...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
"Egyszer volt, hol nem volt, valahol a tengerben, mondjuk, a Capri-öbölben egy hullám, amelyik beleszeretett a sziklába. Mindig körülötte fodrozódott, csókolta éjjel-nappal, fehér habkarjával ölelte. Sóhajtozott, zokogott, könyörgött, hogy legyen az övé, és addig ostromolta szerelmével, míg lassan-lassan alámosta a szikla ellenállását, és egy szép napon, mert nem bírta tovább, a szikla megadta magát, és a hullám karjába omlott. (...) És akkor a szikla, a körülrajongott, az imádott, az annyira áhított szikla nem létezett többé. Egy kődarab hevert csupán a mélyben, a tengerfenéken. A hullám úgy érezte, megcsalták, rászedték, és hamarosan másik sziklát keresett magának."
Ott ült a Császár. Dús hajában hét csillag volt a diadém. Rabszolganépek térden állva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a holdkorong: de a bohóc sírt trónja alján: "Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond, nincs szív, mit krdom át ne járna, enyém a föld!"... S hogy este lett, egy csontváz tántorgott eléje s elfutta, mint egy porszemet. - Kényúrként éltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Gót ablakokban sírt az Orvos: "Uram, nektárod merre nő, amely ír minden kínra s melytől meggyógyul minden szenvedő?" S az nyílt: keszeg magiszter táncolt végig a szobán, kezében mély ólomkehelyből kínálva színtelen borát: "Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor, s nincs seb, mit hegged nem takar, igyál, testvér; e mély pohárból, csupán az első korty fanyar." - Kontárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A kútkávánál állt a Gyermek, szakadt gyolcsingecskében, s rőt topánban, s nézte lenn a vízben képét, mely játszani hívta őt: ..."Ha jössz: a holdleánytól este a cukrot süvegszám kapod, s minden pirosló reggelente békákon ugráltunk bakot." "Jövök már!" - szólt, s a víz lenn nyálas siklót dagasztott zöld hasán, míg a halál vihogva vitte anyjához a vörös topánt. - Balgán játszottunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Repedt tükrénél állt a Céda: "Hajamnak árja még veres, miért, hogy már a régi léha seregből már senki sem keres? Ölem még izzó csókra éhes, mellem rózsája még kemény..." S az ablakon röhögve lépett be az utolsó válegény: "Hopp, Sára, hopp gyerünk a táncra, ma: holt szerelmeid torán hadd üljön nászlakomát lárva ágyékod hervadt bíborán!" - Buján fetrengtünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Éjfél borult a háztetőkre, s kuvikhan szólt a berken át, midőn a Bankár útnak indult, elásni véres aranyát. Az útkereszten vasdoronggal hét ördög várta s a Halál; s mikor kardot rántott, a csontváz fülébe súgta: "Mondd, szamár, szamár, mit véded még a pénzed? Meghalsz s a kincsed elviszem, s a kincs helyett eláslak téged, akit nem ás ki senki sem." - Kufárok voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Aránypárnáin ült a Dáma, s üvöltve sírt: "ne még, ne még", de ő már átkarolta drága csípői karcsú, gót ívét, "engedj csak még egy lanyha csókot, meg egy gyönggyel kivart ruhát, engedj csak még egy buja bókot, még egy szerelmes éjszakát" - de ő, rút foltot fetve mellén, mely, mint rákseb, egyre nőtt, fehér testét nyakába vette és vitte, vitte, vitte őt. - Tunyán helyéltünk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Tüzénél állt az Alkimista, s óráját nézte, mely lejárt. "Isten vagy ördög: egy napot még, amíg megoldom a talányt, a végső, nagy talányt, amerre görebjeimnek ezre vitt, csak egy napot, mert megfejtem, megfejtem holnap alkonyig." "Nem fejted" - szólt a hang- "nem fejted" s vállára vette jéghideg kezét , míg felrobbant a lombik: "Aludni mégy most, mint a töbiek. - A Titkot űztük mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
Pestis-csengőkkel jött dögvész, s a reimsi szentegyház előtt húsvétvasárnapján derékon kapta a hájas Püspököt: "Néked szereztem ezt a nótát, gyerünk nagyúr! Csengőm csörög - légy pápa vagy próféta, rózsás hajnalködökbe öltözött, légy szent püspök, vagy rút eretnek ki ég a máglya kormain, misézhetsz lenn - én fenn nevetlek a dómok csonka tornyain!" - Álszentek voltunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
A vén Paraszt már tudta s várta alkonytájt kinn az udvaron: "Görnyedt testünknek nincsen ára, s úgy halunk meg, mnt a barom. Kaszás testvér! Sovány a földünk! könyörgöm: egyet tégy nekem: ha elviszel, szórd szét trágyának testemet kinn a réteken!" Ő rábólintott s vitte lassan, s úgy szórta, szórta, szórta szét, mint magvető keze a búzát, vagy pipacsot az őszi szél. - A földbe térünk mindahányan, s az évek szállnak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!
"Csak úgy legyen, ahogy lehet A valóság, ha Rád nevet Ha törni kell, hallj meg nagyon Amíg vagyok, én folytatom A tűzzel játszom, félek attól, hogy megéget Ha rossz volt csak Rád gondoltam A lángszórókból tűzvirágok nyilnak újra De szép volt minden álmomban Vígasztalj, vígasztalj, Simogass csak a hangoddal, Te vagy a legszebb kincsem A tűzzel játszom, egyszer úgy is majd elégek Csak álom volt, hogy itt voltam"
Gyűjtjük az adatokat, dolgokat, embereket, ötleteket, mélyenszántó tapasztalatokat, anélkül, hogy megértenénk lényegüket De néha eljönnek más idők is. Amikor megálljt parancsolunk magunknak. Nyugodtan elüldögélünk valahol. Elveszünk egymásra rakódott emlékeink halma alatt. Figyelünk, és meghalljuk, amint egy másik világ halk szellői susogni kezdenek.
"Azóta én is rájöttem, milyen nehéz jónak lenni, illetve, hogy a jóhoz rosszat is kell tudni tenni, mert mindenki egyszerre jó meg rossz, és a körülményektől függ, ilyen lesz-e, vagy olyan."
Nem csak arra, hogy mindig szilárdan álljunk a földön. Nem csak arra, hogy két lábon próbáljunk eljutni célunkhoz. Néha szárnyak is kellenek. Felemelkedni, szállni, repülni álmaink útján célunk felé. Hinni azt, hogy elérjük, hogy ami ma álom, egykor valóság lesz. De ehhez nem elég a láb. Ehhez szárnyak kellenek.
"Mágikus áldozat az, amikor valami olyasmit teszünk, amire sem a körülmények, sem egészségi állapotunk nem kényszerít bennünket, Mikor valami olyat teszünk, amely fizikai érdekeinkkel, kényelemszeretetünkkel, kéjszerző hajlamunkkal, hiúságunkkal, vagy személyes becsvágyainkkal ellentétes, világi megítélés szerint esetleg értelmetlen, és semmi anyagi hasznot nem jelent. Amit nem kell megtennünk. Nem kellemes megtennünk. Ami talán fájdalmas, fárasztó. Nem hoz sikert. Csak szolgálat, elismerés nélkül. Adomány, ellenszolgáltatás nélkül. Önfeláldozás, hála nélkül. A léleknek, a jellemnek ez az elmondhatatlanul különös aszkézise, e titokzatos és emberfeletti heroizmus az, amely a mágikus gyümölcsöt termi. Amely rejtéjes szellemkezekkel kioldja anyaghoz kötött sajgó idegszálainkat. Finom sebészujjunkkal kiszabadítja húsunkból a félelemhorgokat. Antitoxinnal közömbösíti beidegzett rossz szokásaink mérgét és saját gyerekes igényeink, indulataink fölé emel bennünket. Aki belül így szabaddá lesz, arról kívül is lehullanak a bilincsek.
A puszta szavakkal való áldozás azonban nem áldozás. A közömbös és felelősségmegváltó jótékonykodás nem áldozás. Amit adunk, önmagunkból kell adnunk, úgy, hogy még forró a vágyainktól, kegyeletünktől, vérünktől, verejtékünktől és könnyeinktől. Ez a felszabadulás egyetlen valutája. Szolgálni ellenszolgáltatás nélkül. Dolgozni siker nélkül a dicsőségért, ami a Messiásé bennünk."
"Az ember úgy találja meg igazán az életét, ha elengedi azt, amiről azt gondolja, hogy az életének szólnia kellene, és hagyja, hogy az élet megmutassa neki, hogy mi is valójában. Ez nem könnyű feladat, de lehetséges."
"A legnagyobb baj, hogy semmiségek koptatják el az embereket. Nem az idő, és nem a munka, és nem a gond, de még csak nem is a valamirevaló szenvedés, mert az egészen mást tesz velünk - lehet, hogy összetör, de nem koptat el.
Hanem a semmiségek, azok elkoptatnak. Odarajzolják a bosszúság és ingerültség szürke vonalait a szájak és a szemek köré, mint Gullivert a törpék. De azért csak rohannak tovább, mert mindig ezer dolguk van, ahelyett hogy egy lenne, vagy néhány, amire igazán odafigyelnek. És addig futkosnak mulandó dolgaik között egyiktől a másikig, míg elfelejtik a mulandóságot, és nem figyelnek ziháló tüdejük tapintatlan és fontos zajára, pedig a mulandóságra gondolni kell, ha tudni akarja az ember, hol érdemes lelassítani a lépteit, vagy megállni majdnem örökre.
De a semmiségek nem tűrik ezt. Őértük rohanni kell, mert egy bizonyos helyen csak aznap lehet cserepeket szerezni a nyaraló tetejére és nélkülözhetetlen híreket a nélkülözhetetlen jólértesültséghez. Egészen kis híreket persze, aprócska híreket, amelyek nélkül nem tudnánk, kicsoda lett fontosabb ember, és kinek kell öblösebb hangon köszönni. Mert azt mondják, hogy okosan kell élni, és haszontalan dolgokra nincs idő. Aki pedig ezt megtanulta, az boros állapotban se köt már örök barátságokat, s tudós egzaktsággal megtervezett életében értelmetlenül azt se kérdezi meg senkitől, hogy hogy van. Olyasmire se tékozolja idejét, hogy észrevegye a fákat, azoknak pedig naponta akad - még lombtalanul, levéltelenül is - egy jó szavuk mindenkihez.
Néha már csodálkozom, miért tűrik el, hogy körülöttünk még annyian foglalkozzanak teljesen haszontalan dolgokkal - hangszerek húrjait gyötörjék holmi hangokért, mikor úgyis annyi a zaj -, vagy kezeket faragjanak ki kőből. És néha már azt gondolom, hogy csak a gyerekek figyelnek a világra teljes komolysággal - mindenre, még a kavicsokra is, s ha elvesztenek közülök egyet, akkor vigasztalanul zokognak, mert még nem tanultak meg okosan élni, és azt mondják, hogy soha, de soha nem lesz olyan gyönyörű kavicsuk többé - és teljesen igazuk van.
A semmiségek csak egyet csettintenek, és megfuttatják alattvalóikat, és ez koptatja el az embereket, mert föl-alá szállva a páternosztereken nem lehet belőlük még Sziszüphosz se, hiszen neki csak egy dolga volt, s azt komolyan csinálta.
De ők még el se fáradhatnak, nincsen megengedve, mert kötelező a jó kedély, és rengeteg tréfát kell elsütni naponta - csak ne legyen csönd, mert az túl sok mindent tesz hallhatóvá.
A sok semmi beszéd koptatja el az embereket, a félmondatoktól kopnak el a hangszálaik, mert a félmondatok félkörei beléjük akadnak mint a horgok - és elkopik a hallásuk, mert soha se érik erős szavak őket, és elkopnak a semmi kis mozdulatoktól, ahogy észrevétlenül odébb löknek valakit egy centi előnyért, s mintha korcsolyapályán lennének, úgy siklanak el virtuóz módon azok mellett, akik elestek.
Elkoptatják őket büntethetetlen bűneik, mert finom és láthatatlan pányvát vetnek csak másik után, és senki sincs, aki egy este rájuk kopogjon, és megmondja, egész mondatokban, hogy mit csináltak. Pedig ez talán még segítene, megállíthatná a kopást.
Ha már őrlődik az ember, történjen ez legalább valóságos malomkövek között, csak nem a semmiségektől. Mert minden jobb, mint az elkopás, még a szenvedés is. És szerencsétlenek azok, akik szenvedni már nem tudnak, csak bosszankodni - akike tnem némit el soha a részvét vagy a harag - nincsenek elragadtatva vagy fölháborodva - nem hajolnak ki a vonatok ablakán, hogy az utolsó percig és utána is sokáig integessenek - ők már csak üdvözölni tudják ismerőseiket, de megszorítani már nem képesek egy másik ember kezét - mert elkoptatták őket a semmiségek."
Meglátom Tandori Dezsőt, s elpanaszolom neki, milyen szörnyen érzem magam. Anyám három napja karambolozott, épp a kórházból jövök, agyrázkódást kapott, napok óta miatta izgulok, jaj, csak nehogy valami komolyabb baja legyen.
- Nekem is borzasztó napjaim voltam. Képzeld, Bécsben kellett felolvasnom, idegen ágyban aludtam három napig, ráadásul az utolsó este egy kortyot se ihattam, nehogy másnap reggel lekéssem a vonatot! Pokoli az életem, hidd el, pokoli.
"Micsoda semmiségek izgatnak, nyugtalanítanak, kínoznak sokszor bennünket! Véljük, hogy a világ tengelye kifordul a sarkából. Pedig ha ugyanaz mással történik, csekélységnek látjuk. Sőt a magunk izgalmai is, ha feljegyezgettük volna gyermekkorunktól kezdve, ma olvasva... Az idő végtelenségében minden eltörpül, amit ma nagynak látunk."
Áldott Magánosság, jövel! ragadj el Álmodba most is engemet; Ha mások elhagyának is, ne hagyj el, Ringasd öledbe lelkemet! Öröm nekem, hogy lakhelyedbe szálltam; Hogy itt Kisasszondon reád találtam. E helybe andalogni jó, E hely poétának való.
Itt a magános vőlgybe és cserében Megfrisselő árnyék fedez, A csonka gyertyányok mohos tövében A tiszta forrás csergedez. Két hegy között a tónak és pataknak Nimfái kákasátorokba laknak; S csak akkor úsznak ők elő, Ha erre bőlcs s poéta jő.
A lenge hold halkal világosítja A szőke bikkfák oldalát, Estvéli hűs álommal elborítja A csendes éjnek angyalát. Szelíd Magánosság! az íly helyekbe Gyönyörködöl s múlatsz te; ah, ezekbe Gyakran vezess be engemet, Nyugtatni lankadt lelkemet.
Te a királyok udvarát kerűlöd, Kerűlöd a kastélyokat; S ha bévétődsz is, zsibbadozva szűlöd Ott a fogyasztó gondokat. A félelem s bú a vad únalommal - Csatáznak ott a tiszta nyúgalommal. A nagy világ jótétedet Nem tudja s útál tégedet.
Ohajtoz a fösvény, de gyötrelemmel Goromba lelkét bünteted; A nagyravágyót kérkedő hiszemmel A lárma közzé kergeted.
Futsz a csatázó trombiták szavától, Futsz a zsibongó városok falától: Honnyod csupán az érező Szív és szelíd falu s mező.
Mentsvára a magán szomorkodónak Csak a te szent erődbe van, Hol bíztatásit titkos égi szónak Hallhatja a boldogtalan. Te azt, ki megvetette a világot, Vagy akinek már ez nyakára hágott, Kiséred és apolgatod; Magát magával bíztatod.
Te szűlöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bőlcseket, Kiknek határtalanra terjegetted Testekbe kisded lelkeket. Tebenned úgy csap a poéta széjjel, Mint a sebes villám setétes éjjel; Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat.
Óh, kedves istenasszony! én is érted Gyakorta mint sohajtozom, Mert szívemet baráti módra érted, Midőn veled gondolkozom. Ártatlanúl kecsegtetel magadba, Hív vagy, nem úgy, mint a mai Színes világ barátai.
Lám, mely zavart lármák között forognak A büszke lelkek napjai, Kőről kövekre görgenek, zajognak, Mint Rajna bukkanásai. - De ránk mikor szent fátyolid vonúlnak, Mint éji harmat, napjaink lehúllnak, Tisztán, magába, csendesen: Élünk, kimúlunk édesen.
Sőt akkor is, mikor szemem világán Vak kárpitot sző a halál: Ott a magánosság setét világán Béhúllt szemem reád talál. Síromba csak te fogsz alá követni, A nemtudás kietlenén vezetni: Te lészel, ah! a sírhalom Vőlgyén is őrzőangyalom.
Áldott Magánosság! öledbe ejtem Ottan utólsó könnyemet, Végetlen álmaidba elfelejtem Világi szenvedésemet. Áldott Magánosság! te légy barátom, Mikor csak a sír lesz örök sajátom. De ez napom mikor jön el? Áldott Magánosság, jövel!
"Elgondoltam, hogy milyen titkos teremtmény is az ember! Nappal küszködik azzal, ami van; s éjjel pedig küszködik azzal, ami nincs. És ha elmúlik a nap és elmúlik az éjjel, akkor az, ami volt, egészen egyforma lesz azzal, ami nem volt."
"Minden ember élete út önmagához, egy út kipróbálása, egy ösvény megsejtése. Egyetlen ember sem volt soha teljesen önmaga, ám mindenki törekszik rá, hogy az legyen: valaki homályosan, valaki világosabban, mindenki a maga módján. Minden ember élete végéig magával hordozza születése maradékait, egy ősvilág iszapját és tojáshéját. Egyesek soha sem lesznek emberek: békák, gyíkok, hangyák maradnak. Mások felül emberek, alul halak. De mindnyájan a természet próbálkozásai az ember felé. És mindenyájuknak közös az eredete, az anyja; mindenyájan ugyanabból a mélységből jövünk és mindnyájan ennek a mélységnek a kísérleteként és kölykeként törekszünk saját célunk felé. Megértjük egymást, ám megfejteni csak önmagunkat tudjuk."
A nagy erény nem jótékonykodik, ezért jó. A kis erény jótékonykodik, ezért nem jó. A nagy erény cselekszik, nem-cselekvéssel cselekszik. A kis erény sürög, erővel cselekszik. A szeretet cselekszik, eredményes, ha nem cselekszik. Az erkölcs sürög, erővel cselekszik. A tisztelet cselekszik, s mert nem viszonozzák, kényszerít a tiszteletre. Ezért: az út ha elvész, itt az erény, az erény ha elvész, itt a szeretet, a szeretet ha elvész, itt az erkölcs, az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet. A tisztelet a hűség és bizalom hiánya, a zűrzavar kezdete. A külső tudás az út virága, a belső tudatlanság kezdete.
Ezért az igaz ember a valódit akarja és nem a látszót, a gyümölcsöt akarja és nem a virágot, a közelit akarja és nem a távolit.
"A gondviselés jóságának legszebb bizonyítéka szerintem a virág. Minden más, a képességeink, a vágyaink, a betevő falatunk elengedhetetlenül szükségesek az életünkhöz. De ez a rózsa ráadás. A színe, a szaga megszépíti az életet, bár nélküle is élnénk. És az ilyen ráadást csak a jóság biztosítja számunkra. Újra csak azt mondhatom, hogy reményt meríthetünk ezekből a virágokból."
