal.
S volt közben költő, író, tudós,
miniszter, apa stb.
Mit tapasztalt?
Úgy érdemesebb?
Vagy csak gyorsabb a siker?
Ki tudja, mi a zegernye?
Most van legközelebb a /19/-ben felvezetett Villon-ballada másik műfordítás-változa-
tához:
BALLADA A PÁRIZSI NŐKRŐL
Azt mondják, édesen beszélnek
Firenzében, Veneziában,
S kerítenek a nők, ha vének,
És mind mester a pletykaságban,
Rómában és Lombardiában.
Genfi nők szája se kicsi.
Járj Piemontban, Savoyában -
Nincs jobb csőr, mint a párizsi.
Tanárai a szép beszédnek
A nápolyi nők általában,
S úgy hírlik, jól tereferélnek
A német nők Germániában;
Egyiptomban, Hungáriában,
S a spanyol nők - ez már döfi!
Görögországban mennyi lány van,
De legjobb csőr a párizsi.
Bretonok, svájciak mit érnek,
S Gascogne-ban és Normandiában?
Nálunk beszédesebb a méreg
A Kicsi Hídon két kofában.
De Calais-ben és Angliában
(Más népet ki tud mondani?)
Nincs párja, még Valenciában
Sincs jobb csőr, mint a párizsi.
Ajánlás
Herceg, a díjat e vitában
Csak a párizsi hölgy viszi.
Járhatsz akár Itáliában -
Nincs jobb csőr, mint a párizsi.
/Vas István fordítása/
Zárjuk a napot Sapphóval, ha ma már hódoltunk neki:
RÉGEN ELZENGTEK
SAPPHO NAPJAI
A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel téptük a kényes leány
hegedü-testét, vad-vad hangokig
csigázva, hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó...Nincs ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.
Kinek szólsz, lélek? Mondják, milliók
nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó, amely csupán 'tiéd'?
De istenem, hát testvér az, aki
nem hallja meg testvére panaszát,
ha nem 'övé' is? Önző a világ:
csak közös inség, közös láz, közös
zavar dadog, - a többi csönd s magány.
A líra meghal, és a szerelem,
mint a galambok csókja, hangtalan.
Óh, kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen elzengtek Sappho napjai.
Csókolj! A líra meghal, és a bús
a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, s szíve
itta az embert, testvérszív; - ma nyáj,
megúnt baján kérődző.Légy sziget
s várj napot a mocsárból! Különös
gubók szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.
/Babits Mihály/
Ady igaz, ösztönző és jó barátjának ajánlotta a következő verset, amit aztán Kodály megzenésített az op.9. "Öt dal" között más Ady és Balázs Béla versek társaságában 1915-18 közt, zongora-kiséretes énekhangra /én most debut kedvéért írom be, aki csak tanuljon japánul/:
Sappho szerelmes éneke
Boldog legény, istenek párja,
Szemben ki ülhet szép szemeddel,
Édes kacajos közeleddel,
Kacajoddal, mely sziven-vágva
Fogja a mellem.
Ha csak már látlak, elalélok,
Torkomon a szavak elfulnak,
Bőrömre zápor-szikrák hullnak,
Szememben sötét, vad árnyékok
S lárma fülemben.
Hideg verejték veri testem,
Remegően, félve, halóan,
Az őszi fűszálnál fakóbban
Állok és már érzem a vesztem,
Meghalok érted.
115 - én is nagyon örültem a műsornak, hála az égnek, hogy van ilyen! Valóban, talán több volt a lexikai kérdés, dehát tudjuk, azzal könnyebb igazságosan mérni. S nagy gyönyörűség volt a gyerekek éneke!
Emlékeztek az régi - anno! - zenei műveltségi vetélkedőkre, este, szinte fő műsoridőben, milyen hihetetlenül felkészült felnőtt versenyzők tartottak magvas kiselőadásokat a gondosan összeállított, ugyancsak nehéz kérdésekre?! Még most is hallom Kroó Gy. hangját, amint a Beethoven vetélkedő válaszait értékelte...
Letűnt kor?...
Ha már volt vers podium pódium-ajánlatára /ld. ma Tyi Alec Szandra!/, legyen egy pódium-vers a zenés versek közé!
Vers a pódiumon
A szép nőt, aki előttünk szaval,
belső vonóként villamos haja
gyökereitől le egészen a
lábujja hegyéig fényvihar
súrolja végig, élő hegedűt.
Hogy zeng, vibrál, tündöklik! Mindenütt
gyönyör csap ki belőle, röpke láng,
homlokán, mellén:
a vers láng gyanánt
csókolja, belül, árad, megapad
s átvilágítja, szívet, csontokat
zendít: a test, mint áruló üveg,
szinte mutatja, minden üreget,
hogy kitölt benne dallam és ütem, -
és együtt borzong az egész terem,
mikor a piros torkon s ajkon át
öntudatunk kéjes szüneteként
a szép húsból átszikrázik belénk
a szellem, a költő, a túlvilág.
/Szabó Lőrinc, Tücsökzene-304/
Bartók op.16: "Öt dal" hiányzó két darabja zongora-kiséretes énekhangra.
/Ady Endre versei/
Az ágyam hívogat
Lefekszem. Óh, ágyam,
Óh, ágyam, tavaly még,
Tavaly még más voltál.
Más voltál: álom-hely,
Álom-hely, erő-kút,
Erő-kút, csók-csárda,
Csók-csárda, vidámság,
Vidámság. Mi lettél?
Mi lettél? Koporsó,
Koporsó. Naponként,
Naponként jobban zársz,
Jobban zársz. Ledőlni,
Ledőlni rettegve,
Rettegve fölkelni,
Fölkelni rettegve,
Rettegve kelek föl.
Fölkelni, szétnézni,
Szétnézni, érezni,
Érezni, eszmélni,
Eszmélni, meglátni,
Meglátni, megbujni,
Megbujni, kinézni,
Kinézni, kikelni,
Kikelni, akarni,
Akarni, búsulni,
Búsulni, elszánni,
Elszánni, letörni,
Letörni, szégyellni,
Szégyellni. Óh, ágyam,
Óh, ágyam, koporsóm,
Koporsóm, be hívsz már,
Be hívsz már. Lefekszem.
Egyedül a tengerrel
Tengerpart, alkony, kis hotel-szoba.
Elment, nem látom többé már soha,
Elment, nem látom többé már soha.
Egy virágot a pamlagon hagyott,
Megölelem az ócska pamlagot,
Megölelem az ócska pamlagot.
Parfümje szálldos csókosan körül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül,
Lent zúg a tenger, a tenger örül.
Egy Fárosz lángol messze valahol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol,
Jöjj, édesem, lent a tenger dalol.
A daloló, vad tengert hallgatom
És álmodom az ócska pamlagon
És álmodom az ócska pamlagon.
Itt pihent, csókolt, az ölembe hullt,
Dalol a tenger és dalol a mult,
Dalol a tenger és dalol a mult.
MÁJUS
Öthónapos
megdagadt kis hasával
csöndes terhét végigviszi az áradt
mezőkön; óvatos
akkordot vágnak
hárfázó fák szikár karukkal
a légbe
botticellis
ütemre a vizek lassabban mennek
teltebb
sodruk fölött eláll alélt szél
mint egy
félignyitott szájon elaludt dal.
/Márai Sándor/
Ma volt a kárpát-medencei középiskolások Bartók-vetélkedőjének a döntője.
Nyolc lelkes csapat /nyertek a Budaörsiek/, jó téma, alapos felkészülés, izgalmas verseny, jó zsüri és műsorvezetés, bravó, így kell a fiatalokat elvezetni Bartókhoz, persze áldozatkész tanárokkal.
Már máskor is beszámoltam egy elődöntőről, tetszett az is, így vártam a döntőt, és nem bántam meg. Kicsit túlsúlyos volt a lexikális számonkérés /pl. kinek ajánlotta B. a VI. v4-t? = Kolisch kvartett/, vagyis én több lényegi "kérdéssel-feladattal" foglalkoztattam volna a fiatalokat /pl. énekelniök kellett ugyan népdalokat, de nem volt zongoráztatás stb./.
Ide most a megzenésített Ady versek kívánkoznak /op. 16; 1916-ból, Reinitz Bélának ajánlva/, Öt dal címmel /zongora-kiséretesek/:
Három őszi könnycsepp
Őszi délben, őszi délben
Óh, be nehéz
Kacagni a leányokra.
Őszi éjben, őszi éjben
Óh, be nehéz
Fölnézni a csillagokra.
Őszi éjben, őszi délben
Óh, be könnyű
Sírva, sírva leborulni.
Az őszi lárma
Hallottátok már,
Ősszel, amikor kavarog a köd,
Az éjszakában valaki nyöszörög.
Valami dobban.
Valaki minden jajt összelopott,
Valaki korhadt, vén deszkákon kopog.
Egy régi ember.
Míg élt, sohse volt csillag az egén
S most vágyna egy kicsit szétnézni szegény.
Nem mehetek hozzád
Szép nyár van ott,
Itt nyara van minden pimasznak:
Én meghalok.
Nem akarod?
Te vagy az én szent boldogságom
S én meghalok.
Dalok,dalok,
Mások mehetnek, törnek, élnek
S én meghalok.
Fehér karok,
Tán meg is vártok. Nem öleltek:
Én meghalok.
Bús és balog
Mindenem: csókom, utam, sorsom
S én meghalok.
/ A nem sorban beírt versek hiányzó darabjait legközelebb /
SZERELMES VOLT
A KISHUGOM NAGYON
hegedült búsan az esti szobában
a tártkarú rézállványra hulltan
fehér csuklója villogva hintált
a húrok fölött és a képek tapsoltak
halkan a falon ha megpihent
karcsú vonója.
szerelmes volt
áttetszően lengett a teste
szájoncsókolt és drága játékos
ujjaival símogatta meg a hajamat.
szomorú voltam, mert szomorú volt.
hugom hegedült a kis szobában
fehér csuklója villogva hintált
és képek tapsoltak halkan ha
megpihent karcsú vonója.
/Radnóti Miklós, 1928/
mindegy, külön köszönöm a Weöres-verset Rácz A. emlékére, nem ismertem. Óriási, amikor a szavak mágusa azt mondja a cimbalom mágusának, hogy "Hát nem tudom, hogy is hívjalak?" ...
Wladimir Pachmann
Mit számít már nekünk minden hajdani furcsasága!
Bolond volt, vagy bohóc? Netán lángelme, bolondériákkal
leplezve azt a legbelső magot, lényének azt a titkos lényegét,
mely olyan mindent szétzúzó energiával
hasadt ízekre egy-egy nagy találkozásban,
hogy (menekvésül) vagy bohóckodunk, vagy belepusztulunk?
Bravó, Pachmann! Mert mit tud a középszer? Briliáns
futamokat s üres bravúrokat, háló fölött,
kockázat nélkül, szájtáti sznobok
bámulatára, bamba bírák pontozása közben.
De aki 'látja' ezt, a billentyük fölött: a kótyagos
szukák vonagló tapsa közt a gyémánttal kivert
karperecek táncát a csuklókon, s a ceruzákat nyálazó
ítészek kérődzését egy-egy bárgyú közhelyen
(levágón vagy magasztalón), az - brávó, Pachmann! - mért ne merne
bukfencet vágni frakkosan e fényes cirkuszi porondon,
játszva a bolondot, s a kiöltözött félbolondok
végül el is hiszik, hogy félbolond!
Pedig
csak egy mértéke volt: az a tökéletesség,
mit ő tett föl magának, és alább nem adta.
Igaza volt.
/Rónay György/
Két pénteki vers Radnótitól, ha már vki másutt oly szépen jellemezte ezt a finomlelkű költőt, sokak közt egyik kedvencemet:
KISFIÚ
Ordít a napfényben.
Üstöke bronz, szeme láng.
Csak neki szolgál már
rég a fehér elefánt.
/Részlet a "Papírszeletek" ciklusból/
Péntek. Hiába minden, ó hiába!
Meghalt apa. S meghaltak sorra mind.
De mindazok, akik csak vélem éltek,
élnek ma is nehéz szivemben és
elég egy könnyű rebbenés,
kezemre hogyha röpke lepke száll,
vagy ág érinti vállamat,
ők adnak jelt, akiknek teste már
meghitt mosolygás, illat vagy virág
s csak csontjaik szorongnak lenn a föld alatt.
/az "Ikrek havából"/
FALUSI HANGVERSENY/2.
/Rácz Aladár emlékére/
Kismadarak
Nyitottad az ablakot:
Szállj be napsugár!
Hogy csivogott-csattogott
rengeteg madár:
aranymálinkó, pirók,
feketerigó,
sármány, vörösbegy, kukó,
csíz, tavaszhivó,
pinty, királyka, őszapó -
volt vagy milliom,
elsorolni nevüket
én nem is birom.
Azt tudom csak: valahány
téged szeretett,
mikor szobád ablakát
nyitotta kezed,
behajolt egy lombos ág,
bimbós, eleven:
mind ott ültek gallyain,
aztán kezeden.
Fuvolázták nevedet
a kismadarak,
mind másként! Hát nem tudom,
hogy is hívjalak?
/Weöres Sándor/
