Nagyon szerencsés vagy! 2 évig voltam kollégista, de sehol egy gyanús pillantás, vagy ilyen zuhanyzós kaland nem volt. Az osztálytársaim sem voltak ennyire nyitottak, mint neked. Egyik másikkal még meg lehetett beszélni a hokizást, de hogy később egymást szopkodjuk... :)
Megosztom veletek én is pár fiús történetemet röviden.
A legelső 8. koromban történt. A padtársammal a legjobb haverok voltunk, aztán jöttek a kanos témák, ki hányszor veri ki stb, aztán egymásnak adtunk pornó filmeket amiket innen onnan szedtünk össze. Egy ilyen alkalommal bele néztünk a pornóba, elmondtuk hogy mindkettőnknek áll a farka, meg hogy ki kellene verni. Osztálytársam benyúlt a nadrágjába és elkezdte a verni, majd ezt látva én is, majd előkaptam a farkam hogy így kényelmes, aztán ő is elővette és kivertük, nagyot élveztünk. Aztán pár héttel később megint úgy adódott hogy pornót néztünk, de itt már felvetettem hogy verjük ki egymásnak mert még szüzek voltunk hogy úgy jobb lesz, így is lett kivertük egymásnak, jó érzés volt fogni a másik farkát mikor kilövell belőle a sperma. 14 évesek voltunk egyikünk nem sem volt az a hatalmas farka akkor. Még egy párszor kivertük egymásnak, de jött nyár, ő más középsuliba ment így már nem találkoztunk napi szinten, szóval szépen abbamaradt.
Bekerültem középsuliba kolis voltam, na itt aztán már voltak dolgok. Közös zuhanyzó 4-5 is fürödtünk együtt láttuk egymás farkát, kinek nagyobb kinek kisebb volt, volt aki álló farokkal zuhanyzott volt aki szégyenlősebb volt. Volt aki zuhanyzás közben ki is verte volt hogy én is, de ökörködésen túl nem történt semmi. Egyszer volt hogy mind a 4-en akik így jóba voltak egyszerre vertük ki zuhanyzás alatt, de kb mindenki a saját farkával volt elfoglalva.
11.-ben kezdtem el járni kosárlabda edzésre itt gyorsan összehaverkodtam mindenkivel itt is edzés után közös zuhanyzások de semmi érdemleges nem történt. Egyszer ketten maradtam az egyik sráccal a zuhanyzóban és állt a farka én is elkezdtem verni, néztük egymást, törölközés közben is állt a farkunk és lestük egymásét, majd nem tudom miért nem szóltam egy szót sem és megfogtam neki, hagyta ezért elkezdtem verni neki, gyorsan el is élvezett, majd ő is kiverte nekem. Itt nem szóltunk egymáshoz mintha nem történt volna semmi, egy hét után szólt hogy megyünk zuhanyozni? Itt már ő kezdeményezett mikor ketten maradtunk és kivertük egymásnak. Na itt dumáltunk hogy nem vagyunk melegek stb meg hogy milyen izgató ez, jó lenne már egy csaj stb. A lényeg az hogy kb hetente vagy amikor tudtuk kivertük egymásnak, majd egyszer nem szólt semmit és elkezdett szopni, hatalmas élmény volt, én is leszoptam élveztem, így felváltva szoptuk egymást. Általában utolsóként mentünk zuhanyozni és mikorra kijöttünk a többiek elmentek így volt egy kis időnk játszadozni egymással. Nekem 17 cm de vastag, ővé hosszabb volt 19 de vékonyabb. Mivel szomszéd faluban lakott így nyáron is átjárunk egymáshoz biciklivel. Patakparton, mezőn, erdőben, egymásnál, ahol tudtunk leszoptok egymást, mikor hol volt hely. 12. után is össze-össze jártunk, de barátnője lett, így ritkultak a cumik. Soha nem volt téma az hogy melegek lennénk, csak annyit kérdeztünk hogy na élvezünk egyet? És már vertük vagy szoptuk egymást.
Egy év kihagyás után fősulis lettem, de az már sok lenne most leírni :)
Ugyan nem koleszos történet, de remélem tetszeni fog.
27 évesen voltam először fiúval. Bevallom őszintén, egészen addig nem is gondoltam volna, hogy ilyen meg fog történni velem. Magas, sportos srác voltam, akire buktak a csajok, én meg rájuk. Volt állandó barátnőm, de mellette mindig beesett egy-két kaland.
A munkahelyemen összehaverkodtam egy sráccal, aki akkor 23 éves volt. Ő is kisportolt, jóképű srác volt, állandóan húzta a csajokat, neki is volt állandó barátnője. Egy idő után sülve-főve együtt voltunk, a baratnőink is kedvelték egymást. Az sem titok, hogy rendszeresen húztuk más csajok agyát is együtt. Szóval fel sem merült, hogy valamelyikünk is ne a lányokat szeretné.
Én egy nagy városban laktam, ahol rendszeresek voltak a fesztiválok, ezért Gábor többször aludt nálunk, hogy ne kelljen neki hazamenni a másik városba, ahol ő lakott. Persze ezen alkalmakkor mindig atom részegre ittuk magunkat.
Az egyik hétvégére a csajaink közösen elutaztak a Balatonra, olyan lánypartira. Nem estünk kétségbe, Gábor már péntek délután megérkezett hozzám. Tudtuk, hogy kemény lesz a hétvége. Alapozás után meg is indultunk az életbe. Persze, ahogy kell, masszívan italoztunk és nőztünk. Lett is volna kit hazavinni, de végül győzött az alkohol és csak ketten mentünk a lakásomra.
Először Gábor zuhanyzott le, egy boxerban bedőlt az ágyba, mondta, hogy megvár. Nem nagyon hittem el, mert mindketten elég jól álltunk már, de mondtam, hogy oké. A zuhany alatt felállt a farkam, de nem nagyon törődtem vele, felkaptam én is a boxert és elindultam a nappaliba, ahol Gábor tévézett.
Szerencsés srác voltam, 18 centis, szép vastag farkam volt, így elég keményen és látványosan dudorodott a boxerban, amit Gábor rögtön ki is szúrt.
Csak haza kellett volna hozni valamelyik csajt, úgy látom elég nagy a gond - mondta Gábor és vigyorgott hozzá.
Ne is mondd, tényleg rohadtul kanos vagyok, legalább leszophatott volna valamelyik - válaszoltam.
Erre lepattantam a kanapéra Gábor mellé. Gábor, hogy húzzon rajtam, átkapcsolta a tévét egy pornócsatornára, ahol egy tök jó csajt dugtak. Nyilván nem hagytam szó nélkül, el kezdtük szívni egymás vérét, majd birkózásba torkollott egymás hülyítése. Végül úgy győztem le, hogy ráültem a mellkasára és szorítottam le a kezeit. Ekkor vettem észre, hogy a farkam pont a szája előtt ágaskodik, ő pedig szemezik vele.
Elengedtem a kezeit, ő pedig rám nézett. Először nem tudtam mire vélni azt a nézést, de egy másodperccel később a boxeren keresztül megfogta az ágaskodó farkamat. Nem szólt semmit, én pedig a meglepetéstől nem tudtam semmit sem szólni. Gábor végig engem nézett. Mivel nem reagáltam, kivette a farkamat a boxerból és lassan verni kezdte, közben végig rám nézett.
Te mit csinálsz? - kérdeztem meglepődve.
Segítek rajtad - válaszolta.
Buzi lettél?
Te is tudod, hogy nem, úgyhogy fogd be és élvezd.
Ezt olyan ellentmondást nem tűrően mondta kezében az álló farkammal, hogy szóhoz sem jutottam.
Szép nagy fasszal áldott meg a jó isten - mondta rácsodálkozó arccal, miközben a farkamat verte és nézegette.
Egyre jobban kezdtem felizgulni, a farkam kőkemény volt. Gábor nem sokat tétovázott tovább, elkezdte nyalni a farkam hegyét. Ettől teljesen görcsbe álltam, a faszom majdnem szétdurrant. Ezt Gábor is érezte, elmosolyodott és bekapta a farkam makkját és gyengéden szopogatni kezdte.
Teljesen beindultam, már az sem érdekelt, hogy egy pasi szopja a farkamat. Az igazat megvallva, Gábor úgy felizgatott, mint előtte egy lány sem.
Leültem a kanapéra, Gábor pedig elém térdelt és az ölembe hajtotta a fejét. Keményen elkezdte szopni a farkamat, közben a kezével is verte. Próbálta minél mélyebben bekapni, amit meg is könnyezett. Gyönyörű látvány volt közben, ahogy keményen szopott, és ahogy nézett rám a könnyes szemeivel.
Nem sokáig kellett szopni, éreztem, hogy nagyon gyorsan el fogok menni. Sosem voltam még annyira kemény, mint akkor.
Mindjárt jövök Gabesz - sóhajtottam fel két kéjes nyögés között.
Gábort nem érdekelte, még keményebben kezdett el szívni. Nem is bírtam utána tovább, telelőttem Gábor száját. Legalább háromszor spricceltem. Olyan mennyiség jött a forró spermából, hogy mindent nem tudott rögtön nyelni Gabesz, egy része kifolyt a száján. De azt sem hagyta kárba veszni, az utolsó cseppig lenyalta a farkamról és a tökeimről, majd tisztára szopta a farkamat.
Egynek jó volt? - kérdezte utána.
Viccelsz? Még sosem élveztem ekkorát. De neked nem ez volt az első ugye?
Pedig de. De remélem, hogy nem az utolsó, imádtam a farkadat. De most már aludjunk - mondta Gábor ellentmondást nem tűrően.
Tényleg nem akkor volt utoljára köze a farkamhoz, de az már egy másik történet...
Túl sok sör fogyott azon az estén, legalábbis mindenképpen több, mint ami szerencsés lett volna. Ráadásul a társaság egy részére éjszakába nyúlóan várakoznunk is kellett, ami további indokot jelentett újabb pálinkákra és a végtelenbe nyúló észosztásra. Valami kaját tettünk fel a kis teakonyhában, s a folyosókon végiglengő füst lassan beleette magát a kis iskolai székekre dobott ruhákba. Balzsamos, szerelmes tavaszi este volt, olyan tipikus tavaszi, valamitváró ígéretekkel a levegőben, amik hál istennek túl távolnak tűntek ahhoz, hogy bekövetkeztüktől tartani kellett volna: a kis faluban friss sötétség honolt körös-körül, s gyanítom hogy már csak mi hangoskodtunk a helyi késdobáló zárórája után. A régi iskolaépületből elég volt egyetlen termet átrendeznünk, hogy húszegynéhány ággyal komfortossá tegyük; talán a polgári védelem, talán még a munkásőrség hagyományozta a közre az avítt, nyekergő vashálós priccseket. A szomszéd terem lett volna a bálterem, ha még ezen az estén lett volna valakinek kedve bálozni, mindenesetre kipakoltuk, de a bagósok kedvéért mindenki odakint viribelt.
Ott volt persze ő is, mint általában mindig, ha mentünk valahová – a régi, klasszikus motiváció, nem túl eszes, de annál csóróbb zűrös család, zavaros és némi erőszaktól sem mentes háttértörténetekkel, akik elől ajándék volt neki minden menekülési lehetőség. Hát jött, akár hívtuk akár nem, s hazudnék, ha azt mondanám megelőzőleg bármit is láttam volna benne. Valahogy olyan fejletlen, kortársaihoz képes visszamaradt fiúcska volt mindig, persze ebben a szemléletben az is közrejátszhatott, hogy a szemünk előtt nőtt fel, nemigen volt hát szembeötlő, hogy már rég nem az a kis vakarcs, aki annak idején hozzánk csapódott. Megnyurgult, bár még így sem érte el az átlag magasságot, s folyton csupa heg teste valahogy mindig az üldözők elől menekülő vad feszességével mozgott, mint egy felajzott íj, vagy mint egy megfenyített, futásra kész kutya. Mindig ott volt, mindig segítőkészen, csupa mosollyal, kedvességgel, s olyan angyalarccal, amivel akár Dickens könyvek borítójára is kerülhetett volna, mint a nehéz sorsú kölykök legtalálóbb illusztrációja. Volt is némi színpadi gyakorlata, szerep is és statisztáskodás, mind tudtuk hogy gyerekképével nem volt nehéz bekerülnie, mint ahogy elérnie sem volt nehéz bármit – nem mintha bármit is megtagadtunk volna bárkitől bármikor… Bizonyos alkoholfok után az ember adakozóvá válik, s mindenekfelett meggondolatlanná.
Szóval csusszantak a sörök, s mire észbekaptunk, már ő is elorzott nehány üveggel. Nem mintha sok kellett volna, a tapasztalatlan testbe hamar belekapott a szesz, bár korosztályából már szerintem mindenki túl volt a sokadik részegségen, de ő még nem, tizenhat évével valószínűleg az első komolyabb alkoholmennyiséggel szembesült éppen.
- Te már nagyon mosolyogsz…
Nagy nevetés, jókedv, szétáradó zene és szétfolyó tekintetek… a társalgás a tetőfokára hágott, hogy az olcsó poénok és a nagy filozófiai mélyenszántás egymásba karolva dőlhessenek hamarosan a sebtében megvetett kerevetekre. Lassan ki-ki kibontakozott a társaságból, akadt aki már megfontoltan hunyni indult, egy rész a friss levegő felé húzott egy asztalt, s bőszen kojtoltak a folyosó végében álló főbejárat előtt; mások nagy csörömpöléssel nekiláttak az éjszakai mosogatásnak, még szerencse hogy ilyenkor a másnap nem teszi túl kényessé a bandát annak eredménye iránt.
Hogy mikor lépett le a színről, végül is nem tudom, nem is igen foglalkoztam vele, nagyon belebonyolódva valami végeérhetetlen fejtegetésbe csak valami homályos háttér-heherészés jutott el néha a tudatomig.
- Gyere már és segíts, állítsd le… nem tudunk aludni tőle!
A csajoknak igazuk volt, ekkor már az ágyak nagy része foglalt volt, de a töksötét szobából csak az ő hangját lehetett kihallani, némiképp összefüggéstelenül és sűrű, enmagának szóló kacarászások közepette magyarázott valamit vehemensen a rá cseppet sem kíváncsi nagyérdeműnek.
- Állj már le, hallod?
Egyre több ágy felől több mint ingerült hangok jutalmazták az éjjeli produkciót. Hogy egy konkrét éjjeli is elkelt volna, az csak lassan esett le, némi bizonytalan nadrágsuhogás után egy kis csorgás, s további jutalom kuncogások jutottak el az ajtóig.
- Ne már …zdmeg, töröld föl!
- Vigye már ki valaki!
Mint ajtónálló, és még talpon álló, nyilván nekem szólt a „valaki”, beléptem hát, és rövid huzakodás kezdődött a hálóterem elhagyása körül. Értelmes szó felőle ekkor már nem jött, de nyilvánvaló volt, hogy kicsit túlpörgette a korán kezdett szeszelés, s nagyon ragaszkodna nehezen megszerzett zugához az ágyak közti setétben. Mit volt mit tenni, felnyaláboltam, s csak mikor már felemeltem forró testét, akkor tudatosult bennem, hogy az előző, eléggé el nem ítélhető művelethez nem csupán a nadrágjától szabadult meg, hanem az alsótól is, mindenestül.
Az egyik jótét lélek felmosóért slattyogott, én pedig azon gondolkodtam, hová helyezzem biztonságba, ahol se meg nem botránkoztat senkit, se további bonyadalmat nem okoz, ha nem csillapul az alkohol hatása. Végül az üres terembe vittem át, amit egyébként tornaórákhoz is használhattak a csarnok nélküli kis falusi suliban; erről árulkodott a levegőben folyton lebegő porszag, ami nagyrészt valószínűleg a sarokban felhalmozott tornatermi matracoknak volt köszönhető. Vödrös segítőm magam után kurjantva két matarcot a terem közepére húzattam vele, az alvós szobából magamhoz ragadtam még egy pokrócot, s terhemet óvatosan letéve gyorsan betakartam vele. Reménykedtem benne, hátha mostmár lecsihad.
- Nem jössz ki még egy cigire?
Kióvatoskodtunk, végigvártam amíg elszívja az utolsó szálat, aztán a lassan beálló csendben behúzódtam, hátha „helyzet van”, amit el kell hárítani.
Hát nem így gondoltam.
Az alkohol még mindig dolgozott benne, de a korábbi heves szóáradat átalakult valami monoton zsolozsmává, jórészt már érthetetlenül, s egyre halkulón, ami azt ígérte, hogy hamarosan végre én is lepihenhetek. Kihúztam még egy szőnyeget kicsit távolabb az ő kettőjétől, s leheveredve két dologra jöttem rá villámgyorsan. Az egyik, hogy iszonyú szomjas vagyok, s nyilván ezzel szoros összefüggésben azt is, hogy rajtam sem múlt el nyomtalanuk az alkohol hatása… Ahogy vízszintesbe kerültem, olyan pörgés-forgás kezdődött, amit csak az ismer, aki igazán komolyan és mélyenszántón képes keresni valamit az üvegekben. Gyorsan felültem, közben arra gondolva, hogy vak vezet világtalant, én vigyázzak valakire, aki magam is majdnem segítségre szorulnék.
Az utcai lámpák gyér fénye finoman átsütött a fehér függönyökön, a padlóvax és a tornaszőnyegek műanyagának illata betöltötte a termet. Rövid nézelődés után rájöttem, hogy a világ ülve is tovább forog, ráadásul a gyér fényben fókuszálgató szemem is mintha egyre inkább Dali képekre emlékeztető formákra állna rá, gondolok itt az elfolyó időre és hasonló szürreális látomásokra. Bamba mélázásomat kis betegem törte meg, aki egyszercsak szintén homorított egy rettenetest, s mintha egy gombot nyomtak volna meg rajta, újra kezdte az aktivitit, szövegelést és vergődést. Próbálva elnyomni az újra egyre erősödő motyogást, megkíséreltem újra betakarni, de sziszifuszi küzdelemnek bizonyult, akárcsak a csitítására szánt pisszegés…
Egyszerre fura új ritmust vett fel vonaglása, amit egy pillanatig fel sem ismertem. Nocsak – gondoltam -, miből lesz a cserebogár? A takaró leple alatt jól felismerhető ritmikus pumpálásba kezdett, kerek fenekét egyre emelgetve, s reménytelen kereső mozgással derítve fel a szőnyeg minden zugát. Nem lesz ez így jó… Hogy közben nincs rajta alsó, az már csak akkor jutott eszembe, amikor újfent megpróbáltam lefogni, mielőtt mindenkit felzargat nagy vehemenciájával.
Ahogy megérezte közelségem, hihetetlen erővel felküzdötte magát a mellkasomig, az arcomba szuszogott, s közben egyre mondta a magáét, két karja hol bizonytalanul csapkodott, hol szorosan körém fonódott. Nyilvánvaló volt, hogy nem kapcsolatot, csak kapaszkodót keres… s az este végzetszerűen és végérvényesen más fordulatot vett, amikor meg is találta. Pillanatnyi csöndjét és megnyugvását arra használtam ki, hogy én is megtegyem amit ő, amit egy borzasztó szusszanással jutalmazott. Nem tudom hogy utólag védem-e meg magam vele, vagy akkor és ott tényleg úgy történt, de isten látja a lelkem, sosem gondoltam rá „úgy”, már csak a mégoly minimális korkülönbség miatt sem. Megnyugtatni szerettem volna? Ma szeretném ezt gondolni egykori magamról. A hely és a helyzet közepette azonban önkéntelenül viszonoztam amit megkezdett, s legnagyobb meglepetésemre egy gyöngéd, de mégis határozott kis kéz vándorolt a tarkómra, és irányította azt lefelé.
Mit mondhatnék? Mit mondhatnék arról, ami egyszerre volt iszonyú bűn, és csodálatos ajándék? Az íze olyan volt, mint amilyen csak a nagyon hamvas ártatlanságé lehet, a frissen mosott ruha és a mosdás illatát hordozta, s bizony fejlett volt, nagyon is fejlett… s talán nem is oly ártatlan. Két fürge kéz bújt az anyagba, majd tolta-húzta le türelmetlenül a boxert rólam, s szinte szünetet sem tartva már a pólót kezdte el lefejteni. Önkéntelenül fejtől-lábtól fordulva hevertünk, s mohón igazított térdelő pozícióba, hogy jobban hozzám férjen. Odaadón tettem a dolgom, s lassan tényleg megnyugodott, elégedett kis szuszogásokkal közvetített a „másik oldalról”, mohón fedezve fel minden felfedezhetőt. A halk csöndben csak néha pattant egyet valamelyik ablak alatti radiátor, így aztán szinte puskalövésként hatott, amikor egyszercsak nagyot csapott légtornászkodó hátsófelemre. Ohó, azért ne tévedjünk már ilyen nagyot, kis barátom! Félretolva kezét sikerült a következő csapást elhárítani, de perc sem telt el, s máris újra csattan a tasli…
Elfordulva elzártam előle a lehetőséget a további csapkodásra, miközben éhes szájjal keresett újra. Megöleltem, érezve a kalimpáló szívet a mellkasában, s fuldoklóként ölelt vissza, nyakamba fúrva fejét, kis nyelvével cirógatva mindent amit ért. Kezemmel gyönyörű hófehér hátsóját simogattam, s amikor olyan helyre siklottak ujjaim, magától értetődően kuporodott le elém, felkínálva magát további beható vizsgálatra. Felderengett, hogy milyen egyszerűen, készségen vette fel a térdelő pozíciót, de utólag rájöttem már, hogy inkább csak valami animális behódolás volt ez, nem a gyakorlat megnyilvánulása…
- Följebb…
Nocsak, hát annyira mégsem lehet magán kívül, hogy nem lenne képben mit szeretne… Én viszont annál erőteljesebben kezdtem érezni a korábbi dorbézolás nem kívánt hatását.
- Na…
Hát mondani mondhatod, attól még nem lesz könnyebb… Valahogy úgy éreztem, hogy egyre jobban szertecsúszik az addig biztosnak hitt világ. Most folytassam vagy mi legyen? S mi lesz majd holnap reggel? Nem használt az ügynek az előzőleg az agyba döntött szesz, így még nehezebb volt döntésre jutni. Hogy ő már megtalálta a békéjét, azt a markomon érzett nedvesség jelezte, s ahogy kusza mozdulatai egyre kisebb amplitudóval jártak testemen. Hát ezt megúsztad…
A halvány fényben csöndben feküdt, íves hátát a két szőnyeg közti résbe feszítve, miközben hagyta hogy sima, virágszirom-puhaságú hasán fejeződjön be az én éjszakám is. Mintha már nyoma sem lett volna a korább részegségnek, csodás tiszta pillanatban néztem a bizonytalan körvonalakat, és hallgattam az elégedett fújtatást. Vagy mégis az alkohol győzött? Az utolsó képek amikre emlékszem, hogy betakargatom újra, mintha vissza akarnék térni valami olyan pillanathoz, ami már nem lesz visszahozható, meg hogy a boxerem keresem a szőnyegek mögött a sarokba hajítva… De nem is biztos hogy ez volt a vége… vagy hogy mindenre emlékszem az azt megelőző órákból.
Egy biztos, vannak történések és pillanatok, amik sarokvasként forgatják a világot az emberrel, vagy még inkább tükörként, felcserélve egyetlen lépésben a jobbot a ballal, a fentet a lenttel… a biztost a bizonytalannal. A dolgok, amik ezután történnek, vagy közvetlen következményei ennek a láncnak, vagy nem – egy biztos: ekkor kezdődtek.
Másnap aztán elmúlt az alkohol mámorító hatása. Sajogó fejekkel ébredtünk és az ilyenkor szokásos amnéziától eltérően mindketten emlékeztünk az elmúlt éjszakára. A felkelő nap aranyló sugarai szűrődtek csak be a szobába. A reggeli ébredezés csöndjét Zsolti szavai törték meg:
-Hogy érzed magad?
-Fáj a fejem.
-Az enyém is, ne félj!
-De én ,,arra” lennék kíváncsi. Ami tegnap történt.
-Én most más emberként ébredtem Zsolti. De még most is kiráz a hideg a tegnapi emlékektől. Teljesen elbizonytalanítottál, lelkivilágomba belegázoltál. Egyre csak kérdezgetem magamtól, hogy most meleg vagyok?
-Ezt neked kell eldöntened. Tegnap hamar ,,elmentél” és nem egy csaj volt rajtad.
-De én még most is kívánom a csajokat, egy szép formás, sportos csajt.
-Engem vajon kívánnál?
Zsolti kérdezte remegő hangon, de szavakba önthető választ nem kapott tőlem. Ezt a kérdését mélyen a szemembe szegezve tette föl. Abban a pillanatban nem tudtam válaszolni. Kényes témájú beszélgetésünket Zsolti édesanyja szakította meg újfent. ,,Gyertek reggelizni gyerekek, hasatokra süt a nap!” De minket nem a reggelizés érdekelt, hanem a gondolataink. Bennem egy olyan válasz körvonalazódott, melyet talán magam sem tudok sohasem szavakba önteni. Zsoltiban pedig óvatos és szomorú kíváncsiság lappangott, láttam rajta. Az egyik válasznak örülne, a másiknak nem. Az egyik válasznak tán én is örülnék, a másiknak tán én sem. Láttam őrajta, hogy legszívesebben hozzámbújna ismét. De józanságának visszatartó ereje ezúttal erősebbnek bizonyult. Gátlásaink alighanem ismét a régi kerékvágásban voltak. Agyam minden erőforrásával a tegnap történteken zakatolt. És – immár józanul – el kellett ismernem, el kellett fogadnom magamban a tényt, hogy a tegnap este csodás volt. Jól éreztem magam és igen, valóban egy fiú kényeztetett és nem egy csaj. Ezen a ponton egyfajta megnyugvást tapasztaltam és egy választ is kaptam. Legjobb barátomhoz szóltam:
-Ülj ide mellém légy szíves!
Zsolti meg sem mozdult, pedig tekintetén láttam, hogy értette a kérésemet.
-Nem kell, hogy melléd üljek, mindent elárul az arcod. Megkaptam a választ, amit félve vártam. Barátságunkra esküszöm, hogy többet nem érek hozzád, nem nézek rád úgy.
-Zsóóótii, ülj már át ide!
Szóltam rá erélyesebben és az arcán ekkor döbbenetet láttam. Lassún felállt az ágyról és leszegett fejjel felém lépett, majd leült az ágyam szélére, de sehol sem érintkeztünk. Pár másodpercig néztem rá, majd kezeimmel arcának két oldalát fogtam át. Ajkaimmal közelítettem az övéihez, én előbb húnytam le a szemeim, és mint utóbb kiderült, ő nem csukta be őket. Félreérthetetlen mozdulataimat mintha közvetlen közelről szerette volna követni. Ajkaink összeértek egy röpke pillanatig. Igen, én nyomtam a szájára egy apró csókot. Mikor eltávolodtam, kikerekedett világosbarna szemeiben láttam, hogy egycsapásra minden megváltozott. Vidámságán nem tudott és már nem is akart uralkodni, arcára széles mosoly ült, szemei ragyogtak akár a gyémánt, lelke szárnyalt, még ha azt emberi szemmel nem is láthattam. Majd így szóltam:
-A tegnapi csodát, amiben részesítettél minden nap át akarom érezni újra és újra!
-Hát igaz lenne, mégsem reménytelen?!
-És úgy akarom átérezni Zsolti, hogy te is ezt érezd, amit én!
-Én tegnap is ezt éreztem, nekem az elég volt. Semmit sem kívánok tőled Balázs!
-De én igen! Kívánok! Téged!
Zsolt szemeibe annyi öröm szorult, hogy a következő pillanatban oly erősen magához szorított, mint még soha! Ölelésében érződött a boldogság, melyet immár magáénak tudhat. Egy olyan boldogság ez, amit most már viszonoznak számára. Barátom ölelésében tán tíz perce is ,,senyvedtem”, amikor meg kellett szólalnom:
Eressz Zsolti, összeroppantasz.
Szorítása hirtelen oldódott és bűnbánóan bocsánatot kért. Mintha kiengesztelni akarna, sok-sok apró puszit ragasztott az arcomra. Ezen mozdulatai már engem is beindítottak. Viszonoztam az egyre csak hevesedő puszikat, melyek már átalakultak csókokká. Testem, lelkem és szívem is kívánta már ezeket a csókokat, visszafognom magam nem volt értelme tovább. Egy pillanatig megállt Zsolti és ezt mondta immár huncut vigyorral, kevés gúnnyal:
-Balázs, most nem csajokkal csókolózol! Hogy is van ez?
-Nem tudom, de qrva jóó! Ne szekálj már!
Egyre hevesedő akciónkat ismét Zsolti édesanyja szakította meg. ,,Fiúk, gyertek már! Mit vakaróztok annyit?” Ekkor a vehemenciánk lecsillapult, lassan eleresztettük egymást és mint két vidám tizenéves elindultunk reggelizni az anyai második hívószóra.
Idillikus pillanatunkat egyszer csak Zsolti édesanyja szakította meg. A meghitt varázs is elszállt egy pillanat alatt. Ajtón kívülről bekopogott és megkérdezte, hogy ,,Jól vagytok, gyerekek? Aggódó szavaira teljesen egyszerre azt válaszoltuk, hogy ,,Igeen, zuhanyzik a Balázs/Zsolti. A két keresztnév teljesen egybefolyt, mérnöki pontossággal egyszerre ejtettük ki. Anyukája kicsit nevetett az ajtó mögött, bizonyára a két név összeolvadásán. Ezen aztán mi is nevettünk, miután leesett, hogy egyszerre hazudtunk egy kicsit. Hiszen ,,elvileg” egyszerre nem lehet zuhanyozni. Majd anyukája zárta a párbeszédet, és a fiához szólt: ,,Jól van Zsolti, apáddal lefekszünk, már késő van. Ti is pihenjetek le. Az étkezőben van egy kis kekszes süti, kínáld meg a barátodat is! Jó éjszakát!” Majd elment. Mi ketten továbbra is ott álltunk a zuhanyzóban, fejünk felett folyt a víz. Csak néztünk egymásra. Végül bennem mégis inkább a döbbenet érzése győzött és egy lépéssel kiléptem a zuhanytálcából. Zsolti előbbi megnyilvánulása még mindig uralkodott felettem és nem tudtam hová rakni a dolgot. Utánam kapott és kérlelt, hogy ,,Nem menj!” Mivel a korábbi hidegzuhany az ő elméjét is némiképp kivilágosította az alkohol mámorából, így már izmaiba tudott némi erőt is kovácsolni és visszahúzott a zuhanyfülkébe. ,,Még nem is zuhanyoztunk rendesen.” Mondta, majd a tusfürdővel felsőtestem kezdte masszírozni. Tette ezt úgy, mintha ezt már százszor begyakorolta volna. Igazából semmi gyanús, vagy tolakodó mozdulat nem volt benne, de ez engem teljesen elgyengített, ezért is hagytam neki. Mellkasom után hol a nyakamat, hol a hátamat masszírozta, s dörzsölte bőrömbe a tusfürdőt. Teljesen átszellemültem, mikor is azt veszem észre, hogy már én is az ő felsőtestét fürdetem. Szótlanul telltek a percek, a víz csobogásán kívül egy árva hang sem hallatszott. Bizonyára már ,,tiszta hülyévé” válhattunk, mikor Zsolti elzárta a vízcsapot és udvarias kéztartással maga elé mutatott, hogy ,,Mehetsz.” el is indultam, ám egy gyengéd puszit megint kaptam az arcomra. Tán mintha egyfajta hála puszi lehetett, amiért ezt az élményt átélhette velem. Megtörölköztünk, majd én becsavartam a csípőmet, hiszen mégiscsak vendégségben vagyok, úgy illendő kilépnem fürdőből. Zsolti a hátam mögött állt, ő is törölközött, majd láthatta, hogy elkészültem, odalépett mögém és a fülemhez egész közel hajolva odasúgta: ,,Minden szót komolyan gondoltam, Balázs! Ne haragudj rám ezért!” és kezeivel a csípőmnél körben átöltelt és magához húzott gyengéden. Mondataiba teljesen beleborzongtam, betűinek kiejtésekor keletkező minden leheletét a fülemnél éreztem. Majd elengedett és elindultunk vissza a szobájába. Mondani semmit sem tudtam, egyre csak az járt az agyamban, hogy mit is jelent ez. Kicsit féltem is. Mi jöhet még? A hosszú zuhanyzás alatt az alkohol egy része már elillant belőlünk, annyira a falakat sem kellett támasztani útközben. A szobában is most már hamarább meglett az a kislámpa kapcsoló, ami pár órával ezelőtt még nehéz volt. Erőt vettem magamon és úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy a történteket át kell beszélnünk alaposan. Így megkértem rá, hogy üljön mellém a heverőre. Ezidáig mindketten a saját ágyunkon ültünk és a szőnyeget bámultuk, mintha abba lett volna írva a folytatás.
-Zsolti, a történtek nem csak a sör hatására jöttek elő belőled ugye?
-nem Balázs, ezek az érzések és vágyak már hosszú ideje bennem voltak
-de hát csajoztál a suliban, smároltál velük, meg amiket meséltél utána
-csak önmagamat és legfőképp téged csaptalak be, fele sem igaz az egésznek
-nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel Zsolti. Még most sem értem.
-hát de mégsem szaladtál ki a zuhanyzóból!
-most erre mit mondjak? Ledöbbentem, lefagytam. Gondolom észrevetted.
-észre. Meg kell kérdezzem, hogy okozott-e viszolygást benned ez az egész Balázs? Nagyon rosszul érezted magad? Mert nem akartalak megbántani, hidd el. De már nem bírtam uralkodni magamon. Nem bírtam ki, hogy ne érhessek hozzád, ne adhassak egy puszit.
-hát nem is tudom. Nem csak egy puszi volt… de… Viszolygást nem okozott és egy ponton jólesett, amikor fürdettelek. De nekem ezek teljesen új érzések.
-érzések?
-igen, azok! Csajjal ilyet még sosem éreztem.
-akkor talán nem reménytelen a helyzet. De most sem bírom megállni, de inkább megkérdezem. Kényeztethetlek még?
-úristen bammeg! Hogyan akarsz? Kicsit nekem ez így gyors volt, ugye tudod…
-jó, akkor nem erőltetek semmit.
-de mit szeretnél Zsolti?
-csak órákon át szorosan ölelni, simogatni téged. Aztán ha bármi ellenedre van, akkor ellöksz, vagy szólsz, oké!
-nem is tudom, ebben még semmi rossz nem lehet.
-oké
Ígyhát egyezséget kötöttünk, hogy bár engedek neki, de ugyanakkor féltem is, hogy mi lesz ebből így. Szobánk ajtaját belülről be tudtuk zárni, így a szüleinek óvatlan betekintését kizárhattuk. Viszont továbbra sem történt semmi. Zsolti nem szólt, nem cselekedett, csak nézett hol rám hol a padlóra. A szoba félhomályában láttam az arcán, hogy belső harcok dúlnak benne.
-mi baj van?
-Balázs, én nem akarok úgy hozzádérni, hogy te félsz. Nem akarom, hogy ez neked egy kényszerből tűrt valami legyen, csak mert a barátod vagyok.
-éppen azért engedem meg neked, mert a barátom vagy Zsolti! Senki másnak nem engedném.
-köszönöm!
Majd ezzel a lendülettel megfogtam a kezét és hasamra tettem. Több már nem kellett neki és be is indult. Eldőltünk a bevetett ágyon, én hanyatt feküdtem, ő pedig az oldalán, balkézzel fejét támasztotta, jobb kezével pedig mellkasomat, hasamat, oldalamat, vállamat, kezemet, mindenemet simogatta időtlen ideig. Tulajdonképpen nem is volt rossz. Puha kezeivel nagyon gyengéden simított végig minden részemen. Ami viszont feltűnt, hogy a melleimen a többi részeknél jobban elidőzik. Mikor már feltűnt, akkor így szóltam:
-látom ez a rész nagyon tetszik neked. Szememmel a mellemre néztem, mutatva, hogy mire is gondolok
-igeen, annyira jó tested van Balázs, nem tudom megállni
Majd még be sem fejezte a mondatot, már borult is rá ajkaival és mint aki napok óta nem étkezett, falni kezdte. Csókolgatta, puszilta, nyalogatta. Újra és újra. Hirtelen más testrészem nem is volt, csak a két mellem. Nyelvével a mellbimbóimat külön kényeztetésben részesítette. Valaki így tud rajongani egy testrészért. Ez egyben volt hátborzongató, de roppant kellemes érzés is. Időnként már be-becsuktam a szemem, de nem egy jó csajt, vagy korábbi barátnőt képzeltem el, hanem immár őt láttam és éreztem. Igen, egy fiút, aki engem kényeztet gyengéden és önzetlenül. Az erotikus ingereknek egy idő után már nem tudtam ellenállni és egyre jobban élveztem is a dolgot. Ez abban nyilvánult meg, hogy a levegőt mélyebben vettem, ezt már Zsolti figyelmét sem kerülhette el, majd így szólt:
-Balázs, ennyire jól esik amit művelek?
-Igeen, Zsolti! Nagyon jóó!
-Köszönöm!
Mondta igazán őszintén Zsolti. Végre el tudta engedni két mellemet, amikor arcával felém fordult és egy hosszú csókot nyomott a számra. Ebben a testileg-lelkileg felizgult állapotban nem bírtam magammal és mélyen visszacsókoltam neki. Nyelvünk találkozott összeforrt ajkaink ölelésében. Gyengéden csatáztak egymással, majd ahogyan testünk is ölelkezett, tán úgy ölelkeztek nyelveink is.
-Zsolti, nem akarom hogy abbahagyd!
-Nem fogom, ami jólesik neked, azt teszem csak
-Minden jólesik, tiéd vagyok!
A következő pillanatban ágyékom immár meredező árbócán egy óvatos érintést éreztem. Ő közben az arcomat kémlelte, hogy erre mi lesz a reakcióm. Keze nem mozdult, csak fogta, ami az imént keze ügyébe akadt. Arcomon egy enyhe mosollyal sugalltam felé, hogy jólesik. Zsolti csóközönei folytatódtak, állam alatt kezdődtek, majd a nyakamon oldalt folytatódtak. Végighaladtak egész felsőtestemen, immár a melleim nem kaptak akkora törődést. A forró puszik folytatódtak lefelé. Keze nagyon lassan elkezdett mozogni férfiasságomon, amikor is már azt érzem, hogy a puszik nem a felsőtestemet kényeztetik, hanem már lejjebb. A szoba félhomályában egy teljesen átváltozott arc ebben a pillanatban rámnéz, mélyen a szemembe. Arcán határtalan elégedettség és hála uralkodott. ,,Szabad, Balázs?” Kérdezte mégis inkább remegő hangon. ,,Szabaad!” Tudtam én is, hogy ezután már csak egy dolog következhet. De azt legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy maga a csoda fog következni. Meredő férfiasságom csúcsát gyengéd puszikkal kezdte kényeztetni. Lépésről-lépésre, fokozatosan haladt egyre lejjeb. Összeszámlálni sem lehet, hány csókot adott rá. Ajkainak gyengéd masszírozása már egész tetejét körülfogta. Haladt egyre mélyebben és mélyebben. Farkam teljes hosszában már ajkai között volt, mikor a csúcsán valami új, eddig nem tapasztalt gyönyörűséget éreztem. Nyelvével játszadozott, melytől izgalmam csak fokozódott. Immár nem akartam, sőt nem is tudtam visszafogni a gyönyör általi mély sóhajokat. Ettől Zsolti mégjobban megbátorodhatott. Kényeztető mozdulatait gyorsította, ezzel párhuzamosan izgalmam fokozta. Csakhamar kezdtem érezni egy bizsergést, melyről tudtam hogy csak egyvalamit jelenthet. Testrészemet, melyet egyész lényemmel együtt imádott, szüntelen kényeztette. Hamarosan ki is tört belőlem az élvezet, melyet csodának kell inkább nevezni. Csodának, mert a legjobb barátom csodásan vitte véghez.
Örökítőanyagommal teli nedűmet utolsó cseppig magában tartotta ez a fiú. Egy cseppet sem engedett kárba veszni. Vulkánkitörésem után lassan apadozó férfiasságomat még kényeztette, de én már semmit sem éreztem, nem láttam a kélyes gyönyörtől. Pár kósza, egyre halkuló sóhaj még el-el tudta hagyni tüdőmet, majd mozdulatlan feküdtem hanyatt az ágyon. Zsoltinak még mindig maradt ereje és egy hosszú puszit adott a köldökömre, majd jobb arcával hasamra borult és nézte arcomat. Éveken át tartó vágyakozásainak, sóvárgásainak ma este végre gyümölcse lett. Szelíd mosolyából lassan mozdulatlanná vált arca és szemei is kezdtek leragadni. Hosszú percek telhettek így el, mikor óvatosan feltápászkodott, izgalmából teljesen kifacsart férfiasságomra adott egy puszit és kiment a szobából. Pár perc múlva visszatért, leült az ágyam szélére, szorosan hozzám. Egyik kezével arcomat simogatta és halkan egyre csak azt ismételgette, hogy ,,Köszönöm!” Hátát simogattam, mikor éreztem, hogy hűvös a bőre deréktájon. Magam mellé fektettem. Nem tudtam immár ellenállni neki, egy erős belső késztetés azt mondta, hogy légy hálás, becsüld meg őt. Gondosan betakartam fázó testét, jó szorosan magamhoz öleltem, majd ezúttal én kezdtem el a fülébe súgni, hogy ,,Köszönöm, ez maga volt a nagybetűs csoda!” Erre ő arcát az enyémhez nyomta, és szótlanul átölelt. Pillanatokkal később langyos cseppet éreztem az arcomon. Kissé hirtelen mozdulattal arcomat felkaptam és rá néztem. Ismét Zsolti szemeiből a hála minden jeléül könnycseppek szöktek ki. A patakok útvonalát követve pár puszit adtam rájuk, Zsolti arcára. Mire a reakciója egy enyhe mosoly volt. Az eddigieknél még szorosabban öleltem magamhoz, kezeink a takaró alatt találkoztak, s összekulcsolódtak. Álmosság már mindkettőnknél erősebb volt, és szemeink egyre hosszabban ragadtak le. Így szenderültünk mély álomba, mint két igazi jóbarát, kik csak most váltak igazán mély, elszakíthatatlan barátokká, testvérekké!
Köszi a választ. Kár hogy a fotós haveroddal nem volt semmi. Olyan ígéretesen indult a történetben :) Egyébként jó volt az utolsó is. Lehet ezzel is kellene foglalkoznod, hogy ilyen sztorikat írsz :) Üdv.
A múltkori ,,Tamásos" minden betűje igaz volt, az velem történt. Az ,,Ádámos" sajnos csak kitaláció. De maga Ádám létező barátom, csak sosem közeledhettem felé. Ígyhát válaszolok, a fotós haverommal semmi sincs sajnos.
Ez a mai teljesen kitaláció, délelőtt írkáltam össze a két órás IC-utamon. A Balázs én vagyok tulajdonképpen, csak kiszínezve.
Ezek megtörténtek veled? Vagy jó a fantázia? Csak azért kérdezem mert mindig más pasiról írsz. Én várnék valami összekapcsolást. Izgalmasabb lenne ha egy szál folytatódna. Pl engem érdekelne hogy mi lett a fotós haveroddal. :) üdv.
Zsolti barátommal a középsuliban töltött 4 év alatt jó barátságba kerültünk. Sok-sok személyes titkot, élményt megosztottunk egymással. Sok időt töltöttünk egymással szabadidőben is. Természetesen a csajos élményeket is mindig átbeszéltük. Kinek mennyi volt, meddig tartott, meg a piszkos részletek is ugyeh.
Elérkezett a ballagásunk napja negyedik évfolyam végén. A ceremóniák után egy kósza ötletet feldobva meg is egyeztünk abban, hogy a délutánt valahol egy csehóban töltjük, leisszuk magunkat ameddig jólesik. Így is tettünk, de inkább egy viszonylag színvonalas helyre ültünk be a kisvárosban, ahol egy pizzát felesben elfogyasztottunk, majd erre jött pár sör, arra meg még több. Ő vette észre már a dolgot, hogy elég kellene legyen, mert jó lenne épségben hazajutni. Ígyhát mondta, hogy több sör nem kell, inkább a számlát kérjük. Nem nagyon ellenkeztem, fizettünk és a világ már forgott velünk. Így indultunk hazafelé, az egyenes nem mindig volt egyenes. Hol ő dőlt nekem hol én. Vidámságunkban egymást a vállaink felett ölteltük át. Talán ennek is köszönhető, hogy hol egyikünk, hol a másik nem rogyot össze. Valahogy mintha tudat alatt ilyenkor ráérezne az ember a másikra, és kicsit erősebben meglöki, hogy ,,héé ne ess össze”. J Útközben aztán mindenféle érett, komoly dolgokról beszéltünk. Munka, továbbtanulást stb. Előkerültek viszont finomabb témák is: Minthogy ki meddig tudja visszatartani az elélvezést, kinek merre görbül stb. A hülyéskedés közben azért olyasmit is megbeszéltünk, hogy a barátságunk nem ér véget a mai ballagással, bármerre sodorjon is a továbbtanulás, vagy a munka. Egyszóval az élet maga! Én vidéki bejáró voltam huszon valahány kilométerről, ő viszont a városban lakott. Tángálódásunk közepette ajánlotta fel, hogy aludjak nála nyugodtan, ahogyan erre már volt is precedens a történelem során. Persze tiltakoztam – gátlásokat levetve, megbátorodva a piától – hogy én haza tudok buszozni, nekem ugyan nincs semmi bajom. Még el is poénkodtuk, hogy ugyan már ne akarjon ,,felvinni szobára”, mert dákóm van, nem pedig…
De aztán csak fel-felhozta az ötletet, hogy épségben nem érek haza, mert részeg vagyok. Beletörődtem, meg be is kell vallani, hogy tényleg szerintem a buszon jegyet sem tudtam volna értelmesen megkérni, másodrészt pedig úgy bealszok a buszon, hogy kicsit tovább visz Isten tudja meddig. Útközben aztán mindenféle vidám, szerelmes, vagy épp szomorú nótát próbáltunk énekelgetni, hol magyar, hol angol, hol pedig érthetetlen világnyelven. Végül ,,faltól-falig” módszerrel a város utcáin csak hazataláltunk Zsoltiékhoz. Kertes családi házuk volt, amolyan ,,Kádár-kocka” jellegű. Megérkeztünk hozzájuk és az édesannya el volt hűlve, hogy ,,Hogy néztek ki gyerekek”? A ballagás kettőkor véget ért.” Valami nem hihető dologgal biztosan mentegetőztünk, de hát a vak is látta volna rajtunk, hogy mi az ábra. Kedves anyuka mondta, hogy menjetek aludni. Be is tereltük egymást a Zsolti szobájába. Már ismertem némiképp a járást, voltam náluk többször, józanul is. J De persze részegen az embernek a saját otthona is más tud lenni. A szobában két ágy volt, mert a húga kiskorukban ott aludt vele, ez volt a gyerekszobájuk. Közben felcseperedtek, a kishúgból is csaj lett, külön szobába költözött, ahogy ennek lennie kell. Mondta Zsolti, hogy ,,Nesze, ez lesz a tied”. Mutatott rá az üres ágyra. Nagyon nem kellett kínálni, lehuppantam rá, mert már alig álltam, forgott a szoba is velem. Tipikus májusi, ballagásos idő lévén szinte nyári meleg volt. Valahogy kihámoztam felső testem a zakóból. Úgy ahogy illik, ledobtam a szőnyegre. Zsolti valamit szöszmötölt az ő ágya előtt, vagyis kicsit föléhajolt. Alighanem a kislámpa kapcsolóját kereste. De hát ilyen állapotban nehézkesen ment. A póz kicsit félreérthető volt, úgy nézett ki, mint aki a farkát keresi. Én ezt ugye hátulnézetből láttam csak. Oda is szúrtam neki poénból, hogy a dákódat elhagytad a ballagáson, mit keresed… Reakciója csak egy szolid ,,Hahaa!” volt. Percek múltán csak meglett a kis kapcsoló az ágy sarkánál. Akkor megint beszóltam, hogy ,,Naaa, meglett a farkincáád Zsóóti?”. Részeges, gúnyos akcentussal. Erre föl piától belassult tipikus mozdulatsorral, de mégis határozottan kiegyenesedett, megfordult felém és az ünneplős nadrágot letolta felső combig, majd a boxerból kivette a ,,csomagot”. Bal kezével a nadrágszárat tartotta, jobb kezével meg ,,azt”, őt magát meg a jóég tudja hogy mi tartotta és miért nem dőlt el. És mutogatta, hogy ,,Bazdmeeg itt van, nem hagytam el. Elhiszed?”. Csak néztem, hogy úristen, mit művel itt. Aztán csodálkozósan azt mondtam, hogy ,,Jaja látom ám, mert áll a pöcsöd Zsóóti!” ,,Micsodaa?” Aztán mintha eddig nem is az ő testrésze lett volna, észre sem vette, hogy áll a harci helyzet. Lenézett, közben imbolygott kicsit és így szólt: ,,Télleg bameg!” Erre összenevettünk mindketten, majd lassú, bizonytalan léptekkel közeledett hozzám. Én az ágyam szélén csücsültem, felállni már nem biztos hogy tudtam volna. Aztán kicsit meglökve leheveredett mellém egy ,,Jaaajh” sóhajjal. Következő pillanatban azt érzem, hogy engem matat ott lenn. ,,Neked meg nem áll bameeeg!” És vigyorgott, közben már bokáig lecsúszott nadrágokkal ült mellettem. ,,Elpoénkodtam, hogy rád nem is fog állni Zsóóti.” Ki tudja meddig tartott ez a kis játék, de aztán valahogy az én férfiasságom is mocorogni kezdett. Fiú közelében ilyet még sosem éreztem. Bizonyára annak volt köszönhető, hogy az ő rámarkolása érzéki volt. Hosszú, elnyújtott mozdulatokkal a nadrágon keresztül is kellemes érzést keltett. Tán a részegségtől volt, hogy a jobb keze nem mászott el az ágyékomról. Ahogy poénkodtunk, ő csak ,,ottfelejtette” a kezét. Eztán megszólalt: ,,Felállsz Balázs, feel?” Kérdezte cinikusan. Én nem értettem, és mintha nem is a merevedésemre értettem volna, adtam a választ: ,,Fel, mert le kéne zuhanyozni.” És próbáltam feltápászkodni. Fel is álltam az ágyról, de imbolyogtam. Majd ahogy az ünneplőn keresztül is kissé már meredező dákóm meglátta, csak egy ,,Óóóóó!” felkiáltás, széles vigyorral kísérve jött ki a száján. Mondom: ,,Mit óóó, gyere már zuhanyozni, bűzlünk a piától.” Megpróbált elrugaszkodni az ágyról de először, másodszor, sőt harmadszorra sem ment, visszaült, mint egy zsák. Dákóink aztán kezdtek lenyugodni, mert azzal voltunk elfoglalva, hogy a zuhanyzót hogy találjuk meg, hogy tángálódunk el odáig a szobából a lakáson keresztül. Valahogyan csak felhúztam, majd ő rámborult. Arcával a bal vállamra. És annit mondott, hogy ,,Mehetüüünk.” Persze ezt kimondani könnyeb volt, mint véghez vinni. Zsolti kilépett valahogy – perces küzdelmek árán – a már lecsúszott nadrágjából és alsójából, én viszont felöltözve zakó nélkül, de ingben voltam. Lefejtettem róla is az ingét, mégsem abban menjen fürödni. Tíz-tizenkét lépés lehetett a szobán kívüli folyosóból nyíló fürdőszoba, de nekünk 30-40 is lehetett. Azt, hogy mennyi időbe tellett oda eljutni, a fene se tudja. A folyosón aztán édesanyával találkoztunk, leteremtett minket, hogy ,,Hová lesz a séta? Miért nem alszunk már?” Amit persze sétának nem lehetne nevezni, mert kapaszkodtunk fogasban, a fali lambériában, meg az ajtószárfákban, mindenben. Ellenállóan persze odamotyogtuk, hogy ,,Zuhanyozni megyünk, mert kell. Tiszta hülyék akarunk lenni…” Nevetett édesanya egyet és legyintett, majd eltűnt, vagy mi tűntünk el a fürdőszobában. J Jóég tudja mit gondolhatott, hiszen a Zsolti majdnem meztelenül volt egy szál pöcsben. De ismervén hogy jó humorú, kedves asszony volt, nem firtatta a dolgot. Fürdőben aztán Zsolti megtámaszkodott a mosdókagyló peremében és csak állt imbolyogva. Én elkezdtem kihámozni magam a ruháimból, tán 5 perc alatt sikerült is. Ő meg cukkolt közben, hogy ,,Annyit kell rád várni, mint a menyasszonyra!” Válaszul csak egy ,,Jólvannaa!”-t kapott. Mikor sikerült meztelenre vetkőznöm, valahogy sikerült belépnem a zuhanykabinba. Matattam a vízcsapot, mivégre sikerült is megnyitni. De eleinte csak hidegvíz folyt, amely kicsit kijózanított, hiszen a fejemre ömlött a hidegzuhany. Zsolti csak röhögött és azt mondogatta egyre csak, hogy ,,Balfaaasz, balfasz!” Nahát, mivel kicsit már úgy éreztem, hogy ura vagyok a testemnek, kinyúltam felé, bal karjánál megragadtam és behúztam a fülkébe. Próbált lépkedni is, de a zuhanytálca peremében elakadtak a lábai. Melyeken egyébként az ünneplős cipő még mindig rajta volt. De ez érdekelt minket a legkevésbé! :D Végül is beesett, engem a falhoz lökött ő pedig mellkasával rám nyomódott. Mozdulni nem tudtam. A hidegvíz lassan csordogált ránk, még mindig nem akart a csőből a melegvíz megérkezni. Erre kicsit ő is élénkebb lett. Egymásnak fonódott pozíciónkból egyszer csak felnézett. Szőkésbarna, közepesen rövid haját a víz már ,,elmosta”. Rám nézett, mélyen a szemembe. Csak nézett, bámult rám, mintha valamit olvasna ki a szemeimből. Nem tudtam szólni. A következő pillanatban egy kissé vad puszit adott a bal orcámra csukott szemekkel. Miután ezzel az érthetetlen mozdulattal végzett, ismét mélyen rám nézett. Percek telhettek el, farkasszemet néztünk. Hirtelen azt látom, hogy szemei és velük együtt egész arca ismét közeledik felém. Majd egy csókszerűséget éreztem ajkaimon. Viszonozni nem tudtam, hiszen már-már meg voltam rémülve, a döbbenetről nem is beszélve. Ugyanakkor hihetetlenül jóleső érzés volt. Előtte addig csajokkal ilyen, de még csak ehhez közeli élményem sem volt. Abban a kis ellopott csókban annyi érzés, érzékiség volt, hogy hihetetlen. Ez az érzelmi töltet csak fokozódott, nem tudtam, nem akartam ellene tiltakozni. Akciónk folytatódott újabb percekig tartó mély szemezéssel, mikor megszólalt, hogy ,,Balázs, te vagy az igaz barátom!” Ezt hangsúlyosan kihegyezte az igaz szóra, és látszott rajta, hogy valóban komolyan is gondolja. Eztán valahogy bemászott – továbbra is cipőstül – a zuhanyzóba és gyengén, szinte érezhetetlenül két kezével a nyakamat fogta át és adott egy hosszú puszit a bal arcomra. Talán épp ez a szituáció hozta meg a kijózanodásunk, hogy tulajdonképpen mindketten felfogtuk már, hogy mi is történik. Viszont egyikőnk teste és lelke sem tiltakozott a dolgok ellen. Sőt, jóleső, meghitt pillanat volt. Melyről már inkább azt kívántuk, hogy ne is érjen véget. Majd végre meg tudtam szólalni én is: ,,Mi volt ez Zsolti?” -,,Szeretetem jele.” mondta. ,,De szájon csókoltál!” szegeztem hozzá kérdőre vonóan a szavakat. ,,Igen, mert nagyon szeretlek Balázs!” Jött az érzéki válasz és jobb kezét a nyakamról lesimította a mellemre valahol a szívem tájára. Majd világrengető megdöbbenésre azt látom, hogy bal szeméből egy könnycsepp indult meg arcán. Egy villanásra belém is ötlött, hogy talán csak a fentről érkező, lassan csordogáló – immár melegvíz – lehet az. De nem az volt, jól kivehetően a könny a szeméből indult ki, mielőtt a csepp kifolyt, könnybe lábadt a szeme. Az az egyébként gyönyörű szép, világosbarna szeme. Ezt eltéveszteni sem lehetett, hiszen centiméterekről figyelhettem arcát, szemeit. Reakcióm nem lehetett, nem tudott más lenni erre, minthogy: ,,Úristen Zsolti tee…?” Felismervén, hogy ő biza szeret engem és nem csak úgy, mint barátot, hanem úgy mint fiút. Ebben a pillanatban minden megváltozott. Barátságunk teljesen más pontra jutott. Érzések, végeláthatatlan gondolatok kavarogtak bennem. Közben a víz csak csordogált fejünkre, még mindig némiképp öszekapcsolódó testünkre. Isten tudja csak hány 10 perc tellett el ebben a fürdőszobában…
Nem koleszos történet, de koleszban történt... A középiskolával nyáron jutalomtáborba vittek bennünket, valahonnan csurrant nekik hozzá pénz, s sportteljesítmény meg tanulmányi eredmény alapján összeszedtek egy busznyi diákot, hogy had élvezzék a nyár első hetét a Balaton partján. Gondolom költséghatékonyság miatt, de a szállásunk nem a parton volt, hanem egy székesfehérvári kollégiumban, s csak nap közben mentünk le mindig Almádiig strandolni. Jókat ökörködtünk a vízben, leamortizáltunk néhány vízibiciklit, összevesztünk a kölcsönzőssel, átlógtunk a szomszéd üdülő "minőségibb"szolgáltatásai felé, szóval elvoltunk mint a befőtt.
A tábor jutalomtábor jellegénél fogva elég vegyes összetételű volt, minden évfolyam képviseltette magát, s a nagy suli miatt is az ürgék fele sem ismerte egymást. Vagyis néhányan persze igen, de a többséget legfeljebb látásból lehetett beazonosítani. Az egyik elsőévesen már korábban is megakadt a szemem, ami először főleg annak volt betudható, hogy meglepően hasonlítottunk egymásra. Persze ő egy évvel fiatalabb kiadásban, s mi tagadás, összképében sokkal csinosabb is volt mint jómagam. Barna haj, nagy, melegbarna szemek, a közepesnél s nálam valamivel alacsonyabb, arányos termet, de dacára annak, hogy nem a leggizdább kiszerelésű teste volt, valami párducszerű ruganyossággal és puhasággal mozgott; amit magam is megpróbáltam utánozni, nyilván a létező legsutább eredménnyel. S mindenekfelett olyan aranyos, huncut mosolya volt, ami már az óraközi szünetekben is messziről odavonzotta a tekintetet...
Óvatos visszafogottsággal örvendtem meg akkor, amikor kiderült, hogy a szálláson egy szobába kerülünk. Én is egy osztálytársammal álltam össze, és ő is hozta a sajátját, de mivel mind a "kisebbek" közé tartoztunk, így elég egyértelmű volt, hogy összemotyózunk az egyik négyágyasban a kollégiumban. Így legalább kimaradtunk a felsőbbévesek részeg tivornyáiból és a balhékból is, de nekem külön jutalom volt, hogy végre különösebb indok nélkül a közelében lehetek.
Első este persze már ment az ismerkedés, végiglátogattuk az ismerősök szobáit meg a lányokat, amíg a kísérő tanárok már az éjszaka közepén jóval túl meg nem elégelték, s le nem lőtték a dolgot, így mindenki visszahúzódhatott a saját körletébe. Mivel az ágyak emeltesek voltak, mi kétfelé osztályozódtunk, alulra kerültek az osztálytársak, s mi vele a két felső helyet foglaltuk el. Ha a szoba két szemközti falánál is, de legalább karnyújtásnyira egymástól. :) A beszélgetés egyre akadozott, s már a hajnal is lassan ránk pirkadt, mire mindenki elcsendesedett.
A következőnapokban elképzelhető, mennyire fent járhattam a fellegekben, s mennyire szenvedtem közben meglehetősen földi dolgoktól... Egész nap a strandon együtt voltunk, de persze sohasem kettesben, mindig a többi srác gyűrűjében. De legalább feltűnés nélkül és gátlástalanul lehetett tekintetet legeltetni, a nyáridő és a fürdőruhák aztán a legkevesebb részletet bízták már a fantáziára. Azóta is az egyik legszebb kép, amit őrzök, ahogy a vízből kijőve a finom ívű nyak alatt vékony lánca gyengéden a mellkasára simul, s ahogy az egyébként sem fakó bőr napról napra barnább formás vállain. Mondjuk a vele érkezett osztálytárs egy idő után szerintem levett valamit a dologból, néhány megnyilvánulásából mintha féltékenységet is kiérezni véltem volna - de ez persze lehet, hogy csak a saját féltékenységem kivetítése volt; miért vele beszélget többet, miért nem velem, s ő miért érhet hozzá büntetlenül a vízben véghezvitt nagy akrobatamutatványok és vízicsaták közben...
Este viszont csak az enyém volt, ha az ágy oldalléce felett átlestem, addig nézhettem az utcai lámpák beszűrődő fényében tökéletes tiszta profilját, amíg csak jól esett. Azt hiszem, akadt olyan éjszaka is, amin tulajdonképpen végig ébren is maradtam, csak hogy nézhessem, hogy közelről hallgathassam a szuszogását.
Hamarosan egyre közelebb jött a jutalomhét vége, s ahogy a napok viharos gyorsasággal teltek, egyre nagyobb szorongással gondoltam arra, hogy ez az idilli állapot már nem tart sokáig, s lehet, hogy nem is adatik meg többé. Nem nagyon tudtam mit kezdeni az érzéssel, arra pedig, hogy egyszerűen kezdeményezzek, és így lendítsem tovább a dolgot a hazautazásunk utáni időre, gondolni ugyan mertem, de cselekedetté ezt sohasem merészeltem volna váltani. Azt biztosan tudtam, hogy ha visszatérünk, az otthoni körülmények közt már sokkal nehezebb lesz feltűnés nélkül bármihez is fogni. Nem, szó sem lehetett egyfajta coming out-ról, a nagy iskolai közösség előtt sosem mertem volna akkor felvállalni kettőnk ügyét: nem is szólva arról, ami a legsúlyosabb kérdés volt, hogy vajon tényleg "kettőnk ügye" ez, vagy csak az én problémám mert ő aztán nem érez semmi ilyesmit. Mindketten tapasztalatlanok voltunk, s ő még nálam is fiatalabb, meglehet hát, hogy a sok pozitív jelzések vett odaadó mosoly, az ugratások és a vétlen érintések nem egyebek tényleg pajtáskodásnál.
Alighanem ez az őrlődés vitt el odáig, hogy utolsó esténken már nem elégedtem meg a csendes szemlélő pozíciójával. Addig-addig csüggtem a félhomályban a nyári melegben a takaró alól kikandikáló térd és formás lábszár látványán, meg a párnán (ó, hogy cseréltem volna azzal a párnával!) csendesen nyugvó angyalarcon, amely felől szinte érezni véltem a kilélegzett édes levegőt; hogy kezem lassan magától indult vigasztalásomra. Nem volt új a gyakorlat, persze, hiszen már több év nagy rutinja vezetett az öröm e magányos formája felé, korán értem és sokat tanultam már magamról. De az, hogy így többekkel egy légtérben, szinte érintésnyi közelségben végzem megszokott mozdulataimat, valami elképesztő elektromos töltéssel ruházta fel a szituációt. Kezdetben lassan, félve, a mozdulatokra finoman suhogó takaró minden kis neszét lefojtva fogtam neki a műveletnek, s közben le nem vettem a szemem az akció tárgyáról s egyben egyetlen, alvó "szemtanújáról". A takarót végül felgyűrtem az ágydeszkának, fedve ezzel ami fedhető, ha mégis buknám a dolgot legalább némileg takarjam a takargathatatlant.
Aki már átélt hasonlót, tudja: nincs az az óvatosság, amit meg nem tör az izgalom mindent elsöprő vihara, amint a hangulat forrósodik, s amikor a ritmus egyre közelebbi véget követel. A külvilág ilyenkor visszahúzódik, a véredények már a fülben is dörömbölnek, a légzés kihagy - s az ember óvatlanná válik, reszelős, nagy sóhajtással próbálja visszafogni a hangot, ami sokkal átütőbben kívánkozna elő, a mozdulatok kuszává válnak, a dolog lényege pedig sohasem volt ilyen szilárd, ilyen rugalmas, ilyen élő...
A művelet maradványait igyekeztem úgy egybeterelni, hogy reggelre kelve ne sok magyarázkodnivalóra adjanak okot, még ha a felszabaduló illatok előttünk, tapasztaltak előtt nem is hagyhattak kétséget az események lefolyása iránt. Épp itt tartottam s a takaró rendezésénél, amikor a szomszéd ágyon egy nagyon is éber szusszanás hallatszott... egy olyan kis sóhajféle, olyan belenyugvó, olyan, mint aki a megfordulást fontolgatja, de még igyekszik úgy csinálni, mintha álmában tenné. Mozdulatlanná dermedtem, s talán ebből a dermedtségből ébredtem fel közvetlenül hajnal után.
Mintha csak néhány perc telt volna el, mint ahogy tényleg nem is ugrott sokat előre az óra magányos ügykezelésem óta. A kora nyári reggelben már a hajnali óra dacára fényben úszott a szoba, s a fehér plafont bámulva próbáltam rendezni a rendezhetetlen belső káoszt. Oldalra fordultam, s az láttam, hogy már ő is felébredt: feje ugyanúgy süpped a párnába mint éjjel, haja kócos kis boglyában, de a szeme, az a ragyogó gesztenye szempár már nyitva. És ahogy a kedves, ragyogó szempárba, és az üdvözült mosolyba néztem, döbbenetesen világossá vált, hogy az éjszakai neszek nem maradtak hatástalanok; amikor nyugvópontra kerülésem után szusszani hallottam, az nem volt véletlen - ébren volt, csak hamukált a kis dög! :) Olyan gunyoros, kéjelgő vigyort kaptam jutalmul, ami immár félreérthetetlenné tette, csak hittem, hogy észrevétlen vagyok, s hogy tán azzal is tisztában van, mi váltotta ki éjszakai gerjedelmem. Lazán hanyatt feküdt, macskásan nyújtózva egyet ágyán, csupasz fél lábát kilógatta a takaró alól, majd felhúzta maga mellé, s hagyta hogy a vízszintesen beeső napsugarak még egy kicsit cirógassák felkelés előtt.
Nehéz volt hallani, ahogy a társak odalent ébredeznek, s nehéz volt az elpakolásra, meg a szoba körletrendjére összpontosítani, mikor olyan mágnes mozgott a közelemben, ami minden egyéb ingert és külső parancsot felülírt. Mélyeket lélegezve szedtem össze énem megmaradt darabjait, nem, nem méltóságot, vagy tartózkodást - világosan éreztem, hogy ebben az irányban a falak közül, amelyet magam köré építettem, egy ledőlt. S csak a jóisten a megmondhatója, ki jön be majd rajta.
3 évvel ezelőtt történtek az alábbiak, persze csak a fantáziámban. A pikáns részletek sajnos nem történtek meg eddig. Van nekem egy nagyon jó barátom, akivel már 6 éve ismerkedtem meg. Közös hobbink a fotózás, azon belül is a vasútfotózás. Ez a speciális hobbi rengeteg kirándulással jár országszerte. Ádám - a kis imádatom tárgya - egy 180 centi magas, 70 kilós, 25 éves fiú. Tömegében egy deka felesleg sincsen, mivelhogy úszással, bicajozással és TRX edzéssel tartja karban csodás testecskéjét.
2011-ben - egy verőfényes áprilisi napon - 3 napos fotózásra adtuk a fejünket Tamási környékén. Első nap, annak is a már-már nyarat idéző délutánján egy domb oldalában heveredtünk le. A köröttünk elterülő fű puha szőnyegként szolgált. Egyszer csak megszólal - angyalom - hogy rohadt meleg van, a nap is úgy tűz, mintha muszáj lenne neki és ezzel a lendülettel már rántotta is le magáról a sötétszürke pólóját, melyből rögvest párnát gyúrt feje alá. A következő pillanatban már könnyeden fekszik is a hátán. A nap sugarai már töltötték is enyhén barna mellkasának szőrtelen, szeplőtlen bőrébe az áldásos D-vitamint. Jómagam persze életem végéig is gyönyörködtem volna a látványban, de cselekedni kellett. Nagy belső harcok után - mégis erőt véve magamon - hasonlóképp leheveredtem mellé a fűszőnyegre. Épp oly messze csak, hogy ha úgy alakul, akkor egy ,,véletlen" mozdulattal érintőlegesen kézfejemet végighúzhassam a nap által már felhevített mellkasán. Újabb percek telltek el, fejemben ezernyi gondolattal. Nem szabad, ne tegyem kockára sok éves szoros barátságunkat, Istenem vajon mi lesz a reakciója. Észre veszi-e, hogyan magyarázom ki, és mi van, ha még tetszene is neki csoda fojtán.
Tán negyed óra telhetett el, mikor a kis belső ördög irányítani kezdte bal karom izmait. Most vagy soha! Hihetetlen óvatossággal megtörtént a mozzanat, a kezem végigsiklott a forró bőrén. Határtalan kíváncsisággal - de csukott szemekkel - ,,lestem" a reakcióját. A mozzanat után kicsit megváltozott a lélegzetvétele, ekkor álmos hangon halkan annyit mondtam, hogy ,,Nyújtóztam egyet, bocs!" már jött is a válasz: ,,Semmi baj, de mitől hideg a kezed, mikor meleg van...?" Nahát ekkor hihetetlen öröm fogott el, hogy semmi baj? ! De nem törhetett ki az öröm belőlem, inkább csak annyit válaszoltam röviden, hogy ,,Nem tudom." Hatásszünet következett. Majd Ádám halkan, de kissé kuncogva megszólal, hogy ,,Tedd a hasamra a kezed, nehogy megfagyj itt nekem ebben a 25 fokban!" Ki sem mondta az n-betűt, a kezem már ott is volt a pociján, ahogy kérte nagy meglepetésre. Ki tudja, tán szerencse volt, hogy a kezem valóban hideg volt. Ennek a furcsa véletlennek köszönhettem, hogy utána hosszú percekig a hasán érezhettem a kezemet. Ezt a számomra fontos pillanatot a világ összes kincséért sem cseréltem volna el. A nap szüntelen ragyogott tovább, kényeztetett minket. Bennem viszont megint ,,dolgozni" kezdett az a bizonyos kis ördög. De mégis inkább elfojtom, nem szabad ajtóstul a házba rontani - szokás mondani... Tellt-múlt az idő. Ádám egyszer csak felült és az okostelón a megfelelő applikáción megnézte a fotózni tervezett vonatot, hogy merre jár épp. Negyedórányira járt tőlünk, ígyhát kezdtünk készülődni. Mindketten póló nélkül, a nap mostmár hátunkat kényeztette sugaraival. Beállítottuk a fényképezőgépeinket, majd megérkezett a várt dízelmozdonyos tehervonat. Lefotóztuk, majd az előzetesen Pécsett lefoglalt kollégiumi szálló felé vettük az irányt. Az autóút ,,semleges" dolgokkal tellt, nem is igazán akartam semmi olyant tenni, ami egy kicsit is ,,kétértelmű". A szállásunkra 20 óra magasságában érkeztünk egy pizzériában elköltött kellemes vacsorát követően.
Második felvonásként természetesen következik az esti tusolás, mint a megfáradt nap végének i-betűjére felteendő pont. Önzően, de természetesen huncut udvariasságból ,,Nyugodtan menj előre." mondattal magam elé engedtem. Közben el-ellopott pillantásokkal a mindenütt kellemesen izmos testét lestem, amint levetkezett. Feszes boxeralsójából és a benne található csomagból persze nem láthattam semmit, mert ennek levétele előtt törölközőbe csavarta formás csípőjét. Zuhanyzást követően a kellemes klímájú szobába lépett ki a zuhanyzóból. Finom bőrét számtalan apró kis vízcsepp borította még, melyeken a szoba halvány megvilágítása mégis tükröződött. Az a fránya törölköző megintcsak a csípőjére volt csavaroda. Tépném róla le rögtön... Megszólalt megint a kisördög bennem. De természetesen cselekednem nem volt szabad. Tiszta boxerét így vette föl, még csak egy véletlen pillanatra sem lehetett látni semmit sem, amit én szerettem volna. Sebaj, végre lekerült a törölköző, így az alapjáraton lévő férfiassága domborulatát lehetett csak kivenni, majd egy férfias mozdulattal jobb kezével benyúlt és igazított a ,,belsőségeken" egyet. Beszélgettünk a nap eseményeiről, majd egyszer csak az ágyán találtam magam, amint a laptopján elemeztük, szerkesztettük a nap ,,terméseit". Engem már jobban érdekelt hogy megint közel lehetek fétisem hús-vér élő tárgyához, Ádám testéhez. Ő az ágyon törökülésben ült, én meg annak szélén. A délutáni kaland óta forrt bennem valami. Fortyogott bennem valami, ami egyre nehezebb teherként nyomta a lelkem. Barátságunk első napjától kezdve csaknem folyamatosan erősödött bennem ez az érzés. Tán most érkeztem el arra a pillanatra, hogy ezt a terhet levethessem, megoszthassam vele. 6 év őszinte barátság tán már elég lesz ahhoz, hogy az őszinte színvallásomat követően sem szakadunk el egymástól örökre. Nem keletkezik közöttünk áthatolhatatlan szakadék. Isten tudja csak, hányszor fogalmaztam meg a mondatokat, melyeket egyszer a tudomására hozok. Ígyhát erőt vettem magamon és félelmekkel teli lélekkel így szóltam, miközben a képeket szerkesztettük, vagyis csak ő szerkesztette. Én a színvallással voltam elfoglalva. ,,Szeretnék néhány komoly dolgot mondani neked." Közben nem mertem ránézni, de az illem úgy kívánta, hogy ezt mégiscsak a kedvesem szemébe kell mondani egyenesen. Ő csak annyit válaszolt, hogy ,,figyelek". Majd belekezdtem talán életem legnehezebb mondatába:
,,Ádám, én tiszta szívemből szeretlek úgy mint barátot, úgy, mint fiút."
Tekintete megakadt a laptop monitorján, felém fordította a fejét, két sötétbarna, láthatóan megdöbbent szemeivel rám nézett, s nem szólt semmit. Percek telhettek el, mikor a szemkontaktust lezártam, lenéztem a szoba padlózatára. Mélyen néztem magam elé, már-már azt latolgatva, hogy most rontottam el mindent. Tönkre tettem egy barátságot, többé már nem lesznek közös programjaink. Majd a sor fojtatódhatott egyébb, ,,világvége" jellegű gondolatokkal. A szoba félhomályában egyszer csak szemem sarkában megjelenik kétoldalról két kéz, melyek az arcomhoz értek. Csakis Ádám kezei lehetnek! Gyengéden arcomat megfogta, majd még ennél is gyengédebben a lefelé néző arcomat maga felé fordította. Még mindig nem mertem a szemébe nézni, ugyanakkor sejtelmem sem volt, hogy most vajon mi következik. Szívem úgy kalapált, mint még előtte sosem. Mintha órák tellettek volna el, pedig másodpercek történése volt. A következő pillanatban egy rövidke, hihetetlenül gyengéd, érzésekkel teli aprócska puszit éreztem jobb arcomon. Nem más, mint Ádám ragasztotta arcomra lelkének egy darabkáját, szívének egy kis lenyomatát. Ez a puszi gyengédebb volt a legoltalmazóbb, legszeretőbb szülői, anyai puszinál is. Ebben a pillanatban rettegésem átváltott határtalan megkönnyebbülésre, örömre. Egy hatalmas kő esett le szívemről, egy hatalmas titkot vetkőztem le, melyet ennél szebb végkifejlettel elképzelni sem lehetett. Eztán lecsukta a laptop fedelét, kiült az ágy szélére ő is, majd kicsit itt elbizonytalanodva nézett hol rám, hol a padlóra. Nem szólt, de láttam, hogy keresi a szavakat, akárcsak én egy fél perccel azelőtt. Végül csak erőt vett magán és megszólalt: ,,Ezt mióta titkoltad magadban, Kornél?" -,,Barátságunk első napjától." Fogalmaztam lényegretörően, más szavak nem jöttek ki a nyelvemen. Észrevehető döbbenettel az arcán így szólt: ,,Több mint hat éve már?" -Igen. Válaszoltam nagy sóhajjal. Következő pillanatban azon találom magam, hogy két kezével a hónom alatt átölel, magához szorít. Állaink egymás vállán, s így simogatta a hátam. Szavakkal leírhatatlan érzések öntöttek el, majd viszonoztam én is. Forró ölelkezésünk közben megszólal és a következőt mondja: ,,Nem gondoltam volna rólad, hogy így belémszeretsz." -Nem tehetek róla Ádám, minden porcikádat imádom. És most itt vagy a karjaimban, el sem hiszem. Ezt most azt jelenti akkor, hogy..." -Igen Kornél, azt. Vágott szavamba. Majd szorosabban magához ölelt. Ezen a ponton már nem bírtam magammal, de igazából nem is akartam már uralkodni cselekedeteimen. Gyengéden tolni kezdtem ölelkező testünket hátrafelé, mígnem ő az ágyra dőlt hanyatt. Kezeimmel a vállait fogtam meg, majd csókolgatni kezdtem a nyakát, majd haladtam izmos kis mellkasa felé. Minden négyzetcentiméterre többtucat puszit adtam. Édes, tűzvörös mellbimbóján külön elidőzve. Mellei között a köldökéig háromszög alakzatban épphogy kezdett pihésedni mellkasa. E háromszöget vezetésül használva jutottak el csókjaim köldökéig. Ennek mélyét nyelvemmel kényeztettem, mire össze-össze rándult kellemes felsőteste. Megállapíthattam, hogy itt bizony csiklandós. Nem kínoztam tovább, így továbbhaladtak gyengéd csókjaim férfiassága felé. Alsóját nem akartam ,,megbontani”, nem akartam elrontani ezt az isteni pillanatot. Egyik kezemmel azért gyengéden csak rámarkoltam, simogattam párszor. Megállapítást nyert számomra, hogy bizony vérkeringése hibátlanul működik odalenn is. Pusziözönjeimnek irányát megfordítottam és felfelé haladtam tovább. Közben egy kérdést tettem fel neki: ,,Ugye akkor te is...?" -Igen, Kori. Halkan jött a válasza. Eközben kezeivel a hátamat simogatta, melynél akkor jobb érzést elképzelni sem tudtam. Hosszú percekig kényeztettem felsőtestét csókokkal, s egyszer csak megállított, tenyerével megfogta az arcom kétoldalt, mélyen a szemeimbe nézett és így szólt: ,,Ma előhoztad belőlem is azt, ami hosszú évek óta lappangott. Sosem gondoltam volna, hogy egy fiú kényeztetését így tudom élvezni. Nagyon köszönöm neked Kornél! Mire én: ,,Ha tudnád, hogy milyen régóta vártam ezt a pillanatot, hogy 6 év viszonzatlan vágyakozása, érzelmei végre viszonzásra leltek általad. Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok veled. Végre elmondhattam, bizonyíthattam érzéseim. Hatalmas terhemet végre levetted vállamról." ,,De akkor miért nem adtál jelzéseket? Én semmit sem vettem észre eddig rajtad, talán csak azt, hogy ritka bizalmas szintre került barátságunk az elmúlt évek alatt." ,,Nem mertem kockáztatni. Mi van, ha elutasítasz? Elveszítelek, és nem láthatlak többé. Előre nem tudhattam, hogy te miként reagálnál. Hiszen lassan bebizonyosodott számomra, hogy nekem – egy fiúnak – esélyem sem lehet nálad. Semmi jelét nem mutattad, hogy a fiúk felé kacsingatnál." ,,Hidd el énmagam sem tudtam eddig a napig. Elfojtottam magamban sokmindent, melyet te oldottál fel." Párbeszédünk végét azzal zártam, hogy megyek tusolni. Épp állnék fel az ágyról, mikor utánam nyúl, megszorít és visszahúz magához egy ,,Ne menj most!" felszólítással. Nem tiltakoztam, hanyatt fektetett és arcára elégedett, meghitt mosoly ült. Közben elkezdte simogatni férfiasan szőrös mellkasomat, hasamat. Lehúnytam szemeimet, hogy mégjobban átadjam magam az érzéseknek. Majd azt éreztem, hogy akjaim közelében egy langyos szuszogás jelenik meg. Következő pillanatban ajkaink egyesültek egy gyengéd csók következtében. Lassan, óvatosan csókolt rá számra, melyet viszonoztam is. E rövidke csók után megszólalt: ,,Mostmár mehetsz zuhanyozni." És huncutul mosolygott. Ezt a kis ajándékot nevetéssel köszöntem meg, majd mentem is. Zuhanyzás közben is még egyre csak azon jártak a gondolataim, hogy ez még mindig nem lehet igaz. Álmom vált valóra, melyről sosem gondoltam volna. Az este hátralévő részét immár teljes koncentrációval az aznapi fotók szerkesztgetésével töltöttük - egymás karjaiban, ágyban fekve. Megállapodtunk abban is, hogy semmit sem siettetünk egymás felé. A jövőben kell egymást felfedeznünk a saját tempónkkal.
Tulajdonképpen ez annyira friss, hogy csütörtökön történt. Témába is vág, mert egy kollégiumi szobában történt. Jóllehet munkásszálló, de teljesen ugyanaz a feeling, csak nem tizen-huszon évesek vannak, hanem munkás korosztály A-tól Z-ig...
Egy hónapja van egy barátom, aki mellett végre kezdem elfogadni a másságot. Ő 31, én 25 éves vagyok. Én ennyi idősen még sokmindennek előtte vagyok (...). ,,Tomi" már tapasztalt, csaknem minig tudja mikor minek jött el az ideje. Ezt úgy az 1 hónapra értve is mondom.
Szóval kisebb játékok ezidő alatt már voltak. Szeretünk úszni, szaunába járni, ill. télvíz idején termálfürdőbe is. Ezeknek külön is lehetne egy-egy kis írást keríteni. Csütörtökön hát bekucorodtunk a kis szentélyünkbe, ahol addig már kétszer voltunk. Az estét, éjszakát egy kellemes kis vacsorával kezdtük. Utána összebújva tévézgettünk, közben azért egy-két dolog megmozdult a takaró alatt. ,,Tomi" szokása, hogy minden előzetes jel nélkül hozzám nyúl, ,,ott". Persze összebújva már azért némi vérkeringés is szorult oda le. Olyankor huncut ajkaival megszólal, hogy ,,Húúúhaaa, valaki felébredt!" Teszi mindezt nevetve. Jobb kezének matatása nem maradt abba, minek hála az én vérnyomásom fokozódott. Én nem vagyok, nem tudok ennyire rámenős lenni. Ezt a jóleső gesztusát ,,csak" a felsőtestének masszírozgatásával hálálom meg. Gátlásaim még jelen vannak azért. Percek tellnek el így, mikor is ő már tudja hogy hogyan is kell ráfogni a lényegre, hogy az ,,bedurranjon". Hát ráfogott, ez nem más, mint a makkom hegye... Teszi mindezt olyan gyengédül, érzékien hogy órákig is el tudnám viselni, ha mást nem is csinálnánk. Következő pillanatban megszólal, hogy ,,Aztaa kurvaa, megint milyen kemény!" Majd ezzel a lendülettel a takarót is lelebbenti, és szemei elé tárul a csodálata tárgya. Tovább már nem is tud ellenállni neki és ajkaival kényezteti tovább férfiasságomat. Ezt is mennyeien tudja művelni, nagyon kellemes érzés. A történések ezt követően (számomra) új dolgok felfedezésével folytatódtak. Kértem, hadd mozduljak el a féloldalas pózból, mert kezdett zsibbadni bal karom. Ígyhát hanyatt feküdtem, ő hozzámigazodva kényeztetett tovább. Közben én csukott szemmel adtam át magam a finom testi-lelki (!) érzéseknek. Az ágy keskeny és rövid is - amilyen egy kóterféleségben lenni szokott. De mi egymáshoz simulva kellemesen elfértünk. Szájacskájával megint elővette a bedurrantós módszert, majd nemsoká abbahagyta és egy szempillantás alatt felült a csípőmre, majd mellkasomra borult. Adtunk egymásnak pár forró csókot, puszit. A következő pillanatban azt érzem, hogy rámarkolt az égnek meredő szerszámomra, melyet előtte tüzelt fel, és óvatosan popsijának megfelelő helyére vezeti be. Tulajdonképpen rám ült. Hát én még ilyen csodás érzést sosem tapasztaltam. Más nem jött ki a számon, mint egy ,,Baameg, itt milyen meleg van!" felkiáltás sok-sok rácsodálkozással megfűszerezve. Kissé fájós sóhajokkal kezdett el nagyon óvatosan lovagolni rajtam. Csak feküdtem ott, nem igazán tudtam hogy mitévő legyek. De tán még a gyönyörtől a nevem sem tudtam volna megmondani. Gyengéd mozdulatai közben szőrös mellkasomat simogatta, és elkezdett gyorsítani. Isten tudja csak mi idő tellhetett el, mikor megszólal: ,,Nagyon vastag farkad van!" De ebben a mondatban érzékiség és fájdalom is volt egyszerre. Nem szóltam, nem tudtam kiejteni egy árva szót sem. Kellemes tempóban ,,folytatódtunk" egymás testével összeforrva. Később aztán valahogy ő került alulra, hason feküdt és én mozogtam testén. Aktusunk véget kellett érjen, mert bár ő élvezte nagyon, de nem bírta tovább. Én pedig Isten ments, hogy kínozzam. Kapcsolatunk a gyengédségről, érzelmekről, érzékiségről szól. Este 10 óra is elmúlhatott, mikor végül lezuhanyoztunk és egymás karjaiban álomra szenderültünk.
Kori vagyok, régebb óta olvasom ezt a topikot már . Sok jó sztorit is lehet olvasni. Most jutottam el arra a pontra, hogy én is írjak ide. Hetente 1-2 kis szösszenetnél ne várjatok többet, de azt majd igyekszem tartani.
Nagyon jo történet, utálok olvasni, de az ilyet valahogy nem bírom nem elolvasni, muszáj végigolvasnom, borzasztóan jól írsz, volt bennem minden, éreztem mindent, ahogy olvastam, volt bennem féltékenység is, majd a végén, a gondolataim is elcsendesedtek, eltünk az a kis féltékenységem is és kezdte felváltani inkább a megbánás, tanulságos, tetszik.
Az elmeséltek akkor történtek meg, amikor még szokás volt a gyerekeket nyári táborba vinni, az iskolák még évről évre csapattáborokat szerveztek, és a szülők és a tanárok sem ódzkodtak attól, hogy a diákokat több napra elvigyék, ottalvással, napközbeni programokkal. A mi iskolánk is rendszeresen szervezett ilyen táborokat, mindig másik helyszínen, és én is ráérő időm szerint el-el lettem küldve rájuk a felső tagozat alatt. Volt, amire kedvvel mentem, volt amikor szülői rábeszéléssel, de olyan nem volt, ami ne jó hangulatban és ne csomó pozitív élménnyel és mesélnivalóval záródott volna. Nyolcadik után is még utoljára jogosult voltam arra, hogy amíg végképp ki nem növöm, a többiekkel egyszer még részt vehessek egy utolsó ilyen táborban.
Szarvason táboroztunk, a Hármas-Körös holtága, a Kákafok mellett, az Anna-liget fái alatt, s egy boldog hetet töltöttünk el fürdéssel, úszással, a városban való sétával, vagy épp az Arborétumban végzett egyszerűbb önkéntes munkákkal; és persze sok-sok játékkal és ökörködéssel. Mondjuk az én korosztályomból elég kevesen voltunk, a többség ötödik és hatodik után volt, vagy épp a hetedik-nyolcadik között. De még mint volt nyolcadikosok, mi sem voltunk épp az a korcsoport, amely azzal a gondolattal érkezett volna a táborba, hogy itt majd már bármi komolyabb nemi tapasztalatszerzésre lehetőség adódhatna. Természetesen már mindenki erősen mutatta, hogy kész lenne rá, mindenkinek nagy volt a szája, de a valóságban még kicsik voltunk ahhoz, hogy ha arra kerül a sor, akkor merjünk is lépni. Azóta ez már máshogy van, a mai gyerekeknek sokkal kevesebb skrupulusuk van ezzel kapcsolatban, és gyakran olyan könnyelműen vetik bele magukat a korai nemi életbe, mint éjszakai lepkék a lámpafénybe.
Én sem voltam ezzel a visszafogottsággal másként, s a dolgot még tetézte az is, hogy az ember bár már tisztában volt vágyaival és hogy kit-mit szeretne, de abban az időben ez még inkább elítélt és üldözött, megvetett állapot volt, s a világ minden kincséért sem mertem volna kockáztatni hogy kiderüljön. Aki meg mert volna nyílni, nem csupán a lebukást kockáztatta volna, de annak sokkal messzebb ható következményeit is, a megbélyegzését, továbbtanulását, egész későbbi sorsának alakulását. Arról nem is beszélve, hogy egész héten egymás szájában éltünk, mindent együtt, szem előtt csináltunk, magányos percek nagyon ritkán adódtak. Ráadásul a szállás faházai is erősen túlzsúfoltak voltak, 4-6 diák kapott egy-egy közös szobát. A mi faházunkban is rögtön öten voltunk. Beköltözéskor én az ajtó mögötti ágy alsó részét foglaltam el, a szemközti emeletes ágyon pedig két ötödikes-hatodikos kissrác vackolt be. A szoba végében lévő magányos heverőre és a fölöttem lévő fekvőhelyre két hetedikes érkezett, akik osztálytársak voltak, s rögtön látszott hogy Sanyi és Dénes, azaz Dini jó haverok.
Kettejük közül Sanyi volt a hangadó, mozgékony, de jókötésű, tömör gyerek, akinek mindenről volt véleménye, és szemmel láthatólag jómódú családból került ki – mellette a magasabb, de vékonydongájú Dini csak a rezonőr, a fegyverhordozó szerepét töltötte be. Csöndesen támogatta mindenben Sanyi hülyeségeit, és olyan dolgokat is megengedett neki, amire más már rég odacsapott volna. Én mégis inkább vele szimpatizáltam, sose kedveltem a nagypofájú, kivagyok-mivagyok szépfiúkat, s Dinit elesettsége is automatikusan védelmezendővé tette. Ennek ellenére szégyellem bár, de benne voltam a vég nélküli froclizásokban és szivatásokban, s mivel engem Sanyi nagyobbként nem kóstolgatott, a kicsik meg inkább segéderőként szerepeltek, az ugratások szenvedő alanya többnyire Dini maradt.
Teltek a napok, s ahogy egyre több időt töltöttünk a szabadban ezzel-azzal, egyrészt egyre többet megtudtunk egymásról, másrészt az addig hóka gyerektestek szép lassan vérmérséklettől függően lepirultak. Sanyin a nap egy sorozat szeplőt hozott elő, nem csak az orrán és az arcán, de a vállán és a karjain is, amit rendkívül szórakoztatónak találtunk, el is neveztük hol leopárdnak, hol pulykatojásnak. Én is küzdöttem némi bőrpírral, s ezért is elég irigy voltam Dinire, aki viszont hibátlan bronzos árnyalatot fogott meg rögtön, bőrét egyáltalán nem gyötörte meg a nap. A hőség elől általában a vízben kerestünk menedéket, a foglalkozások közti szabadidőben enyhülést a holtágban állandóan folyó óriási rajcsúrok nyújtottak, a felfújt teherautó belsőkön vívott hatalmas vízicsaták. Mi, nagyfiúk, persze amint lehetett leléptünk a felügyelők figyelő tekintete elől, s a látótérből kikerülve kétoldalt messze elúsztunk a Kákafok partjai mentén. Előbb-utóbb nyilván ez is teljesítménykényszerré vált, a versengés részét képezte, a retorziók fenyegető damoklész-kardja ellenére ki meddig mer elmenni.
A holtágon leúszva a városból kiívelő hídig, annak északnyugati pillérénél találtuk a vízben magasodó mocsári ciprusok groteszk, óriási törzseit. Ezek a fák úgy álltak a másfél-két méteres sötét vízben, mintha gigantikus fagyitölcséreket fordítottak volna fejjel lefelé a mélybe. A vízfelszín magasságában törzsük megvastagodott, kiszélesedett, ami szinte vonzotta arra az embert, hogy kikapaszkodva megpihenjen ezen a peremen. Dinit már hiába figyelmeztettem, engedve a csábításnak két kézzel belekapaszkodott a legközelebbi törzsbe, s egyik lábát nekifeszítve próbálta felhúzni magát a vízvonal fölé. Én már tudtam, hogy miért nem tanácsos ezt megpróbálni: ugyanis a kérgen körben apró kagylók ezrei telepedtek meg, reszelőszerű felületükkel egyből belevágva a puha bőrbe, ha az ember hozzájuk ért. Ráadásul Dini amint érzékelte a fájdalmat, ijedtében elengedte a fát, s ezzel fél oldalát is végigsúrolta a gonosz pengesoron.
A hideg víztől és a kíntól elfehéredő vékony ujjakon apró vércsíkok patakjai indultak meg, a srác oldalát fedő érzékeny bőrt pedig már meg sem mertük nézni. Becsületére mondva nem sírt, de sápadtságán látszott, hogy nem sok választja el ettől. Rövid kupaktanács kezdődött a holtágban taposva, amelyben Sanyi mindenképpen a parton való visszatérést javasolta, de tudtam, hogy a fekete iszapos szegélyen való keresztülgázolás semmiképpen nem fog a nyílt sebek hasznára válni, akkor már inkább ázzanak a kétes tisztaságú vízben. Abban maradtunk, hogy sokkal jobb úszóként majd megpróbálom én segíteni Dinit a hazajutásban. Riadt képpel, de karomat satuként szorítva kapaszkodott belém, és némi megnyugtatásul szánt poénkodás és biztatás után elkezdtünk tempózni. Kicsit még jól is esett a dolog, hiszen lám, a megmentő szerepében tetszeleghetek, s bár az ellógás nyilván nem marad megtorlás nélkül, de közben azért valóságos hőstettet is végrehajtottam.
Néhány száz méter után azonban kezdtem azt érezni, hogy a fiú súlya igazából egyre nehezedő teherként húz vissza, s közben a hideg víz is megtette hatását; a mozdulatok egyre nehézkesebbé, kapkodóbbá váltak, majd egy furcsa bénító érzéssel az egyik vádlim olyan izomgörcsbe rándult össze, amilyet addig még nem éreztem. Fél lábbal és fél kézzel most már én csapkodtam rémülten a vizet, prüszkölve és köhögve próbáltam mindkettőnket a felszínen tartani. Dini nagy, kerek, ijedt szemekkel nézett:
- Mi van?
- Megfogta a görcs a lábam.
Addig is elkeskenyedő szája pengevékonnyá vált, majd azt éreztem, hogy az addig vaskapocsként szorító ujjai egy pillanatra elernyednek, kicsit változtatva a testhelyzetén egyet fordul, majd nyomban újra ráfonódik a karomra, csak ezúttal már alulról, és ő támogat engem, nem fordítva.
- Próbáld meg kinyújtani, lazán tartani…
Bal lábamat uszályként magam alatt vontatva, nagyon lassan kanalazva haladtunk egyre közeledve a tábor stégje felé. Igazából mire kikapaszkodtunk a görcs már feloldódott, de sajgó fájdalmat hagyott maga után. Dini oldalát és kagylóktól szabdalt talpát elnézve, ami a fájdalmat illeti, maga sem lehetett másképp. Sanyi addigra némi apróbb kölkökkel körülvéve elsprintelt, s már hozta is az ügyeletes tanárok egyikét, aki röviden meghallgatta a sztorit, s rögtön az elsősegélyes csomag felé terelt miket.
- Ferinek meg megfogta a görcs a lábát. – Dinit szemmel láthatólag már kevésbé izgatta annyira a maga baja, így, hogy gyámolításra szoruló szerencsétlenből csaknem baywatch-os szintű vízimentővé léphetett elő. Igaz, napvilágnál és megszárogatva, meg a vérzést elállítva már a sebei sem voltak olyan szörnyűek. A letolás után fertőtlenítették, majd kapott egy krémet, hogy a szellőzés végett be nem kötött sebesülését azzal kezeljük.
- Majd mi bekenjük! – Vette el rögtön a tubust, és azonnal tovább is adta nekem, evvel is mintegy rámtestálva az ezzel járó feladatokat. Mint faházunk korelnöke, a felelősséget természetesnek is vettem.
Ahogy viszont telt a nap, a délután közeledtével furcsa érzések kezdtek elhatalmasodni rajtam. Végül is mégiscsak nekem kell majd megérintenem, a krémmel bekennem azt a most rendkívül érzékeny testrészt, ami biztos még fáj is - a kezemmel, hát persze, mi mással. Elképzeltem, ahogy végigsimítok Dini oldalán, először kötelességtudóan a sérült részen, aztán pedig végtelenül finoman az ép oldalon is… Nem telt bele sok idő, s nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valamiképpen többet is jelent ez nekem, mint a rám bízott, és segítségre szoruló fiú istápolása. Valami többet is akartam.
Dénest eddig az iskolából csak futtában, látásból ismertem, lévén ott is mindig a háttérbe húzódott, ott sem keltett valami nagy feltűnést. Két szót sem váltottunk vele addig a táborig, csak annyit tudtam róla, hogy ugyanoda jár. Az egyedüli, ami észrevehetővé tette, az az volt, hogy arisztokratikus vonású arca feltűnően hasonlított egy akkori sorozatszínészre, persze sokkal fiatalabb kiadásban. Ő is elmúlt már tizennégy, de mint megtudtam nem bukásból adódóan, még óvodás korában költöztek, akkor vesztett egy évet. Vékony csontú, keskeny csípőjű, de velem már egyforma magas gyerek volt, finom mozgással, kevés szóval, okosnak tűnő magas homlokkal, és sötét, bársonyosan nehéz pillájú bogár szemekkel. Szája lágy ívű volt, amit most, hogy jobban elkezdtem odafigyelni rá, különösen vonzónak kezdtem érezni. Mint ahogy tekintetemet oda-oda vonzotta az általa viselt palaszürke szabadidő nadrág íve is, ahol elöl, valahol alatta, rejtett dolgokat sejtettem. Karcsú alakja, izmos vékony karjai és hosszú lábai folyton ott forogtak körülöttem, ami nem segítette, hogy másra is tudjak koncentrálni a teste közelségén kívül. Mire délután a kezelés esedékes időpontjáig eljutottunk, már úgy túlspiláztam magabmban a dolgot, hogy egyszeriben hihetetlenül rövidnek, igazságtalanul rövidnek éreztem azt a néhány pillanatot, amit a kenőccsel és Dinivel szöszmötölve tölthettem.
Aztán eljött a mélysötét buja nyári este, s a műanyag tálcás tábori menzavacsora, meg némi érdektelen, ám annál hangosabb pinpongmeccsek után a felnőttek a szállásokra szorították vissza az ifjúságot. A szokásos pizsamapartis ökörködésekben Sanyi vitte a prímet, hatodikos társaink lelkes asszisztálása mellett, s a nehéz úttörőtábor-szagú faház levegőjében egyre fülledtebb hangulat kezdett uralkodni. Egy sorozat trágár vicc és némi szabadon értelmezett dalszöveg lelkes, de minden zeneiséget nélkülöző átköltése után a melyik lánnyal mit csinálna típusú pikáns kívánságlista következett. A kicsik már nyerítettek, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan a kifejezések egy része legalább annyira idegen volt nekik, mint a kötelező orosz nyelv a tanórákon. Sanyi az ágyra felállva rövid szólótáncot adott elő a Technotronic Pumped up the jam című számára – na, ezt legalább már mind értettük, áthallásostul, mindenestül.
Hirtelen gondolt egyet, s az ablak rácsába fűzött, délután a parton gyűjtött gyékénybugák egyikét húzta ki, majd belülről kifelé átdugta pizsamanadrágja slicc részén, az arasznyi hosszú, s épp megfelelő vastagságú terméssel imitálva a dalban leírt művelethez szükséges férfiasságot. Az egyik hatodikos az ágy alsó részén kucorogva zseblámpát kapott a kezébe, és Sanyi árnyképét a falra vetítve immár tökéletes volt az illúzió, mintha csak korát meghazudtoló méretekkel büszkélkedhetne, ágaskodva vonaglott a zene ütemére. Azután mintha csak egy álomképben úszna elő, Dini csatlakozott a bábjátékhoz; az ágy széléhez térdelve engedelmesen előre hajolt, fejét felszegte, s arcának nyitott ajkú sötét kontúrja egyre közelebb került a másik árnyékhoz. Nem értek ők egymáshoz, csupán az árnyjáték imitálta azt a kényeztetést, ami én szerettem volna, vagy amit én adtam volna neki, ha tehetem, mégis mintha parázzsal égettek volna meg, olyan mardosó féltékenység fogott el. Visító nevetés, valóságos orgazmus, én viszont nem tudtam csatlakozni az össznépi ünnepléshez, csak bénultan szemléltem vágyam tárgyának megalázását és nevetség tárgyává tevését.
Nos, azt az éjszakát ami következett, az álmatlanul forgolódást, a belső őrlődést és a tegyem- ne tegyem közti pillanatonkénti váltást szívesen feledném, ha tehetném. Ha legalább lett volna valami eredménye mire eljött a fehér hajnal, azt mondhatnánk megérte, de igazság szerint legalább olyan tanácstalan voltam másnapra és zsákutcás tervekkel teli, mint villanyoltáskor. Egyre az este képei jelentek meg előttem, és képek amik még meg sem történtek…
A nappal ehhez képest még csak rontott a helyzeten. Programként a kastélyt néztük meg, némi belvárosi sétával fűszerezve, de menet közben keveset lehettem szobatársaimmal; Sanyi valamelyik kis mellű, de lelkes leányzó szimpátiájáért pedálozott, aki társnőivel egyetemben vihogva figyelt minket, s laza csoportba húzódva hosszan sugdolóztak és szervezkedtek valami levélke átadása körül. Sanyi és Dini nemkülönben ugyanezt művelte hamarosan, majd leszakadva tőlünk el is tűntek egy időre. Ebédnél derült ki, hogy közben már a válaszlevél is megfogalmazódott, és egy gálánsnak szánt városi szerzeményű bizsu kíséretében már el is juttatták a kérdéses szobába. A lánykát Annának hívták, hosszú haját csábosnak szánt mozdulatokkal rendezgette, s azt azért már szakértőként megállapíthattam, akadt volna formásabb és jobb természetű csaj is a táborban, ha valaki mindenáron flörtölni szeretett volna.
- De engedékenyebb nem… - Állapította meg Sanyi, és igazat kellett neki adnom. Annácska már délutánra az esti félrevonulós randit szervezgette, s majd leestem a székről, amikor megtudtam, hogy rögtön kettős enyelgésre van kilátás. Az egyik dundusnak ugyan nem nevezhető, de némileg jobb húsban lévő, sötét hajú barátnőjét saját randijával párhuzamosan leszervezte Dininek. A dupla randi helyszíne sötétedés után az Anna-liget sűrűbb részei lesznek, a tábor hátsó kerítése egyébként is mintha erre terveződött volna, akkora folytonossági hiányok tátongtak a dróton, hogy biciklivel is keresztül lehetett volna hajtani rajtuk.
Nem volt boldog délutánom. A lehetőség, hogy Dini összejön a vastagkarú vérmedvével, valahogy nem hatott rám túl megnyugtatóan. Tartok tőle, hogy túl kedves sem voltam vele, amivel nyilván saját esélyeimet még inkább lerontottam, de hát már úgysem volt mit tenni, nyilvánvalóan Dini másik csapatban játszik, s a sötétben való tapi és csókcsata lehetősége jobban vonzza, mint az én társaságom. Legszívesebben felrúgtam volna ott helyben, de nem is őt, hanem főként az értelmi szerző Sanyit, meg a tüzelő szukákat, akik korukhoz képest igencsak szabadosak voltak. Ilyen gondolatokkal néztem este a távozó párt, ahogy a ház fala mellett elsettenkedtek a hátsó bokrok homályába veszve. Egy kicsit kiültem a stég végére, egyszerre dühösen és végtelenül szomorúan bambulva a túlparti nyaralók fényeit, meg hallgatva mögöttem a tábor szokásos esti vidám nyüzsgését.
Nem telt el sok idő, és rá kellett jöjjek, hogy tragédia ide vagy oda, a szúnyogok nincsenek tekintettel a lelki válságokra. Hamar megtaláltak, kitartóan dönögve szálltak körül a hűvös víz felől támadva, amely ráadásul még némi mocsárszagot is lehelt, az éjszakai párás levegőtől életre kelve. Itt még szenvedni sem lehet – gondoltam – és rövid úton elindultam vissza a faház magányt ígérő biztonságába. Ahogy az ajtón belül kerültem, csaknem velem egyszerre jelent meg Dini is a színen.
- Hát te? Már végeztetek is?
- Én igen. – Dinin azonban láttam, hogy ez a „végzés” nem „olyan” végzés lehetett… Mérhetetlen öröm fogott el, mert ezek szerint csak nem jött össze a dolog, és nem vitte el szívem szottyának lelkét a villásfarkú nőstényördög. Rövid úton kiderült, hogy a sötétben egy darabig kóvályogtak, majd megjelentek a lányok, ám Annácska csak beszélni akart – Dini meg még azt se.
- Otthagytam őket, most a sétányon vannak, de a lányok már vissza akartak jönni.
Na, ez kell nekem, gondoltam, majd megvigasztallak én… És hát meg is vigasztaltam. Beszélgettünk, nevettünk, rendet raktunk a szobában, kicseréltük tapasztalatainkat a hülye csajok témakörében, a katonai repülés, a horgászélmények és a könyvolvasás gyors módszereit illetően, meg még egy csomó más dologban, amire már nem is emlékszem. Sokkal fontosabb volt hogy hallom a hangját, érzem az illatát, ott szuszog mellettem a sporttáskájával birkózva. Azt is megtudtam hogy verseket is szokott írni egyébként, de szerinte nem túl jókat.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, mindenesetre már jól benne járhattunk az éjszakában, mire a két hatodikos megérkezett, Sanyinak azonban még se híre, se hamva nem volt. Dini kifejezte aggodalmát ez ügyben, s bár nekem egy centit se hiányzott, felajánlottam, hogy utána nézek, nem-e a lányok faházában ragadt. Hát persze, nehogy Dini menjen át a sötét hajú tündérkéhez… Átóvatoskodtam, de a lányoktól csak annyit tudtam meg, hogy Dini után pár perccel mindketten visszatértek, Annácska is már az igazak álmát aludta, s Sándorunk a lányok rezidenciájának közelében sem járt. Mit volt mit tenni, elraktunk egy-egy zseblámpát, és ketten elindultunk a liget belseje felé. A táboron kívül felkattintottuk a fényeket, és a sétányon végigindulva elkezdtük Sanyit keresni, bár kiabálni a felügyelők miatt nem mertünk. Hosszan baktattunk a sötétben, egyre fogyó reménnyel, és egyre növekvő haraggal a srác iránt, mert hiszen mi is megüthettük volna a bokánkat a kis kaland miatt. Már a liget túlsó végében jártunk, amikor az egyik vastagabb fa mellől sötét árnyalak lépett ki, nem túl magas, és nem is tűnt túlságosan szívtipró típusnak.
- Mi lett veled, eltévedtél?
Rövid, zavaros történetet kezdett előadni arról, hogy hogyan csókolta meg Annácskát, ami némileg érthetetlen fordulattal átváltott arra, hogy a túloldalon egy meztelenre vetkőző nőt látott meg, és azt figyelte eddig ahogy fürdik, meg törölközik a parton. Kicsit színesnek tűnt a sztori, visszafelé ballagva Dinivel meg is állapítottuk, hogy valószínűleg azért várt ki a fák között, hogy ha későn ér haza, kellően bő sztoriban tudja tálalni mi minden történt vele a sötétben.
Megébredve azt tapasztaltuk, hogy az eddigi ragyogó nyáridő átváltott egy augusztusban még szokatlanul hűvös, őszies reggelre. Dini lekászálódott az emeletes ágy tetejéről, majd öltözés közben az enyém szélére ült le zoknit és cipőt húzni. Még gondolkodásra sem adtam időt magamnak, és megkockáztattam egy némileg bizalmasabb mozdulatot, pólóját oldalt megemelve megszemléltem, hogy hogy gyógyulnak a fán szerzett horzsolásai. Elégedetten konstatáltam, hogy jó munkát végeztem, amit megerősítve ő is hálásan pillantott rám. Ha nem egy ötfős szobában vagyunk épp, úgy éreztem közelebb is kerülhetnék hozzá.
Az utolsó, zárónap következett, ami egyben azt is jelentette, hogy ha erre bármilyen szándékom van, azt vagy most kell megtenni, vagy soha. Szerettem is volna, nem is, féltem, hogy mi van, ha félreértettem a jelzéseit, és észrevéve közeledésemet botrányt csap. Hiába nem otthon vagyunk, a táborból az információk hamar hazajutottak volna. Aztán megint újra elkapott valami őrülten elszánt merészség, délutánra már odáig jutottam, hogy lehet az sem érdekelne ha nem kettesben lennénk, akár a többiek előtt is kezdeményeznem kell, mielőtt késő lenne. Az ágyon ültem, ő pedig odafent pakolt valamit, karcsú csípője a hamvas szürke melegítőben épp az arcom előtt támaszkodott az emeletes ágynak. Arra gondoltam, hogy most ideális helyzetben van ahhoz, hogy megérintsem, egy kicsit megsimogassam a combját, meg ott, is, természetesen. Ha hirtelen lehúznám róla a mackót, akkor láthatnám amit szeretnék, közvetlen közelről… S ha hagyja, akkor rögtön meg is csókolnám ott, lassan, érzékien, ő pedig élvezné, hiszen még sosem csinálták vele… Ebben biztos voltam, s olyan élő volt az élmény még elképzelve is, hogy tényleg majdnem belekapaszkodtam melegítőnadrágjába, ott rögtön, mindenki előtt.
Délután megérkezett egy lassú, áztató eső is, miközben az étkezdében a házak közti táborzáró vetélkedőt tartottak nekünk, amiről kevés emlék maradt meg, mivel folyamatosan Dinin járt az eszem. Na, nagyon hülyék nem lehettünk, mert a mi faházunk is kapott valami jutalmat, de Annácskáék csapata még jobb lehetett a lányok frontján, mert hamarosan meginvitáltak minket, hogy menjünk át az ő asztalukhoz, és segítsünk megenni a tortát. Közben Sanyitól megtudtam, hogy azért nem jutott Annával sokra a parkban, mert valójában ő engem nézett ki, s most azt szerette volna, ha Sanyiék segítenek neki velem összejönni. Mondani sem kell, nemigen hozott az ötlet lázba, de amikor azt láttam, hogy Sanyi immár egy másik bige mellé telepedve viszi magával Dinit is meg a sötét hajú leányzót is, inkább felálltam és elegánsan leléptem. A tocsogók közt átvágtam az udvaron, és behúzódtam a házunkba, leheveredve az ágyra, közben átkozva a világot, esőt, lányokat, a viszkető kis micsodájukat és az állhatatlanságot.
Hogy eltereljem a gondolataimat, épp elővettem egy, a városban vett képes magazint, s az ágyon hasalva kezdtem belemélyedni, amikor óvatosan nyílt a faház ajtaja. Dini jelent meg a világos négyszögben, tétován lépve be a köztes térbe.
- Mit csinálsz?
- Olvasok. – Nehéz lett volna adekváltabb választ adni, egy nyilvánvalóan felesleges kérdésre. Hát a vak is láthatta hogy olvasok. Hogy lehet ilyen hülye ez a kölyök, hogy nem látja, hogy olvasok?
- És mit olvasol?
Dini becsukta az ajtót, majd ugyanazzal a mozdulattal ráfordította a belső záró kallantyút is. Egy lépéssel a hátsó ablak elé lépett, és mintha csak rendszeretetből tenné, megigazította a picit félrehúzódott függönysarkat. A faház belsejére némiképpen félhomály borult.
- Hogy ne lássanak be. – Magyarázta szükségtelenül. - Szóval mit olvasol?
Ó… Mivel továbbra sem mozdultam, Dini leheveredett az ágyamra. Nem, nem mellém… közvetlenül rám heveredett, tulajdonképpen kedvesen, de határozottan félig rám feküdt, karcsú kezeit kétoldalt az én oldalam mellett támasztotta le, és éreztem ahogy dereka az ágybetétbe nyomja csípőmet. Állát a vállamra támasztotta, úgy leskelődött bele a lapba.
- Szóval?
A történtek a mentségeim rá, ha vaslapáttal ütnek agyon, akkor sem emlékszem már, valójában mit is olvastam. Talán valamit a szarvasok nászáról, vagy a mennyországról, vagy összefonódó, forró fiútestekről… Úristen, azt sem tudtam már, hogy melyik betű micsoda, nemhogy olvasásról lehessen szó. Remegő kézzel lapoztam párat, és közben éreztem, hogy Dini fenekemhez nyomódó könnyű teste milyen mély hatással van rám. Egyszeriben olyan merevvé váltam, hogy egy kicsit gyengébb ágyszerkezetbe kétségkívül a Marianna-árokkal vetekedő lyukat vertem volna, s a hőmérséklet mintha egyszerre több tíz fokkal ugrott volna meg a kunyhóban. Nem tudtam hogy kellene továbbgördíteni a pillanatot, de olyasmit is éreztem, hogy akár ez meg is maradhatna az örökkévalóságnak, s ha semmi más nem történik, már akkor is kéjes elégedettséggel a szívemben halhatok meg. Dini ficergett, mocorgott, könyökével hátamra támaszkodott, és valami semmiségről kezdett el beszélni, ami biztosan összefüggésben volt az általunk olvasottakkal, de én csak a bőre melegét éreztem, a szavai nyomán fülem mellett áramló meleget, lehelete illatát, és ahogy ujjai a vállamba kapaszkodva megkeresték a gyúrható izmokat.
Úgy tűnt, ha még egy ideig így hason fekve maradok, biztosan beletörök az ágy fekvőlapjába, így hát a már-már fájdalmas kényelmetlenséget megszüntetendő elkezdtem megfordulni.
- Megfordulok.
Szükségtelen volt mondani, Dini készségesen felemelkedett kissé, hogy karjai közt immár hanyatt feküdjek, majd a legteljesebb természetességgel visszafeküdt rám. Zavaromban még a kezemben tartottam az újságot, de hamarosan rá kellett jönnöm ennek értelmetlenségére, merthogy egyrészt a betűket sem láttam az izgalomtól, másrészt így eltakarta előlem Dinit, ő pedig bámulhatta a hátlap hirdetéseit, ami ugye nem túl tartalmas olvasmány, legalábbis ahhoz biztos kevés, hogy fenntartsa a beszélgetés folytonosságát. Ezzel együtt azzal is szembesülnöm kellett, hogy kontrollálhatatlan erekciómat így tulajdonképpen azért elég közelről tártam elé, hiszen ott pihent felette, kicsit talán lejjebb is csúszva mint eddig volt. Az újságot leeresztve válaszolgattam neki teljesen öntudatlanul, s közben magas homlokát, huncut szemeit és a fülkagyló eddig még meg sem dicsért tökéletes formáját és belső íveit figyeltem. Ő a hasamon fonta keresztbe kezeit, picit a félig megemelkedett póló alá csúszva, picit játszva ujjbegyeivel bőrömön. Letekintett, megszemlélve és mintha elégedett sóhajjal nyugtázva, hogy milyen mértékben meredezek az ölelésében, majd nagyon lassan és tétován, de tenyerével is lejjebb húzódott, és végigsimított rajtam.
Remegve eresztettem ki a levegőt, lehanyatló kezekkel várva, hogy mi lesz a folytatás. Dini már elhallgatott, és ő is kicsit mintha zaklatottabban vette volna a levegőt, bizonytalanul abban, hogy hogyan is kellene tovább lépnie. Félénken kioldotta nadrágomon a megkötőt, majd az előbbi simogatást már némileg határozottabb fogásra válva, két kézzel tapogatta ki a ruha szövetén át, mettől meddig tart izgalmam. Úgy éreztem, ha nem jutunk hamar tovább, menthetetlenül elpatkolok valami keringési rendellenességben. Hihetetlen forróság hullámai leptek el minket, szemmel láthatólag őt is, s végtelenül lassan meghúzta a nadrág derékrészét lefelé, közben még egy picit lejjebb csusszanva, hogy jobban rálásson a csípőm tájékára. Ujjaival az alsó gumírozott része alá kanalazott, s én már láttam felülnézetből, hogy mi fog itt előbukkanni, de ő még csak most szembesült a dolgok forró és merev eredőjével.
Az eddigiekhez hasonlóan nagyon lassan és minden mozdulatával szinte elnézést kérve érintett meg, gyengéden meghúzva a bőrt lefelé, majd vontatott, bársonyos simítással kezdett bele egy olyan ritmusba, amit addig csak a magam szórakoztatására volt alkalmam megtapasztalni. Ha lehet, még jobban megkeményedtem, s más lehetőség híján két kézzel simogattam meg csupasz alkarját hálaképpen. Biztatásnak véve a mozdulatot, egy határozottabb húzásokból álló játékba kezdett, majd kicsit többet szabadított fel belőlem, a nadrágot letűrve a combjaim magasságába. A nagy helyezkedés közepette nagyon szerettem volna megcsókolni, de nem mertem megzavarni, nehogy megtörjem a varázst. Már csaknem az arcával egy magasságban meredeztem, éreztem leheletét bőröm érzékenyebb részein, a belőle kiáramló perzselő lélegzetet. Először picit azt a csodálatos vonalú ajkát nyalta meg, azután mintha ismeretlen gyümölcsöt kóstolna meg, engem. Nyelvét csak alig-alig merte kiengedni, úgy csókolt meg lent, egyre többet és többet nedvesítve be makkomból, alulról finoman végigkísérte vele az ereket, megkóstolta a hegyét, majd szétnyíló ajkakkal teljesen magába engedte a végét.
Ha lehetett volna, itt állítottam volna meg az idő múlását pár percen belül már másodjára. Mintha egyszerre minden a helyére került volna, mintha a világ minden dolga értelmet nyerne, megnyugodna és egyszerre a fejéről a talpára állna. Végre határozott tartalmat nyert az a sok minden, amiről annak előtte csak hallottam, de elképzelni addig nem tudtam. Úgy éreztem egy teljes élet is kevés lenne, hogy mindazt a gyengédséget amit most éreztem, át tudjam adni Dininek. Beletúrtam kölykös hajába, végigtapintottam nemes halántékát, lehunyt szemeit, megmorzsolgattam aranyos fülcimpáját, majd visszatérve tarkójára, úgy kísértem végig mozdulatait hogy a lehető legkevesebb kényelmetlenséget okozzam neki. Kutató marka ezalatt alám került, hogy sorra vegye az ott található kincseket is, puhán megemelte zacskómat, végigmorzsolgatva, hüvelykujjával az ott még egyenlőre gyérebben növő szőrt borzolva.
Ahogy nekibátorodott, egyre lejjebb és lejjebb hajolt, s nemsokára már egészen tetemes részt tüntetett el szájában. Amit a kezdetekkor nem mert megtenni, most megtette: felemelte tekintetét, és szemembe nézve bizonyosodott meg róla, hogy milyen élvezetet okoz ténykedésével. Szép volt ez a szempár, ezt eddig is tudtam, de teljesen másként fúródott most egybe tekintetünk, mint annak előtte. Most már valami olyasmi kötötte össze, aminek tudása messze túlmutatott a lányokkal való játszadozások felszínességén, vagy a haverokkal való közös témákon. Hogy nézel annak a szemébe legközelebb, aki ezt tette meg neked? Hát így…
Hamarosan én is úgy éreztem, hogy nekem is meg kell tennem, amire eleddig olyan nagyon vágytam. Nem volt szívem azonban megszakítani ügyködését, kicsit félve is attól, hogy tán sose jön vissza újra ez a pillanat. Tapasztalatlanok voltunk még, és tapasztalatlanságunkban is önzők kicsit, hagytam hát, hogy egyre jobban elragadjanak a hullámok, kicsit már mertem meg-meg emelni a csípőmet is, hogy minél teljesebb legyen az élmény, ő pedig minden lelkesedésével követte le ritmusomat. Nem kellett túl sok hozzá, és olyan csodás orgazmussal olvadtam a szájába, amit csak kívánni lehetett, mintha az a jutalom érkezett volna meg, amire titokban mindannyian egy életen át vágyunk. Csodás gyengeség fogott el, csak szorítottam a kezét, babráltam karcsú ujjait, duzzadt, csillogó száját, belesimítottam édes nyelvébe.
Félig felülve, előrehajolva úgy húztam le róla a pólót, mintha életmentő műtéthez készülődnék, de orvosi műszerek helyett számat tapasztottam mellkasára, lázasan keresve mellbimbóját, amely félénken összerándult ahogy ráleltem, és rögtön úgy kezdett el két kézzel ölelni, akár pár nappal előtte a holtágban, a nagy mentőakció közepette. Csiklandósan kuncogott, a homlokomra csókolt, amikor végre én is úgy éreztem, hogy ezt nekem is meg kell tennem. Én felfelé emeltem a tekintetem, ő lefelé hajolt amennyire tudott, s ajkaink úgy találkoztak össze, mintha csak mágnes vonzotta volna egymás felé őket. Sosem tudtam volna betelni vele, ha nem ilyen nyakatekert pozitúrában tesszük meg először. Egyszerre volt idegen és furcsán ismerős, mintha csak világéletünkben így bújtunk volna össze, ilyen intimitásban. Édes volt, ugyanakkor leírhatatlanul fűszeres, bizsergető és megnyugtató egyszerre. Nyelvünk összeért, bátortalanul táncba kezdett, nevettünk, újra csókoltunk, és egymás tüdejéből szívtuk ki a levegőt mohóságunkban.
Kinyújtóztatva vékony testét az ágyon, most már én kerültem felülre, s a barnára sült bőrt puszilgattam végig mindenütt ahol csak értem. Újabb nagy kuncogás volt a jutalmam, ami különösen jól esett, majdhogynem egy hét alatt nem hallottam Dinit annyit nevetni mint most, se olyan szélesen, önfeledten mosolyogni mint amikor túlbuzgóságomban hóna alá bújtam és ott is kényeztetőn megkóstoltam. Megadóan megemelte csípőjét amikor határozottam megragadtam kétoldalt, s most róla került le a nadrág. Kevésbé szép és türelmes módon mint rólam, én tétovázás nélkül bontottam ki ajándékcsomagomat, s szemérmetlenül csodáltam meg annak tartalmát. Dini férfiassága határozottan vékonyabb volt mint az enyém, de hosszra mindenképpen többet ígért, mint amit én valaha is fel fogok tudni mutatni. Látszott, hogy még fejlődésben van, és ha évek múlva kiteljesedik, csodálatos kis műszer lesz belőle. Próbaképpen én is húztam rajta párat, de aztán szinte habzsolva estem neki, minél előbb én is abba az eufóriába szerettem volna juttatni, mint ő engem. Mivel ilyet még nem próbáltam, először nem tudtam, mennyire lehetek merész, de ahogy a tövétől a csudás, aranyos csúcsáig végignedvesítettem, hamar levetkőztem a gátlásaimat, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy a végletekig fokozzam az élvezetét.
Diniről teljesen lekerült minden ruha, s lábait kissé felhúzva úgy helyezkedett, hogy még kényelmesebb elférjek combjai közt. Tenyeremmel azok külső és belső oldalán is simogattam, végigborzoltam lábszárán a finom pihéket, lapos kis hasát melegítettem velük, aztán összefonódtak ujjaink, miközben fejét hátravetette a párnán, és hosszan, reszketve felsóhajtott. Két kézzel nyúltam feneke alá, amit olyan magasra tolt fel, ahogy csak bírta, s bennem olyan elégedettség áradt szét, ami vetekedett a saját élvezetemkor érzettekkel. Elernyedő kézzel húzott fel magához, hogy minél nagyobb felületen érintkezhessen csupasz testünk, és ajkával rögtön az enyémet kereste. Az eső közben halkan kopogott a faház tetőszerkezetén, a szoba túlfűtött levegője lassan borzongatóan hűvösre váltott, és a délutáni félhomály elmélyült a holminkkal teliszórt sarkokban.
Egy boldogabb korban akár így is történhetett volna. S ha így történt volna, valószínűleg megspórolhattam volna sok-sok év tétova útkeresést, bizonytalanságot, félelmet és néhány kudarcra ítélt plátói kapcsolatot. Lehetett volna könnyedebben venni az életet, jobban kihasználni a fiatalságot, a soha vissza nem térő éveket. Egy boldogabb világban a bimbózó kamaszszerelem iránt lehetett volna elfogadóbb a társadalom, s ha két fiú megfogta egymás kezét, azt tekinthették volna ugyanolyan szépnek, mint amikor egy vegyes pár teszi meg ugyanezt. Kezdődhetett volna egy teljesebb élet, egy hosszú, boldog szerelem. De hát nem ilyen korban éltünk. A valóságban miután hanyatt fordultam, és egyértelművé vált a dolgok állása, Dini megállt azon a ponton, amikor kezével felfedezte testemet. Utána mindketten túl gyávák voltunk továbblépni, hogy beteljesíthessük azt, amit mindketten szerettünk volna. Megrettentünk attól, amivel ez jár, az élet lehetőségétől, amit élhettünk volna, de nem tehettük. Addig haboztunk, én kezemben a félig lejtett újsággal, ő pedig kezei közt velem, amíg a többiek meg nem jelentek a faháznál, és el nem illant a pillanat. Másnap hazatértünk, és én soha többé nem láttam őt.
