„Semmi sem jellemző annyira egy nyelvre, mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje.”
- Apu, új játékot tudok - ugrott a nyakamba valamelyik nap a kislányom.
Aput majd a hideg lelte ki örömében.
- Félek én attól, lelkem - mondtam neki ijedten -, mindig rossz vége van annak,
ha te új játékot tudsz. Tán már megint locsolót csináltál a cilinderemből?
- Ó, dehogy! - kacagott Panka olyan vidáman, hogy még az óra sétálója is sebe¬sebben sétált örömében. - Ez nem olyan játék, hiszen azt anyukámtól tanultam.
- Micsoda játék az? - kérdeztem még ijedtebben.
- Nagymosás.
Erre én úgy elpittyesztettem a számat, hogy az óra sétálója is lassúbbra fogta a sétát elszomorodtában.
- Nem szép játék. Anyukád is jobban tenné, ha nem játszana olyant.
No, ennél egyéb se kellett Pankának. Jaj, hogy ez az apu mindig csak ilyeneket mond. De most már csak azért is megmutatja, milyen gyönyörű játék az a nagymosás.
Másnap reggel annyi volt a babaszennyes a konyhában, hogy nem tudtam tőle kiférni az ajtón.
- Ejnye, fiam, micsoda munka ez - morogtam bosszúsan -, úgy kell átmászni az embernek ezen a ruhahegyen, mint hangyának a vakondtúráson.
- Hja, kérem - rakta Panka csípőre a kezét -, így van ez, mikor nagymosás van a háznál!
- Nem baj, no, én jó nevelésű apa vagyok, hanem az már igazán zokon esett, mikor után hiába hívtam Pankát szappanbuborékot fújni. Az szokott a rendes ebéd utáni szórakozásom lenni, hogy Pankával telecsepegtetjük a szőnyeget, és aztán anyuval összeveszünk érte.
Egész elszomorodtam, mikor Panka azzal fizetett ki:
- Hogy is ne, éppen most érünk rá az ilyen bolondságra, mikor nagymosás van a háznál.
- No jó, majd estére - biztattam magamat. De nincs az az igazi mosóasszony, aki olyan jóízűeket nyögjön, mint Panka vacsora után:
- Jaj, csak keserves kenyér a mosónéé. Még az életét is megunja az ember a teknő mellett. Meg ám, még a mosdó mellett is. Mert ott is hűlt helye volt másnap reggel a szappannak. Az ember ilyenkor nem tehet mást, mint hogy megmosdatja az asszonyt.
- No - mondom -, már mosdani is a szomszédba kell járni.
Mást is akartam még mondani, de akkorra Panka úgy ugrott be a konyhából, mint egy fióktigris, akinek a mamukáját kell védeni, s megcsóválta pirosbabos kendővel hátrakötött fejecskéjét.
- Nézze meg az ember, mennyit kötözködik ez az apu! Mosdani lehet szappan nélkül is, de mosni nem lehet.
- Hát már megint nagymosás van nálunk? - felejtettem el a haragomat csodálkozásomban. - Hát van még babaszennyes a világon?
- Az nincs, de szennyes baba van - magyarázta Panka a habos tenyerecskéivel. - Most a babákat mosom sorra.
Hanem a babáknak nyilván nem tetszett annyira a mulatság, mint Pankának. Szólni ugyan nem szóltak semmit, mert nekik nem természetük a panaszkodás, hanem bánatában kinek az orra ázott le, ki meg a szemét felejtette ott a teknőben.
- No, lelkem - kérdem este Pankát -, vége van-e már a nagymosásnak?
- Ó, dehogy, apu, a java még hátra van. Mikor másnap előkerült, tán még a nyelve is kormos volt.
- Nini, te tán a kéményt mosogattad máma? - kérdeztem tőle.
- Ó, apu, ilyen furcsákat is csak te tudsz kitalálni! Hát már kinek jutna eszébe
kéményt mosogatni? Csak a régi bográcsokat hordtam le a padlásról. Annyi volt
a korom szegényeken, hogy alig bírtam róluk lefaragni a tortavágó késsel.
De már erre anyuka is az ölébe vette Pankát, s ott cirógatta végig, ahol a leggömbölyűbb. Alig bírtam megvigasztalni szegénykét:
- Nono, csacsikám, hiszen nem olyan nagyon haragszik anyu, csak teszi magát - simogattam meg a szöszke haját.
- Hiszen nem azért sírok én - fuldokolta Panka -, hanem azért, mert már kifogytam minden mosnivalóból.
- Hála legyen az istennek - örültünk meg mind a ketten. Legalább holnap nyugodtan mehetünk kalapot próbálni. (Mink ugyanis mindig együtt próbálunk kalapot az anyukánkkal. Nekem kell kikeresnem, hogy melyik áll neki legrosszabbul. Azt aztán nyugodt lélekkel meg meri venni, mert az mindenki másnak bizonyosan tetszeni fog.)
Hát nyugodtan elmentünk, nyugodtan is hazatértünk, csak a nagy csendességen ijedtünk meg az ajtóban. Szakácsnénk ott bóbiskolt a konyhaszéken, Panka pedig ott guggolt mellette a földön.
- Mi újság, öreg? - szaladtam oda rosszat sejtve.
Ő pedig boldog mosolygással terjesztette elénk a szappanos tenyerét.
- Megint nagymosás volt nálunk!
- Mit mostál már megint, te rosszkor lett?
- Megmostam a lekváros tésztát.
De már erre akkorát kiáltottam, hogy mind a hárman belefehéredtünk, csak Panka tette össze a tésztás kacsóit a maga igazát ismerő lélek nyugalmával.
- Ne haragudj, apukám, nagymama egyszer azt mondta, hogy Félegyházán
a lekváros tésztát piszkos tésztának hívják. De a mienk már nem piszkos ám!
„A fákon a duzzadt bimbó már fakadni, nyílni kész. Fekete földágyában a magfogságából kitörő rügyecske… a földet emelgeti.
De még csak kíváncsiskodó, félve tapogatódzó mindenütt az élet. Mert a Naptól mosolygó fényes tavaszdélelőttre hideg, szeles… éjszakák még fenyegethetnek faggyal is.
Ám egyszerre megváltozik a világ. Elszáll minden félsz… zöld lombot vet az ág, és kiül az ágra a virág.
És innen már nincs visszaút! Nincs menekvés vissza a rügyekbe, még ha dermesztő hideget fúj a szél is… Növekedni, fejlődni kell, hajtássá, gyümölccsé lenni, teljes életet élni, amíg eljön a tél.
A változás mindennapos, a kert benépesül. Ma itt a retek sorol, holnap ott a borsó hegyesedik, és holnapután kivirágzik a cseresznyefa is.
Millió és millió virág a kert. Pazar bőséggel szórt kezdet, ígéret, remény. Ezerféle titkos, szép szülés, milliárdnyi születés.
Mert nyílnak a bábok is: onnan fényes bogár repül. Nyílnak a mikroszkópi bölcsők: onnan milliárd magzat szóródik szerteszét. A télben megdermedt, megfogyatkozott élet naponta új gyarapodása, végtelen feltámadásai.
Illattal, színnel, élettel teli a kert. A nárcisz sárga-fehér csillagát mutatja, a tulipán piros virágfejét. A verebek harsány nagy zsivajjal járnak, a cinkék csendben az odút környékezik. Bennük tojások, fiókák reménye él, a fészekhelyet, az otthont keresik.
Meredekebben jár, egyre fényesebb kört ír a Nap. Sarjad és kövérül a fű. A pásztortáska becőlétráján lágybogár kapaszkodik. A gyermekláncfű kicsi Napvirágán méhecske taposkál szerelmes bódulatban. Az aranyeső sárga bokra fölött délceg dongó köröz. Cikázva száll tovább a vágyakozó, virágos fák felé, és elrejti őt a kert.”
Volt egyszer egy szegény ember, annak annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka, és a falujának minden lakosát meghívta már komának. Mikor tehát megint kisfia született, kiült az országútra, hogy az első arra jövőt megkérje, legyen a komája.
Akkor egy szürke kabátos öregember jött arra az úton, azt kérte meg, s az öreg szívesen el is fogadta a meghívást, elment vele, és segített megkeresztelni a fiúcskát.
Ez az öregember egy borjas tehenet ajándékozott a szegény embernek; az a borjú ugyanazon a napon jött a világra, amelyiken a fiú született, és a homlokán elöl aranyos csillag volt. Azt mondta az öregember, hogy ez a borjú legyen a kisfiúé.
Mikor a fiúcska felcseperedett, mindennap kiment az időközben hatalmas bikává fejlődött állattal a legelőre. A bika beszélni is tudott, és mikor felértek a hegytetőre, így szólt a fiúhoz:
- Te csak maradj itt, és aludj egyet. Közben én majd keresek magamnak legelőt.
Amint a fiút elnyomta az álom, a bika villámnál is sebesebben felvágtatott a nagy égi legelőre, ahol arany csillagvirágokat evett. Naplementekor visszasietett, felkeltette a fiút, és aztán együtt hazamentek. Így történt ez mindennap, míg csak a fiú húszéves nem lett.
Akkor egy napon így szólt hozzá a bika:
- Most ülj föl a két szarvam közé, és én elviszlek a királyhoz. Akkor aztán kívánd azt tőle, hogy adjon neked egy hét sing hosszú kardot, és mondd, hogy ki akarod szabadítani a lányát.
Hamarosan megérkeztek a királyi várhoz. A fiú leszállt a bika hátáról, a király elé járult, és elmondta, miért jött.
A király szívesen átadta a kért kardot a pásztorfiúnak, de nemigen reménykedett abban, hogy a leányát viszontlássa, mert már sok bátor ifjú próbálkozott a kiszabadításával, de hiába. Ugyanis egy tizenkét fejű sárkány rabolta el a leányt, és ez a sárkány nagyon-nagyon messze lakott, ahova senki sem tudott eljutni. Az odavezető úton először is egy áthághatatlan óriás hegység terült el, másodszor egy széles, viharos tenger állta útját az oda igyekvőknek, harmadszor pedig: a sárkány egy lángpalotában lakott. Még hogyha sikerül is valakinek átjutnia a hegységen és a tengeren, akkor sem tudott volna áthatolni a hatalmas lángokon, és ha mégis valami csoda folytán átjutott volna a tűzön, akkor a sárkány végzett volna vele.
Ahogy a fiú megkapta a kardot, felült a bikája szarvai közé, és egyetlen pillanat alatt a hatalmas hegyláncnál termettek.
- Na, itt aztán nyugodtan visszafordulhatunk - mondta a fiú a bikának, hiszen lehetetlennek tartotta, hogy átjuthassanak ezen az akadályon.
A bika azonban azt felelte: - Várj csak egy pillanatig! - és azzal letette a fiút a földre. Alighogy ez megtörtént, nekiiramodott, és hatalmas szarvaival az egész hegyláncot félretolta, így azután tovább tudtak menni.
Akkor a bika újra szarvai közé ültette a fiút, és hipp-hopp, ott termettek a tenger partján.
- Na, most aztán vissza is fordulhatunk! - mondta a fiú. - Hiszen ezen a viharos tengeren senki emberfia át nem tud kelni!
- Várj csak egy pillanatig - felelte a bika -, és kapaszkodjál meg jól a szarvamban.
Azzal lehajolt a víz színéhez, és elkezdett inni. Felitta az egész tengert úgy, hogy száraz lábbal átkelhettek rajta, mint valami legelőn. Nemsokára meg is érkeztek a lángpalotához.
De már itt messziről olyan hőség áradt feléjük, hogy a fiú nem bírta kiállni.
- Állj meg! - kiáltotta oda a bikának. - Ne menj tovább, mert mind a ketten elégünk!
A bika azonban egészen közel futott a lángokhoz, és egyszerre csak az egész tengervizet, amelyet előzőleg felhörpintett, a lángokra zúdította úgy, hogy azok nyomban kialudtak, és ezáltal olyan áthatolhatatlan füst keletkezett, hogy az egész égboltot elborították a füstfelhők.
Egyszer csak aztán dühtől tajtékozva kirohant a szörnyű füstből a tizenkétfejű sárkány.
- Na, most aztán rajtad a sor - szólt a fiúhoz a bika. - Jól vigyázz, hogy a szörnyetegnek mind a tizenkét fejét egyetlen csapással levágjad!
A fiú összeszedte minden erejét, két kezébe fogta a hatalmas kardot, és olyan hirtelen vágással találta el a hatalmas szörnyeteget, hogy valamennyi feje egyszerre lehullott. De a sárkány törzse még mindig ott vonaglott, úgy, hogy a föld is rengett belé.
A bika azonban fölkapta a szarvára a sárkány törzsét, és úgy felhajította a felhők közé, hogy nyoma sem látszott többé. Aztán így szólt a fiúhoz: - Én elvégeztem a feladatomat. Most eredj be a palotába. Ott megtalálod a királyleányt, vezesd őt vissza az apjához!
Ezzel elfutott az égi legelőre, és a fiú soha többé nem látta.
A fiú pedig megtalálta benn a kastélyban a királyleányt, aki végtelenül boldog volt, hogy megszabadult az undok sárkánytól. Hazamentek a lány édesapjához, megülték a lakodalmat, s nagy volt az öröm az egész birodalomban.
Egyszer egy hatalmas nagy felhő úgy eltakarta az eget, hogy három napig nem lehetett látni a napot. A kiscsibéknek nagyon hiányzott a napsugár. – Hová tűnhetett a napocska? – kérdezték. – Keressük meg, hívjuk vissza az égre! – Igen ám, de hol találjátok meg? – kotkodácsolt a kotlós. – Tán bizony tudjátok, hol lakik? – Nem tudjuk – csipogták a kiscsibék –, de majd mindenkit megkérdezünk, akivel összetalálkozunk. – Koty-koty-koty, jól van, menjetek – mondta a kotlós, és ahogy illik, útravalót készített a csibéknek. Adott nekik kicsi zsákot, kicsi zacskót, a zsákocskában magocskát, a zacskóban meg mézeskalácsot. A kiscsibék útra keltek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak a káposztáskertbe értek. Látják, hogy az egyik káposztalevélen ül valaki, nyújtogatja a szarvát, hátán hordja a házát. Egy csigabiga! A kiscsibék megálltak, megkérdezték tőle: – Csigabiga, nem tudod, hol lakik a napocska? – Én nem tudom, de ott ül a kerítésen a szarka, ő bizonyosan tudja. A szarka meghallotta, hogy emlegetik, hát mindjárt közelebb röppent, és csirregni kezdett: – Csibe, csibe, kiscsibék, hová mentek, kiscsibék? – Elbújt a napocska, megyünk, megkeressük. – Én is megyek, én is megyek! – örvendezett a szarka, és még közelebb röppent. – De tudod-e, hol lakik? – kérdezték tőle. – Azt biz’ én nem tudom, de nyúl koma talán tudja, itt lakik a szomszédban, a répaföld csücskében. A kiscsibék meg a szarka elmentek a répaföldre. Mikor látta a nyúlt, hogy vendégek közelednek, fejébe húzta a sapkáját, a bajuszát megpödörte, és a háza kapuját még jobban kitárta. – Nyulam-bulam – csipogták a csibék, csirregte a szarka –, a napocskát keressük, nem tudod, hol lakik? – Azt biz’ én sem tudom, de a szomszédom, a kacsa bizonyosan tudja. Itt lakik a nádasban, a patak közelében. No, elmentek a nádasba, a nyúl is velük ment. A patak partján megtalálták a kacsa házát meg egy szép piros ladikot, a ház mellé volt kikötve. – Hé, szomszédasszony, itthon van-e kelmed? – kiáltotta a nyúl. – Itthon, itthon! – hápogott a kacsa. – A tollamat szárítom, három napja nedves, nem süt a napocska. – Éppen őt keressük! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, a nyúl meg buzgón bólingatott hozzá. – Nem tudod, hol lakik? – Azt biz’ én sem tudom, de a patak túlsó partján, az odvas bükkfa alatt lakik a sün, az bizonyára tudja. Beültek mindannyian a csónakba, áteveztek a patakon, hogy megkeressék a sünt. Meg is találták, ott szunyókált sün koma a bükkfa tövében. – Sün, sün, sün koma! – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, a nyúl meg örvendezve ugrándozott. – Nem tudod, a napocska merre-hol lakik? Három napja nincs az égen. Tán csak nem betegedett meg? A sün előbb gondolkozott kicsit, azután így szólt: – Már miért ne tudnám! Tudom én, hol lakik, meg is mondom nektek. A bükkfa mögött van egy nagy hegy, a hegy fölött egy nagy felhő, a felhő fölött az ezüst hold, onnét a napocska csak egy bolhaugrás! ĺgy szólt a sün, azzal fogta a botját, fülére húzta a sapkáját, és indult, hogy mutassa az utat. No, útnak eredtek. Mentek, mendegéltek, egyszer csak megérkeztek a nagy hegy csúcsára. S mit láttak? A hegy csúcsának a csücskébe beleakadt egy rettentő nagy felhő, nagyobb, mint három lepedő… A kiscsibék, a szarka, a nyúl, a kacsa meg a sün mindjárt felmásztak a felhőre, jó erősen megfogóztak benne, azután – huss! – repültek a felhő hátán, meg sem álltak a holdig. Mikor a hold észrevette őket, egyszeribe ragyogni kezdett ezüstös tányérja. – Hold, hold, ezüst hold – csipogták a kiscsibék, csirregte a szarka, hápogta a kacsa, s a nyúl meg a sün is szépen kérlelte –, mutasd meg nékünk, hol lakik a napocska! Három napja nincs az égen, három napja vacogunk! Úgy látszik – gondolták –, elaludt a napocska, nem akar felébredni. S akkor egyszerre rázendítettek: a kiscsibék csipogtak, a szarka csirregett, a kacsa hápogott, nyulam-bulam makogott, a sün pedig az ablakon kopogott a botjával. – Napocska-korongocska, kelj fel! Süss ki, napocska! A napocska felébredt, nagyot ásított. – Ki az, ki kiabál? Ki zavarja álmomat? – Mi vagyunk itt, a kiscsibék, a szarka meg a nyúl, a kacsa meg a sün. Eljöttünk, hogy felköltsünk, éppen reggel van! – Jaj, jaj, kelnék én, de hát hogyan keljek? – szomorkodott a napocska. – Három napig eltakart egy fekete felhő. Hiába sütök, mégsem ragyogok, úgy bepiszkolódtam. Amint a nyúl ezt meghallotta, mindjárt kerített egy vödröt, s elkezdte hordani a vizet. A kacsának sem kellett több – egyszeriben mosni kezdte a napot. A szarka a törülközővel törülgette, a sün a tüskéivel kefélgette. A kiscsibék meg a porszemeket fújogatták le az álmos napocskáról. Ez aztán igazi nagytakarítás volt! Egykettőre úgy megtisztították a napot, hogy menten kibújt a házából, kiballagott az égre, és vidáman ragyogott. Gondolhatjátok, micsoda öröm volt odahaza! A kotlós kifutott az ólból, maga köré hívta a kiscsibéket, és azóta is ott futkosnak az udvaron, magot keresgélnek, s ha jóllaktak, a napon melegszenek. Szlovák népmese
Sziasztok! Most találtam erre a topicra,ajánlottam már a többieknek is az oviban olyan kellemesen hasznos!
Gondolom írhatok ide Ghymessel kapcsolatos gyerek-sztorikat!
Ez most történt,a múlt héten,a Kossuth-Díj lázában amikor minden felnőtt az oviban méltatta a Szarka testvérek nagyságát kupaktanácsba gyűlve,a gyerekek pedig értetlenül nézték,hogy mi ez a nagy lelkesedés,ami napokig nem múlik!?
Egy délután alváshoz készülődve Timi óvónéni,a kolléganőm új meséskönyvet vett elő,amiben ugyanazok a régi mesék voltak,de a fílingje más volt. Az első mese,ahol felcsapta a könyvet,a "Nagytakarítás a napnál " c. volt,és én ennek egyből megörültem ,mert már olyan régen meséltük!
Mielőtt a gyerekek jóváhagyták volna,én kértem,hogy legyen ez. Aztán Timi mesélte a fázós csibéket,meg a tyúkanyót,aztán képbe került a szarka.Erre persze kuncogva jegyezte meg Timi,hogy hát ezért kellett ezt mesélni! Az egyik kisfiú pedi,azonnal eszmélt,felült,és mint aki megvilágosodott,csak ennyit szólt:" ahá! a Szarka testvérek! "
Gergely napjának ünnepét IV. Gergely pápa rendelte el 830-ban, elődjét, I. (Nagy) Gergely pápát (509–604), iskolák alapítóját, a gregorián-éneklés megteremtőjét az iskolák patrónusává tette.
A magyarországi Gergely-járás szokása a középkori szegény sorsú tanulók ünnepekhez kapcsolódó mendikálásából ered, később Balázs napjához( február 3.), majd Gergely napjához kötődött.
A gyerekek dobbal, zászlóval, tarkán, pántlikásan felöltözve , nótázva, énekelve járták az utcákat, házakat, hogy az iskolázatlan gyerekek kedvet kapjanak az iskolába járásra.
A Gergelyjárók élén a kormos képű, karikás ostorral pattogtató morjó(bajazzó)futkosott, aki mímelve versikézett:
Miért bámulsz reám, vén vasorrú bába.
Nem láttál még embert angyali formába?
Távozz ez ártatlan seregtől messzire,
Mert másként jót húzok hátad közepire.
(Réső Ensel 1867)
A házakba betérve megkérdezték:
"Van-e katona, ki Pallas táborába beáll?"
A legcifrábbban öltözöttet kengyelfutónak nevezték, aki az ágyra heveredett, s a többiek az asztalt kőrbe állva énekeltek a házigazdának. A gazda, valamilyen adománnyal megjutalmazta Őket, amit a nyárs(szalonna) és kosárhordó(tojás, pénz) gyűjtött össze.
Ének és szövegelemének jellegzetes része: "Szent Gergely doktornak..." kezdetű ének, majd így folytatták...
1. FIÚ:
Békességet adjon az Úr e háznépnek,
akiknek lábaik igaz úton lépnek,
közönségesképpen kisdednek, öregnek,
kik az úr utában járni törekednek!
Ezentúl a tavasz újjul virágokkal,
vitézek, kik vagytok ugró paripákkal,
mint árva táborát ti is tanulókkal
méltán kövessetek szép fiaitokkal.
Megleszen immáron Gergely pápa napja,
készülj, gyermek, mindjárt viszlek iskolába,
eleget heverél itthon a kuszkóban,
sokat kandikáltál a kásás fazékba.
Pesta, Peti, Gyurkó, Ádám, Imre, Jankó,
Csuszko, Paszko, Palko, Galaboci, Ferkó!
Ezek mind egyenként táborunkba valók,
elvisszük ezekkel Ruskát, Pannát, Sárát!
Ha ezek nem lesznek, adjatok szalonnát,
szalonnával együtt tojást és az anyját,
görbe garast, márjást, kocrágó Jutkát,
így vesztek Istentől mindenféle áldást.
2. FIÚ
Szerelmes öcséim, kik most el nem jöttök,
mig mi idejövünk, megvirágzik a tök.
Azután pediglen kész lessz a Abcétek,
az Urnak ajánlván mindnyájan bennetek.
MIND
Dicséret, dicsőség,
tisztesség adassék
az Istennek,
csendesség, békesség
legyen e háznépnek,
amen, amen!
Sárkeresztesen ma már csak egy kiszámolóban él a Gergely-járás emléke:
Gyertek gyerekek iskolába,
Ötözzetek papruhába
Inc-pinc Lőrinc
Te vagy odakinn.
(Gelencsér 1981: 193)
A Mura-vidéken, Göntérházán még élő népszokás a Gergely-járás.
„… Még fagyosak… és hidegek az éjszakák, de a nappalok már gyakran hoznak kabátnyitogató enyhülést, és a melengető napfényben jólesik az arcunkat fürdetni.
… napról napra enged a föld fagya, és a megnyíló hajszálcsatornákon át eltűnik, mélybe szivárog a hó.
Megélénkül a kert. A verebek gyakran feledkeznek zajos vitába, hangos csivitelésbe. Egyre bátrabb és vidámabb a cinkék hangja is.
Fölnyílnak az első bábbölcsők, és a szemhunyorító tavaszi fényben eldönögnek, ellibegnek az első álmos rovarok. A fák és halmok védett, napos tövében pedig szerelmes bódulatban rajzanak a napra a pirostarka verőköltő bodobácsok.
Duzzadnak, gömbölyödnek a várandós rügyek. Langyosodó földágyásukban duzzadnak a magvak is. Bennük rúgkapál már, megszületni akar az élet, hogy levél, hajtás és virág legyen. De az éjszakák hideg fuvallata még türelemre int.
Szaga van már a földnek, különös, semmihez nem hasonlítható. És halvány zsengezöld illata a mezőnek, amelyet fölkap és szertevisz a rendetlen márciusi szél.
Várakozik a kert. Vár hallgatagon, magába szállva, vár szorongva és sejtelmesen, mint aki fontos, nagy dologra készül. És várunk mi is vele, a cinkékkel, a földben nyújtózkodó magokkal, a duzzadó rügyekkel együtt. Várjuk, hogy eljöjjön végre a tavaszi gyönyörű csoda, a füvet sarjasztó, bokrot és fát megindító, virágpompával ékes, szép kikelet.”
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy ember, annak volt két fia meg egy kecskéje. Azt mondja egy reggel az ember a nagyobbik fiának:
— Hajtsd ki, fiam, ezt a kecskét legelni, de olyan helyre hajtsd, ahol jóllakik.
A fiú kihajtotta szép füves helyre; evett a kecske, evett, míg úgy jól nem lakott, hogy alig bírt megmozdulni. Akkor kérdezi tőle a fiú:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Felelt a kecske:
„Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém."
Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon kérdi az apja a kecskétől:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Feleli a kecske:
„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam."
Megharagudott erre az ember, mindjárt elkergette a fiát a háztól. Másnap reggel mondja a kisebbik fiának:
— Hajtsd ki most te, fiam, a kecskét, de jó helyre hajtsd, mert ha éhen hozod haza, úgy jársz, mint a bátyád.
Kihajtotta a fiú még szebb füves helyre, mint a bátyja, jól is lakott a kecske megint úgy, hogy alig bírta. Akkor kérdezi tőle a fiú:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Feleli a kecske:
„Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém."
Ezzel a fiú hazahajtotta, otthon megint kérdi az apja a kecskétől:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Feleli a kecske megint:
„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam."
Ez még jobban megharagította az embert, elkergette ezt a fiát is.
Harmadnap reggel nem volt kire bízni a kecskét, maga hajtotta ki az ember. Még szebb füves helyre vitte, mint a fiai, a kecske úgy jóllakott, hogy csak eldűlt, mint egy darab fa. Kérdezi tőle az ember:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Feleli a kecske:
„Úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém."
Ezzel hazahajtotta az ember. Otthon kérdi tőle:
„Kedves kecském, jóllaktál?
Elég füvecskét kaptál?"
Felel a kecske:
„Jaj, jó gazdám, dehogy laktam,
mint a kutya, úgy koplaltam."
Nagyon megharagudott erre az ember, most látta, hogy a két fiát is ártatlanul kergette el a háztól.
— No hiszen megállj, kutya kecske, majd meglakolsz te ezért!
Elővett egy éles kést, a kecskét megkötötte egy fához, elkezdte nyúzni elevenen.
Mikor már félig megnyúzta, megszólalt a kecske:
"Jaj, jaj, jaj Jó gazdám,
ne húzd le a bundám,
úgy jóllaktam, mint a duda,
egy szál fű se fér több belém."
Erre aztán félbehagyta a nyúzást, eloldta a fától a félig megnyúzott kecskét. A kecske amint megszabadult, elkezdett szaladni árkon-bokron keresztül. Szaladt, szaladt, egyszer egy rókalyukhoz ért, abba belebújt. Ott aztán meghúzta magát szépen. Egyszer jön haza a róka, beszól a lyukba:
— Ki vagy, mi vagy lyukamba, lyukamba?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."
Megijedt a róka, elszaladt a farkashoz.
— Farkas komám, gyere hamar, ördög van a lyukamban. Odamegy a farkas a lyuk szájához.
— Ki vagy, mi vagy róka komám lyukába, lyukába?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."
Megijedt a farkas is, elszaladt a medvéhez.
— Jaj, komám, gyere hamar, ördög van a róka koma lyukában. Odamegy a medve is a lyukhoz, beszól rajta:
— Ki vagy, mi vagy, róka komám lyukába, lyukába?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."
Megijedt a medve is, elszaladtak mind a hárman. Szaladtak, szaladtak, egyszer előtaláltak egy sündisznót.
— Hova szaladtok, medve koma? — kérdi a sündisznó.
— Jaj, szaladjunk, te is szaladj, ördög van a róka koma lyukában.
— Nem szaladok én, gyertek vissza, hátha ki tudnám onnan riasztani.
— Már hogy tudnád, én csak erősebb vagyok, farkas komám is, mégse tudtuk — felel a medve.
— No, csak próbáljunk szerencsét — mondja a sündisznó. Visszamentek hát; beszól a sündisznó a lyuk száján:
— Ki vagy, mi vagy róka koma lyukába, lyukába?
„Én vagyok, bém vagyok,
félig nyúzott bakkecske;
szarvaimmal tusálok,
bajuszommal szurkálok,
szaladj mindjárt, mert megdöflek."
De a sündisznó nem ijedt meg, hanem összegombolyította magát, begurult, elkezdte szurkálni minden oldalról a nyúzott részét a kecskének. Ez se vette tréfára a dolgot, kiugrott a lyukból. Idekint aztán mindjárt megismerték őkelmét a medve is, a farkas is; megfogták, s jó lakmározást csaptak belőle.
Ha a kecskét meg nem fogták volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek.
Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával.
Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:
— Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. — Azzal el is tűnt, ahogyan jött, a tündér.
Hát az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már megszületett a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.
Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdtek tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorra rá is gyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast kolbászostul.
Persze hogy megijedt az asszony, kapkodott mindjárt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:
— Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolbászt!
Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott is lógott az ember orrán, le egészen a térdéig.
Először meg se ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt, hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyont kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?
— Majd levágjuk — mondta az asszony.
— De én nem engedem — feleselt az ember —, most már, ha így van, kívánjuk vissza a lábasba, aztán kész!
— De hát a tinó, a ló meg a malac! — így az asszony.
Az ember erre azt felelte:
— De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg az orromról!
Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba.
Most láthattak csak vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.
