Apáról-fiúra…, kicsiket-nagyokat, gyerekeket-fölnőtteket, családokat, korhatár nélkül… a Ghymes Fesztivál színhelyén, szeretetben fogadott Hegymagas árnyas fái ölén…, a Bábika Játszóház, népi játszótér.
A hagyományos játékokban bővelkedő játékudvarokban kora reggeltől késő estig csodára nyílt szemben játszhattak az érdeklődő apróságok és óriások…
A vesszőből és természetes anyagból készült játékok méretükben gyerekekhez igazodva, de funkciójukban minden tekintetben a valóságos tárgyak tükörképében, szívesen játszottak a gyerekek... A babaházban berendezett konyhában, a tűzhelyen „Borsót főztem…”, közben sült a „Csiga-biga rétes…”, s a szorgos háziasszony a fateknőben telt vízben, minden piszkos ruhát átmosott… Gondos kezek teregették a patyolattiszta zsebkendőket…, s gazduram többször megfordult szekerével a malomból, mire készre főtt az ebéd.
Odébb, textilből készült gondolkodtató, képességfejlesztő játékok tették próbára az ügyességet és logikát. Óriásmalom nagy táblán, ördöglakatok, célbadobó…, sorolhatnám a sok-sok együttjátszás, próbatétel lehetőségét gyerekeknek, szülőknek, családoknak, fölnőtteknek…
A Bábika Játszóház másik kedvelt tevékenysége a kézművesség. Sok érdeklődőt vonzott a hagyományos kézműves technikák érdekessége – szövés, nemezelés, népi játékok készítése -, melyben mindenki elsajátíthatta az alapvető fogásokat, s közben saját maga készítette használati tárgyak örömében együtt ügyeskedhetett az érdeklődők apraja-nagyja…
Ujj Éva néprajzos, népművelő tanárnő szívén viseli a magyar kézművességet, tevékeny alkotója az értékmegőrzésnek, s egyben szakmai irányítója a játszóház programjainak. Kedves, közvetlen, türelmesen segített az anyagok, eszközök, kellékek használatának bemutatásában, a technikai fogások elsajátításában. Szívesen beszélt a népi játéktárgyak készítésének hagyományairól az egyedi készítésű játékok, csudák, bábikák… természet adta lehetőségeiről…
Mátyás király, ahogy jött-ment az országban, egyszer meglátott egy öregembert, ahogy a kertjében fát ültetett.
- Kinek ülteti azt a fát? - szól oda neki. - Hiszen maga már annak a terméséből sohasem eszik.
- De remélem - válaszolta a szegény ember -, ha megsegít az Isten, még én is ehetek belőle. Aztán meg jó lesz az unokáimnak.
- No, szeretném én azt látni! - mondta Mátyás király. - Ha megéri az első termést, hozzon kóstolót nekem is Budára, a palotámba.
Akkor ismert rá az öregember, hogy ez maga Mátyás király volt. Hát lekapta hamar a süvegét, de akkora a király már messze járt.
Telt-múlt az idő, szép fává fejlődött, meghozta az első termést. Az öreg kiválasztott három szép körtét, és felvitte a királynak. Ahogy odaér, az őr nem akarta beengedni. Mondta neki, hogy a királynak ígérte a három szép körtét, azt akarja bevinni. A strázsa erre azt felelte, hogy jól van. Ezért biztosan kap majd valami nagy borravalót. Hát beengedi, ha megfelezi vele. Mit volt mit tenni, a szegény ember beleegyezett. Mátyás király pedig meghallotta belülről, hogy mit beszélnek odakint.
Megköszönte szépen az ajándékot, aztán adott érte három kis pofont azzal, hogy ezt jó erősen felezze meg az őrrel. Az öreg lement, aztán két akkora pofont kevert le a strázsának, hogy még a kalap is leröpült a fejéről.
Mátyás király jót nevetett az ablakban, visszahívta az öreget, és dupla borravalót adott neki.
Élt Ajakon egy nagyon gazdag ember. Egyetlen fia szép, derék ember vót. Ott vót a kora, hogy megnősítsék. - Édesapám, ne házasítsatok - mondta a fiú az apjának -, mert azt veszem el , akit szeretek! Vitte a keresztapja gazdag helyre, szegényebb helyre, szép jánhoz, csúnya jánhoz, gazdagho, szegényhe, nem kellett neki senki. Eljött az ősz, ű maga mondta akkor az édesapjának: - No, édesapám, én már most megyek házasodni. - Jól van, fiam - mondta az apja -, mennyi pénz kell, mennyi garast adjak? - Nem kell nekem semmi, csak két szekér alma meg a legfiatalabb szógád - mondta a fiú . - De akármilyen menyasszonyt hozok, szeressétek, mint gyermeketeket, mert ha nem, elrejtem magamat. Az édesapa belenyugodott. A fiú a két szekér almáho még egy üres szekeret is kért, aztán elköszönt az édesapjátul. Az édesapja jó szívvel elbocsátotta, de veres zsebkendőjével a könnyeit törülte. A fiú keresztülment hét falu határán, a hetedik falu végén megállott, a piac közepén elkezdte árulni az almáját, ilyen szókkal: - Almát szemétér, almát szemétér! Szaladtak a gazdag jányok, hozták a sok szemetet kosárokkal. Az ajaki legény mindet jól megnézte, egy sem volt még eddig kedvére való. Már az üres szekere szeméttel félig vót, a fél szekér alma elfogyott. Ment tovább, elérte a nyolcadik falut, ott is ilyen szavakkal kínálta almáját: - Almát szemétér, almát szemétér! Jöttek a jányok ismét hozták a szemetet. Az alma elfogyott, a szemét megszaporodott. Esteledett befele. Nem akarta, hogy ott töltse az éccakát, tovább indult. Megint kiabálta: - Almát szemétér, almát szemétér! Elfogyott az alma, csak a másik szekérnek az aljába vót még egy szép piros alma, a legszebb valamennyi közt. Látja a fiú, hogy a félsetétségben egy szégyenlős kislány jön, egy pici kosárral, de alig vót szemét a kosarába. Látja, hogy megáll, és nem jön közelebb. A legény végül megszólította: - Gyere közelebb, ne szégyelld, hogy kevés a szemeted, ezt keresem én. Elhajtottak a jány szüleihez, nádfedeles kis házikójukba. Mindenütt tisztaság vót, bocskoros öreg jött a fiú elibe. A legény a szívére ölelte, és a kisjányt megnyerte.
Másnap reggel a fiú szekérre pakolta a jány kis szegénységét, és hazavitte menyasszonyát a szülői házba Ajakra. Az ipája szívesen fogadta. Háromnapos menyegzőt tartottak és még ma is élnek, ha meg nem haltak.
elrejtem magamat - elbujdosik, hogy nem látják többé
ipája (ipa) - a legény édesapja, a menyasszony apósa
„ A nyár… Égeti a meztelen talpat a föld, a fű s a lomb is meleget lehel. Csak a fák és bokrok árnyékos, mély öle ad egy kis frissítő, hűs menedéket...
Tikkadt piheg a kert. Izzik a levegő, delelőjén a nyár, a bokrokban hűsöl, hallgat a madár…” „… Hátul az udvarban tyúkanyó vonul a csibéivel. Hol magyarázólag, hol meg figyelmeztetőleg sűrűn oda-odakottyant nekik. Készíti a tyúkéletre apró jószágait…”
„… Szűkül a kert is, észrevétlen. Kopik a zöld, fakul, fogyatkozik. Szőke, szelíd mosollyá csendesül a májusi harsányzöld nevetés.
A múló idő finom szarkalábai már ott vannak a nyár arcán. De még tart a csendes szép mosoly… „
GYÜMÖLCSÖK A NAPASZALÓBAN
A száraz, nyári nagy meleg a legkiválóbb természetes mód a gyümölcsaszalásra. Az aszalt gyümölcs pedig kiváló tápértékű, természetes téli csemege. Mindenekelőtt a rostosabb (kevésbé leves), teljesen érett kajszi és őszibarack, valamint a szilva alkalmas aszalásra, de a nyári alma és a nyári körte is aszalható.
A hagyományos paraszti kultúra általános használati tárgya, a füzvesszőből vagy rozsszalmából font párszárító erre a célra is kiváló volt. (Általában tészta szárítására használták.) Ezen a gyakran 1 méteres átmérőjű, kerek és alacsony peremű alkalmatosságon sok gyümölcs elfért és minden oldalról átszellőzött, -aszalódhatott. Mindezt nem nosztalgiából emlegetem, hanem azért, mert igazán érdemes lenne ezt a régi eszközt is föltámasztani.
Az aszalásra szánt gyümölcsöt - párszárító híján - nagy felületű, peremes edényben, deszkapolcon vagy ponyván helyezzük el és persze úgy, hogy a nap legnagyobb részében érje a termést a Nap sugara. Az esőtől, nedvességtől óvjuk.
A barackot mag nélkül, kettébe vágva, a szilvát maggal együtt is aszalhatjuk. A gyümölcsöket addig süttessük a Nappal, amíg víztartalmuk jelentős részét el nem vesztik és ráncosakká, rugalmas, de kémény tapintásúakká nem válnak;
Mi úgy is aszaljuk a kajszit, hogy a félbevágott gyümölcsök közepén spárgát fűzünk át, majd az így készített füzért napsütötte helyre, két ág közé kikötjük. (Jut eszembe, hogy az aszalódó gyümölcsöket a madaraktól óvni kell.)
A megaszalt gyümölcsöket száraz, szellős és hűvös helyen tároljuk úgy, hogy
egyben a portól is óvjuk. (A porózus papírzacskó alkalmas erre a célra.) Nem
árt azonban, hogyha a téli, hűvös időszak beköszöntéig időnként átvizsgáljuk
az aszalványt, nem penészesednek-e a gyümölcsök.
Ha csak egy mód van rá, várjuk meg fogyasztásukkal a telet, legalább a
karácsonyt. Akkor derül ki igazán, milyen hasznos és jó dolog a gyümölcsaszalás.
A kajsziról még hadd mondjam el, hogy annak magja (magbele) is megbecsülésre érdemes csemege. Már amelyik nem keserű, természetesen. Ezért gyűjtsük össze. Erre különösen akkor kínálkozik jó alkalom, ha például befőzéshez vagy aszaláshoz egyszerre sok gyümölcsöt dolgozunk fel.
A barackmagot tisztítsuk meg a gyümölcshús maradványaitól és szárítsuk meg a napon. Egy-két nap után összegyűjthetjük és szellős, hűvös helyen tároljuk.
Igaz, hogy a barackmag nagyon kis mennyiségben ugyan, de tartalmaz ciántartalmú vegyületet, különösen a héja. Csemegézés előtt tehát húzzuk le róla a barna maghéjat. Lobogó forró vízbe dobva és mindjárt leszűrve a mag belseje könnyedén kibújtatható a „kabátjából". Túlzásba azért ne vigyük a baráckmagevést, osszuk be, hogy tovább tartson.
Aki vízparton járt valamikor, mindenki látta már Csupaszem békát, a papucsosmestert. Nyakba vetett zöld kötényéről, munkára termett keze-lábáról könnyű fölismerni ezt a jóra való mesterembert. De legkönnyebben a szeméről, mert ahhoz fogható nagy szem nem kerülközik több a nádasban. Hozzá, még Csupaszem mester nem is az arcán hordozta a szemit, mint más istenteremtése, hanem a feje tetején. Büszke is rá az öreg papucsosmester, hogy ő a feje tetejével lát.
- Ebből is kitetszik, hogy valami előkelő nemzetség ez a miénk - mondja estendén
a Csupaszem porontyoknak, mikor jó étvággyal elfogyasztották a szúnyográntottát.
- Elég baj az nekünk - kuncog az egyik kis Csupaszem -, hogy mink a fejünk tetején látunk.
- Miért, miért? - kérdi az öreg Csupaszem.
- Mert így nem tehetünk a fejünkre kalapot - nevette el magát a poronty.
De sietett is ám elkotródni az iszapba, hogy hirtelenében kalapot ne mérjen a fejére a gyékénybuzogánnyal az öreg Csupaszem.
Mert semmit se utál jobban az öreg papucsos, mint a kalaposmesterséget. Azt mondja, hogy csak olyan éhenkórász népeknek való, mint a gémek, akik még tollat is tűznek a süvegük mellé. Szabad fővel jár az igazi vízbéli nemes, de papucsban, hogy meg ne szúrja a talpát a sulyomtövis.
Lapulevélből szabja Csupaszem a papucsot, s míg ő ott szorgoskodik a vízparton, Csupaszem anyó a sás közt keveri a délebédhez való rántást.
Ki-kiszól a konyhából a papucsosműhelybe:
- Mit varrsz, mit varrsz?
- Papucso-cso-cso-cso-cso-csot, papucso-cso-cso-cso-csot - dúdolgatja vissza a mester.
- Szép mesterség is ez annak, aki nem tud egyebet - zümmögi a feje felett az aranyos szárnyú szitakötő.
- Világot látni? Ugyan mit látsz te többet, mint én, te éhen-dongó?
- Túl a dombon erdőt, rétet, mindenféle tarka népet, csacska, locska patakot, egy tarisznya szúnyogot.
- Minek ez a nagy tudomány egy hitvány szitakötőnek? Tán szolgabíró akarsz lenni Tápén?
- Utcu tolla, motolla: kinek arra mi gondja! Hanem tudod mit, mester? Ha szolgabíró leszek, megveszem a szemedet ablaknak a megyeházára. Úgyse veszed semmi hasznát.
- Kapjon el a béka! - vartyogott haragosan Csupaszem, s csakugyan utánakapott a szitakötőnek.
Hanem az már akkor a másik parton vallatta a virágos kákát, mit álmodott az éjszaka.
- Szerencséd, hogy elhordtad az irhád, mert majd megmutattam volna, hogy
hasznát tudom venni a szememnek - dörmögött utána Csupaszem mester.
Hanem azért a szitakötő beszédje mégis szöget ütött a fejébe. Szó, ami szó, mégiscsak illendő volna egyszer körülnézni a világban az ilyen magaformájú előkelő személynek. Akkor lenne még csak nagy tisztessége a nádasban Csupaszem papucsosnak! Még tán a bíbic is ővele varratná az ünneplő papucsát!
Se szó, se beszéd tovább, Csupaszem elhajította a kaptafát, fölgyűrte a zöld kötőjét, s akkorát ugrott föl a dombra, hogy szinte puffant.
- Hová, hová? - kiáltotta utána kétségbeesetten Csupaszem anyó.
- Megyek világot látni.
Bokrok, virágok nevetve csóválták meg a fejüket, mikor meghallották, hogy mi járatban van az öreg Csupaszem. Még a napocska is elnevette magát az égen: lett is Csupaszemnek olyan melege, hogy mire felére kapaszkodott a dombnak, már a nyelve is lógott.
- Hová, hová, Csupaszem bácsi? - kérdezte tőle a csigabiga.
- Megyek világot látni - lihegett a szegény Csupaszem -, valamirevaló mesterember nem élhet meg anélkül, hogy körül ne nézzen egy kicsit a világban.
- Ugyan mit lehet rajta nézni?
- Mit-e? Nem a te eszedhez való az, kis öcsém! Túl a dombon erdőt, rétet, mindenféle tarka népet, csacska, locska patakot, egy tarisznya szúnyogot.
- De már azt magam is megnézem - örvendezett a csigabiga -, gyerünk együtt, Csupaszem bácsi!
Csupaszem mestert elfutotta a békaméreg. Még hozzákötné magát ez a sehonnai vándorlegény, akinek hátán háza, kebelén kenyere. Mérgében úgy nekirugaszkodott, hogy három ugrással fent volt a domb tetején.
- No, nézzük, milyen világ van itt - fohászkodott Csupaszem, s fölágaskodott a
két hátulsó lábára, hogy jobban körülnézhessen.
Nini, a kiskésit neki, hisz itt is csak olyan pocsolya van, mint a másik oldalon! No , itt van még a papucsosműhely is! Lám, lám, hát ott nem az a sásbokor hajladozik, ahol a vacsorára való szúnyogszalonnát pörkölik? Még az a békateknő is ott úszkál a vízen, amelyikben a kis Csupaszemeket szokta füröszteni az édesanyjuk.
- Hordja el a gólya ezt a világot, csak olyan az, mint a mienk! Hej, de bolonddá tett
az a gonosz szitakötő! - sopánkodott az öreg Csupaszem, szép csendesen legurítván magát a lejtőn. Nem érte föl ésszel a jámbor, hogy őbenne volt a hiba. Visszafelé látott, mikor két lábra állt, azért látta a tulajdon maga nádasát. Ilyen veszedelem van abban, ha valaki a feje tetején viseli a szemét.
A parton már ott várta az egész családja. Csak úgy rezgett belé a nádas, ahogy az éhes Csupaszemek világlátott apjukat köszöntötték:
- Vár a vacso-cso-cso-csora, vár a vacso-cso-cso-csora!
Az öreg Csupaszem azonban ügyet se vetett a nyájas köszöntésre. Fejest ugrott a vízbe, s úgy elbújt a nádtorzsába, hogy gólya legyen, aki megtalálja. Attól félt, hogy megkérdezik tőle a porontyai, elmén-e máskor is világot látni.
A verebek csevegik repdesve: csirip! csirip! a gyász
Fecske: firics! firicsér! a cinegécske: vicinc!
A pintyőke: pipinty! a csíznek ez a szava: csíz csíz!
A tenglic: tinglinc! így magyarázza nevét.
Mondja pacsirta: Vidék! kék! dícsér, mind kiki dícsér!
Erre rigó görögűl mond: flüaréo io!
Banka pedig: to to tót! jó vót tót! hup! hup! upup! hup!
Úgy makog; a kakauk is mondani szokta: ku-kuk!
S nemdenem éneke közt cseng a kisfülemülének:
Gyűjj gyűjj! füttyre tanítalak itt!
Egyszóval valamennyi madár éneke hevült már,
Mindenki a gyönyörű víg kikeletnek örül.
Hát mikor én látom hogy Apollón rám mosolyog: már
Nemdenem a citerám végyem örömmel elő?
Weöres Sándor – Édes Gergely
:-)))
Változatok egy Károlyi Amy motívumra
(Sapphicum)
Szikla-rózsák közt, halovány patak te,
úgy libegsz mint szép remegő menyasszony,
áhitattal hordja fehér uszályod
négy kicsi fűzfa.
(Alcaicum)
Forrás a bércen: férjhez adott leány,
Nap-vőlegényed lángja karol beléd,
lejtesz sugártól elpirulva,
négy kicsi fűz visz hosszú fátylad.
(Asclepiadicum)
Táncos léptü patak, sziklai surranó,
gazdag nappali fény karcsu menyasszonya,
úszik lenge uszályod
négy lesütött-szemü fíízfa közt.
Weöres Sándor – MAGYAR ETŰDÖK – 10
:-)))
PÜNKÖSDÖLÉS
Egy kendőt szétterítnek, aztán négy sarkát fogják: egy gyermeket alája ültetnek, azután ezt mondják:
Meghozta az Isten piros pünkösd napját,
Mink is meghordozzuk királykisasszonyát.
A szép leányoknak rózsakoszorúját,
A szép legényeknek szegfű bokrétáját.
Öreg asszonyoknak kemencze kalácsot,
Öreg embereknek csutora borocskát.
Ekkora legyen a kendtek kendere!
Akkor fölemelik a kendőt.
A kisebb leányok pünkösd napján mindjárt tizenkét óra után koszorús fejjel, s egy virágcsokorral(mit királyné pálcájának hínak) házról házra járva mennek pünkösdölni, mi a következőképp történik:
Az udvarba menvén, a konyha előtt megállnak s mindnyájan énekelve kezdik:
1. Pünkösdnek jelesnapján
Szent Lélek Isten köldeték
Erősíteni szívöket
Az apostoloknak.
2. Melyet Krisztus ígért vala
Akkor a tanítványoknak,
Mikor méne mennyországba
Mindenek láttára.
3. Tüzes nyelveknek szólása
Úgy mint szeleknek zúgása
Leszállt az ő fejökre
Nagy hirtelenséggel.
4. Megtelének szent Lélekkel,
Kezdének szólni nyelveken,
Mint őnekik a szent Lélek
Adta vala szólni.
Most egyenként elkezdenek egy-egy verset mondani, kezökben a királyné pácáját(másként cinkust) körben csóválván, pl.:
Bor, búza és gyümölcs
Földetökben legyen
Az Úr Messiásnak
Kibimbózott ága,
Juda nemzetének
Királyné pálcája.
Király koronája;
Szálljon erre házra
Az Isten áldása,
Mint régente szállott
Szent apostolokra.
Most az első átadja a cinkust a másodiknak, s ezt mondja tovább:
A szent Háromságnak
Második személye,
Úgymint Fiúisten,
Lelkünknek vezére
Elrejtette magát
Az áldott szentségben.
Valakik itt vagytok
Egy nagy vendégségben,
Gyorsan siessetek,
Már itt lelketekben
Enyhülést nyertek.
Most a harmadik leány:
A kis fehérségben
Tulajdon istenség,
Hiszlek, hogy jelen vagy,
Óh, te drága szentség.
Szentséges Istennek
Csodálatos voltja,
Ádámnak vétkeért
Maga fiát adta.
Kelj fel Úristennek
Választott serege;
Mert feltetszett immár
Egek fényessége.
Negyedik leány:
Kissazony rózsája
Kihajlott az útra
Szedje fel menyasszony,
Tegye koszorúba.
Ötödik leány:
Én gyönge morzsácska
Vagyok, ím látjátok,
Szavaim halljátok.
Friss éjszaka járok.
Nemes szüleimnek
Érdemes kertjében,
Én is úgy kinyíltam,
Mint viola szépen.
Hatodik leány:
Én kicsike vagyok,
A lábaim nagyok,
Nincs az az árok,
amit át nem ugrok.
Hetedik leány:
Hej, cinkus, cinkus,
fehér tulipántos,
Hintsetek (öntsetek)
virágot
A Jézus markába!
Nyolcadik leány:
Felállott szent János,
Meglátott egy várost
A pokol ajtaját
Földig letapodta,
Mennyország kapuját
Szépen kinyitotta.
Kilencedik leány:
Én kicsike vagyok,
Nagyot nem szólhatok,
Mégis az Istennek
Dicséretet mondok.
Tizedik leány:
Én gyönge vesszőcske vagyok,
Mindenfelé hajlok.
Nem anyától lettem,
Rózsafán termettem,
Piros pünkösd napján
Hajnalban születtem.
Tizenegyedik leány:
Gyönge vessző vagyok,
Mindenfelé hajlok,
Szüleim kertjében
Most nyílni akarok.
Ezek után kettenként összefogódzva forognak és mindnyájan éneklik:
Eresz alól fecskefia ide néz, oda néz: van-e hernyó, hosszu kukac, ízesebb, mint a méz? Csőrét nyitja ám, buzgón, szaporán. Kis bendőbe mindenféle belefér igazán.
Weöres Sándor
:-)))
CSODA
Oly ismerős e táj és fönn az égen
a hold, mely most kél alkonyi fehéren,
és faggatom magam:
hol is, mikor is láttam? –
s ujjongva felelek,
amikor rálelek
a válaszra: tegnap, egy iskolában…
Ott dülöngéltek, s éppen így, az ágak,
ott kanyargott e cérnaszál patak,
ott terelte haza a kecskenyájat
egy kisfiú a fehér hold alatt,
ott szálltak rá fűszálra és virágra
aludni térő lepkék, bogarak.
Egy tanító mutatta e tájat…
Mint birodalmában, úgy vezetett
a bányatelepi új iskolában –
oly fiatal, még maga is gyerek,
De arcán olyan kedves, szép komolyság,
mint aki tudja, rábízva az ország,
mert rá a gyerekek.
Ő mutatta nékem tegnap a tájat:
egy kislány rajzát a faliújságon…
s mit a felnőttek mosolyával néztünk,
itt állok most az élő, zúgó tájon…
Mert olyan szép és nagy csudát tehet
ceruza és ecset
egy kislány kezében,
élő kertet ír, élő réteket
és füvet és virágot ír a réten
és tücsöknótát és alkonyatot –
és fehér holdat az alkonyi égen!
Zelk Zoltán
:-)))
PÁRA
Üres parton üres csónak.
Nefelejcsek locsolódnak.
Tág a világ mint az álom.
Mégis elfér egy virágon.
Weöres Sándor
:-)))
TANÉVZÁRÓ
Félre irka, sutba táska,
vidám szemünk ne is lássa,
vigyük gyorsan a padlásra,
őszig legyen ott a táska.
Elő sárkány, elő labda
szállj az égnél magasabbra.
Gyere, állj be a csapatba,
estig ne is hagyjuk abba.
Vár a víz és vár a partja,
vár a nyári rét, a tarka,
szívünk boldog, bőrünk barna,
ki erre fut, ki meg arra.
Félre irka, félre táska,
vidám szemünk ne is lássa,
vigyük gyorsan a padlásra,
őszig legyen ott a táska.
Csukás István
:-)))
VAKÁCIÓ
Hova menjünk,
milyen tájra?
Hegyre talán,
vagy pusztára?
Folyópartra
vagy erdőbe?
Faluszéli
zöld mezőre?
Lepkét fogjunk
vagy horgásszunk?
Vagy mégiscsak
hegyet másszunk?
Akár erdő,
akár folyó:
gyönyörű a
vakáció!
Zelk Zoltán
:-)))
TÓPART
Paskol Magda, Zsuzska, Juca, úszik, bukik, mint a ruca, kék, piros, zöld fürdőruha, a víz habja fátyolpuha. Merül Juca, kapd el, buta!
Ül a horgász hosszú bottal, mint egy szobor, oly nyugodtan. Majd a karján mutatja: ekkora volt a potyka!
Potyka, harcsa főzi Marcsa, segít neki Akadék Adorján. A Nap nézi, gőzét érzi, mintha szúnyog csipkedné az orrán.
„A nyár: ezer öröm. Meredek égi ösvényen jár a Nap, és gyümölcsöt érlel a rekkenő meleg. Záporozik a fény, ragyog és szőkül a határ, és ragyog benne a kert...”
„Szőkére, tarkára vált a zöld. Piros pipaccsal integet a rét, kék búzavirág, fehér margaréta, tarka szarkaláb az árokpartokon…”
„A kerti zöldből kivirít a piros. Haragoszöld bokra közt a szamóca piros gyümölcsöt rejteget. A fakózöld cseresznyeág is cseresznyepirosra vált. zsendül a meggy is, rózsaszínben virít, majd lesz belőle meggypiros…”
„A csillagtök bokrában fehér csillagok születnek…”
„A virágoskert is tarka, szép. Színek virulása. Sárgán kacagó tátika, fodros petúnia, törökszegfű, viola és pirossal mosolygó, ablakból kihulló muskátliraj. Amott a rózsa lugasra borulva, a királyi fenségű liliom, a délceg, szép kardvirág, a selymes, bozontos dália. Meg a margaréta, a csillagszemű. A szivárványszín napkorong élő tükre mind…”
Ha mihozzánk vendég jön, akkor anyukám feketét főz, és becsukja a mi szobánk ajtaját, mert oda jobb be se nézni.
De sajnos a tanító néni előre megüzente anyukámnak, hogy ne tekintsük őt ven¬dégnek, mert csak a családdal szeretne megismerkedni.
Ezért anyukám lemosta az ajtókat, és elrakta a kabátokat meg a cipőket az előszobából. Apukám megragasztotta a fotel lábát, és becsavart még két égőt a csillárba.
A Bori leszedte a színészképeket a falról, én pedig kivittem a vadgesztenyéimet az erkélyre.
Amikor már olyan rend volt, amilyen nem szokott lenni, akkor a Pacsitacsit is átküldtük a szomszédba, mert ő nem tudhatja, hogy a tanító néni nem vendég, és lehet, hogy megrágja a cipőjét, ahogy a vendégeknek szokta.
A tanító néni csak fél óráig volt nálunk, mégis jól megismerkedett a családdal, mert közben megérkeztek a Bandi bácsiék Érdről, az alattunk lakók felkiabáltak, hogy legurultak a gesztenyék az erkélyről, a szomszédból hazazavarták a Pacsi¬tacsit, mert nem tudta, hogy az ő konyhájukban is szobatisztának kell lenni.
De én nem is bántam, mert így a tanító néni legalább látta, hogy mi itthon is elég elevenek szoktunk lenni.
:-)))
Apukám azt mondta, hogy most már elég nagy fiú vagyok ahhoz, hogy délutánonként én vigyem le a Pacsitacsit sétálni.
Az igaz, hogy én már elég nagy fiú vagyok ahhoz, és háromszor le is vittem, de negyedszer jött az Attila, és egyáltalán nem irigyelt engem, hogy a Pacsitacsit sétáltatom, hanem ment a játszótérre hintázni.
Akkor én azt gondoltam, hogy talán a Pacsitacsi is elég nagy kutya ahhoz, hogy egyedül sétáljon, és elmentem én is a játszótérre hintázni.
Aztán már fütyültem a Pacsitacsinak, de valaki eltéríthette szegényt, mert egyáltalán nem jött elő, és akkor sírni kezdtem, mert rajta kívül eddig csak egy lakáskulcs volt rám bízva, és ha most a Pacsitacsi se lesz meg, az olyan, mintha nem vigyáztam volna rá.
Még akkor is sírtam, amikor végre megtalált a Bori, mert én meg őrá voltam bízva, és úgy látszik, közben vége lett
a tánczenei műsornak. A Borival körbeszaladtuk a parkot, és fütyültünk, de nem a Pacsitacsi jött szembe, hanem apukánk, aki minket keresett, mert mi meg őrá vagyunk bízva.
Máskor inkább úgy leszek nagyfiú, hogy magamra vigyázok, mert úgy látszik, az könnyebb.
Én eddig még mindig megkerültem, de a Pacsitacsi most igazán elveszett.
:-)))
Én büntetésben részesültem, amiért elvesztettem a Pacsitacsit, de aki visszahozza, az majd jutalomban, és ezt ki is íratta apukám az újságba. A hirdetésre először egy öreg tacsit hoztak, de az be se akart jönni, mert mindjárt tudta, hogy nem itt adnak érte jutalmat. Aztán egyszerre két kutyát hozott egy bácsi, és igaz, hogy nem tacsik voltak, de nem is kért értük jutalmat, csak pénzt. Apukám becsukta a bácsi előtt az ajtót, de én úgy megsajnáltam őket, hogy kivettem a perselyemből a huszonhét forintot, és a bácsi után szaladtam, hogy adja ide a kutyákat leértékelve, mert az egyik úgyis sántított, a másiknak meg leharapták kicsit a fülét. A bácsi ideadta, mert jó szíve volt, és mondta is, hogy mindig össze szokott facsarodni, ha szegény gazdátlan kutyusokat lát az utcán.
Egy kicsit az enyém is facsarodott, amikor húzni kezdtem hazafelé a két kutyát, és szembejött velünk a Pacsitacsi teljesen ingyen.
:-)))
Ha anyukámék nem nézik este a tévét, akkor mindig a Bori jövőjéről beszélgetnek, ami még mindig nem dőlt el.
Pedig én még iskolába se jártam, amikor a Borinak már mondták, hogy vigyázzon, mert most dől el a jövője, és én
úgy sajnáltam szegényt, mert tudtam, hogy milyen rossz az, ha valami eldől. Úgy látszik, ezt a Bori is tudta, és vigyázott a jövőjére, hogy el ne dőljön, mert addig apukám vesz neki könyveket, és megkérdezi, hogy ugye, milyen érdekes, és anyukám beíratja őt mindenhova,és megkérdezi,hogy ugye, szeret odajárni.
És ha a Bori csak a vállát vonogatja, akkor kap hegedűt meg tornacipőt meg rajzlapot, és nagyítót meg földgömböt meg körzőkészletet, mert hátha akkor eszébe jut, hogy mi érdekli jobban.
Én mindig tudom, hogy. engem mi érdekel jobban, csak az a baj, hogy én mégse fogok se focilabdát, se autót, se horgászbotot kapni, mert én nem vigyáztam úgy, mint a Bori, és sajnos már tavaly megmondtam, hogy indián szeretnék lenni.
Sétálni megy Panka a búzamezőbe, Pillangós papucsba, hófehér kötőbe. Dalolgatva ballag, egyes-egymagába, Virágtestvérkéi, vigyázzatok rája! Simulj puha pázsit lába alá lágyan, Fütyülj neki szépet, te rigó a nádban!
Légy a legyezője, te lapu levele! Fecskefarkú pille, röpülj versenyt vele! Búzavirág-szeme mosolyog reátok: Nevessetek vissza rá, búzavirágok! Kakukkfű, az útját jó szagoddal hintsd be, Bújj a lába elül, szúrós király dinnye!
Ha a dűlőúton szegényke kifáradt, Szagos fodormenta, te vess neki ágyat! Födjétek be, zsályák, dús leveletekkel, Szelíd széki füvek, csillagfejetekkel! S őre a mezőnek, szép jegenyenyárfa, Te vigyázz reája, csöndes legyen álma!
A sötét erdő szélén állt egy egészen apró házikó. Az apró házikó előtt akkora kert, hogy beesteledne, mire körbejárná az a csöpp kiskacsa, amelyik kora reggel elindult világot látni. Ment a kiskacsa, ballagott csak úgy magában, mert nem volt egyetlen testvérkéje sem. Egy körtefa alatt totyogott éppen, mikor szembejött vele egy magányos kiscica.
- Jó reggelt, kiscica! - köszönt udvariasan a kiskacsa. - Egyedül vagy te is?
- Jó reggelt, kiskacsa! - biccentett a cica. - Egyedül vagyok, de ezen nincs mit csodálkozni. A világon nagyon sok a magányos kiscica. De olyat még senki se látott, hogy egy kiskacsa magányosan sétálgasson.
A kiskacsák mindig seregestül totyognak, úgy tudom.
- Igaz, de én mégiscsak magányos kiskacsa vagyok. Mondd, kiscica, nem akarsz a barátom lenni?
- Szíves örömest - mondta a kiscica -, kettesben mégis jobban lehet játszani. Legyünk hát jó barátok!
- Jó! - hápogott boldogan a kiskacsa. - Először is menjünk úszni!
- Úszni? - hökkent meg a kiscica. - Nem tudok én úszni, egy csöppet sem tudok.
- Nem nehéz mesterség - biztatta a kiskacsa a kiscicát. - Rádobod magad a vízre, egyet-kettőt evezel a talpacskáddal, szárnyacskáddal, s máris úszol I A tollacskádról meg szépen lepereg a víz...
- Csakhogy nekem nincs szárnyacskám! És nem széles a talpacskám, nézd, egészen más, mint a tiéd! És azt hiszem, tollacskám sincs.
A kiskacsa alaposabban megnézte a kiscicát, és nagyon nekibúsult:
- Nem, valóban nincs egy csöpp szárnyacskád, egy csöpp tollacskád sem!
- Játsszunk inkább azt, hogy fára mászunk! - ajánlotta a cica. - Kiereszted a karmocskáid, belevágod a fa törzsébe, és kapaszkodsz!
- Csakhogy nekem nincsenek karmocskáim! - búsult a kiskacsa. - Nem úszhatunk együtt, nem mászhatunk a körtefára, azt hiszem, nem is leszünk jó barátok, magányos kiskacsa maradok én mindörökre, te meg magányos cica.
Ebben a pillanatban észrevették, hogy feléjük rohan egy fekete kiskutya.
- Jaj, félek! - nyávogott a kiscica. - Jaj, félek! - hápogott a kiskacsa.
- Jaj, de félünk! - mondták mind a ketten, és félelmükben szorosan összebújtak. A fekete szőrű puli meg elvágtatott mellettük, esze ágában sem volt bántani őket.
A puli eltűnt, a kiskacsa meg a kiscica egymásra bámult, aztán így hápogott a kiskacsa:
- Én ugyan nem tudok veled fára mászni, te ugyan nem tudsz velem a tavon úszni, de itt, a körtefa tövében olyan jól tudunk együtt félni! Én azt hiszem, mégiscsak jó barátok leszünk.
- Igen! - ujjongott a cica. - Nagyon jó, ha egy magamfajta magányos cica összebújhat a barátjával, mikor éppen fél.
- Magam is így gondoltam - mondta a kiskacsa, és az ugrándozó cica mellett totyogva folytatta világjáró útját a nagy-nagy kertben.
„Zöldül a föld, fényesedik az ég, a légi ösvényt zümmögő méhek járják. A fákról hull a hószirom, lekél a párta: a virágpor csókja kisded gyümölcsöt hozott. Zöldül az ág is, fürtös, széljátszó lombot növeszt. A sok féltett, kicsi, zöld pulyát közötte rejti el…”
„… A fürtös lombok ölén már gömbölyödnek a gyümölcsbabák. Kocsányuk a köldökzsinór, az emlő, amely az ággal, a gyümölcsfaanyával összeköti…”
„… Zöld a zölddel versenyez… A kert lehelete friss és üde…”
„… A kerítés mentén,… jázminok, gyöngyvesszők között nyílik az orgona. Lila csillagokból rakott…, dús fürtjei kihajlanak az utcára is.”
„… A lombos, bodzás, vadrózsás bozótban poszáta neszez…”
„Az égen fecske cikkan, a várva várt kedves madár itt van megint. Viharvert póznafészkén újra elfoglalja helyét a tavaszi gólypár. És a bokrok rejtett mély ölén, az ereszek alatt, a zölden pelyhező akácok alatt új fészkek készülnek a jövendő madárnemzedéknek…”
„… A csontos-ágas, zöldpelyhes akácon hevenyészett fészek, benne pelyhes kisgalamb. Szeme csodálkozó, nagy, kerek, ahogyan onnan ki a kertre néz és kérdezi: „Hát az a sok zöld ott lenn mit nevet?”…”
„… Az ünneplőbe öltözött, öreg cseresznyefán sárgarigó rebben. „Huncut a bíró!” – kiálltja, és mosolyra derül tőle a kert…”
Kata és az elefánt még alig indultak útnak, máris olyan helyre érkeztek, ahol Kata sohasem járt, egy különös erdei tisztásra. A tisztáson nagy, piros gombák nőttek, akkorák voltak, mint egy felnőtt ember és tojás alakúak. Olyan sűrűn nőttek egymás mellett, hogy alig győzték kerülgetni őket.
Kata mókából átugrott az elefánt hátáról az egyik gomba tetejére, kihúzta magát és minden irányba széjjelnézett.
- Szia! - köszönt rá valaki.
Kata nem tudta, hogy ki és honnan, ő mindenütt csak gombákat látott.
- Ott - mutatta az elefánt az ormányával.
Kata odanézett és valóban észrevett egy különös ugrifülest. A nyúl hetykén az egyik gomba falának támaszkodott, lábait keresztbe tette maga előtt és bal szemével szemtelenül kacsingatott Katára. Kata alapvetően jól nevelt lánynak tartotta magát, és egyáltalán nem tetszett neki ez a viselkedés.
- Nem szép dolog egy idegen hölgyre kacsingatni! - figyelmeztette a nyulat.
A nyúl menten haptákba vágta magát, egyik kezével még tisztelgett is, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a vigyorgást és a kacsintgatást.
- Ezt szándékosan csinálod! - sértődött meg Kata és morcosan lemászott a gomba tetejéről.
- Ne haragudj - kérlelte a nyúl -, de nekem muszáj kacsintgatnom. Viszont neked nem muszáj felmásznod a házam tetejére.
- Ez a te házad? - képedt el Kata.
- Igen, az, a legszebb a környéken.
- Ne haragudj, hogy felmásztam rá - hajtotta le a fejét Kata -, nem tudtam, hogy egy gombában laksz.
- Nem gomba, hanem tojás - helyesbített a nyuszi -, ha nem tudnád, Húsvét van, és mi csak Húsvétkor költözünk ide a családommal, a száznegyvenhét unokatestvéremmel, és kétszázhetven fiammal. Mi ugyanis húsvéti nyuszik vagyunk. Egy húsvéti nyúl pedig csakis egy tojásban lakhat.
- Egy tojásban? - hüledezett Kata.
- Persze, hogy abban. Gyertek, nézzétek meg belülről!
Kata és az elefánt bepréselték magukat a keskeny ajtónyíláson, a nyuszi lámpást gyújtott és leültette őket egy fatönkből készült asztal köré.
- Várjatok itt - mondta a nyúl -, hozok nektek húsvéti tojásokat.
Miután a nyuszi elment, Kata érdeklődve nézett szét a különös házikóban. A nyúl otthonában minden a tojásokról szólt. A sarokban egy hímes tojásról készült festmény mellett szétszórt ecsetek maradtak a földön, valószínűleg a házigazda festette a képet. Kicsit arrébb régi magazinokat talált Kata, amelyekből a tojásfestés fortélyait sajátíthatták el a fiatal nyuszik, de volt itt tojás alakú telefon, rengeteg tojástartó, húsvéti tojáshéjgyűjtemény, és még egy tojás alakú légfrissítő is.
Mikor a nyuszi belépett, kezében egy kosár tojással, Kati épp ezt a légfrissítőt nézegette.
- Gyönyörű darab, nem? - dicsekedett a nyúl. - Egyenesen Indiából hozattam. Rettentően büszke vagyok ám rá.
- Valóban szép - helyeselt egyszerre Kata és az elefánt is.
Mindhárman asztalhoz ültek, a nyuszi kivett egy tojást a többi közül és hámozni kezdte.
- Csoki! - örvendezett Kata, majd, miután a nyuszi ismét rákacsintott, ő is kivett egyet és szépen kibontotta, Az elefánt az ormányával nehezen tudta lefejteni a csokipapírt, ezért segítettek neki, aztán mindhárman elmajszolták a csokijukat.
- Ez jó volt - kacsintott egyet Kata.
- Bizony jó! - kacsintott vissza rá mókásan az elefánt, és, amire egyikük sem számított... úgy is maradtak. Mindketten egyfolytában kacsintgattak, mint a nyuszi.
- Jaj - ijedt meg Kata -, mi történt velünk?
- Nem tudom - válaszolta a nyuszi -, én már évek óta kacsingatok. Akkor kezdődött az egész, mikor azokat a hatalmas városokat kezdték építeni, azzal a sok beton monstrummal.
- Mi köze a városoknak a mi kacsingatásunkhoz? - érdeklődött Kata.
- Lehet, hogy elkaptátok a kórusz húsvétinyuluszt - bágyadt el a nyuszi.
- Az micsoda? - kérdezte az elefánt.
- Aki elkapja, állandóan kacsingat tőle - válaszolta a nyúl.
- De még mindig nem tudjuk, mi köze van ennek a városokhoz - mérgelődött Kata két kacsintás között.
- Azt én sem tudom - magyarázta a nyúl -, de mióta a városok léteznek, azóta van a betegség is.
- És nem lehet valahogy meggyógyítani? - morfondírozott az elefánt.
- Sajnos nem - vonta meg a vállát a nyuszi -, de hozzá lehet szokni. Higgyétek el, egy-két év múlva már észre sem fogjátok venni.
Kata és az elefánt egyszerre hördültek fel. Egyiküknek sem volt kedve kacsingatva leélni az életét.
- Egy betegség sincs csak úgy - szedte össze magát Kata -, mindnek van valami oka, és ha nagyon hiszel benne, ki is tudsz gyógyulni belőle.
- Valóban - mondta az elefánt -, minden betegségnek van valami oka, és mivel te nem a városban laksz - fordult a nyuszi felé -, a te, azaz a mi betegségünknek csakis olyan oka lehet, aminek mind a városhoz, mind a húsvéti nyuszikhoz van valami köze.
- Ezt nem értem - vakarta a fülét a nyuszi.
- Én sem igazán - ismerte be Kata.
- Pedig egyszerű - kacsintott az elefánt -, mi az - nézett a nyúlra -, ami a te életedben megváltozott, miután a nagy városokat felépítették?
- Semmi - gondolkodott a nyúl -, hacsak az nem, hogy a falvakból minden ember a városokba költözött, és ott már senki nem ismert senkit, nem is jártak locsolkodni, aztán meg elkezdtek járni, de víz helyett kölnivel, meg szagos pacsulikkal, és nem is hímes tojást kaptak érte, hanem csokit. Azóta én is inkább csokitojásokat készítek és csak kedvtelésből festek hímeseket.
- Ez nálunk is így van - szomorodott el Kata -, és már verset sem mondanak a locsolók, vagy ha igen, akkor bugyutát.
- Igen - bólogatott a nyuszi -, sok helyen nem is várják a locsolókat, hanem elutaznak otthonról.
- Megvan! - kiáltott fel az elefánt. - Már tudom, hogyan lehetne meggyógyítani ezt a betegséget.
- Hogyan?! - nézett rá egyszerre Kata és a nyuszi.
- Csak adjatok sok papírt, és tintát! - mondta magabiztosan az elefánt.
A nyuszinál nem volt otthon elég papír, ezért kért a szomszédaitól, és odaadta az elefántnak. Az elefánt rögtön írni kezdett. Órákig nem is lehetett hozzászólni. Közben este lett, és mindenki lefeküdt aludni, csak az elefántot nem tudták rávenni.
Reggel a nyuszi ébredt fel elsőnek. Rögtön az elefánthoz sietett. Az elefánt a kis tönkasztalra borulva aludt, szalmakalapja a szemére hullott, előtte pedig takaros kis könyvecske feküdt. A nyuszi felvette, és érdeklődve olvasta a címoldalt:
Húsvéti népszokások az egész világon
Írta: Lila Elefánt
A nyuszi lázasan átlapozta a könyvet. Nagyszerű munka volt, le volt benne írva minden nép húsvéti népszokása Mozambiktól Kamcsatkáig. A nyuszi annyira belefeledkezett az olvasásba, hogy fel sem tűnt neki, hogy már egyáltalán nem kacsintgat. Elhatározta viszont, hogy jövőre ebből a könyvből mindenkinek visz a nagyvárosokba.
Az elefánt aznap végig aludt, nem is zavarta senki. Kata kint játszott a tisztáson az ugrifülesekkel, akik közül néha-néha valaki rákacsintott, de ez már tényleg csak szemtelenség volt.
