"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ne hidd szemem hideg fényét, szavam se hidd, ha küldelek, érted vagyok néma, hangtalan, mert magad ellen is téged védelek. . Csak egy pillanatra fáradt meg bennem a szerelem, ilyenkor hévvel gyilkol, őrzője megpihen, egyedül küzdök - magam ellen, magam vagyok védtelen. . Marcangolva fáj, ha emléked titkos odúkból rám kiált, míg ajkam, csóktalanul szomjazza régi csókok mézédes illatát. . Tűnt mosolyod szór hajnalok bársonyára csillagporból permetet, veled ébred a szem, a száj, de éjjel, párnám őrzi titoktartón a nevedet. . Ne hidd szemem hideg fényét, szavam se hidd, ha küldelek, ma is tűzként lobogsz bennem, csak rideg páncél mögé rejtelek.
Míg sötét fátylát magára öltve sétál az éj a csillagok között. Érzem, hogy szívembe, lelkembe lobogó szerelem költözött Jöjj karjaimban kedves, s mutasd meg lelkednek mélységeit. Éljük át együtt ez éjszaka csodás szépségeit.
Elmém reggel fölparázslik úgy magától megindul, meglehet kedvére játszik kezemben az írótoll. Mifenének hogy packázik színes szikrákat csihol, ha az ember írni fázik mérgében pár sort kohol.
Ám engedek és kaparok, övé ma a „csakazértis”, én nem-írni akarok, olyan mint a szuszos légzés, bár a fal roskadna rám, megszűnnék a félreértés békén hagyna toll-komám.
Ám rám reccsint Csokonai: Verselésből kiugrani! Asztal mellett nem jó lakni – szekrényben a nagymami, kidörömböl – dobd a tollat –, magát összepisili rúgd a széket ki alólad, bár ajtója nyílna ki.
Szegény öreg ha kigörög írtodnak vége szakad, pattansz tüstént, fú ördögöd, durrogtat meg köpköd hörrög golyóstollad véglegesen elakad.
Azok a siró, árva kis dalok, Miket estenden néked dúdolok, Csak nem tudják azt kibeszélni, Amit szivemben érezek; Az érzés is már csak felényi, Mire ajkamra érkezett - Azok a siró, árva kis dalok, Csak nem tudják azt kibeszélni.
Szeretném mind elébed önteni, Mivel a szívem teli van, teli - Mint a kincsásó sok aranyját. Mit senki még meg nem lesett: A vágyakat, mik el nem hagyják S a kínt, a fájót, édeset - Szeretném mind elébed önteni, Mint a kincsásó sok aranyját.
Hogy behunynád a káprázó szemed, Ha meglátnád a gazdag kincsemet, Hogy odahullanál karomba! Hogy rejtenéd a kincseket: Más meg ne lássa, meg ne lopja, Fényük ne legyen - csak neked! Hogy behunynád a káprázó szemed, Hogy odahullanál karomba.
S csak szállnak siró, árva kis dalok, Miket együgyű ajkkal dúdolok: Koldusraj a királyi házból... Kopott, mire hozzád elér, Csak könnye van, csak egyre gyászol Elérhetetlen üdveér... Csak szállnak síró, árva kis dalok, Koldusraj a királyi házból.
(Gölle, 1900. január 25.[1] – Budapest, 1970. június 23.) író, számos ifjúsági könyv és állattörténet írója. Barátjával, Csathó Kálmánnal együtt az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. 2002 decemberéig legalább 8 700 000 példányban adták ki műveit magyar nyelven. Külföldön tíz nyelven, 12 országban, 45 kiadásban jelentek meg könyvei.
*
Búcsú
Elmegy lassan a berek, az erdő El a nádas, a tél, a nyár. A hegy, a völgy, a nappal és az éjjel A szemem látta egész határ. Elmegy? Talán mégsem egészen, Meglátom tán az örök vízen, Hiszen a Szépség maga az Isten. S lelkemben ott lesz: hiszem, hiszem.
*
Fekete István: Gólyák /részlet/
A zendülő tavasz, ébredő vizek, zöldülő rétek, öreg kémények és fiatal szívek madara. Amikor a gólyahír virága bearanyozza a tocsogók szélét, és a bíbic násztáncot jár a levegőben, amikor a békák ümmögő kórusa megtartotta már főpróbáját is, s a réteket ünnepre fésüli a szél, amikor a színek és illatok sóhajtó névtelensége melegen megcsókolja a földet: egyszer csak hiányozni kezd valami. A nádas tétován áll, a füzek kérdően nézik a patakot, a felhők megállnak, mintha várnának valamire, a torony a messzeséget kémleli, a tavasz nagy orgonája tapogatódzva kémlel a billentyűk között, s csak akkor zendül meg a feltámadt élet mindent átfogó teljességében, amikora mezők virágos kötényére lekereng az első gólyamadár.
Hírt se hallok már felőled, Erdős-völgyes szép hazám! Most, hogy távol vagyok tőled, Most szeretlek igazán. Azt a völgyet, azt a bércet Soha nem feledhetem, S kél szívemben vágyó érzet: Hogy zokogjak kebleden!
Semmi, semmi ki nem pótol, El nem mossa képedet. Kérdem a sebes folyótól: Mért hagyott el tégedet? Kérdem a szálló madártól: Tán kiszáradt a berek, Hogy tőled ő is elpártol, Mint a hűtlen emberek?...
Gondolom: a nehéz felhő Arcod özvegyfátyola; Gondolom: a síró szellő Egy ismerős furulya. Gondolom: a virágillat Esdő sóhajod talán; S pásztortűz az a kis csillag Kék havasod oldalán...
Téged látlak minden képben, Mely felém száll messzirül, A sík rónán minden lépten Bércid árnya leng körül. Búcsuzó anya, fiának Szent ereklyeképet ad, S az – habár, az évek szállnak Mindig kebelén marad.
