...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
Buddha egy fa alatt ült, és a tanítványainak magyarázott. Odament hozzá egy férfi, és beleköpött az arcába. Buddha megtörölte az arcát, és visszakérdezett: – És most? Akarsz még mondani valamit? A férfi kissé összezavarodott, mert nem számított arra, hogy ha valakinek az arcába köpnek, az képes megkérdezni: “És most?” Ez még egyszer sem történt meg vele. Ha megsértett valakit, az feldühödött, és visszavágott. Vagy ha gyáva volt és puhány, akkor mosolygott, és megpróbált a kedvében járni. De Buddha egyikhez sem hasonlított; nem volt dühös, egyáltalán nem sértődött meg, és gyáva sem volt. Csak tárgyilagosan megkérdezte: “És most?” És más nem történt. Buddha tanítványai viszont nagy haragra gerjedtek, nem gondolkodtak, hanem reagáltak. Legközelebbi tanítványa, Ánanda így szólt: – Ez túl sok, ezt nem tűrhetjük el. Te csak tartsd magad a tanításaidhoz, mi meg majd megmutatjuk ennek az embernek, hogy ilyet nem tehet! Meg kell büntetnünk érte! Máskülönben mindenki elkezd majd ehhez hasonló dolgokat cselekedni. Buddha ezt felelte: – Hallgass! Ő nem okozott nekem fájdalmat, de te igen. Ő új ember, idegen. Bizonyára hallott felőlem valamit, hogy “ez a férfi vallástalan, veszélyes ember, aki letérít másokat a helyes útról, egy forradalmár, egy erkölcstelen gazember”, és ezek alapján alkotott rólam képet. Nem engem köpött le, hanem a saját elképzelését, azt a képet, amelyet rólam alkotott – hiszen nem ismer engem, akkor hát hogyan köphetett volna le engem? - Ha mélyebben belegondolsz – mondta Buddha -, a saját elméjét köpte le. Én nem vagyok része, és látom, hogy ez a szegény férfi bizonyára valami mást is akar mondani, mert ez is a közlés egyik módja – a köpés is egy eszköz arra, hogy elmondjunk valamit. Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy a nyelv alkalmatlan – a mély szerelem, az erős harag, a gyűlölet, az imádság idején. Vannak olyan intenzív pillanatok, amikor a beszéd kevés. Ilyenkor tennünk kell valamit. Amikor nagyon szerelmesek vagyunk, és megcsókoljuk vagy megöleljük a kedvesünket, mit teszünk? Elmondunk valamit. Amikor haragszunk, rettenetesen haragszunk, és megütjük vagy leköpjük a haragosunkat, azzal is mondunk valamit. Én megértem ezt az embert. Bizonyára valami mást is akar mondani, ezért kérdeztem meg tőle: “És most?” A férfi még inkább összezavarodott. river. Buddha pedig azt mondta a tanítványainak: - Ti nagyobb fájdalmat okoztatok, mert ti ismertek engem, évek óta velem éltek, és még mindig visszatámadtok. A férfi meglepetten, összezavarodva tért haza. Egész éjjel nem tudott aludni. Ha valaki találkozik egy Buddhával, rendkívül nehéz, lehetetlen ugyanúgy álomba merülnie, mint előző éjszaka. Szüntelenül ott kavarog a fejében az élmény. Nem tudta megmagyarázni magának, mi történt. Egész testében remegett, és verítékezett. Még sohasem találkozott ilyen emberrel; Buddha darabjaira törte egész elméjét, minden megrögzött szokását, egész múltját. Másnap reggel újra odament. Buddha lábaihoz vetette magát, aki újra megkérdezte: – És most? Hiszen ez is egy módja annak, hogy elmondjunk valamit, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Amikor idejössz, és megérinted a lábamat, azzal olyasmit mondasz, amit szokványos eszközökkel nem lehet elmondani, amihez minden szó kevés; nem fér el bennük. Aztán így folytatta: – Nézd, Ánanda, ez a férfi megint itt van, és mond valamit. Olyan ember, akiben mély érzelmek dúlnak. A férfi felnézett Buddhára, és azt mondta: – Bocsáss meg azért, amit tegnap tettem! Buddha így felelt: – Bocsássak meg? De már nem vagyok ugyanaz az ember, akivel tegnap azt tetted. A Gangesz szüntelenül áramlik; soha nem marad ugyanaz a Gangesz. Minden ember egy folyó. Az az ember, akit leköptél, már nincs itt; én csak hasonlítok rá, de nem vagyok ugyanaz, sok minden történt ebben a huszonnégy órában! A folyó nagyon sokat haladt előre. Ezért nem tudok neked megbocsátani, mert nincs bennem semmi neheztelés irántad. És te is más vagy. Látom rajtad, hogy már nem vagy ugyanaz az ember, aki tegnap idejött, mert az a férfi dühös volt – milyen dühös volt! Ő köpött, te pedig meghajolsz előttem, megérinted a lábamat; hogyan lehetnél ugyanaz az ember? Nem vagy ugyanaz, ezért felejtsük is el a dolgot. Az a két ember, aki köpött, és akit leköptek, már nincs többé. Gyere közelebb! Beszélgessünk valami másról!
A racionalizmus tulajdonképpen rögeszme, amely az európai civilizációnak az újkor elején támadt spirituális minimumából keletkezett. Ennek a pszeudospirituális kényszernek szülötte a technika, un rêve défaillant, ájult álom.
Mit álmodik ez az álom? Jules Verne-regényeket. Léghajókat és repülőgépeket és drótnélküli távírót és rádiót és televíziót, rakétát és holdbarepülést, utazást a tűzfolyamon a föld középpontja felé, a levegőből kivont elektromagnetizmust, és dobozokban tárolható napenergiát.
Nemo kapitány Nautilusában ül, tizenkétezer méterre a tenger színe alatt, egyedül. A tengeralattjárónak saját erőműve van, mindenfelé ragyogó fény. Saját fűtése van. Saját oxigénfejlesztője. Megnyomja az egyik gombot, és a láthatatlan orgona Bach h-moll miséjét játssza. Megnyomja a másik gombot, és a televízió eljátssza a Hamletet. Közben megéhezik, megnyomja a harmadik gombot, és begördül az asztal, nyolcfogásos ebéddel és portói borral. Megnyomja a negyedik gombot, és a teleszkópon közvetlen közelből látja a Holdat és a Vénuszt és a Jupitert.
Más gombot nyom meg, a tengeralattjáró megindul, és fölemelkedik a tenger színére, ott megint gomb, a Nautilusnak szárnya nő, a levegőbe emelkedik és felszáll a Mount Everest csúcsára. Nemo kapitány a fedélzetre ül és pipázik, nézi a hegységen tomboló orkánt, közben gombot nyom meg, és az asztalon terem egy pohár friss grapefruit leve. Mindig csak azt kell tudni, hogy melyik gombot nyomja meg. Nemo kapitány nagyon vigyáz arra, ha a Westminster Abbey-ben a vasárnapi prédikációt akarja meghallgatni, ne azt a gombot nyomja meg, amely az automatikus gyorstüzelő ágyúból percenként negyven gránátot lő ki.
Nemo kapitány kolosszális ember, mert ő mindezt hallatlan komolyan veszi, és a gombnyomáselméletre esküszik. Mindezt ő maga találta ki és építette meg. Ha ez a tizenhat éves sihedert elbűvöli, érthető, mert ez annak a világa.
Ha érett embert, akkor un rêve défaillant. Ha azonban egész civilizációvá lesz, akkor kollektív elmebaj. Ha pedig ez a kollektív elmebaj háborúra készül, és taktikai fegyvereket készít, akkor ez az, amit öngyilkosságnak lehet nevezni.
Nemo kapitány veszedelmes ellenfél. Nem azért, mert okos, hanem éppen, mert hallatlanul korlátolt és eszelős és tehetségtelen. Mert középszerű. Mert serdületlen, és a humánum értékeiről sejtelme sincs. Őt egyedül az érdekli, hogy melyik gombot nyomja meg. Ha diák lenne, még lenne lehetőség arra, hogy megérik. De felnőtt férfi, s így a helyzet reménytelen.
Nemo kapitány a spirituális minimum alatt él, és nincs is tisztában azzal, mit csinál, mint a diák, aki megrészegszik attól, hogy sikerült klórt fejlesztenie – és megmérgezi az egész házat.
„Egyik este az Élet szerkesztőségét együtt hagytuk el KOSZTOLÁNYI DEZSŐVEL, az akkor már ünnepelt fiatal költövel. Először politikáról beszélgettünk. Majd az irodalomra tértünk át. A rohamosan fejlődő modern katolikus költészetre.
Igen örülök neki, mondta Kosztolányi, hiszen én is katolikus vagyok.
- Igen, de nem vagy katolikus költő, válaszoltam neki.
Ez igaz – folytatta kissé lehangoltan. Pedig katolikus nevelést kaptam, de hitemet forrongó ifjúságomban elveszítettem.
- Akkor miért szeretsz bennünket?
Nem titeket szeretlek, hanem a vallásotokat. Olyan páratlan, tündöklő vallás egy sincs, mint a tiétek. Tiszta költészet.
- Nono!- ellenkeztem vele.
De igen, tiszta költészet! És ötödik jelzőt kellene adnotok neki. Négyet a hittanban tanultam, hogy egy, szent, általános (katolikus) és apostoli. Ötödik jelzője az lehetne, hogy szép.
- Azt mi is tudjuk!
De nem tudatosítjátok eléggé. Ti nem is sejtitek, milyen széppé és változatzossá tettétek az életet, amely magában fárasztó és unalmas. Ti ünnepeitekkel részekre bontottátok az évet. Szolgálatba állítottátok fel a csúcsokat: építészetben, szobrászatban, festészetben, zenében, költészetben egyaránt. Ezt nem éppen Chateaubriandtól veszem.
Ti november elsején, amikor kezdődik az őszi vörös hervadás, kiviszitek az embereket a temetőbe, és meggyújtjátok a kegyelet gyertyáit és mécslángjait. Virággal borítjátok a sírokat, és figyelmeztetitek a világot az elmúlásra. Félistenek és hősök felett elsíratjátok a requiemet.
Amikor megjön a december, hajnali misét tartotok. A hajnali kék ködben, amely olyan, mint a szilva hamva, süveges, lámpásos emberek bandukolnak a kivilágított kis falusi templomok felé, és teli torokkal énekeltetitek az „ Ó, fényességes szép hajnal” kezdetű ódon adventi éneket. A nappalok egyre rövidebbek lesznek, a sötétség egyre sűrűbb és hosszabb. És ti azt mondjátok, nem kell félni. Majd jön valaki, aki elűzi a sötétséget, és sose látott fényt gyújt a világnak. Az adventi emberek remélnek, és várják a fényt.
A várakozásban kicsordul az ajándékozási kedv. Titokban vásároljátok szeretteiteknek az emléktárgyakat, hogy szeretettel ünnepeljétek együtt azt a hallatlan és páratlan tüzijátékot, amelynek sziporkái New Yorktól Tókióig látszanak.
Akkora az öröm, hogy a világ táncra perdül. És ti mosolyogva nézitek a jégszikrás farsangot. De pár hét múlva ismét üstökön ragadjátok az embert, és azt mondjátok neki: Elég volt! Kék lepellel borítjátok a templom képeit, hamut hintetek a kijózanult fejekre és azt mondjátok: memento homo! Emlékezz ember, hogy porból vagy és porrá leszel. Az élet nem lehet örökös vigalom. A rózsa mellett felvérzik a tövis. És igyekeztek meggyőzni a világot, hogy mindenkinek szenvedni kell. A vonakodó embernek megmutatjátok a keresztet. A Kálváriára járatjátok az embereket, és a szenvedés szépségeit magyarázzátok nekik. Egyre jobban sarokba szorítjátok őket: a szenvedés és gyász komor hangulatába. És megjön a nagyhét. Elnémítjátok a harangokat, és rekedt kereplők hangja mellett énekeltetitek velük sötét templomokban Jeremiás halhatatlan siralmait. A nagypénteki katarakta tetején a bíboros, a püspök leveti saruit a szentélyben, és mezítláb csúszik a földre fektetett kereszt elé, amelyen meghalt Krisztus. És felállítjátok a nagy Halott sírját. Piros, zöld, sárga üveggömbök mögött ijedt kis gyertyák égnek, halvány virágok dideregnek, sírás fojtogatja a torkokat, csörren a rézfillér, és döbbenve áll a világ a nagy ravatalnál.
Nagyszombaton felzúgatjátok a Rómából visszatért harangokat , aranyos karingbe öltöztök, terelitek a népet, amely ellepi a templom-teret és megindul az öröm mámorában ujjongó körmenet- Alleluja! Föltámadt Krisztus e napon. A körmenet szegélyén sorfalat állnak a fák, zöld rügyekkel figyelnek rátok. Igen! Igen!- mondogatják a fák Valóban itt a feltámadás: a tavasz..
Oly szép mindez, hogy az egyházhoz akkor se volna szabad hozzányúlni, ha Isten nem volna sem égben, sem bennünk. Ha valami szörnyű hatalom kipusztítatná a világból a virágokat, a színeket, és hamuszürkévé tenné a földet, vagy eltörölné a modern ember játékszerét, a sportot, nem okozna akkora kárt, mintha az egyházat törölné el”
(Kosztolányi Dezső véleményét a húszas években ismert papköltő, Harsányi Lajos jegyezte le.)
"A gondtalan embernek nincs gondja, a gondatlan ember nem gondos, fiunkat az iskolába járatjuk, de jártatni csak lovakat lehet "A nyelv maga a végtelenség. Minél tovább foglalkozom vele, annál inkább látom, hogy sohase lehet a végére érni. Csak vérünk érzi. Értelmünk mindig elámul, ha elemezzük és tudatosítjuk azt, amit vérünk érez. De ez az ámulat számomra az élet egyik legnagyobb gyönyörűsége." Kosztolányi Dezső
Gratulalok, ez nagyon jo hir :-))...es azt elarulod - ha nem titok - hogy mit fogsz tanulni? :-)
***
"Nem mások tesznek boldoggá. Nem ő, te és ők, és nem a pénz, a szerencse és a jólét. Boldog csak akkor lehetsz, ha megszólal a dalod. Lehet, hogy éppen nem történik semmi. Nincs ott senki, egyedül vagy, és mégis érzed. Átéled, hogy: "Most jó! "
:) Sok örömöt kívánok a lányodnak! :) Én pedig egyetemre készülök.
"A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok mindent embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy, mint magadra...Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg! Az egész világ a tied. Szabad vagy a kövektől az étherig..." Hamvas Béla
"Egyszer volt, hol nem volt, valahol a tengerben, mondjuk, a Capri-öbölben egy hullám, amelyik beleszeretett a sziklába. Mindig körülötte fodrozódott, csókolta éjjel-nappal, fehér habkarjával ölelte. Sóhajtozott, zokogott, könyörgött, hogy legyen az övé, és addig ostromolta szerelmével, míg lassan-lassan alámosta a szikla ellenállását, és egy szép napon, mert nem bírta tovább, a szikla megadta magát, és a hullám karjába omlott. (...) És akkor a szikla, a körülrajongott, az imádott, az annyira áhított szikla nem létezett többé. Egy kődarab hevert csupán a mélyben, a tengerfenéken. A hullám úgy érezte, megcsalták, rászedték, és hamarosan másik sziklát keresett magának."
Ott ült a Császár. Dús hajában hét csillag volt a diadém. Rabszolganépek térden állva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a holdkorong: de a bohóc sírt trónja alján: "Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond, nincs szív, mit krdom át ne járna, enyém a föld!"... S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje s elfutta, mint egy porszemet. - Kényúrként éltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos: "Uram, nektárod merre nő, amely ír minden kínra s melytől meggyógyul minden szenvedő?" S az nyílt: keszeg magiszter táncolt végig a szobán, kezében mély ólomkehelyből kínálva színtelen borát: "Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor, s nincs seb, mit hegged nem takar, igyál, testvér; e mély pohárból, csupán az első korty fanyar." - Kontárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek, szakadt gyolcsingecskében, s rőt topánban, s nézte lenn a vízben képét, mely játszani hívta őt: ..."Ha jössz: a holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod, s minden pirosló reggelente békákon ugráltunk bakot." "Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas siklót dagasztott zöld hasán, míg a halál vihogva vitte anyjához a vörös topánt. - Balgán játszottunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda: "Hajamnak árja még veres, miért, hogy már a régi léha seregből már senki sem keres? Ölem még izzó csókra éhes, mellem rózsája még kemény..." S az ablakon röhögve lépett be az utolsó válegény: "Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra, ma: holt szerelmeid torán hadd üljön nászlakomát lárva ágyékod hervadt bíborán!" - Buján fetrengtünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre, s kuvikhan szólt a berken át, midőn a Bankár útnak indult, elásni véres aranyát. Az útkereszten vasdoronggal hét ördög várta s a Halál; s mikor kardot rántott, a csontváz fülébe súgta: "Mondd, szamár, szamár, mit véded még a pénzed? Meghalsz s a kincsed elviszem, s a kincs helyett eláslak téged, akit nem ás ki senki sem." - Kufárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma, s üvöltve sírt: "ne még, ne még", de ő már átkarolta drága csípői karcsú, gót ívét, "engedj csak még egy lanyha csókot, meg egy gyönggyel kivart ruhát, engedj csak még egy buja bókot, még egy szerelmes éjszakát" - de ő, rút foltot fetve mellén, mely, mint rákseb, egyre nőtt, fehér testét nyakába vette és vitte, vitte, vitte őt. - Tunyán helyéltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista, s óráját nézte, mely lejárt. "Isten vagy ördög: egy napot még, amíg megoldom a talányt, a végső, nagy talányt, amerre görebjeimnek ezre vitt, csak egy napot, mert megfejtem, megfejtem holnap alkonyig." "Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted" s vállára vette jéghideg kezét , míg felrobbant a lombik: "Aludni mégy most, mint a töbiek. - A Titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött dögvész, s a reimsi szentegyház előtt húsvétvasárnapján derékon kapta a hájas Püspököt: "Néked szereztem ezt a nótát, gyerünk nagyúr! Csengőm csörög - légy pápa vagy próféta, rózsás hajnalködökbe öltözött, légy szent püspök, vagy rút eretnek ki ég a máglya kormain, misézhetsz lenn - én fenn nevetlek a dómok csonka tornyain!" - Álszentek voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta alkonytájt kinn az udvaron: "Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg, mnt a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! könyörgöm: egyet tégy nekem: ha elviszel, szórd szét trágyának testemet kinn a réteken!" Ő rábólintott s vitte lassan, s úgy szórta, szórta, szórta szét, mint magvető keze a búzát, vagy pipacsot az őszi szél. - A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
"Csak úgy legyen, ahogy lehet A valóság, ha Rád nevet Ha törni kell, hallj meg nagyon Amíg vagyok, én folytatom A tűzzel játszom, félek attól, hogy megéget Ha rossz volt csak Rád gondoltam A lángszórókból tűzvirágok nyilnak újra De szép volt minden álmomban Vígasztalj, vígasztalj, Simogass csak a hangoddal, Te vagy a legszebb kincsem A tűzzel játszom, egyszer úgy is majd elégek Csak álom volt, hogy itt voltam"
“Gyűjtjük az adatokat, dolgokat, embereket, ötleteket, “mélyenszántó tapasztalatokat”, anélkül, hogy megértenénk lényegüket… De néha eljönnek más idők is. Amikor megálljt parancsolunk magunknak. Nyugodtan elüldögélünk valahol. Elveszünk egymásra rakódott emlékeink halma alatt. Figyelünk, és meghalljuk, amint egy másik világ halk szellői susogni kezdenek.”
"Azóta én is rájöttem, milyen nehéz jónak lenni, illetve, hogy a jóhoz rosszat is kell tudni tenni, mert mindenki egyszerre jó meg rossz, és a körülményektől függ, ilyen lesz-e, vagy olyan."
„Nem csak arra, hogy mindig szilárdan álljunk a földön. Nem csak arra, hogy két lábon próbáljunk eljutni célunkhoz. Néha szárnyak is kellenek. Felemelkedni, szállni, repülni álmaink útján célunk felé. Hinni azt, hogy elérjük, hogy ami ma álom, egykor valóság lesz. De ehhez nem elég a láb. Ehhez szárnyak kellenek.
"Mágikus áldozat az, amikor valami olyasmit teszünk, amire sem a körülmények, sem egészségi állapotunk nem kényszerít bennünket, Mikor valami olyat teszünk, amely fizikai érdekeinkkel, kényelemszeretetünkkel, kéjszerző hajlamunkkal, hiúságunkkal, vagy személyes becsvágyainkkal ellentétes, világi megítélés szerint esetleg értelmetlen, és semmi anyagi hasznot nem jelent. Amit nem kell megtennünk. Nem kellemes megtennünk. Ami talán fájdalmas, fárasztó. Nem hoz sikert. Csak szolgálat, elismerés nélkül. Adomány, ellenszolgáltatás nélkül. Önfeláldozás, hála nélkül. A léleknek, a jellemnek ez az elmondhatatlanul különös aszkézise, e titokzatos és emberfeletti heroizmus az, amely a mágikus gyümölcsöt termi. Amely rejtéjes szellemkezekkel kioldja anyaghoz kötött sajgó idegszálainkat. Finom sebészujjunkkal kiszabadítja húsunkból a félelemhorgokat. Antitoxinnal közömbösíti beidegzett rossz szokásaink mérgét és saját gyerekes igényeink, indulataink fölé emel bennünket. Aki belül így szabaddá lesz, arról kívül is lehullanak a bilincsek.
A puszta szavakkal való áldozás azonban nem áldozás. A közömbös és felelősségmegváltó jótékonykodás nem áldozás. Amit adunk, önmagunkból kell adnunk, úgy, hogy még forró a vágyainktól, kegyeletünktől, vérünktől, verejtékünktől és könnyeinktől. Ez a felszabadulás egyetlen valutája. Szolgálni ellenszolgáltatás nélkül. Dolgozni siker nélkül a dicsőségért, ami a Messiásé bennünk."
