Egy boldogtalan Nobel-díjas
Vagyis Kertész Imre. Fura: sem az érte hörgöncök, sem fitymáloncai nem észlelték, hogy a létező legnagyobb világirodalmi díj kitüntetettje örömtelenül, elkeseredettségben élte le utolsó éveit. Fél mondatban vetette oda a Végső kocsmában, hogy azért a némi kis pénz igen jól jött neki. Mi baja volt ennek a sikerembernek?
Furcsa módon ezt is megírta. „Nem szeretem nem szeretni önmagamat, noha ez olykor inspiratív. Hogyan is tudtam volna megírni B. búcsúlevelét a Felszámolásban, ha nem lett volna egy szörnyű estém, amelyen rohamszerűen tört rám ez az öngyűlölet?”
Keresem erre az okot, sokat is találok rá. Mindenekelőtt betegségét említem, amely beárnyékolta utolsó évtizedét. De ettől még nem kellett volna úgy éreznie: „Nagy tiszteletadásban részesültem, ami mint mindig, most is zavart egy kissé, nehezen fogadom el, hogy könyveim csakugyan nyújtanak valamit az embereknek, szakadatlanul a szélhámosság érzése kísért, úgy hordom magamat, mintha saját szerepem imitátora lennék, minden mozdulatom erőltetett, beszélek, és nincsen semmi mondanivalóm. Azt hiszem, túlságosan hozzászoktam a rossz bánásmódhoz, amit természetesebbnek tartok, mint az elismerést: cudar neveltetésem a magyarok közt túl mélyen ivódott belém.” Érdekes elszólás: „magyarok közt”. Nem érzi magát Magyarországon otthon. Sőt, Európában másutt sem. Azt írja: csak magyarul tud, ami aligha igaz, hiszen sokat fordított németből, ám a magyar nyelv foglyának tartja magát, mert – szerintem (Sz. K.) – megnyomorítja az „Auschwitz-trauma”. Amit, ha belegondolom magam az ő helyzetébe, meg is értek. Ám az a gyanúm: az emberek képtelenek a másik ember iránti empátiára. Kertésszel szemben meg különösképp. „Különben körülöttem a Nobel-díj tébolya fortyog. Mélységes fáradtság, mondhatnám kívül-belül. (…) A magyar nácik – akik közt számos zsidó akad – gyaláznak. Két hivatalos zsidó, egy Reich-Ranicki nevű lengyel–német meg az Ausztriában lebzselő sztálinista Lendvai Pál kijelentette, hogy a Nobel-díjat nem kellett volna megkapnom.” Egyfelől magyarundoritisz, másfelől zsidóellenesség, sérelmi okokból. „Nemlétezésre ítélnek, s itt elsősorban zsidó és liberális szerzőkről van szó (…), akiket módfelett irritál, hogy én itt vagyok a magam radikális véleményével, amely a szöges ellentéte a bujkáló kaméleon-mentalitásuknak.”
Mérhetetlen boldogtalansága hontalanságában, szakmai sehová sem tartozásában is rejlik. „A magyar irodalomhoz nem tartozom, és soha nem is tartozhatom oda. Én valójában ahhoz a Kelet-Európában létrejött zsidó irodalomhoz tartozom, amely a Monarchiában (…), de soha nem a nemzeti környezet nyelvén íródott (– amely viszont nem létezik, Sz. K. –), és sohasem volt része a nemzeti irodalomnak. Kafkától Celanig húzható ez a vonal, és ha folytatni lehet, velem kell folytatni… Szerencsétlenségem, hogy magyarul írok, szerencsém azonban, hogy munkáimat németre fordították.” Vagyis, mint maga írja, arra a német nyelvre, amelyen az európai zsidóság kiirtását „vezényelték le”. „De a német nyelv is ideiglenes szállás csak, hajléktalanok átmeneti búvóhelye.” Ő meg „öregkori szorongásoktól”, „félelem a terméketlenségtől”, az „általános életfélelemtől” szenved. De talán még sokkal inkább az őt körülvevő hazudozóktól. Vagyis: „A barátokra gondolok, a társaságra”.
Az talán még elviselhető lehetne a számára, hogy: „Nincs többé helyem a frusztrált Magyarországon.” Ahol nem értik, „miért éppen én kaptam a Nobel-díjat”, ahol „akut irigység miatt elveszti legtöbb barátját (…), mert zsidó, mondják nagyokat bólintva, mint akik jól értik a világ folyását”. Zeneszerző barátja, „Ligeti is jobban szerette volna, ha a díjat valaki más (nem zsidó) kapta volna”.
Nem kötelező tudni: Ligeti nyugaton élő magyar zsidó zeneszerző, az író barátja, s bizony fájhatott Kertésznek, hogy még ő sem tartotta méltónak a díjra.
Szalay Károly
