Keresés

Hogy ne legyen Könyvhét Bartók nélkül ! BARTÓK SUITE / 3.tétel Lidérc Nefelejts-réten fűzfa-berekben hajlik a lila láng, ide-oda lebben. Százkaru komló nyög kusza kínban. Puhalehü vadvizek éjszeme villan. Táncol a lila láng, várja babája: tulipiros óbor a kocsmaszobába. Az apád beugrott, lépcsőt vétett. Ha hazajön, elveri mind, akit érhet. Didereg az utifű, tátog az árok. Siess ki rózsám, megölel a párod. /Weöres Sándor/

Nem, s M.I.!

N-M- s-M- i!

Legújabb dadaista versem, kéremszépen: (Csak a dadaista művészet elszánt rajongóinak, mert másoknak nincs fülük az ilyesféléhez) ZENEkÖLtÉSZ & ZENE & költ&zet

2.1.2

Hát igen.

Teljesen igazad van, ezért fordítják le az operákat pl., de azért az eredeti az igazi. Soxor egy vers fordítása meg jobb, mint az eredeti. Furcsa és fárasztó egy vetített szövegre figyelni előadás közben, vagy szövegkönyvet lapozni. Meg: ki tud latinul, spanyolul, olaszul stb. Nem sokan. A nyelvek is különbözők, egyik alkalmasabb a befogadásra, a másik kevéssé. Milyen "nyelven" hallgatunk zenét? Stb.

[208] > Kell-e értsük a szöveget? - vagyis élvezhető-e egy opera vagy akár dal az előadás nyelvének ismerete nélkül? Erről akár vitázni is lehetne > Véleményem szerint kell, h értsük a szöveget, különben értelmetlen volna szöveget tenni a zene alá. Amúgy még akár élvezni is lehet a zenét szövegértés nélkül, de az már nem opera vagy dal. Próbákon a karvezető minden esetben lefordítja és mintegy elmeséli a dal/zenemű tartalmát, ami nagyban elősegíti a helyes előadást.

Tíz előtt magyarul énekeltek operarészleteket, amiről három dolog jutott eszembe: 1. Kell-e értsük a szöveget? - vagyis élvezhető-e egy opera vagy akár dal az előadás nyelvének ismerete nélkül? Erről akár vitázni is lehetne. 2. "A bűvös vadász" I. felv.-beli hármasa is elhangzott, ennek köszönhető az alábbi vers /csak az olvassa, akinek nincs Jékely kötete ! :-)) /. 3. "Az Eladott menyasszony"-ból Masenka és János duettezett, és közben az volt az érzésem, hogy a Göteborgból 1861-ben Prágába visszatérő Smetana alaposan megismerhette Erkel zenéjét, különösen a Bánk bán-t, és hathatott rá ez a cseh népi opera megteremtése során. EGY SZÖRNYŰ VÖLGYBEN . . . C. M. Weber-inspiráció Egy szörnyű völgyben valaki gyilkos óngolyókat öntött, s azóta folyton ránk lövöldöz a Sanda Vadász. lehullnak a fehér galambok körülöttünk, vergődésük a fűben: iszonyat ! Magunkat látjuk bennük. Ó, Agátha ! Hogyan kerüljük el a sorsukat? Nem volna mégis jobb talán, ha külön-külön lennénk a célpont? Hátha, belátván védtelen mivoltunk, nem tölti újra rozsdás fegyverét ...

A Csend Jajszava Szép templom, miért sikolt a csended? Talán az Isten Jajszava A torzult Emberért, kit valaha a maga képére teremtett - /Jékely Zoltán; Kismarton, 1971/

Tarján Tamás hétfőn reggel is jogosan fájlalta, hogy az idei Könyvhéten nincs az ajánlatban Bartókkal foglalkozó mű. Újból enyhítem ezt a hiányt: CANTATA PROFANA /Bartók Béla emlékére/ Nem mentünk haza ma sem, nem mentünk haza fiúk. Hiába sikálta el anyánk a késeket, hiába mosta le a görcsös asztalt. Átmetszett nyakkal, vére iszapjában hiába jajdult föl a lúd. Nem is üzentünk, nem is írtunk - mintha árvíz sodorta volna el kezünket. Húsvét nem húsvét többé, a kisöpört ház nem a mi házunk. * Ki az az öregember ott? Ül a fehér fal lidérce előtt, ül a viládvégi cigarettafüstben. Arca szétnyomott vesszőkosár. Talán minket vár, minket keres, minket szeretne látni, az ablakon túli utcában, rövidlátó életében. Ne keress bennünket, ne várj, te, dohányszagú öregember, te, kutyaól-mellű szegény. Nem vagyunk már a te fiaid. Ha ajtó nyílik, mintha kések. S ha szólunk, félrebeszélünk, mint a hamistanúk. Rádrontanánk csak, mint a légnyomás, rázkódnánk melletted, mint a villanytelep. Széthasadna a tányér, a borospohár s vállignőtt hajunk: földrészek gyökérzete, átszőné gyomrodat, s lenne belőled szőr-kosár, szőrember, fölpörzsölhető halott. /Csoóri Sándor/

Köszönöm, mindegy. Nem lett volna energiám megkeresni, pedig hogy megéri!!!

/folyt./ Nyár van, illene, hogy én se fázzam, csak búgjak fehéren, turbékoljak e hét emelet vasbeton-galambházban. Hát persze, hogy nem történt semmi, sör habzik, folyik az ulti-parti, kockázatnak elég is ennyi, minek a sebeket fölvakarni, minek akarni, fényesen hasítani bizonytalanba ! Bizony, az élet nem hagyja abba, a síron a bogarak összeragadva sürgenek, apró piros vonatok, pirosul a dinnye, mosolyt von a tök, együtt vidulnak a vevők s kofák, rogyásig telve az uborkafák. De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? Hogy ekkora alázat már gyalázat? Latinovits Zoltán, gyere el hozzám nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, te kisértetnek is őrült Király ! Vicsorogd rám a reményt, miképpen élve is, magadnak sereget csinálj, mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra fordul még Mohács is, megfoganhat mind aki elhúllt - kerengj föl a porból, szállj föl versmondó nagyharangnak ! Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy, pohár az asztalon, hűen várlak akár utrakészen is, mint egy mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak. Csönd vagy te, csönd vagy te Színészkirály, te jajtalan immár, de bennem baj van: belémtestáltad Mohácsod, érzem, te holtomiglan átvérzel rajtam. Légy forgószél, őrült Színészkirály, az legalább, ki a nagyranőtt sírból szél-Krisztusként ragyogva kiszáll - bömbölj magadra, hogy vivát, vivát, hahotázd meg a Gyászbaborúltat - a mozdonykerék-nagy koszorúkat gurigáld a versemen át !

A "Mit hallgattok most? 1092. bejegyzése visszakényszerített. Köszönöm, nab ! Latinovits Zoltán: 1931.09.09. - 1976.06.04., vagyis már 30 ÉVE ! GYÁSZOM A SZÍNÉSZKIRÁLYÉRT /Nagy László verse/ Megfojtom a heroldokat, kik halálodtól hízva gurulnak, vért gurguláznak, lerakom mind a gyalázatosat küszöbére a gyalázat urának. MI történt megint, mi történt? Kicsoda ment el megint valami vérző eskű szerint szétdúlva a köznapi törvényt? Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus? Csak jó ripacs, vagy színészkirály? Szépség, vagy hetven kilógram színhús? - a színfalak mögött az irigység, közöny és középszer még hezitál. De színfalak mögött a vakotás, rozsda-sálas ócska lokomotívok toborozódnak a szokás szerint, párátlan prüsszögnek én amig sírok, torlasztják homlokuk egyként a gondnak s mázukat is pattogva is egyként bongnak: ez a rebellis nem az enyém, de halottam rend és szokás szerint, sorsa írva volt a tenyerén, onnan eredt meg az öngyilkos gesztus, neki is jobb már nemet ha nem int. Neked jobb már, de szemem vizével elfolynak a csillagok - mégis látom: a végállomási vakvágányon korongon lassúdan megforgatva, már tetőtől-talpig megmosdatva s mégis bűntudattal s véred ízével: magányosan reszket az ártatlan Diesel, ő, aki a végső szerepből kiölt - s lám nem dőlt össze a színház, az lett magint ami volt, noha nincs már Hamlet, de aki egy életet pitizve kitölt operett-kutyaként s bosszút nem áll. Aranyos meg édes nyár van s béke, minek ide tébolyult Színészkirály? Szemüregem árván retten a kékbe s fázom - egy elfáradt szárazvillám vérszegfű-csokorral mászik elémbe, ráismerek, ime, az Elektro-sokk, csokra: agyadról a sok kis vérfolt - Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok? Ostor, ige-habzás immár elég volt, béke van, nyár van, ti elléphettek, vagy vázába kerültök csendéletnek a tévé-azurral bélelt hazában. - Én ártatlan - reszket az Elektro-sokk s elfoszlik hirtelen a nyári lázban. /folyt. köv./

A 3 napos családi kirándulást a pünkösdhétfői munkaszünettel lehetett lebonyolítani, így csak a Nagysallóban is fogható Bartók Rádió jelentette a zenei kapcsot, net ott még nincs. A Pünkösdről és a 86 éves Trianonról csak most emlékezem meg röviden, mert a 197130 m igen igénybevette néhány testrészemet. PÜNKÖSD Mintha a szél; a zúgás betölti már a házat. Halászok, vámosok, parasztok nyelveken szólnak. Ülünk, várjuk a lángot. Nem tudjuk még, hogy láthatatlan. /Rónay György/ MIÉRT? Miért? Ó, szitkozódva s könnyesen s borongva, Mindenhogy: árván, tépetten, sután, Csak ez az egy kérdés, e kínos, tompa, Leseng a világban. Halljátok? A nagy, Örök,hatalmas, vén kristályharang, Az ősharang, a kék menny, Ezt kongatja az őrült csenden át. Miért? /Tóth Árpád, 1920/

Mivel nem mindegy, hogy ki nyeri a nagy- vagy kisöbű lesipuskás versenyeket, és ennio vagy a v. kocsmában vagy magán, ill. formán kívül van-lehet, a sokkal szebb 201-es neki szól. De olvashatják a "Játsszunk !" téma ki-be fordítói. Megkérném végül a Dsida nicknevű fórumtársat, szálljon be a /f/órdítóan izgalmas fordító-versenybe, ha élne . . . De Dsida Jenő /1907-1938/ fiatalon meghalt, a "halálra ítéltek" fájdalmától is gyönyörű verseket, szép műfordításokat hagyva ránk örökül. Volt már vers tőle e rovatban, ahogy a zeneirodalomban is sokakat megíhlető Goethe-től. Dsida Jenő: SÍRFELIRAT Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem. Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását. Talán a [151] alatt írtam be a Faust - Margit a rokkánál címen ismert részletét a német eredetiben. Dsida is lefordította: Részlet a Faustból MARGIT egyedül térdepelve: Szivem nehéz, Békém oda - Nem is lelem Többé soha. Üres a föld, Ha elmegy ő, És rosszabb, mint a Temető. Homlokom, szivem Lázban ég: Talán közeleg Már a vég. Szivem nehéz, Békém oda - Nem is lelem Többé soha. Az utcát érte Baktatom, Csak őt lesem Az ablakon: Milyen hatalmas, Büszke, szép; Szeme mosolyt szór Szerteszét ! Aranyak ajkán Mind a szók, És kezet fog És jaj, a csók ! Szivem nehéz, Békém oda - Nem is lelem Többé soha. Dagad, hullámzik Kebelem - - Oh, ha csak egyszer Ölelem ! Jól kicsókolom Magamat, És meghalok A csók alatt. Örök vita: az eredeti vagy a műfordítás szebb? Mivel 3 napra elkerekezem a Felvidékre /Nagysalló-ba/, megint vers-szünet lesz tőlem. Örülnék, ha valaki/k/ ápolná/k/ addig a tüzet, úgyis cudar hidegek járnak. Végül: mivel még nem értek hozzá, az utóbbi műfordítást és az említett eredetit jó lenne egymás mellett látni. Ha tehát valaki összemásolná azokat, kapna a túró-rudi gyáramból 203 darabot, ha együltében meg is eszi az egészet. :-

Vizegő.

A 200 rövidtáv. Csak két induló van, ennio és mindegy. Gyors, rövid lépésekkel közelítenek a célhoz. Még 2 lépés van hátra, ill. előre. Két Weöres egysorossal jó az esély, tehát először a XXXIV., majd a XXV. "Másodszorra elvész az első."

Kiegészítés az előzőhöz, mert ismeretlennek tűnő szavak is találhatók a versben: 1. "Hullámzik a messzi Meótisz," Tehát valami víz, de pontosabban a Palus Maeotis, vagyis az Azovi-tenger néven ismert öböl a Fekete-tenger északi részén. A Meótisz mocsaras "partjain" találtak ideiglenes szállás- és állataiknak legelőterületet a vándorló magyarok. A terület Levédia néven ismert a magyarok őstörténetéből, és legalább a mai Magyar- ország területével megegyező nagyságú volt a Don és a tenger között. A hét vezér ott kötötte meg a vérszerődést. 2. Bartók: nem is merem leírni, hogy nem ismerem . . . eléggé, így utána kell néz- zek, hogy a Kovács Sándor szerkesztette vetélkedőn jól szerepeljek. :-))

Ma meg is jött a szellemesen művelt és kedves Kovács Sándor, aki azt mondta, hogy egy másik műsorvezető - az irodalomtörténész Tarján Tamás - azt mondta, hogy sajnálja, hogy az idei Könyvhét Bartók nélkül fog eltelni... :o) Hát nem így van, teszek róla ! BARTÓK I. Ó, vadon erdők ! kusza bozót ! ó, vak viharokban síró nádasok ! ó, patakok, hegyek és remegő dús síkok ! az ég mély ívein át ájulva hanyatló csillagok ! emberi szív ! ó, szarvasok ! állt a vad erdő csúcsán, büszke patáit a légbe emelve a Dámvad s emberi hangon szólt s tovaszökkent bátran a lombok rengő tengerein, láng vére hevét puha orrán fuva a holdra, s dalolt a világ, pergetve csodái hulló évszakait vörösen ! táncoltak a nyírfák, s hajladozó derekuk zizegett ! ó, föld, levegő, szél, tűz és víz ! elemek ! bölcső s temető ! kavarogva forrt a zavar s formáit a rend szigorúan emelte, dúlva teremtett ! s ültek az égi szelek szomorú szép partjain, oldva fehér hajukat s kék könnyüket ontva bőven a hold szűz lányai; úsztak a mámoros árban rőten a csillagok . . . Alkonya ormán állt a Varázsló, pálcáját fölemelte, s lét hullámai zúgtak ! Ó, zenekar ! hegedűk ! oboák ! dobok és klarinétok ! hárfák szőke haján lobogó szerelem ! fagottok lágy éje ! dobok dühe ! kürtök hajnala ! dúvadak álma s álmok vadjai vágtattak . . . köve romjain ülve vak szemeit fölemelte a távoli égre a Sámán s földre borult . . . Ó, távozom én ! nagy lelkem az Űr holt árnyai közt suhan el, hajam úszik a légben utánam, már lila hold csak a föld, már ujjnyi vörös seb a semmin . . . Távozom én, fut előttem az égen a Szarvas, agancsán gyertya lobog, szine hó, hullámzik a messzi Meótisz, üstdobok éneke döng, és elnyel a mennyei Dzsungel . . . /Rónay György/

Maholnap péntek, j0n a jó Kovács Sándor: "Az elefánt a legkegyetlenebb állat, mert nem felejt", írta naplójába Márai. www.hatterkepek.hu/index.php?subcat=515&pageno=2-5
6k Bert Brecht: MIKE-RŐL ÉS A SZÉNRŐL Hallottam én, hogy Ohióban e század elején Bidwellben egy nő lakott, Mary McCoy, özvegye volt ő egy pályaőrnek, ki a szegénységben, Mike McCoynak hivatott. És minden éjszakán a Wheeling Railroad dörgő vonatából a krumpliskert vigyázó lécein át egy széntömböt dobtak a fékezők, s a rohanásból érdes hang röpült; Mikének küldjük ezt ! És minden éjszakán, hogy Mike széntömbje a kunyhó farához döngve ütődött, fölkelt az öregasszony s bő szoknyát kerítve magára csipásan, a szenet csöndesen félrerakta ő. Fékezők ajándéka volt Mikének az, mert Mike meghalt, de nem felejtetett. S már császkált az asszony, jóval hajnal előtt, hogy dugja az éjjeli áldást, mert rossz a világ s baj szakadhat a férfiakra még a Wheeling Road előtt. Mike McCoy fékező elvtársainak adassék csengő ajándékul ez a vers ma, gyönge tüdejét kiköpte Mike egyszer Ohio szeneskocsiján és meghalt a társaiért. /ford.: Radnóti Miklós/

A mai nap második /?/ verét Zolika nagypapájának ajánlom, alkalomhoz illően és szeretettel: Radnóti Miklós: JÚNIUS /a Naptár-ciklusból/ Nézz csak körül, most dél van és csodát látsz, az ég derüs, nincs homlokán redő, utak mentén virágzik mind az ákác, a csermelynek arany taréja nő s a fényes levegőbe villogó jeleket ír egy lustán hősködő gyémántos testü nagy szitakötő. /1941/

Kedves T. D.: ezt biztos a "Komolyan venni"-be szántad, és gondolom a 959-es A-dúrra gondoltál, mert annak van két páros számú tétele. A 664-es is szívhez szól, de egyáltalán nem tragikus. Sajnos a Schiff lemez nincs meg. Amit én hallgattam-tok az egy Sch. z-sz összes, John Damgaard-dal. A másik témában lehet majd folytatni, ide meg írhatsz a címnek megfelelő bármit, akármit, mindegy. Én általában zenei témájú verseket vagy megzenésített verseket másolok be közös örömünkre. Te is megteheted, de előtte olvasd végig, ne legyen túl sok az ismétlés, bár ránk fér, mint a zenében is. Meg aztán, egyszer a szavatalok is sorra fognak kerülni, csak még technikailag nem megy. Üdv. szeretettel

Kedves Mindegy! Én is hallottam a műsort. Az A-dúr szonáta az egyik nagy-nagy kedvencem, főleg a páros számú tételek. Mintha éreztem volna, hogy Schiff András játssza - mint a kedvenc lemezemen. Üdv. Dávid

Köszöntök mindenkit!

Időmet ma eljátszottam, át mondtak, én mondtam bét is, 255-re íródott be e mástól vett költemény is: Weöres Sándor: SUITE BURLESQUE/4 Ugye eljön a bárba, ahol a dzsessz muzsikál? Ó Lalillalulla drága ! ha van még egy üres szívkamrája, az ugye nekem dukál? Magára pali minden Pista, akár sintér, akár sipista, Ó Lalillalulla drága !

/folyt./ A 'Requiem' végére járt. Stendhal fölállt s kifele indult. Tudta már, hogy a halál hiába les rá. - Mielőtt kilépett, még egyszer lehunyta szemét egy röpke percre. Kezén egy kezet érzett, olyasformán, ahogy Ebersbergben az a kis tiszt halott bajtársa hült keze után kapott; és Beyle nem is sjtette még, hogy Fabrice del Dongo kezét érezte meg egy pillanatra. Állt az utcán, a júniusi napba hunyorgott. A húsos Babett jutott eszébe. Nevetett azon, hogy milyen szép az élet. Egy lány ment el mellette, visszanézett s rámosolygott. Stendhal szemét kápráztatta a szőkeség: huszonhat éves volt. Alig huszonhat. A nap sütött, a háztetők ragyogtak, a Türkenschantz felől a hársak sűrű illatfelhői szálltak, s egy percig olyan boldog béke volt, hogy Stendhal csak állt a fényben és mosolygott. Aztán egyszerre fölmorajlott az ég, a föld, vagy a szíve. Zúgtak a félrevert harangok, folyókban folyt a vér vize, várak dőltek, városok égtek, egymás torkát tépték a népek, tornyok törtek le, mint a nádszál kötésig vérben állt a Császár, emberek hulltak, mint a barmok, zsarnokot kergetett a Zsarnok, szállt a füst, szitált a korom, az éhes ágyútorkokon izzó dühvel csapott a láng ki, s eszelősen zúgtak, trará, trará-trará, Austerlitz, Wagram trombitái.

/folyt./ Így is, úgy is ide kerül az ember, s oly mindegy neki, tetemét ki állja körül, koldushad, vagy császári gárda." Fölhangzott a 'Benedictus qui venit'. Beyle megtörölte szemét s most a nénit nézte, a fekete kendő alatt meg-megránduló hegyes vállakat, s az ebersbergi úr jutott eszébe: a hídtól négyszáz lépésre a ló, ahogy állt szügyig a folyó vizében, szinte sodra közepébe gyökérzett lábbal, s körülötte lágyan ringtak a hullák a vércsíkos árban, s moszatként folyt roncsolt arcukra ázott hajuk - s a szegény kis vadászok az út mentén, félig elégve: az úton a vértócsák, a kerékre csavarodó cafatok és belek, s a kerekek alatt ropogó combok és kezek s gerincek és bordák és koponyák, s messze - trará, trará - a harsonák, füstfelhőkben rohanó katonák: - így vonult Ebersbergen át a füstölgő romok közt Henry Beyle, émelygett, úgy érezte hányni kell, és gyorsan elkezdett valami pajzán anekdotát, hogy ne lássák az arcán iszonyatát. Közben a franciák már lőtték Bécs belvárosát, ágyúk dörögtek Haydn háza mellett, tüzérosztagok meneteltek, és egy fiatal tiszt egy áriát énekelt a 'Teremtésből' az agg mesternek, mialatt folyt az ostrom. 'Es werde Licht' - dalolta, s a torkolattüzek lobogva pásztázták az alkonyt. - Ezen tünődött Beyle a skótok templomában, míg tovább folyt a 'Requiem'. 'Es werde Licht' - ismételte magában; de honnét jő a fény? az ágyúk hozzák a fényt, vagy a Császár? minek fény, ha elhamvadt a világ már? Fölnézett, s a katafalk tetején újra ott táncolt mosolyogva az ingolstadti primadonna. Igen, gondolta Beyle. Hát ez a fény. A Tánc, a Dal, a Játék: a remény akár a poklok peremén, seregek és országok tetemén ez a legyőzhetetlen tünemény: egy táncosnő egy antik sír kövén, dúlt városok, véres csataterek, rommezők,koporsók felett egy könnyedén, lidérc-lánggal lobbanó költemény, az örök Játék látomása, mellyel jövőjébe lép holtán át az ember. - /folyt. köv./

/folyt./ Most az ingolstadti szinészeket látta, ahogy a rettenet poklának pitvarában rendületlen bátorsággal játsszák - megannyi hős, vagy csak egy truppnyi eszelős? - a félrelépő feleség együgyü kis történetét. Mégis ez volt a legszebb: ezer ágyú dörgése közben ez a bárgyú előadás; Henry Beyle-t nem is érdekelte más, s az egész nagy fölvonulás, császár-dicsőség, császár-buktatás, s most is, a száz dalnok ajkán zúgó elejszonok s a katafalk s a gyász fátylai fölött csak ez ragyogott: csak ez az ingolstadti látomás. Egyszerre csönd lett. Henry Beyle fölnézett s szégyen fogta el, szégyellte, hogy egy gyászmisén ilyen szórakozott, míg előtte az özvegy ott forgatta ódon, megkopott imakönyvét s csöndesen zokogott. Ne sírj, gondolta Beyle. Ne sírj, szegényke. Minden sorsnak 'Dies irae' a vége, s ha kivirult, el is virul a rózsa . . . A kóruson fölsírt a 'Lacrimosa'. Meg-meglebbentek a fekete posztó drapériák, s gyertyák közt a koporsó úgy úszott a sárga fényben tova, mint a Canal Grandén a gondola, és tetején ott táncolt könnyedén mint egy kisértő tünemény, karcsú kezével csókot osztva az ingolstadti primadonna. "Úgy, hát te vagy, gondolta Henry Beyle, és nézte a kis arcocskát, amely pillanatonkint változott. - Te vagy hát, s nézte a primadonna arcát, te vagy a Szerelem, örök szerelmem, Victorine, az elérhetetlen, Adéle, a kóc-szívű, agyon- cicomázva, és Louason, és Wilhelmin, a drága, lágy brunswicki lány, s az ifjúság, Angela Pietragrua - most kezdődött a kórus 'sanctusa' - Angela, az isteni szajha, ismerlek! - mondta és a padra borult és sírt, s mint az ima: Itália ! Itália ! zsongott szívében és az ajkán, míg a templomban viharzott a harsány hozsánna - ó hozsánna, élet ! Mit akartok kisértő tünemények, mért csábítotok és igéztek, ha úgyis végül egyre megy, csaposlányokkal hentereg vagy Pálfy hercegnőt szeret, s versenyzett Mozarttal vagy Moliére-vel: /folyt. köv./

Ma van J.Haydn halálának 197. évfordulója. Élt épp 828 hónapot. Tiszteletem jeleként egy másik óriás zeneköltő és egy remek költő "közös" művével emlékezem rá: Rónay György: HAYDN GYÁSZMISÉJE Haydnért mondtak gyászmisét, mikor Beyle Bécsbe ért. Az első padban egy kendős néni ült, imádkozott és sírdogált, és Mozart 'Requiemjét' énekelték. Beyle-nek nem tetszett, lármásnak találta. Előtte - (a második padban ült, teljes díszben) - a néni válla meg-megrándult, de szinte félve, s olyan szerényen, mintha félne, hogy sírásával megzavarja a kórus énekét s a tarka egyenruhás franciák: meghatott tisztecskék és komoly tábornokok, s legkivált a háta mögött ülő zömök hadbiztos úr kegyeletét. Henry Beyle ült, hallgatta a zenét, Bécs minden dalosának énekét, a kórusról lezúgó 'Kyriét"', a túl harsány 'Requiemet', s nem figyelt rá. Emlékezett. Lehunyta szemét és egyszerre látta maga előtt a kába kavargást: a felhömpölygő sereg, lovak, katonák, ágyúk, szekerek áradatát, s az út mentén a fák horzsolt törzsét, megtépett tavaszát, mert minden ág csupa virág volt még, csupa virág; látott egy csapat katonát, dalolva vonultak a síkon át az ütközetbe, és közben egyre vonultak vissza is a sebesültek, sápadtak voltak, mint a holtak és véresek, és nem daloltak, voltak, akik a fűbe dültek, s voltak, akik az árokpartra ültek, volt, ki küzdött még puszta kézzel kifolyni készülő belével, s volt, aki hagyta, hogy kifolyjék, s volt egy olyan is, ki dalolt még, éljen a Császár, azt dalolta és arcra vágódott a porba. Fönt még mindig a 'Kyriét' énekelték. Beyle föltekintett, figyelt, majd lehunyta megint egy kicsit fáradtan a szemét s Mozart helyett inkább a benti képeket szemlélte és tovább emlékezett.