A következő homo élményem szintén Gabival történt. Ennek áprilisban lesz 4 éve.
Kezdjük ezt is a legelején, vagyis ott, hogy nagyjából 1 hónappal az esemény előtt szakított velem a barátnőm, mert talált egy másik srácot. De folytatnám az érintett nap eseményeivel. Ez egy vasárnapi nap volt. Én olyan délután 6 körül értem vissza a kollégiumba. Gabi már ott volt. Nem sokkal érkezhetett előttem vissza, hisz még ő sem volt kicsomagolva. Egyszóval kipakoltunk, majd mire végeztünk (nagyjából este fél 8 körül jártunk) lementünk vacsorázni. Elment lezuhanyozni. Már majdnem végzett, amikor én bementem. Látszólag nem foglalkozott vele, hogy bementem. Nem is bántam, mert ez (majdnem) mindig így volt. Ezen a napon napsütéses szép időnek is köszönhetően le is lehetett izaddni. Szóval nagyjából 10 perc alatt én is lezuhanyoztam, majd megtörölköztem, aztán magamra tekertem a törölközőt és kimentem. Kicsit meglepetten láttam, hogy Gabi az ágyamon fekszik anyaszült meztelenül. Először megpróbáltam nagyon halkan megszólítani, hogy legyen szíves vegyen magára legalább valami alsóneműt és feküdjön át a másik ágyra, de ő továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyamon. Ekkor már kissé ingerültebben szólítottam fel arra, hogy legalább a másik ágyra feküdjön át. Ekkor már arra a "kicsi aprósággal" nem is nagyon törődtem, hogy anyaszült meztelenül van. De csak nem mozdult meg. Ekkor leültem az ágy végébe és néztem rá bárgyú szemekkel, mintha csak egy ártatlan kisgyerek lennék. De ő még ekkor sem lendített a dolgokon semmit. Nekem meg minél tovább néztem a szexis testét, annál jobban elkezdtek furcsa gondolataim támadni, amiket tettek is követtek. Először csak a talpát csókolgattam, majd haladtam szájjal felfelé, vagyis a bokáját, az "alsólábszárát", majd a combját csókolgattam, miközben a kezemmel pedig elkezdtem a nemi szervét izgatni. Aztán odahajoltam az arcához és adtam neki a szájára egy csókot. Ezután felállt és engem is felállított. Aztán nagyon hevesen, még a korábbiaknál is hevesebben megcsókolt, amit erőm, sem pedig akaratom nem volt elegendő hozzá, hogy ne viszonozzam, ezért viszonoztam is azt. Bevallom őszintén ez akkormég valahol jól is esett nekem! Biztos vagyok abba, hogy ezt ő is érezte! A csók közben először csak simogatott, majd levette rólam a törölközőmet. Én mindeközben az egyik kezemmel a hátát simogattam, míg a másik kezemmel pedig a nemi szervével "játszadoztam", ami egyébként egyre és egyre merevebb volt. Aztán a csókokkal haladtam kicsit lejjebb, vagyis a mellkakasát nyalogattam, a mellbimbóit szopogattam. A fasz (kezes) kényeztetés eddigre már nagyon is kétoldalú volt. Ezt követően óvatosan visszalöktem őt az ágyamra, ahol megint elkezdtem az alsó testfelületét gyors tempóval csókolgatni, míg nem elértem a tökéig. Először csak elkezdtem azt nyalogatni, majd óvatosan bekaptam és elindítottam a szopási „hadműveletet”, amit Gabi érzéki nyögésekkel támogatott, ami már önmagában is biztossá tette számomra, hogy nagyon élvezi a szitut, ami ahhoz vezetett, hogy teljesen felizgult és már mindenféle „dolgok” kerültek a nemi szervéből a számba. Én meg ízlelgetés nélkül nyeltem azt, mint ahogy a kacsa szokta a nokedlit. Persze semmit sem lehet úgy megízlelni, hogy egyszerre több deci (vagy ez esetben estlegesen több liternyi) "termék" kerül valakinek a szájába. Magába a szájban valamelyest megmarad persze az adott "termék" íze. Ez velem is így volt.Nagyon érdekes volt az számomra, hogy még finomnak is éreztem a számba előforduló orális "mellékterméket". Ezután már minden jött magától! A fiú megfordított, szétrakta a lábaimat és elkezdett seggbe dugni. Ezzel egyfelől az volt a baj, hogy erre még annyira sem voltam felkészülve, mint a két orálra, másfelől nem is várta meg igazán, hogy elengedjem magam, vagyis kissé durván csinálta. Ennek ellenére mégis valahol élveztem, hogy egy srác éppen seggbe rak engem. Korábban nem gondoltam volna, hogy bármikor is egy fiú engem hátulról meg fog dugni, ráadásul úgy hogy azt még élvezni is fogom. A durvaságot nem a valós ütlegelésre értem. Gabi olyan szempontból utálta az erőszakot. A szex közbeni durvaság inkább abból ütközött vissza, hogy nem nagyon figyelt arra, hogy mennyire oldja meg az egyéb szex közbeni partnerre figyelést, vagyis nemigen figyelt arra, hogy mennyire tágultam ki akár a külső nyílásom, akár később a belső nyílásom tekintetében. Ezért másnap még a leülés is kissé fájdalmas volt. Kérdezgettek is, hogy mi történt velem a hétvégén, amire csak annyit mondtam, hogy beütöttem a seggemet valahova. Nem részleteztem a dolgot. Szerencsére nem is faggattak tovább az osztálytársaim.
Az első koleszos élményem tizedikes gimnazista koromba, vagyis 15 évesen volt! Mi Gabival csak ketten voltunk a szobába elhelyezve. Nekem volt akkor is barátnőm, ő meg (ha jól emlékszem akkor) pont előző nap szakított a csajával! Egyébként is mindig csak lányokkal láttam intim helyzetbe. Aztán azon a napon, amikor elmentem zuhanyozni, akkor Gabi is jött utánam. Beállt a másik zuhanyfülkébe, majd egyszercsak váratlanul átnyúlt és megfogta a seggemet. Nem tudtam mire vélni. Rá is ütöttem a kezére. Ezt követően megfordultam, majd eltelt 1-2 perc és megint átnyúlt, de akkor már a nemi szervemet kereste a kezével. Nagyon furcsálltam a dolgot, hisz eddig sosem közeledett hozzám. Bár az is igaz, hogy nem is nagyon vágytam volna arra, hogy egy másik fiú ilyen formában közeledjen hozzám. Én megint kicsit arrébb húzódtam, majd persze ki is jöttem a zuhanyzóból. A törölközőmet magamra tekertem. Majd hasonló megoldást választva a fiú is jött utánam. Néhány másodpercig mindketten ott álltunk "egy szál" törölközőben, majd Gabi odalépett hozzám és megcsókolt. Már az, ahogy az ajkaink összeértek, az nagyon furcsa volt számomra. Először arra gondoltam, hogy ellököm magamtól, de ehelyett viszonoztam a csókját. Ez volt az életem első olyan csókja, ahol a partnerem egy másik fiú volt, ezért is volt számomra nagyon furcsa. Aztán a srác ledobta először magáról, majd rólam is a törölközőt. Ezt követően újra smároltunk , de már eközben hevesen simogattuk egymás hátát és fogdostuk egymás seggét. Ami után a fiú letérdelt elém és elkezdte csókolgatni a lábszáramat, majd a combomat, miközben a kezével az eddigre már félig merev faszomat izgatta tovább! Ezt követően egy pillanatra felnézett, majd elkezdte a szájával tovább izgatni az egyre erősebben merevedő faszomat. Aztán óvatosan bekapta és elkezdte azt szopni. Az óvatossága nagyon édes volt. Látszott is kicsit rajta, hogy nincs teljesen tisztába azzal, hogy mit is csinál pontosan. A faszom már teljesen merev volt, aminek (is) köszönhetően Gabi egyre hevesebben szopott. Én bele is élveztem. Egyenesen a szájába. Ő az orális aktust ekkor fejezte be. Zárásképpen újra lesmárolt. Nagyon megdöbbentő volt a fiú száján keresztül ízlelgetni a saját spermámat. Szerintem ő is arra gondolt, hogy ezzel vége lesz, hisz a csók után (ami nem volt szokása)úgy meztelenül befeküdt az ágyába. Ekkor odaültem az ágya végébe és elkezdtem először csak a lábait simogatni, majd a faszát is megfogtam. Eközben elkezdtem a talpát, a bokáját, a lábszárát, majd pedig a combját csókolgatni. Aztán szájon csókoltam, majd elkezdtem a mellkakasát nyalogatni, csókolgatni, aztán a közben érezhetően teljesen merevvé váló nemi szervét nyalogattam, majd bekaptam és hevesen szopni kezdtem, amit ő halk, de érzéki nyögésekkel támogatott. Akkor nagyon furcsa volt számomra az a néhány óra. Főleg azért volt fura, mert valahom még élveztem is a dolgot.
Hát ez nagyon jó. Itt ülünk kint a hidegben, illetve csak én ülök, ő meg áll, leeresztett kézzel, számonkérőn, kedvesen, kihívón, aggódón, és még ezerféle módon, amit csak ő tud. Hogy tud egy húszéves lány ennyire vénasszony, ennyire anya lenni? Én meg gőzölgök a dermesztő novemberi sötét hidegben, tudom hogy a fejem felett a pára mókás kis pamatokban száll el a rozsdás tetőszél felé, a magasban felolvadva a fák között gomolygó ködben. Odabentről a tánctér talpalattnyi helyet sem ad a lehűlésre, de ez a kinti lehűlés már kicsit talán túl sok is, arcomon a veríték pillanatok alatt jeges réteggé szárad, a hátsó traktusban egymásra halmozott, kiselejtezett suliszékek lapja olyan hideg mintha egy kripta kövén ücsörögnék. Úgy is érzem magam.
- Azt hittem azért hívtál el, hogy újra összejöjjünk…
Édes, kedves kis lány. Hát ezért is szerettem én beléd, mert ugyanabban a testben egy ravasz nőstényróka és egy ártatlan őzike vegyült el, olyan naivitással, ami a Bambi rajzfilmekbe kívánkozik, röpdöső madárkák és mókuskák közé. Hogy újra összejöjjünk, mi? Hanyadjára már, könyörgöm… Pedig teljesen tiszta ez a pillanat, tudom. Ő egy kis sárgadinnyevodkával édesített a tánc kezdetén, minden barátnőnek egyforma sárgadinnyevodka illata lett pillanatok alatt. Mi fiúk a pultnál keménykedtünk, sör-unikum, ritka rossz választás, ennyi erővel egyből a visszaforduló kortyokból is összerakhattuk volna a koktélt. Garantál rossz szájíz, rossz lelkiismeret. Egy pohár jobb vörössel próbáltam elfelejteni, de már az sem esik jól. Talán kevés volt odabent a levegő, túl nagy a tömeg, túl sok a lökdösődés. Itt kint meg szép lassan kihűlünk. Vagy gyorsan. Rosszallóan néz, egyszerre aggódva, és egyszerre azzal a már megint mivan nézéssel, amiben benne van az is hogy én vagyok a hülye, de sajnál. Fekete szempár, karcsú alak, széles csípő, ismerős illat. A kezem remeg, nem tudom hirtelen letenni a majdnem teli poharat, de ez most nem olyan remegés, amit a csontig hatoló hideg okoz kívülről. Belülről indul, a bordák alól, az egész mellkasom belerázkódik, s a vállak adják át a kéznek. Bociszemek.
Nem, neki róla nem beszélhetek. Árulás lenne.
Olyan perzselően ömlött le a nyári nap a sziklás partszakasz tikkadt bozótosaira, mintha bele akarná puszta hőjével dózerolni a tengerbe az egész hóbelebancot, autóstul, sátrastul, soknyelvű nyaralóbrigádostul. Alighogy kijöttünk a vízből, mellbevágó volt a forróság, jól is esett a merülés után, a tengervíz betyár hideg, kihűl benne az ember. A tapasztalt vén rókák fesztelenül fejtették le magukról a neoprén szerelést, s azonmód, úgy egy szál lengő pajszerban ültek ki szárítkozni a partra, mint valami aszott bronzos kormoránok. Mit volt mit tenni, először nyeretlen kétévesként mi csak egymásra pislantottunk, aztán jött a nehogy már ne, s mi is dobtuk férfiasan a dresszt a francba. Kiültünk a többiek mellé, had adjon neki a szerb nap… Ami tulajdonképpen crnagorác volt, de ez még friss élmény lehetett a napnak is, lévén nemrég esett szét az örök és megbonthatatlan déli népek barátsága törzsközösség.
- Nem megyünk vissza táncolni? – Most már egyre nyilvánvalóbb, hogy valami itt nincs rendben. Ő is érzi, én is érzem. Túl hosszúra nyúlt ez a hűtőzés, itt már nem csak a tömeg, meg a fülledt levegő űzött ki minket, ez olyan nyilvánvaló, mintha hátul a koszlott falakra kiírták volna öles nagy világító betűkkel. Itt valami lesz.
- Fázol, mi? – Ha hülye kérdéseket kellene rangsorolni, hogy mi volna a legkevésbé informatív, a legfeleslegesebb és a legbosszantóbb kérdés, ez kétségkívül az élre kerülhetne. Mégse kapja le a fejem.
- Persze, hogy fázom. Nem megyünk inkább vissza?
Itt nincs vissza. Újra fokozódik a remegés, de visszafogom, szükség lesz az összeszedettségre.
A sziklák egy idő után kezdtek kényelmetlenné válni, de ez nem csak abban nyilvánult meg, hogy a fenekünkön belső ázsia hegy- és vízrajzi térképe kezdett kialakulni lenyomat formájában. Én némi egyéb kellemetlenséget is éreztem, már persze a szokatlan szituáció okozta zavaron kívül. Nem volt ez egy kimondottan nudista part, de nem nézték ki a ritkásan lakott kemping egyéb lakói azt, aki lazábbra vette a figurát, és ádámkosztümben vonult a tengerbe, ne adj isten a parti ösvényen a vizesblokk és a sátrak közt. Én viszont soha nem próbáltam még annak előtte ezt a típusú nyilvánosságot, és hát a hideg víz után egészséges plussz aggodalom is kerülgetett kezdetben, hogy vajon eléggé impozáns vagyok-e minden tekintetben… Azonban a napsütés hamar kompenzálta ezt a hátrányt, s jóleső bizsergéssel éreztem, hogy látvány tekintetében kezdek felnőni a feladathoz, nem lesz itt semmi baj, semmi szégyellnivaló. Azonban ahogy oda-oda sandítottam oldalvást Attilára, hamarosan ez kezdett kicsit már túllendülni az általam szándékozott szinten. Ösztövér volt, még szinte tejfehér bőrű, de „parasztbarna”, azaz a lábakon és a karjain már kellemesen megkapta a nap, sőt, már a rövid itt tartózkodás is meghozta eredményét, és vállai elegáns vörösben kezdtek virítani. Még pár óra a napon, és az egész teste hasonló piros lesz, aztán jön a sziszegés meg a jajgatás. E mellett pedig sima combjai keretébe zárva ott pihent lazán félrebillenve formás, puha szerszáma. Szinte áttetszőn, bársonyosan, a herék két félholdjával alátámasztva, makkját félig kivillantva a fitymából, amelynek folytatásában néhány halványkék ér kígyózott a szőkésbarnán aranyló bodrok felé.
Azt sem tudtam, hogy forduljak úgy, mintha csak roppant érdekelne a part vonala a távolban rajcsúrozó nagycsöcsű német dajnák irányában, vagy az oljafák csipkés koronája a hátunk mögött, ahol nagy robajjal dolgozott az aggregátor a palackok túlnyomásos töltésén. Nálam is túlnyomás volt. Féligmeddig pókfoci járással leidétlenkedtem a víz széléig, s hálát adtam a jóistennek, hogy ilyen hidegnek teremtette a tengert, és ilyen nemtörődömnek a többieket, hogy teljes erekcióval belecsobbanva észrevétlen elhúzhattam békésebb vizek felé. A só csípett, kiázott tenyeremen, meg ott is, s végül a szememet is, ahogy a hűvösebb mélységekbe bukva az agyamat is megpróbáltam lehűteni.
Most is csípi a só a szemem, mint akkor, kicsit a szemzugból indul, aztán végighúzódik az alsó vonalon, s közben az ember az orrnyergében is érzi belülről ugyanazt a kicsit csípős érzést. Várjunk csak, ez nem is a tengervíz. Lehetne a hidegre fogni? Lehetne.
- El akartam köszönni tőled.
Újabb bociszemek, sóhaj. Nyilván megyek valahová, mi?
- Azért hívtál el, hogy elköszönj tőlem? Nem is vagyunk együtt.
Ó, hát persze hogy nem vagyunk. Már megint nem, mint ahogy két év alatt vagy háromszor volt már hogy ezt variáltuk. Nem rajtam múlt, én mindent megtettem, legalábbis ezzel áltatom magam. Gimis szerelem, gimi utáni kijózanodás. A régi társak hiányából adódó nosztalgiaérzés rossz interpolálása, újramelegítés. Új városban támasz kell új-újra összejövés. Meg aztán a tenger utáni nagy szétmenés. Triviális, Herczeg Ferenc írt tán ilyen darabokat, ahol a férj hamarabb ér haza Abbáziából. A montenegrói part nem Abbázia, de arra hazaérni hogy két idegen pasas fekszik az ágyadban meg a kanapén, az öccse meg a volt pasija, az aztán tényleg egy színműbe illő fejezet. És most ráadásul még meg is lehetne mondani, hogy nem az fájt, hogy a volt pasi ott aludt az ágyunkban – hanem hogy az én ágyneműmben. Fura mód rosszabbul érintett hogy az ágyneműmben volt, mint a lehetőség hogy órákkal előtte a barátnőmben. Egyébként lehet, hogy nem is volt. Lehet, hogy tényleg csak állást kerestek, s azért hagyta héderelni egy napot. Most már ez egyébként is mindegy.
- Most már egyébként is mindegy.
Hát persze, mert te az vagy, akinek mindegy… Hányszor láttalak már mindegyelni, s aztán pár percen belül úgy csókolni mintha fuldokolnánk. Mintha fuldokolnál. Szerelem ez, vagy kapaszkodás, egymásra utaltság, szexszel megfűszerezve, fogfájós kiskutyák összebújása?
Az eső kitartóan verte a sátorlapot, rövid időre lehűtve a nyári eget, s mindennek ázottkutya-szagot kölcsönözve ami a földön végigcsorgó patakocskák közt kívül maradt. A sátorban tulajdonképpen nem volt hideg, inkább olyan masszív nyárillatú levegő rekedt bent, ami a vihar előtti fülledtségből kúszott be az ajtaján. Eleinte úgy tűnt, hamar véget is ér, gyorsan jött a felhő, a Dinári hegyekről úgy rohant le a partra ahogy annak idején a törökök rohanhatták le errefelé ezt a romországot. Aztán rövid idő alatt elcsendesült, de egy lassú, ütemes esegetés visszamaradt. A felhő haragoskékről ólomszürkévé vált, s szépen besimult, több órányi tartalékot sejtetve a háttérben. A sátorban feküdtünk egymás mellett, eleinte még a vihar lázával egy ritmusban poénkodtunk és röhögtünk nagyokat az elmúlt napok eseményein. Újdonság volt ez is, mint a tenger, mi pedig fiatalok voltunk és féktelenek. Tulajdonképpen csak mostanában kezdtük el felfedezni, hogy elértük azt a kort, amikor már ránk sem szólnak, hogy léteznek szabályok. A sztorik ugyan kimeríthetetlenek voltak, mi viszont nem. Egy idő után a beszélgetés nyugodtabb, mondhatni filozófikus mederbe terelődött, hátról hasra feküdtünk, s a zipzár keskeny nyílásán kikukucskálva értékeltük az élet nagy dolgait, mint az első pipa íze (rossz) az első fügebor íze (rossz) a második és sokadik fügebor íze (egyre jobb).
Ahogy a dél lassan délutánná vált, a sok hempergés a szieszta irányába terelgetett bennünket. Végignyúltunk a kifordított hálózsákok tetején.
- Aludnunk kéne egyet! – mondta Attila, s én a legteljesebb mértékben csak egyetérteni tudtam vele.
- Majd felébresztenek ha eláll és újra merülhetünk.
Arcára egy Buddhaszobor sztoikus nyugalma és mély világfájdalma ült ki.
- De nekem még vizelnem kell.
No, hát akkor hajrá kispajtás! Csak ne itt a sátorban. A csatlakozó probléma azonban rögtön nyilvánvalóvá vált.
- El fog ázni a pólóm. – fintorgott.
- Hát vesd le, úgy menj ki!
Ó, szűzanyám, hát gondolta volna valaki, hogy ő ezt így értelmezi? A korábbi nudizások nyomán úgy belejött, hogy gordiuszi megoldásként rögtön nem csak a pólóját húzta keresztül a fején, de rögtön a sortot és vele együtt az alsót is ledobta. Én csak hevertem leesett állal, s ahogy kibújt a sátor nyílásán, mint egy kommandós vetődtem az ajtóba, nehogy elszalasszak egyetlen pillanatot is. Fürgén szaladt végig az alacsony, kőből rakott mellvéd mentén, amely a közeli tüskebozótig húzódott. Szinte én is éreztem, ahogy égett csupasz vállain végigfut a hideg eső, s magam is megborzongtam ahogy lefolyt egészen a sárgadinnye gerezdekhez hasonlatos kerek farpofákig. Elefántcsont, határozott pírral a napnak kitett tájakon. Röviden időzött a bokrok tövén, aztán megfordult, és idegesen csúszkálva talpalt vissza felém.
- Engedj, így kurva hideg van!
Szinte úgy esett be mellém a sátorba, hideg, vizes csíkot húzva végig maga után az ajtólapon, falon, ruhákon, rajtam… De ez sokkal édesebb, sokkal forróbb és égetőbb vizes csík volt, mint amit mondjuk egy csiga hagyott volna.
- Tessék itt a törülközőm, tiszta.
- Ha nem volna tiszta, akkor is használnám. – Mondta mélyértelműen, s gyorsan végigdörgölte magát vele. Azt se tudtam közben hova nézzek, szerintem elvesztettem egy pillanatra az eszméletemet is az izgalomtól.
- Na, akkor bemegyünk? Én már idefagytam.
Odanyújtom neki a boromat, amibe zokszó és fintor nélkül belekortyol. Kiscsillag, azt meg kell hagyni, hogy ha kell, nő létedre férfiasan állod a próbákat. A barátnők sora úgy húzta a száját a szárazra, mintha ecetet innának. Ők az édes és félédes világában rekedtek, finom tükreként édes és félédes kis életüknek.
- Van valaki más is, ugye?
Hát ezt eltaláltad, van valaki más is. Valaki más, akinek az emléke az óta a tengerparti nyár, a sátor és ezer egy hely óta kitörölte a megelőző összes feljegyzést. De ezt nem mondjuk ki. Nem mondjuk ki mert nagyon fájna. Mert ki tudja mi történne. Mert hátha elveszíthetnénk ezt az új érzést. Mert árulás lenne.
- Figyelj, nem vagyunk együtt, úgyhogy szabad a pálya, ha találtál egy másik nőt, én csak örülök neki.
Úgy mondja ezt, hogy hangja, egész testtartása, a szilvakék fölső és a sötétzöld alsó szigorú vonala, minden egyszerre üzeni az ellenkezőjét: dehogyis örülsz neki, dehogyisnem baj, dehogyisnem szednéd le a skalpot a fejéről, ha itt állna az a másik lány előtted.
- Találtál egy másik nőt?
- Nem találtam.
Felemelem a fejem, és tulajdonképpen nagyon megnyugtat, hogy nem hazudok. Hát nincs másik nő az életemben nem? Attila nem nő. És egyébként is, nincs is még az életemben. Csak a fejemben van… a fejemben az ébren töltött napok minden órájában, és néha még az álmokban is.
- Nem nő. Fiú.
Na, tedd el, megkaptad. Szótlanul áll továbbra is előttem, a sürgető mozdulat benne reked, már nem noszogatna, hogy mennyünk vissza, csak áll dermedten és minden pillanatban azt várom hogy összeroskad. Ha nem is teljesen, de legalább egy kicsit.
- Fiú. – erősítem meg, de ez a szó már egybeolvad azzal a kibuggyanó sós tengervízzel, ami már az előbb is marta a szemem. – Fiú, érted? – remegő szájszéllel teszem bizonyossá. Odabent dübörög a zene, de mégis kizárólag a szívverésemet hallom a halántékom felől suhogni.
Úgy omlik rám, mint az anyaság maga, mint egy óvó forró, puha takaró. Az ölembe ül, de tulajdonképpen ő ölel körül, megfog, összetart.
- Ne sírj… semmi baj.
Basszus, de hát te szeretsz engem! Szeretsz… én szerettelek? Ki hang sem jön, de tán jobb is, hogy ezt most eltesszük későbbre. Magához húz, simogat, nyugtat. Annyira szeret, hogy megóvna ettől is, ha ettől tudna. Kisbogár, nem tudsz. Ezt a keresztet majd én viszem. A hajam simogatja, megtörli az arcom, lecsókolja róla a végigszalad könnyet, aztán lecsókolja a szám sarkáról is, a számról, mire mindketten mélyet sóhajtunk már azon vesszük észre magunkat hogy percek óta csak csókolózunk.
- Én nem…
- Tudom hogy nem. De azért ne sírj, nincsen semmi baj. Nem ez a legnagyobb lehetséges tragédia az életben.
Hát ebben tökéletesen igaza van, ismerem a történetét, az ő életében valóban voltak tragédiák, nem is egy, olyan, amiből egy is elég bármelyik embernek. Én meg még ezt tudom hozzá adni neki. Idegesen felnevet.
- Szépen nézünk ki. Most közölted hogy meleg vagy, én meg még itt vigasztalgatlak.
- Nem kell vigasztalni. – törölöm meg én is most már magam. – Én választottam ezt. Pontosabban nem választottam, de nekem kell együtt élnem vele. – Azért az a hülye öntudat, ha érzi hogy tere van, kiválóan felszínre tud törni.
Csak ülünk összekapaszkodva, egymást bújva, fürkészve. A tekintetében mintha neki is lenne némi fátyolosság, de tartja magát erősen, nem tudom, hogy meddig, s hogy ha most nem adja ki magából amit ki kell, akkor hol, hogyan fog lecsapódni. Azt hiszem hallja, amit gondolok.
- Szeretnék kicsi és védtelen állatokkal kegyetlenkedni. – hülye diákhumor, ez még középiskolából maradt meg. Mint annyi minden még, emlékek, pillanatok, összefűződő, összekuszálódó életek.
Egy idő után érzem, hogy ha nem megyünk tényleg be, akkor két teljesen jól összepasszoló tüdőgyulladással ünnepeljük meg az újabb szakítást. Fölnyalábolom, ezt mindig szerette, én pedig mindig megadtam neki, mégiscsak én vagyok az erős férfiállat. Ő pedig a gyenge nő. Cipelem, megvédem. Megtaposom a lelkét, ő pedig megköszöni. A vasajtón belül kerülve szinte elmos minket a zene dübörgése. A sötétben még sötétebb testek tömege vonaglik és rázkódik a zene ütemére. Az átfagyott póló a hátamra tapad, két kézzel kapaszkodik belém, de itt már földre kell tegyem.
Egy hét múlva hívom újra. Ugyanaz a kedves, bájos hang, a vonal végén tudom, hogy ugyanaz a nyugodt, néha el-el révedő tekintet, kismacskás báj és mosolygó arc hallgat.
- Otthon vagy? Átmehetek?
Odakint ugyanaz az ősz végi nyirkos, hideglelős világ, a fák fekete törzsén fénylik a lecsapódó köd nyákja. Kopott, leharcolt lépcsőház. Nem jártam még ebben a másik albérletben, bár csak két utcányira költözött a közös lakástól, amiben nyár végéig laktunk. A nappaliban meglehetős kupleráj, és egy langaléta hosszú szőke hajú lány fogad, olyan pillantással, amivel bébifókákat lehetne ölni az Antarktiszon, de aztán beletörődőn magára húzza az ajtót és békén hagy minket. Ha elmondta neki, hát elmondta, mit érdekel engem? Bár a csukott ajtó azért megnyugtat, azok az endéká úszónős hosszú kezek biztosan irtó nagy pofonokat tudnának osztani.
- Ő Mara. Gyere hátra, az az én szobám.
Na, ezt már ismerem. Ugyanez a lányszoba volt meg neki otthon a szülői házban. Ugyanez volt a nagyanyjánál, ahol először voltunk együtt. A közös lakásban ellenálltam neki, de fél év alatt azért ezt azt csak sikerült becsempészni oda is. Lesöpröm az ágyat ellepő plüssfigurák negyedét, s egyéb ülőalkalmatosság híján ott foglalok helyet. A könyvespolcon képek, képeslapok. Testvér, nagyszülő, volt barát levelezőlapja. Amit én küldtem az nincs ott, de ezért nem hibáztatom.
- Kérsz valamit? Van ám egy üveg bontott pezsgőnk, behűtve, tegnap azzal koccintottunk. Mindketten megkaptuk az állást.
Bólintok, ő kivonul, majd a pezsgő be. Nem firtatom, hogy a Mara nevű lány mit szól majd, ha a koccintós pezsgőjét az exbarát beszlopálja. Önt, nagy műgonddal, szép pohárba, hát persze, tudja hogy úgy szeretem, az ember mégiscsak adja meg a módját. Koccintunk most mi, s gratulálok neki az álláshoz. Nem nagy truváj, de amikor senkinek nincs, ennek is örülni kell. Pláne, ha belegondolok, hogy miattam jött át ebbe a városba, s szépen cserbenhagytam. Ráborítom a pezsgőt a lelkiismeret hangjára, s elkezdem kérdezgetni az otthoniakról, a múlt héten végül is alig váltottunk szót, először nem voltunk egyedül, aztán pedig a bár hátsó traktusán más dolgokkal voltunk elfoglalva. Lelkesen elmesél mindent, azt is amit nem kérdeztem, de hát szemmel láthatólag csak meg kellett nyitni a csapot, hogy most aztán mindent mindenkiről, töviről hegyire. A felsorolásból a volt pasi se marad ki, fesztelenül annak is eligazítja a dolgait a hallgatóság felé, én meg csak iszom a szavát és a pezsgő maradékát, s közben az az eretnek gondolatom támad, hogy vajon másnak meg a mi dolgainkat mondja-e el hasonló lelkesedéssel? Nem, valószínűleg nem, s tán a nappaliban lakozó colossal sem osztotta meg azt a problémát. Nem tenné meg velem. De egyben rájövök, hogy nem is érdekel. Tulajdonképpen felőlem elmondhatja akinek akarja, legalább nem nekem kell megosztani másokkal. Kiderülni úgyis ki fog, akkor meg nem egyszerűbb egy autentikus csatorna? Talán meg kellene neki mondani, hogy tegye ezt, kürtölje, könnyítse meg a dolgom.
- És azt meg lehet kérdezni tőled, hogy veled, vagy… veletek mi a helyzet?
Ezt a kérdést pont elkapom, eddig csak automata üzemmódban ühüm meg hehe, a közlés tartalmától függően. De erre már nyilván nekem kell valamit mondanom. Sőt, tulajdonképpen valószínűleg azért jöttem, hogy erre a kérdésre valamit mondjak, amikor majd elhangzik.
- Hát velem kapcsolatban semmi változás nincs. Olyan meg hogy „velünk”, meg még nincs.
- Mert ő nem?
- Nem. Szerintem nem.
- De hát odaköltözött szeptembertől, nem?
- Csak sok időt tölt ott, de nem költözött oda. Tulajdonképpen minden nap órák után, meg még ha nem megy haza hétvégére, akkor is. De a koliban lakik.
És az én ruhámat hordja ha nincs tiszta, az én melegítőmben alszik délután, és úgy készítünk vacsorát közösen, mintha egy pár lennénk. De ez nyilván nem hangzik el. Még én sem tudom mit jelent, vagy jelent-e valamit.
- Akkor nem alszotok együtt?
- Mondom hogy még nem mondtam neki…
Kicsit ideges vagyok, sőt, nem is kicsit. Hát igen, még nem mondtam neki. Az egyiknek könnyebb volt elmondani mindent, mint annak, aki miatt a minden megfordult. Mert ha Attilának mondanám el, azon múlna valami. Ha ő nem fogadja úgy, ahogy reméltem, az a végét jelentené a dolognak, az álmoknak, reménykedéseknek. Azon viszont, hogy a barátnőmnek elmondtam, úgy látszik nem múlt semmi olyan dolog, ami fontosságban az előbbit utolérné.
Rettenetesen szégyellem magam e miatt, de ugyanakkor mintha valami egyben ezzel rendeződne is. Hallgatom még, ahogy kifejti véleményét az emberek nagyobbik részéről, akik nem képesek normális kapcsolatokra, csak váltogatják egymást mint a divatcuccokat, és hogy akármilyenek is vagyunk, mennyire mások vagyunk mi, akiknek van magunkhoz való eszünk, vannak érzéseink, vannak értékeik. Mármint értékrendünk. Belemerülünk ennek taglalásába, s a novemberi korai este lopva elsötétíti a reluxa mögötti világot. Az ággyal szemközti falon az ablak alatt kis lapradiátor van. Narancsot bontunk, és a héját a radiátor tetején egyensúlyozva rakjuk le, hogy jó illat legyen a szobában. Egyébként is jó illat van, kellemes parfümöt használ, ezt még tőlem kapta, s tán nem is véletlen, hogy feltette mielőtt megérkeztem.
Ülünk egymás mellett az ágyon, egymásnak dőlve, s sorra előkerülnek lassan a középiskolai évek élményei is. Ki merre került azóta, kiből lett valami, kiből nem lesz senki soha. Hogy milyen volt diáknak lenni. Hogy milyen volt már nem lenni diáknak. Hogy milyen hülyeségeket csináltunk mi, és a többiek. Hogy milyen volt összejönni.
A szavak lassan egyre közelebbről hallatszanak, szinte már egymás szájába mondjuk őket. Aztán a szavak már el is maradnak. Újra csókolózunk, de ezúttal lassan, kifinomultan, értőn kényeztetve egymást a szánkkal. Mindig szerette, ha az első rohamok után külön az ajkait csiklandozom a nyelvemmel, majd az ujjammal is. Érdes férfikéz, mi? Beletúrok a hajába, s újra felszáll a parfüm illata, hát persze, hiszen érti ő ezt, oda tesz egy picuri pöttyöt, ahol a bőr a lefinomabb, legvékonyabb.
Amikor Attila letett a törölközőt, tétován nézett szét tökéletes ádámkosztümében a sátorban, hogy most akkor hogyan tovább.
- Te, a hajadnál még vizes vagy? Meg ne fázz!
Nem tehetek róla, kiszaladt ez a kicsit atyáskodó megjegyzés, de szemmel láthatólag nem vette zokon. A pólót ami délelőtt rajta volt, már nemigen akarta visszavenni, ilyenkorra már mindig átjárta a só a ruhadarabjainkat, ami viselve nem volt annyira kellemetlen, mint mikor újra felvettük, s mire kicsit már kikeményedett tőle. Végül magához húzott egy lehetetlen, barackszínű kinyúlt kötött pulóvert, s abba bújt bele. Túl sok meleg holmit nem hoztunk magunkkal, elvégre mégiscsak a tengerre mentünk, s szerintem neki is ez volt az egyetlen meleg felsője. Elégedett sóhajjal ereszkedett le mellém a sátor aljába, eltüntetve ezzel szem elől továbbra is ruhátlan alsó részeit. Úgy éreztem, a delfinekéhez hasonló képességek birtokába kezdek jutni, a hálózsákon fekve mintha radarképen látnám, tökéletes pontossággal érzékeltem magam mellett fenekének kerekded vonalát, sima combjait, nemi szervének titokzatos és vonzó részleteit. Egyszerre voltam nagyon éber és nagyon álmos – minden másodpercet külön kis világként éltem végig, beszívva bőrének és hajának illatát, hallgatva szuszogását, s közben mintha álomvilágban járnék, folyton elkalandoztam olyan tettek felé, amiket tudtam, nem merek meglépni. De elképzelni nagyon élénken el tudtam, ahogy összesimulunk, ahogy megérintem, ahogy végigsimogatom, nyelveink összeérnek, s két olyan merevedésre fonódnak kölcsönösen ujjaink, ami már szinte fáj.
Hát nekem fájt is, félig hason, félig oldal feküdtem e miatt, mert anatómiailag nem lehetett volna már hova pakolni a csatolt részeket. De mintha ő sem találta volna a helyét. Először felém fordulva az oldalán próbálkozott, aztán hasra feküdt, majd hasról hanyatt fordult, mint aki a sátortetőt akarja megszemlélni, de a szemei csukva voltak, várva az álomba szenderülés szép pillanatát. Letekinteni sem mertem, hogy újra megszemlélhessem vágyam tárgyát, csak a profilját láttam közvetlen arcom előtt, értelmes homlokát, klasszikus vonalú orrát, alatta az enyémnél még jóval kevésbé serkedt pihéket, picit durcás, de gyönyörű ívű száját, s a nyak nemes vonalán az ereket. Nagy sóhajtással megadta magát a pillanatnak, s elfordulva tőlem a másik oldalára hengeredett, egyben kicsit össze is görnyedt, felsőtestével kicsit előrehajolva, fenekét kicsit hátratolva, lábait félig felhúzva, s felső karjával is feje alá nyúlva. Mint a klasszikus kiskifki-nagykifli pozícióban.
Nem tudom mi ütött belém, miféle őrült merészség, milyen meggondolás hajtott, afféle minden mindegy sóhajtással csatlakoztam a kényelmi pozícióhoz; fejemmel a tarkójára hajoltam, lábaim az övéi mögé igazítottam, mellkasommal hátára simultam, ágyékommal pedig kerekded tomporához, s miközben egyik kezem a saját fejem alá csúsztattam, a másikkal gyengéden átkaroltam és magamhoz kapcsoltam.
Ebben a pillanatban, mint egy révbe ért hajó, szinte azonnal mély, álomtalan álomba süllyedtem.
- Nem kellene az óvszert elővenni? – csak egy nő tud feltenni ilyen hangsúllyal egy ilyen obligát kérdést, s rögtön látom, hogy neki is ugyanaz jut most eszébe, mint nekem. Kapcsolatunk hajnalán meglepő módon még észnél voltunk, de aztán az új városban összeköltözve az ess neki hangulat néha el-el törölte a felelősségérzetet, s bizony volt olyan, hogy a bontatlan csomag az ágy mellé hajítva figyelte végig a legerkölcstelenebb akciókat, mint olyan kukkoló, akit bezzeg kihagytunk a jóból… Pedig tudtuk, hogy az óvszer az ágy mellett nem használ, az csak közvetlenül felhelyezve hatásos. De hogy ez pont most jut eszébe? Azért jót nevetünk, vigyorogva mint a vadalma hántjuk le egymásról a ruhát.
Kis, formás mellei vannak, mennyit bosszankodott e miatt, persze nem hiszem, hogy valódi kisebbségi komplexussal, inkább csak amolyan évődésképpen. Megannyi barátnője szabályszerűen szenvedett a nagy mellek miatt, amitől megváltozott a tartásuk, és egyszerre küzdöttek az ebből eredő fájdalommal meg a kamaszfiúk eltúlzott érdeklődésével. Én mindig igyekeztem megnyugtatni, kicsi de játékos, aztán mindig jött a szokásos riposzt, elképzelhető pajzánsággal. Most is ráfogok gyengéden erre a két mellre, a nyelvemmel kényeztetem a bimbókat felváltva, ujjaim innen indulva járják végig az oldalát, a bordák vonalát. Lábait felhúzza, két tenyeremmel a fenekét méricskélem, szemtelenül beleröhög a számba, kicselezem, lefogom, megcsókolom. A makkommal óvatosan körözve keresem a nyílást, finoman nekinyomom oldalt is, újra meg újra, kicsi ringok felette, én nem sietek, ráérek, tulajdonképpen egészen jól elvagyok itt…
- Csináld már!!
Úgy liheg a fülembe, s aztán olyat harap bele, hogy itt nincs apelláta, ennek eleget kell tenni. Kimért lassúsággal haladok befelé, úgy fog körbe mintha odalent is marka lenne, rá-rászorít, elernyed, majd szinte már szomjas mohósággal magába fogad. A nyakát csókolom, a felszegett állát, olyanok vagyunk most mint a bagzó macskák, épp csak a hangos miákolás hiányzik. Mennyire élvezné pedig a szomszédban a nagydarab csaj, legalább ennyi jutna neki. Persze lehet hogy hangosak is vagyunk tulajdonképpen, nemigen fog vissza semmi minket. Hosszan, nagyon hosszan szeretkezünk, időnként ritmust váltva, míg érzem hogy neki már nem sok kell ahhoz, hogy átrepüljön a kapun, amit megcéloztunk.
Nyilván ő is érzi, mert finoman megállásra kényszerít, hátratol, majd egy határozott mozdulattal engem terít hanyatt a takarón. Most ő csókolja körbe nyakamat, egyre lejjebb és lejjebb haladva, közben két kézzel kapaszkodik a kulcscsontomba és a vállamba, megharpdálva a mellbimbókat, majd hosszan körözgetve körülöttük. Hasamhoz érve oldalról támadja meg, tudja hogy erre érzékeny vagyok, kicsit csiklandoz a nyelvével, majd forró csókok sorozatával borítja az érzékeny bőrrészt. A farkam azt hiszem ennél kihívóbban már nem is meredezhetne, rajta lassan megszárad az előbbi akció nedve, ami tulajdonképpen őróla került rá – de forró szájával finoman körülfogja, nagyokat cuppant rajta, majd nyelvével külön is körbejár, először csak a hegyén, majd egész hosszában. Rutinosan bukik rá még mélyebben, kicsit bent tartja, lassan kiereszti, majd pár gyorsabb mozdulattal újra nagyobb sebességre kapcsol. Nem szemérmes, az már biztos, fél kézzel a heréimet morzsolgatja, aztán azt is gondosan körbenyalja, megpróbálja egyszerre mindkettőt bevenni, de ez nem nagyon fog összejönni, kicsit felbukkan levegőért, megtörli a száját, és feljebb csúszva végigcsókol újra.
- Mindig veled volt a legjobb.
Végigperzsel a mondat. Na, hát ez sem volt túl szemérmes, jól is esik, mit tagadjam. Mint egy szfinx, olyan pozitúrában támaszkodik rá vállaimra, lábit előbb hátra kinyújtja, majd maga alá húzza. Vigyázz, támadásra kész! Odanyúlva igazítok egyet rajta, de lehet hogy felesleges is; mintha a zárat húznánk rá a kulcsra, annyira pontosan passzolunk egymásba, ahogy hátrébb tolatva újra elhelyezkedik. Lovaglását újra meg újra gyorsabb és lassabb szakaszok váltogatásával fűszerezi, aztán felegyenesedik, s majdnem függőlegesen jár fel-le a rúdon. Közben legalább háromszor apró orgazmust produkál, ismerem már, így kezdődik, mint amikor a tűzijátéknál először csak az apróbb rakétákat lövik fel. Aztán hosszú idő múlva, egy remegő, érzéki sóhaj kíséretében újra teljesen ráereszkedik, s farkamon érzem ahogy belülről is remeg, fejét hátrahajtja, aztán mélyen előre, s kitartó, mély csókkal jutalmaz a végén.
- Te nem?
- Nem baj.
Mélyen benne járunk már az éjszakában. Az ágy mellett a földön hevernek a szétszórt cuccok, a reluxán már csak az utcai lámpa fénye szűrődik át, ahogy lekapcsoljuk a lámpát.
Életem egyik legjobb, legszebb alvása volt abban a montenegrói sátorban. Attila megadón, mozdulatlanul simult hozzám, valami olyan bizalommal, amit addig elképzelni sem tudtam. Félve köré font karom mellkasán pihent, s egyszerre tudtam vele követni lélegzetének süllyedését-emelkedését, valamint a kiritkult pulóveren és finom bőrén át szívverésének ritmusát is. Tüdőm megtelt testének illatával, olyannyira, hogy azóta is valahányszor rá gondolok, tisztán fel tudom idézni ezt az illatemléket. Rövidre nyírt haja arcomba ért, homlokomat csiklandozta, ébredéskor én magam is éreztem tarkójának bőrén visszahajló szempilláimat. Meg sem mozdultunk vagy két órán keresztül, mégsem tűnt úgy, hogy elgémberedett volna kezünk-lábunk. Lassan, kéjesen nyújtóztunk, előbb én, aztán ennek mintájára újra hanyatt fordulva ő is. Kis szemdörzsölés, s fejét felszegve kisandított a sátor nyílásán.
- Azt hiszem most már teljesen elállt.
Kétségkívül. Tudtuk, a délutáni lustálkodást most majd megint valami újszerűen, színesen izgalmas, úszás, merülés, a tikkadt bozótossal borított vadregényes hegyeken való mászkálás, vagy a herkentyűkkel kecsegtető étteremben elköltött hedonista vacsora fogja követni. Igyekeztem közömbösnek mutatkozni, pedig életem addigi legboldogabb pillanatán voltam túl éppen. Ő fesztelenül vigyorgott, aztán kicsit elkomorult, s homlokát aggódva ráncolva nézett rám, mint aki felfedez egy igazán nagy problémát
- Az előbb, mikor aludtunk, véletlenül karoltál át?
- Nem.
Tekintete még jobban elborult. Nyilván nem erre a válaszra számított. Az embert az egyetem erre nem készítheti fel.
Egy pillanatnyi hezitálás után szemei újra nevetni kezdtek, s újra széles mosolyra húzódott a szája.
A hajnal gyengéden, szinte bocsánatkérőn szivárog át a reluxákon. Mi még mindig teljesen csupaszok vagyunk, szerencsére a fűtés ezerrel megy, olyan trópusi hőség uralkodik ebben a kis szűk lyukban, mintha egy üvegházban próbálnánk aludni. A szobában még ott lebegnek az elmúlt éjszaka párái és illatfelhő, hál istennek nem tartozik azon lányok közé, akik szeretkezés után villámgyorsan iszkolnak megszabadulni minden undi szagtól és kipárolgástól, s nem győzik a pasijuk nyomait eltüntetni magukról. Hervasztó. Mondjuk most tulajdonképpen sok mosogatnivaló nem lenne. A koton is ott árválkodik bontatlanul a földre hajítva. Ezen mosolyognom kell, így hát magamban göcögve szedegetem elő a hozzám tartozó ruhadarabokat. Rögtön magamra is húzom őket, de aztán elakadok a tennivalókkal. Én korán kelő vagyok, ő későig heverésző. A takaróból ráhajtok annyit amennyit tudok, nehogy mégis megfázzon valamilyen módon, s tulajdonképpen nagyon örülök, hogy nem ébred fel sem erre, sem a mozgolódásra. Ahogy így végignyúlik az ágyon, vékonyan, de mégis nagy, asszonyos, széles csípővel, olyan mint egy reneszánsz festmény.
De az én életörömöm most mégis másból fakad.
Miután e rövid konklúzióval le is tudtuk az alvás közben átkaroló hadműveletet, nekikezdtünk volna a sátorból való előkászálódásnak. De hát így mégsem lehetett kimenni. Attila még mindig félmeztelen volt alulról, és ahogy feltérdelt mellettem váltás ruháit keresgélve, a laza derekú pulóver épp nem volt eléggé ejtett szabású ahhoz, hogy a deréktájról csüngő csodákat el tudja takarni. Kis pakolászás után ráadásul fogta magát, és ki is bújt a pulóverből, immár újra anyaszült meztelenül kerülve szemem elé. Ahogy ott feküdtem felkönyökölve a sátor oldalában, kellő szabad teret hagyva neki a pakoláshoz, Attila ott térdelt velem szemben, farka és csomagja harminc centire sem volt arcomtól. Kezét leengedte, egy pillanatra szétnézve elgondolkodott. Vajon eszébe jutott-e, hogy a megölelésen kívül még mit tehetnek meg egymással nyugodtan a barátok?
Ahogy a lépcsőházban megyek lefelé, olyan mintha minden egyes lépcsőfokkal a múltam egy-egy darabkáját hagynám magam mögött. Nem, nem felejtem el, nyilván. De ahogy a fordulók követik egymást, úgy következnek a fordulatok az ember életében is. Mennyire jó erre rájönni! Lemegyünk a lépcsőn, s ezzel magunk mögött hagyjuk amin már túl vagyunk, mint én azt a nehéz gőzökkel terhelt kis szobát. Szabadság, a végtelen ígérete! Odakint az ostorménfák újfent tejfehér pamatok közt állnak mereven, a fehér semmibe vesző koronák mintha egyenest az eget tartanák. Minden léniát nélkülöző vonalvezetésük egy néger tánckar a ködben. Megyek, világ!
Kilépek az épületről a fénybe, az egyre világosodó hajnalba. Azt hiszem én már mindig hajnalban kelő leszek, és mindig csodálkozva fogok tekinteni azokra, akik képesek ezeket a szépséges és hasznos órákat végigaludni. Úgy érzem nem szabad feleslegesen végigaludni az életet.
Nagyon, nagyon köszönöm a visszajelzéseiteket! Sokat jelentenek. *mosoly_oOOo_, remélem örült az ajándéknak! És utólag is boldog új évet mindenkinek! Kizártam magam a fiókból, vagyok PapaLegba, csak az indapass nem küldött új jelszót, de igyekszem folytatni a kezdetek utáni fiaskót egy még nagyobb (?) fiaskóval az egyik legrosszabb vizsgaidőszakunkból a koleszben.
„Jean-Paul” és „Simone” egy hétre elvonultak a Szelidi-tóra. Mindketten hamar végeztek a vizsgaidőszakkal, így míg én a koliban görnyedtem a kinyomtatott lapok felett illatgyertyákkal versenyezve a penészesedő falak ellen, ők a nádasban Nagy Lászlót olvastak egymásnak egy üveg borral.. Először. Aztán az elmondásaik alapján olyan játszi egyszerűséggel nyomtak le két menetet mélyen a nádasba nyúló stégen, hogy szerintem az éjszakai fürdőzők a túlparton két hétig csak a hangokra verték. Amikor később Marci elmesélte a telefonban, percekig hangosan nevettem ezen a Danielle Steel és Hugh Hefner szerelemgyermekeként is leírható vakáción, de miután letettem meg is nyugodtam, hogy köztük minden rendben.
Majd elkezdtem parázni, hogy köztük minden rendben.
Aztán elszégyelltem magam, hogy csak talán nem féltékeny vagyok, miközben hát Adri nyilván eleve nem kevés önismereti munka után ment bele a féltékenységet leküzdve egyáltalán ebbe az egészbe. Akkor eszembe jutott a Gellért-hegy és elmosolyodtam. Hogy utána megint az ő szeretkezésük jelenjen meg lelki szemeim előtt. Fújtam egy nagyot, eldobtam magam elől a jegyzeteimetaz ágyra, és rájöttem, hogy muszáj a legjobb konfliktuskezelésemet elővennem, mert ez így nem mehet tovább. Így felnyitottam a laptopom és elő is vettem. A farkamat. És elkezdtem verni.
Marci konkrétan a csúcsok csúcsán nyitott be a bőröndjével a szobába. Ő annyit mondott „na, heló”, én pedig épp annyit „aaaaaaah”. Ő ijedtében kiejtette a kezéből a bőrönd húzóját, én pedig a petyhüdt farkamat. Ő elkezdett nevetni, én pedig... végül én is.
Aztán odaugrott az ajtóhoz, ráfordította a kulcsot, majd a cipőstül odaugrott mellém az ágyra. Két kézzel fogtuk meg egymás arcát mielőtt hosszasan csókokat nem adtunk volna a másik szájára. Mintha megvakultam volna közben, az arcán járt a kezem, a fülét fogdostam, a hajába túrtam, majd a két oldalát simogattam le és fól. De közbe meg tényleg, nem láttam akkor semmit az örömtől. De mintha ő se látott volna már egy éve. Finomabban, de ott egymással szemben térdelve a lapockámat simogatta lassan, mígnem megtörte a csókot, hogy a vállgödrömbe fúrja a fejét és átöleljen. Én is átöleltem, és hosszú percekig némán csukodt szemmel csak szorítottuk egymást.
Szeretném azt hinni, hogy mindenkinek volt már olyan érzése, hogy a teste átveszi fölötte az irányítást, amire úgy nyugodtan rá meri bízni magát, mint egy magasabb erőre. Szeretném, mert ha nem így lenne, valami, a szabad akaratunkra törő gonosz istenség marionettezett volna velünk úgy, hogy minden szó nélkül megtörjük az ölelést, levegyük egymásról a pólót, az övet, a nadrágot, az alsót,feküdjünk el az ágyon a laptopot a földre helyezve, és fonódjunk úgy össze, aminél jobban nem lehet. Visszagondolva valahol félelmetes ez az emlék, hogy mennyire óramű pontosságúak voltak ezek a percek. Négyszer írtam újra ezt a bekezdést, mert olyannehéz visszaadni ezt, de értsetek félre. Nem úgy értem, hogy mechanikus vagy robotszerű, hanem az az érzés, amikor minden a helyén van minden egyes pillanatban és a következőben is és a következőben is. Anélkül, hogy agyalnál rajta, anélkül, hogy terveznél – semmi ilyen nincs, mert beleültél egy folyamba, és az visz mindentől függetlenül.
Valahogy így kerültünk egymás karjaiba, és így feküdtünk.
A mellkasunk összeért, válltól csípőig mint a tangóban, karjaink összekulcsolva a másik vállamögött, fejünk egymás vállában. A másik lábát a sajátjaink közé kulcsolva. És igen – mindkettőnk farka makktól hímvesszőn át a golyókig szorosan egymásnak. Ha csak egy lehelletnyivel is jobban öleltük volna egymást, fájt volna. De ennél egy lehelletnyiben kevésbé ölelve egymást még jobban fájt volna.
Valahol a szerelmet is így képzelném el, ha most azt mondanák, hogy fessem le egy művészetterápiá s csoportban pl, de ez nem csak az volt, nem ilyen csillivilli rózsaszín jajdejóminden, mert volt benne testszag, volt benne az emberi haj illata közelről, levetett póló utóillata, akkor az, amikor az izgalomtól kicsap a verejték, na annak a szaga, és az... hú... az minden csaknem csillivilli rózsaszín b@sszameg: az vörös. Ilyen mély; ilyen erős; ilyen domborodó izmú, amibe bele akarsz harapni.
Konkrétan ott estünk egymásnak, a jegyzeteim, meg minden irányban szanaszét eshettek a koliszoba padlójára, a hangjuk alapján, mert a szemem még mindig csukva volt. A lecsukott szememen keresztül pedig csak ezt a vöröset láttam, és újra, és újra, amikor elkaptam a fejem a csókból, hogy a nyakának essek felvillant, majd újra elmélyült amikor a fejével oldalra tolta az enyémet, hogy utána újra megkeresse a számat és ott tartsa a sajátján.
És minden csak folyt. És folyt. És folyt. És egyik mozdulat a másikba. És tovább. És megállíthatatlan volt. Megérthetetlen. És pffff hihetetlenül izgató.
Vannak így pillanatok, amik megijesztenek utólag. Amikor egyszer ellököm magamtól egy csók után, hogy rácsattanjak a farkára. De mielőtt az a töredékmásodperc megtörténhetne, hogy vadul odakapom a fejem, bal kezével erősen megragadja a heréimet, és amíg a pillanat tört részéig hátravetem a fejem, mint a villám ő akarja ugyanezt tenni. Én ekkor újra hozzátapadok és a fenekét kezdem el hátulról markolászni. Markolászni... marni. Nevezzük nevén.
A nagy hévben belémtérdelt egyszer véletlen, az piszokul fájt.
De nem az volt, hogy akkor kipukkadt ez a folyam, hanem mintha kicsit max elhalkult volna, de aztán ahogy ott puszilgatta az alhasamat, újra egre erősödni kezdett, míg egyszer az oldala alá nem kaptam, és a hasára nem fordítottam. Ráültem a lábszáraira, és elnyúltam a hátán. Sóhajtott. Itt megint kicsit megálltunk, mintha tényleg lett volna egy forgatókönyv,amit követünk, de szerintem pusztán azért volt, hogy levegőhöz jussunk. A vállára raktam az állam, ő kinyújtotta a kezeit és végignyújtózkodott az ágyon, én pedig hasonlóan tettem – tenyerem a kézfején, fejem karom a felkarján, fejem a vállán, hasam a hátán, farkam pedig pontosan a farpofái között. Vagy talán azért álltunk kicsit meg, mert akármennyire is úgy él bennem ez, mint egy szinte „eleve elrendeltetett” mozdulatsor, valahol tudtuk, hogy ez most más lesz. Nem tudatosan. Francokat tudatosan. De igenis bennünk volt, hogy eddig nem jüttünk még, és a szopások-masszírozások, masszírozások-szopások után ez... más.
De akkor ez valami néma kalibráció volt.
Utána megmozdultam. Úgy esett természetesnek, ha maradok a hátán, de lassan kicsit lecsúszok. Persze, az állam kicsit lejjebb csúszott a válláról; persze, a konkrétan forró mellkasom kicsit elmozdult az izzadtságtól hüvös hátán; és persze, picit a lábain is lejjebb siklott a lábam – de a farkam, a farkam is haladt a vágatban. És míg a többi megmaradt annak, ami: egy pillanatnyi centiméternyi mozdulatnak, addig ez hosszúnak és percekig tartónak hatott. Így van, erről van szó: hatott. Valami merevedésen túli merevedésemlett, ő meg libabőrözött a fenekén és mélyeket sóhajtott. Be – ki. Ahogy is. Becsusszanni, lassan végigmasszírozni vele, majd ki. Az volt a fatáziám, hogy ilyenkor a lábát is közbe spiccbe vágja.
Utána megállt bennem az ütő.
- Ne!
Annyit se mozdultam, hogy pislogjak vagy, hogy kifújjam a levegőm. Aztán viszont, ahogy lassan, vállát összehúzva hátrafordult, minden megeredt bennem. Egy ideges nevetéssel kitódult belőlem a levegő, a fejemben pedig egy pillanat alatt valószínűségi értékek kezdtek el rendelődni ahhoz, hogy most a) túl gyors voltam b) nem is akarja c) valamit rosszul csináltam, d) apokalipszis, e) még rosszabb.
Neki is olyan félre állt a szája, nem is nézett a szemembe.
Én már addigra ott jártam, hogy döntött, most, ahogy Adrival volt, rájött, hogy igazából mit akar.
Aztán végül rám emelte a szemét és rekedten azt mondta:
- Nem hittem volna, hogy... én leszek alul.
Én megint idegesen felnevettem, aztán egy nagy levegőt fújtam ki.
Ha most eltávolodok az élménytől, és absztrakciókba menekülök, akár azt is mondhatnám, hogy voilá, így néz ki, amikor két aktív heteroflexibilis, biromantikus cisz férfi néz farkasszemet egymással, aminek az lehetne a puritén felirata, hogy *cries in Homosexual* avagy „Na, és ilyenkor akkor most mi van kéremszépen”.
Mindenesetre bennem is természetesen akkor esett le, hogy egészen addig, onnantól kezdve, amikor még a mosdóba jártam kiverni rá, az volt előttem, hogy megcsókolom, megrakadom, megdugom – én, én, én; -om, -om, -om. Valahogy... valahogy sose tudtam elképzelni őt aktívkodni. Tudom, nevetségesen hangzik, mert Adri addigra okkal kellett,hogy négyszer, nem ötször addigra már, szóval nem ok nélkül kellett alkalom utána tabletta után nyúlnia, amiből akár arra is következtethettem volna, hogy néha a gumi se volt neki akadály.
De velem valahogy más volt. Végig a koliban, olyan, olyan ártatlan volt, nem tudom máshogy mondani. Lehet, hogy amiatt a természetesen jó emberbenyomása miatt, feminim arcot keretező fekete göndör haj miatt nemtudtam összeegyeztetni a domináns férfi képével a fejemben.
De azt is tudtam akkor, hogy már akkor túl sokat gondolkoztam ezen. És, hogy a lehető legkevesebbet kell beszélni.
Odahajoltam hozzá, megpusziltam az arcát, és ugyanazt a pózt kezdeményeztem, amit felvettünk, amikor egymásba voltunk csavarodva. Csak most a fülünk alá tett kezünk egészen ki volt nyújtva, fölül összekulcsolva.
A másik a másik hátát simogatta.
- Figyu, semmi olyat nem csinálunk, ami ne lenne mindkettőnknek jó. Ezt le kellett játszani, de ez ilyen, és...
Láttam rajta, hogy nagyon kiakasztotta, ami történt. Ijedten nézett rám:
- De annyira sajnálom, nem akartam minden elbaszni.
Valahogy egy pillanatra visszajött az önbizalmam, és belé is erőt töltve valami hasonlót találtam mondani neki.
- Marci, semmit nem basztál el. Te engem akartál megbaszni. Én pedig téged akartalak megbaszni. De itt senki se baszott el semmit.
Erre egy fokkal felszabadultabban nevettünk fel.
- Figyu, engem az se érdekelne, ha valami olyan fétised lenne, hogy csak a lábamat dugva tudnál elmenni, baszod, vagy mit tudom én, engem az érdekel, hogy szeretlek, és innentől kezdve egy biztos: valami lesz.
Elmosolyodott.
Nagyon megöleltük egymást.
Aztán lassan azt éreztük, hogy a legérzelmesebb ölelések között irdatlan nagy merevedése lesz megint mindkettőnknek. Erre konkrétan felnevettünk. Én még éreztem a bal kezemben, hogy remeg, de onnantól kezdve nem volt egyértelmű, hogy még a lazasággal palástolt, de érezhető sokktól, vagy az újra elárasztó vágy miatt.
Mindenesetre kajánul rámosolyogtam.
Ő nem értette hirtelen, hogy mire fel, de viszonozta, amiből láttam, hogy már ő is visszatért. Egy játszi gonosz kacajjal, megfordultam, és fejemet a belső combjára tettem. Szemeztem egy álló fasszal. Erre már visszatért a reakcióideje, ő is felnevetett, és közelebb húzódott hozzám, felvéve a pozíciót. Ránéztünk egymásra, mintha valami nonverbális módon jeleztünk volna egymásnak, és utána – elkezdtünk szopni.
Őszintén szólva megmásítanám az eseményeket vagy feleslegesen szépíteném, ha ezt többnek írnám le, mint, ami akkor volt. Mi történt? Pusztán, pőrén annyi, hogy két percig szoptuk egymást, majd a másik szájába élveztünk. Ennyi. Annyira fel voltunk ajzva, és akkora megknnyebbülés volt ez a sokk után, hogy egyszerűen nem kellett több. Ha valami még talán volt benne, akkor annyi, hogy mérföldekkel más volt, mint, amikor először ért hozzám a Gellért-hegyen, vagy amikor én kényeztettem (értd. Kínoztam) egy teljes órán keresztül, mígnem végül elmehetett. Összeomlott az adok-kapok. Lehet ez volt benne abba a kitörésbe, és abba a nevetséges két percben. Tapasztalatlanok voltunk, és felkészületlenek, le se tudtuk nyelni rendesen, mellé csorgott egy halom, de a kéj lecsengésében még épp volt időnk és erőnk arra, hogy azt eltüntessük a másikról, ami fura mód még egy kicsit elnyújtotta ezt a vékonyodó lecsengést. Valahogy ugyanaz az egyenlőség volt, mint amikor csak legjobb barátok voltunk, csak mintha ebbe a törhetetlen érzelmi kapcsolatba izomból beletoltak volna egy panelháznyi erotikus vágyat. Ott és akkor így tudtunk vele mit kezdeni, de ott és akkor ez pont nem érdekelt minket.
Mintha valami szignónkká kezdene alakulni lassan, magától értetődően vettük fel újra az egymásba fonodó pózt, és egymáshoz tapadva mélyült el újra a lélegzetünk.
Én akkor nagyon azt éreztem, hogy szeretem, és minden kétség nélkül éreztem, hogyha megcsókolom a füle tövében, akkor ezt a gondolatot valahogy átadhatom neki. Ő elmosolyodott, és belehajtotta a fejét a vállamba. Szerintem megértettem a válaszát.
//
Jó párszor futottam neki, hogy elmeséljem, még sincs benne minden. Így utólag még hülyébbnek érzem magam, mint akkor. De, ami bele sikerült, az benne van. Vizsgaidőszak végén viszont már hárman utaztunk le a Szelidire. A falakat következő nyáron pedig lekaparták és újra kifestettek. A gyertyák attól maradtak. Kellettek is egyre, s másra.
Nagyon szerencsés vagy! 2 évig voltam kollégista, de sehol egy gyanús pillantás, vagy ilyen zuhanyzós kaland nem volt. Az osztálytársaim sem voltak ennyire nyitottak, mint neked. Egyik másikkal még meg lehetett beszélni a hokizást, de hogy később egymást szopkodjuk... :)
Megosztom veletek én is pár fiús történetemet röviden.
A legelső 8. koromban történt. A padtársammal a legjobb haverok voltunk, aztán jöttek a kanos témák, ki hányszor veri ki stb, aztán egymásnak adtunk pornó filmeket amiket innen onnan szedtünk össze. Egy ilyen alkalommal bele néztünk a pornóba, elmondtuk hogy mindkettőnknek áll a farka, meg hogy ki kellene verni. Osztálytársam benyúlt a nadrágjába és elkezdte a verni, majd ezt látva én is, majd előkaptam a farkam hogy így kényelmes, aztán ő is elővette és kivertük, nagyot élveztünk. Aztán pár héttel később megint úgy adódott hogy pornót néztünk, de itt már felvetettem hogy verjük ki egymásnak mert még szüzek voltunk hogy úgy jobb lesz, így is lett kivertük egymásnak, jó érzés volt fogni a másik farkát mikor kilövell belőle a sperma. 14 évesek voltunk egyikünk nem sem volt az a hatalmas farka akkor. Még egy párszor kivertük egymásnak, de jött nyár, ő más középsuliba ment így már nem találkoztunk napi szinten, szóval szépen abbamaradt.
Bekerültem középsuliba kolis voltam, na itt aztán már voltak dolgok. Közös zuhanyzó 4-5 is fürödtünk együtt láttuk egymás farkát, kinek nagyobb kinek kisebb volt, volt aki álló farokkal zuhanyzott volt aki szégyenlősebb volt. Volt aki zuhanyzás közben ki is verte volt hogy én is, de ökörködésen túl nem történt semmi. Egyszer volt hogy mind a 4-en akik így jóba voltak egyszerre vertük ki zuhanyzás alatt, de kb mindenki a saját farkával volt elfoglalva.
11.-ben kezdtem el járni kosárlabda edzésre itt gyorsan összehaverkodtam mindenkivel itt is edzés után közös zuhanyzások de semmi érdemleges nem történt. Egyszer ketten maradtam az egyik sráccal a zuhanyzóban és állt a farka én is elkezdtem verni, néztük egymást, törölközés közben is állt a farkunk és lestük egymásét, majd nem tudom miért nem szóltam egy szót sem és megfogtam neki, hagyta ezért elkezdtem verni neki, gyorsan el is élvezett, majd ő is kiverte nekem. Itt nem szóltunk egymáshoz mintha nem történt volna semmi, egy hét után szólt hogy megyünk zuhanyozni? Itt már ő kezdeményezett mikor ketten maradtunk és kivertük egymásnak. Na itt dumáltunk hogy nem vagyunk melegek stb meg hogy milyen izgató ez, jó lenne már egy csaj stb. A lényeg az hogy kb hetente vagy amikor tudtuk kivertük egymásnak, majd egyszer nem szólt semmit és elkezdett szopni, hatalmas élmény volt, én is leszoptam élveztem, így felváltva szoptuk egymást. Általában utolsóként mentünk zuhanyozni és mikorra kijöttünk a többiek elmentek így volt egy kis időnk játszadozni egymással. Nekem 17 cm de vastag, ővé hosszabb volt 19 de vékonyabb. Mivel szomszéd faluban lakott így nyáron is átjárunk egymáshoz biciklivel. Patakparton, mezőn, erdőben, egymásnál, ahol tudtunk leszoptok egymást, mikor hol volt hely. 12. után is össze-össze jártunk, de barátnője lett, így ritkultak a cumik. Soha nem volt téma az hogy melegek lennénk, csak annyit kérdeztünk hogy na élvezünk egyet? És már vertük vagy szoptuk egymást.
Egy év kihagyás után fősulis lettem, de az már sok lenne most leírni :)
Ugyan nem koleszos történet, de remélem tetszeni fog.
27 évesen voltam először fiúval. Bevallom őszintén, egészen addig nem is gondoltam volna, hogy ilyen meg fog történni velem. Magas, sportos srác voltam, akire buktak a csajok, én meg rájuk. Volt állandó barátnőm, de mellette mindig beesett egy-két kaland.
A munkahelyemen összehaverkodtam egy sráccal, aki akkor 23 éves volt. Ő is kisportolt, jóképű srác volt, állandóan húzta a csajokat, neki is volt állandó barátnője. Egy idő után sülve-főve együtt voltunk, a baratnőink is kedvelték egymást. Az sem titok, hogy rendszeresen húztuk más csajok agyát is együtt. Szóval fel sem merült, hogy valamelyikünk is ne a lányokat szeretné.
Én egy nagy városban laktam, ahol rendszeresek voltak a fesztiválok, ezért Gábor többször aludt nálunk, hogy ne kelljen neki hazamenni a másik városba, ahol ő lakott. Persze ezen alkalmakkor mindig atom részegre ittuk magunkat.
Az egyik hétvégére a csajaink közösen elutaztak a Balatonra, olyan lánypartira. Nem estünk kétségbe, Gábor már péntek délután megérkezett hozzám. Tudtuk, hogy kemény lesz a hétvége. Alapozás után meg is indultunk az életbe. Persze, ahogy kell, masszívan italoztunk és nőztünk. Lett is volna kit hazavinni, de végül győzött az alkohol és csak ketten mentünk a lakásomra.
Először Gábor zuhanyzott le, egy boxerban bedőlt az ágyba, mondta, hogy megvár. Nem nagyon hittem el, mert mindketten elég jól álltunk már, de mondtam, hogy oké. A zuhany alatt felállt a farkam, de nem nagyon törődtem vele, felkaptam én is a boxert és elindultam a nappaliba, ahol Gábor tévézett.
Szerencsés srác voltam, 18 centis, szép vastag farkam volt, így elég keményen és látványosan dudorodott a boxerban, amit Gábor rögtön ki is szúrt.
Csak haza kellett volna hozni valamelyik csajt, úgy látom elég nagy a gond - mondta Gábor és vigyorgott hozzá.
Ne is mondd, tényleg rohadtul kanos vagyok, legalább leszophatott volna valamelyik - válaszoltam.
Erre lepattantam a kanapéra Gábor mellé. Gábor, hogy húzzon rajtam, átkapcsolta a tévét egy pornócsatornára, ahol egy tök jó csajt dugtak. Nyilván nem hagytam szó nélkül, el kezdtük szívni egymás vérét, majd birkózásba torkollott egymás hülyítése. Végül úgy győztem le, hogy ráültem a mellkasára és szorítottam le a kezeit. Ekkor vettem észre, hogy a farkam pont a szája előtt ágaskodik, ő pedig szemezik vele.
Elengedtem a kezeit, ő pedig rám nézett. Először nem tudtam mire vélni azt a nézést, de egy másodperccel később a boxeren keresztül megfogta az ágaskodó farkamat. Nem szólt semmit, én pedig a meglepetéstől nem tudtam semmit sem szólni. Gábor végig engem nézett. Mivel nem reagáltam, kivette a farkamat a boxerból és lassan verni kezdte, közben végig rám nézett.
Te mit csinálsz? - kérdeztem meglepődve.
Segítek rajtad - válaszolta.
Buzi lettél?
Te is tudod, hogy nem, úgyhogy fogd be és élvezd.
Ezt olyan ellentmondást nem tűrően mondta kezében az álló farkammal, hogy szóhoz sem jutottam.
Szép nagy fasszal áldott meg a jó isten - mondta rácsodálkozó arccal, miközben a farkamat verte és nézegette.
Egyre jobban kezdtem felizgulni, a farkam kőkemény volt. Gábor nem sokat tétovázott tovább, elkezdte nyalni a farkam hegyét. Ettől teljesen görcsbe álltam, a faszom majdnem szétdurrant. Ezt Gábor is érezte, elmosolyodott és bekapta a farkam makkját és gyengéden szopogatni kezdte.
Teljesen beindultam, már az sem érdekelt, hogy egy pasi szopja a farkamat. Az igazat megvallva, Gábor úgy felizgatott, mint előtte egy lány sem.
Leültem a kanapéra, Gábor pedig elém térdelt és az ölembe hajtotta a fejét. Keményen elkezdte szopni a farkamat, közben a kezével is verte. Próbálta minél mélyebben bekapni, amit meg is könnyezett. Gyönyörű látvány volt közben, ahogy keményen szopott, és ahogy nézett rám a könnyes szemeivel.
Nem sokáig kellett szopni, éreztem, hogy nagyon gyorsan el fogok menni. Sosem voltam még annyira kemény, mint akkor.
Mindjárt jövök Gabesz - sóhajtottam fel két kéjes nyögés között.
Gábort nem érdekelte, még keményebben kezdett el szívni. Nem is bírtam utána tovább, telelőttem Gábor száját. Legalább háromszor spricceltem. Olyan mennyiség jött a forró spermából, hogy mindent nem tudott rögtön nyelni Gabesz, egy része kifolyt a száján. De azt sem hagyta kárba veszni, az utolsó cseppig lenyalta a farkamról és a tökeimről, majd tisztára szopta a farkamat.
Egynek jó volt? - kérdezte utána.
Viccelsz? Még sosem élveztem ekkorát. De neked nem ez volt az első ugye?
Pedig de. De remélem, hogy nem az utolsó, imádtam a farkadat. De most már aludjunk - mondta Gábor ellentmondást nem tűrően.
Tényleg nem akkor volt utoljára köze a farkamhoz, de az már egy másik történet...
Túl sok sör fogyott azon az estén, legalábbis mindenképpen több, mint ami szerencsés lett volna. Ráadásul a társaság egy részére éjszakába nyúlóan várakoznunk is kellett, ami további indokot jelentett újabb pálinkákra és a végtelenbe nyúló észosztásra. Valami kaját tettünk fel a kis teakonyhában, s a folyosókon végiglengő füst lassan beleette magát a kis iskolai székekre dobott ruhákba. Balzsamos, szerelmes tavaszi este volt, olyan tipikus tavaszi, valamitváró ígéretekkel a levegőben, amik hál istennek túl távolnak tűntek ahhoz, hogy bekövetkeztüktől tartani kellett volna: a kis faluban friss sötétség honolt körös-körül, s gyanítom hogy már csak mi hangoskodtunk a helyi késdobáló zárórája után. A régi iskolaépületből elég volt egyetlen termet átrendeznünk, hogy húszegynéhány ággyal komfortossá tegyük; talán a polgári védelem, talán még a munkásőrség hagyományozta a közre az avítt, nyekergő vashálós priccseket. A szomszéd terem lett volna a bálterem, ha még ezen az estén lett volna valakinek kedve bálozni, mindenesetre kipakoltuk, de a bagósok kedvéért mindenki odakint viribelt.
Ott volt persze ő is, mint általában mindig, ha mentünk valahová – a régi, klasszikus motiváció, nem túl eszes, de annál csóróbb zűrös család, zavaros és némi erőszaktól sem mentes háttértörténetekkel, akik elől ajándék volt neki minden menekülési lehetőség. Hát jött, akár hívtuk akár nem, s hazudnék, ha azt mondanám megelőzőleg bármit is láttam volna benne. Valahogy olyan fejletlen, kortársaihoz képes visszamaradt fiúcska volt mindig, persze ebben a szemléletben az is közrejátszhatott, hogy a szemünk előtt nőtt fel, nemigen volt hát szembeötlő, hogy már rég nem az a kis vakarcs, aki annak idején hozzánk csapódott. Megnyurgult, bár még így sem érte el az átlag magasságot, s folyton csupa heg teste valahogy mindig az üldözők elől menekülő vad feszességével mozgott, mint egy felajzott íj, vagy mint egy megfenyített, futásra kész kutya. Mindig ott volt, mindig segítőkészen, csupa mosollyal, kedvességgel, s olyan angyalarccal, amivel akár Dickens könyvek borítójára is kerülhetett volna, mint a nehéz sorsú kölykök legtalálóbb illusztrációja. Volt is némi színpadi gyakorlata, szerep is és statisztáskodás, mind tudtuk hogy gyerekképével nem volt nehéz bekerülnie, mint ahogy elérnie sem volt nehéz bármit – nem mintha bármit is megtagadtunk volna bárkitől bármikor… Bizonyos alkoholfok után az ember adakozóvá válik, s mindenekfelett meggondolatlanná.
Szóval csusszantak a sörök, s mire észbekaptunk, már ő is elorzott nehány üveggel. Nem mintha sok kellett volna, a tapasztalatlan testbe hamar belekapott a szesz, bár korosztályából már szerintem mindenki túl volt a sokadik részegségen, de ő még nem, tizenhat évével valószínűleg az első komolyabb alkoholmennyiséggel szembesült éppen.
- Te már nagyon mosolyogsz…
Nagy nevetés, jókedv, szétáradó zene és szétfolyó tekintetek… a társalgás a tetőfokára hágott, hogy az olcsó poénok és a nagy filozófiai mélyenszántás egymásba karolva dőlhessenek hamarosan a sebtében megvetett kerevetekre. Lassan ki-ki kibontakozott a társaságból, akadt aki már megfontoltan hunyni indult, egy rész a friss levegő felé húzott egy asztalt, s bőszen kojtoltak a folyosó végében álló főbejárat előtt; mások nagy csörömpöléssel nekiláttak az éjszakai mosogatásnak, még szerencse hogy ilyenkor a másnap nem teszi túl kényessé a bandát annak eredménye iránt.
Hogy mikor lépett le a színről, végül is nem tudom, nem is igen foglalkoztam vele, nagyon belebonyolódva valami végeérhetetlen fejtegetésbe csak valami homályos háttér-heherészés jutott el néha a tudatomig.
- Gyere már és segíts, állítsd le… nem tudunk aludni tőle!
A csajoknak igazuk volt, ekkor már az ágyak nagy része foglalt volt, de a töksötét szobából csak az ő hangját lehetett kihallani, némiképp összefüggéstelenül és sűrű, enmagának szóló kacarászások közepette magyarázott valamit vehemensen a rá cseppet sem kíváncsi nagyérdeműnek.
- Állj már le, hallod?
Egyre több ágy felől több mint ingerült hangok jutalmazták az éjjeli produkciót. Hogy egy konkrét éjjeli is elkelt volna, az csak lassan esett le, némi bizonytalan nadrágsuhogás után egy kis csorgás, s további jutalom kuncogások jutottak el az ajtóig.
- Ne már …zdmeg, töröld föl!
- Vigye már ki valaki!
Mint ajtónálló, és még talpon álló, nyilván nekem szólt a „valaki”, beléptem hát, és rövid huzakodás kezdődött a hálóterem elhagyása körül. Értelmes szó felőle ekkor már nem jött, de nyilvánvaló volt, hogy kicsit túlpörgette a korán kezdett szeszelés, s nagyon ragaszkodna nehezen megszerzett zugához az ágyak közti setétben. Mit volt mit tenni, felnyaláboltam, s csak mikor már felemeltem forró testét, akkor tudatosult bennem, hogy az előző, eléggé el nem ítélhető művelethez nem csupán a nadrágjától szabadult meg, hanem az alsótól is, mindenestül.
Az egyik jótét lélek felmosóért slattyogott, én pedig azon gondolkodtam, hová helyezzem biztonságba, ahol se meg nem botránkoztat senkit, se további bonyadalmat nem okoz, ha nem csillapul az alkohol hatása. Végül az üres terembe vittem át, amit egyébként tornaórákhoz is használhattak a csarnok nélküli kis falusi suliban; erről árulkodott a levegőben folyton lebegő porszag, ami nagyrészt valószínűleg a sarokban felhalmozott tornatermi matracoknak volt köszönhető. Vödrös segítőm magam után kurjantva két matarcot a terem közepére húzattam vele, az alvós szobából magamhoz ragadtam még egy pokrócot, s terhemet óvatosan letéve gyorsan betakartam vele. Reménykedtem benne, hátha mostmár lecsihad.
- Nem jössz ki még egy cigire?
Kióvatoskodtunk, végigvártam amíg elszívja az utolsó szálat, aztán a lassan beálló csendben behúzódtam, hátha „helyzet van”, amit el kell hárítani.
Hát nem így gondoltam.
Az alkohol még mindig dolgozott benne, de a korábbi heves szóáradat átalakult valami monoton zsolozsmává, jórészt már érthetetlenül, s egyre halkulón, ami azt ígérte, hogy hamarosan végre én is lepihenhetek. Kihúztam még egy szőnyeget kicsit távolabb az ő kettőjétől, s leheveredve két dologra jöttem rá villámgyorsan. Az egyik, hogy iszonyú szomjas vagyok, s nyilván ezzel szoros összefüggésben azt is, hogy rajtam sem múlt el nyomtalanuk az alkohol hatása… Ahogy vízszintesbe kerültem, olyan pörgés-forgás kezdődött, amit csak az ismer, aki igazán komolyan és mélyenszántón képes keresni valamit az üvegekben. Gyorsan felültem, közben arra gondolva, hogy vak vezet világtalant, én vigyázzak valakire, aki magam is majdnem segítségre szorulnék.
Az utcai lámpák gyér fénye finoman átsütött a fehér függönyökön, a padlóvax és a tornaszőnyegek műanyagának illata betöltötte a termet. Rövid nézelődés után rájöttem, hogy a világ ülve is tovább forog, ráadásul a gyér fényben fókuszálgató szemem is mintha egyre inkább Dali képekre emlékeztető formákra állna rá, gondolok itt az elfolyó időre és hasonló szürreális látomásokra. Bamba mélázásomat kis betegem törte meg, aki egyszercsak szintén homorított egy rettenetest, s mintha egy gombot nyomtak volna meg rajta, újra kezdte az aktivitit, szövegelést és vergődést. Próbálva elnyomni az újra egyre erősödő motyogást, megkíséreltem újra betakarni, de sziszifuszi küzdelemnek bizonyult, akárcsak a csitítására szánt pisszegés…
Egyszerre fura új ritmust vett fel vonaglása, amit egy pillanatig fel sem ismertem. Nocsak – gondoltam -, miből lesz a cserebogár? A takaró leple alatt jól felismerhető ritmikus pumpálásba kezdett, kerek fenekét egyre emelgetve, s reménytelen kereső mozgással derítve fel a szőnyeg minden zugát. Nem lesz ez így jó… Hogy közben nincs rajta alsó, az már csak akkor jutott eszembe, amikor újfent megpróbáltam lefogni, mielőtt mindenkit felzargat nagy vehemenciájával.
Ahogy megérezte közelségem, hihetetlen erővel felküzdötte magát a mellkasomig, az arcomba szuszogott, s közben egyre mondta a magáét, két karja hol bizonytalanul csapkodott, hol szorosan körém fonódott. Nyilvánvaló volt, hogy nem kapcsolatot, csak kapaszkodót keres… s az este végzetszerűen és végérvényesen más fordulatot vett, amikor meg is találta. Pillanatnyi csöndjét és megnyugvását arra használtam ki, hogy én is megtegyem amit ő, amit egy borzasztó szusszanással jutalmazott. Nem tudom hogy utólag védem-e meg magam vele, vagy akkor és ott tényleg úgy történt, de isten látja a lelkem, sosem gondoltam rá „úgy”, már csak a mégoly minimális korkülönbség miatt sem. Megnyugtatni szerettem volna? Ma szeretném ezt gondolni egykori magamról. A hely és a helyzet közepette azonban önkéntelenül viszonoztam amit megkezdett, s legnagyobb meglepetésemre egy gyöngéd, de mégis határozott kis kéz vándorolt a tarkómra, és irányította azt lefelé.
Mit mondhatnék? Mit mondhatnék arról, ami egyszerre volt iszonyú bűn, és csodálatos ajándék? Az íze olyan volt, mint amilyen csak a nagyon hamvas ártatlanságé lehet, a frissen mosott ruha és a mosdás illatát hordozta, s bizony fejlett volt, nagyon is fejlett… s talán nem is oly ártatlan. Két fürge kéz bújt az anyagba, majd tolta-húzta le türelmetlenül a boxert rólam, s szinte szünetet sem tartva már a pólót kezdte el lefejteni. Önkéntelenül fejtől-lábtól fordulva hevertünk, s mohón igazított térdelő pozícióba, hogy jobban hozzám férjen. Odaadón tettem a dolgom, s lassan tényleg megnyugodott, elégedett kis szuszogásokkal közvetített a „másik oldalról”, mohón fedezve fel minden felfedezhetőt. A halk csöndben csak néha pattant egyet valamelyik ablak alatti radiátor, így aztán szinte puskalövésként hatott, amikor egyszercsak nagyot csapott légtornászkodó hátsófelemre. Ohó, azért ne tévedjünk már ilyen nagyot, kis barátom! Félretolva kezét sikerült a következő csapást elhárítani, de perc sem telt el, s máris újra csattan a tasli…
Elfordulva elzártam előle a lehetőséget a további csapkodásra, miközben éhes szájjal keresett újra. Megöleltem, érezve a kalimpáló szívet a mellkasában, s fuldoklóként ölelt vissza, nyakamba fúrva fejét, kis nyelvével cirógatva mindent amit ért. Kezemmel gyönyörű hófehér hátsóját simogattam, s amikor olyan helyre siklottak ujjaim, magától értetődően kuporodott le elém, felkínálva magát további beható vizsgálatra. Felderengett, hogy milyen egyszerűen, készségen vette fel a térdelő pozíciót, de utólag rájöttem már, hogy inkább csak valami animális behódolás volt ez, nem a gyakorlat megnyilvánulása…
- Följebb…
Nocsak, hát annyira mégsem lehet magán kívül, hogy nem lenne képben mit szeretne… Én viszont annál erőteljesebben kezdtem érezni a korábbi dorbézolás nem kívánt hatását.
- Na…
Hát mondani mondhatod, attól még nem lesz könnyebb… Valahogy úgy éreztem, hogy egyre jobban szertecsúszik az addig biztosnak hitt világ. Most folytassam vagy mi legyen? S mi lesz majd holnap reggel? Nem használt az ügynek az előzőleg az agyba döntött szesz, így még nehezebb volt döntésre jutni. Hogy ő már megtalálta a békéjét, azt a markomon érzett nedvesség jelezte, s ahogy kusza mozdulatai egyre kisebb amplitudóval jártak testemen. Hát ezt megúsztad…
A halvány fényben csöndben feküdt, íves hátát a két szőnyeg közti résbe feszítve, miközben hagyta hogy sima, virágszirom-puhaságú hasán fejeződjön be az én éjszakám is. Mintha már nyoma sem lett volna a korább részegségnek, csodás tiszta pillanatban néztem a bizonytalan körvonalakat, és hallgattam az elégedett fújtatást. Vagy mégis az alkohol győzött? Az utolsó képek amikre emlékszem, hogy betakargatom újra, mintha vissza akarnék térni valami olyan pillanathoz, ami már nem lesz visszahozható, meg hogy a boxerem keresem a szőnyegek mögött a sarokba hajítva… De nem is biztos hogy ez volt a vége… vagy hogy mindenre emlékszem az azt megelőző órákból.
Egy biztos, vannak történések és pillanatok, amik sarokvasként forgatják a világot az emberrel, vagy még inkább tükörként, felcserélve egyetlen lépésben a jobbot a ballal, a fentet a lenttel… a biztost a bizonytalannal. A dolgok, amik ezután történnek, vagy közvetlen következményei ennek a láncnak, vagy nem – egy biztos: ekkor kezdődtek.
Másnap aztán elmúlt az alkohol mámorító hatása. Sajogó fejekkel ébredtünk és az ilyenkor szokásos amnéziától eltérően mindketten emlékeztünk az elmúlt éjszakára. A felkelő nap aranyló sugarai szűrődtek csak be a szobába. A reggeli ébredezés csöndjét Zsolti szavai törték meg:
-Hogy érzed magad?
-Fáj a fejem.
-Az enyém is, ne félj!
-De én ,,arra” lennék kíváncsi. Ami tegnap történt.
-Én most más emberként ébredtem Zsolti. De még most is kiráz a hideg a tegnapi emlékektől. Teljesen elbizonytalanítottál, lelkivilágomba belegázoltál. Egyre csak kérdezgetem magamtól, hogy most meleg vagyok?
-Ezt neked kell eldöntened. Tegnap hamar ,,elmentél” és nem egy csaj volt rajtad.
-De én még most is kívánom a csajokat, egy szép formás, sportos csajt.
-Engem vajon kívánnál?
Zsolti kérdezte remegő hangon, de szavakba önthető választ nem kapott tőlem. Ezt a kérdését mélyen a szemembe szegezve tette föl. Abban a pillanatban nem tudtam válaszolni. Kényes témájú beszélgetésünket Zsolti édesanyja szakította meg újfent. ,,Gyertek reggelizni gyerekek, hasatokra süt a nap!” De minket nem a reggelizés érdekelt, hanem a gondolataink. Bennem egy olyan válasz körvonalazódott, melyet talán magam sem tudok sohasem szavakba önteni. Zsoltiban pedig óvatos és szomorú kíváncsiság lappangott, láttam rajta. Az egyik válasznak örülne, a másiknak nem. Az egyik válasznak tán én is örülnék, a másiknak tán én sem. Láttam őrajta, hogy legszívesebben hozzámbújna ismét. De józanságának visszatartó ereje ezúttal erősebbnek bizonyult. Gátlásaink alighanem ismét a régi kerékvágásban voltak. Agyam minden erőforrásával a tegnap történteken zakatolt. És – immár józanul – el kellett ismernem, el kellett fogadnom magamban a tényt, hogy a tegnap este csodás volt. Jól éreztem magam és igen, valóban egy fiú kényeztetett és nem egy csaj. Ezen a ponton egyfajta megnyugvást tapasztaltam és egy választ is kaptam. Legjobb barátomhoz szóltam:
-Ülj ide mellém légy szíves!
Zsolti meg sem mozdult, pedig tekintetén láttam, hogy értette a kérésemet.
-Nem kell, hogy melléd üljek, mindent elárul az arcod. Megkaptam a választ, amit félve vártam. Barátságunkra esküszöm, hogy többet nem érek hozzád, nem nézek rád úgy.
-Zsóóótii, ülj már át ide!
Szóltam rá erélyesebben és az arcán ekkor döbbenetet láttam. Lassún felállt az ágyról és leszegett fejjel felém lépett, majd leült az ágyam szélére, de sehol sem érintkeztünk. Pár másodpercig néztem rá, majd kezeimmel arcának két oldalát fogtam át. Ajkaimmal közelítettem az övéihez, én előbb húnytam le a szemeim, és mint utóbb kiderült, ő nem csukta be őket. Félreérthetetlen mozdulataimat mintha közvetlen közelről szerette volna követni. Ajkaink összeértek egy röpke pillanatig. Igen, én nyomtam a szájára egy apró csókot. Mikor eltávolodtam, kikerekedett világosbarna szemeiben láttam, hogy egycsapásra minden megváltozott. Vidámságán nem tudott és már nem is akart uralkodni, arcára széles mosoly ült, szemei ragyogtak akár a gyémánt, lelke szárnyalt, még ha azt emberi szemmel nem is láthattam. Majd így szóltam:
-A tegnapi csodát, amiben részesítettél minden nap át akarom érezni újra és újra!
-Hát igaz lenne, mégsem reménytelen?!
-És úgy akarom átérezni Zsolti, hogy te is ezt érezd, amit én!
-Én tegnap is ezt éreztem, nekem az elég volt. Semmit sem kívánok tőled Balázs!
-De én igen! Kívánok! Téged!
Zsolt szemeibe annyi öröm szorult, hogy a következő pillanatban oly erősen magához szorított, mint még soha! Ölelésében érződött a boldogság, melyet immár magáénak tudhat. Egy olyan boldogság ez, amit most már viszonoznak számára. Barátom ölelésében tán tíz perce is ,,senyvedtem”, amikor meg kellett szólalnom:
Eressz Zsolti, összeroppantasz.
Szorítása hirtelen oldódott és bűnbánóan bocsánatot kért. Mintha kiengesztelni akarna, sok-sok apró puszit ragasztott az arcomra. Ezen mozdulatai már engem is beindítottak. Viszonoztam az egyre csak hevesedő puszikat, melyek már átalakultak csókokká. Testem, lelkem és szívem is kívánta már ezeket a csókokat, visszafognom magam nem volt értelme tovább. Egy pillanatig megállt Zsolti és ezt mondta immár huncut vigyorral, kevés gúnnyal:
-Balázs, most nem csajokkal csókolózol! Hogy is van ez?
-Nem tudom, de qrva jóó! Ne szekálj már!
Egyre hevesedő akciónkat ismét Zsolti édesanyja szakította meg. ,,Fiúk, gyertek már! Mit vakaróztok annyit?” Ekkor a vehemenciánk lecsillapult, lassan eleresztettük egymást és mint két vidám tizenéves elindultunk reggelizni az anyai második hívószóra.
Idillikus pillanatunkat egyszer csak Zsolti édesanyja szakította meg. A meghitt varázs is elszállt egy pillanat alatt. Ajtón kívülről bekopogott és megkérdezte, hogy ,,Jól vagytok, gyerekek? Aggódó szavaira teljesen egyszerre azt válaszoltuk, hogy ,,Igeen, zuhanyzik a Balázs/Zsolti. A két keresztnév teljesen egybefolyt, mérnöki pontossággal egyszerre ejtettük ki. Anyukája kicsit nevetett az ajtó mögött, bizonyára a két név összeolvadásán. Ezen aztán mi is nevettünk, miután leesett, hogy egyszerre hazudtunk egy kicsit. Hiszen ,,elvileg” egyszerre nem lehet zuhanyozni. Majd anyukája zárta a párbeszédet, és a fiához szólt: ,,Jól van Zsolti, apáddal lefekszünk, már késő van. Ti is pihenjetek le. Az étkezőben van egy kis kekszes süti, kínáld meg a barátodat is! Jó éjszakát!” Majd elment. Mi ketten továbbra is ott álltunk a zuhanyzóban, fejünk felett folyt a víz. Csak néztünk egymásra. Végül bennem mégis inkább a döbbenet érzése győzött és egy lépéssel kiléptem a zuhanytálcából. Zsolti előbbi megnyilvánulása még mindig uralkodott felettem és nem tudtam hová rakni a dolgot. Utánam kapott és kérlelt, hogy ,,Nem menj!” Mivel a korábbi hidegzuhany az ő elméjét is némiképp kivilágosította az alkohol mámorából, így már izmaiba tudott némi erőt is kovácsolni és visszahúzott a zuhanyfülkébe. ,,Még nem is zuhanyoztunk rendesen.” Mondta, majd a tusfürdővel felsőtestem kezdte masszírozni. Tette ezt úgy, mintha ezt már százszor begyakorolta volna. Igazából semmi gyanús, vagy tolakodó mozdulat nem volt benne, de ez engem teljesen elgyengített, ezért is hagytam neki. Mellkasom után hol a nyakamat, hol a hátamat masszírozta, s dörzsölte bőrömbe a tusfürdőt. Teljesen átszellemültem, mikor is azt veszem észre, hogy már én is az ő felsőtestét fürdetem. Szótlanul telltek a percek, a víz csobogásán kívül egy árva hang sem hallatszott. Bizonyára már ,,tiszta hülyévé” válhattunk, mikor Zsolti elzárta a vízcsapot és udvarias kéztartással maga elé mutatott, hogy ,,Mehetsz.” el is indultam, ám egy gyengéd puszit megint kaptam az arcomra. Tán mintha egyfajta hála puszi lehetett, amiért ezt az élményt átélhette velem. Megtörölköztünk, majd én becsavartam a csípőmet, hiszen mégiscsak vendégségben vagyok, úgy illendő kilépnem fürdőből. Zsolti a hátam mögött állt, ő is törölközött, majd láthatta, hogy elkészültem, odalépett mögém és a fülemhez egész közel hajolva odasúgta: ,,Minden szót komolyan gondoltam, Balázs! Ne haragudj rám ezért!” és kezeivel a csípőmnél körben átöltelt és magához húzott gyengéden. Mondataiba teljesen beleborzongtam, betűinek kiejtésekor keletkező minden leheletét a fülemnél éreztem. Majd elengedett és elindultunk vissza a szobájába. Mondani semmit sem tudtam, egyre csak az járt az agyamban, hogy mit is jelent ez. Kicsit féltem is. Mi jöhet még? A hosszú zuhanyzás alatt az alkohol egy része már elillant belőlünk, annyira a falakat sem kellett támasztani útközben. A szobában is most már hamarább meglett az a kislámpa kapcsoló, ami pár órával ezelőtt még nehéz volt. Erőt vettem magamon és úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy a történteket át kell beszélnünk alaposan. Így megkértem rá, hogy üljön mellém a heverőre. Ezidáig mindketten a saját ágyunkon ültünk és a szőnyeget bámultuk, mintha abba lett volna írva a folytatás.
-Zsolti, a történtek nem csak a sör hatására jöttek elő belőled ugye?
-nem Balázs, ezek az érzések és vágyak már hosszú ideje bennem voltak
-de hát csajoztál a suliban, smároltál velük, meg amiket meséltél utána
-csak önmagamat és legfőképp téged csaptalak be, fele sem igaz az egésznek
-nem tudom mit kezdjek ezzel az egésszel Zsolti. Még most sem értem.
-hát de mégsem szaladtál ki a zuhanyzóból!
-most erre mit mondjak? Ledöbbentem, lefagytam. Gondolom észrevetted.
-észre. Meg kell kérdezzem, hogy okozott-e viszolygást benned ez az egész Balázs? Nagyon rosszul érezted magad? Mert nem akartalak megbántani, hidd el. De már nem bírtam uralkodni magamon. Nem bírtam ki, hogy ne érhessek hozzád, ne adhassak egy puszit.
-hát nem is tudom. Nem csak egy puszi volt… de… Viszolygást nem okozott és egy ponton jólesett, amikor fürdettelek. De nekem ezek teljesen új érzések.
-érzések?
-igen, azok! Csajjal ilyet még sosem éreztem.
-akkor talán nem reménytelen a helyzet. De most sem bírom megállni, de inkább megkérdezem. Kényeztethetlek még?
-úristen bammeg! Hogyan akarsz? Kicsit nekem ez így gyors volt, ugye tudod…
-jó, akkor nem erőltetek semmit.
-de mit szeretnél Zsolti?
-csak órákon át szorosan ölelni, simogatni téged. Aztán ha bármi ellenedre van, akkor ellöksz, vagy szólsz, oké!
-nem is tudom, ebben még semmi rossz nem lehet.
-oké
Ígyhát egyezséget kötöttünk, hogy bár engedek neki, de ugyanakkor féltem is, hogy mi lesz ebből így. Szobánk ajtaját belülről be tudtuk zárni, így a szüleinek óvatlan betekintését kizárhattuk. Viszont továbbra sem történt semmi. Zsolti nem szólt, nem cselekedett, csak nézett hol rám hol a padlóra. A szoba félhomályában láttam az arcán, hogy belső harcok dúlnak benne.
-mi baj van?
-Balázs, én nem akarok úgy hozzádérni, hogy te félsz. Nem akarom, hogy ez neked egy kényszerből tűrt valami legyen, csak mert a barátod vagyok.
-éppen azért engedem meg neked, mert a barátom vagy Zsolti! Senki másnak nem engedném.
-köszönöm!
Majd ezzel a lendülettel megfogtam a kezét és hasamra tettem. Több már nem kellett neki és be is indult. Eldőltünk a bevetett ágyon, én hanyatt feküdtem, ő pedig az oldalán, balkézzel fejét támasztotta, jobb kezével pedig mellkasomat, hasamat, oldalamat, vállamat, kezemet, mindenemet simogatta időtlen ideig. Tulajdonképpen nem is volt rossz. Puha kezeivel nagyon gyengéden simított végig minden részemen. Ami viszont feltűnt, hogy a melleimen a többi részeknél jobban elidőzik. Mikor már feltűnt, akkor így szóltam:
-látom ez a rész nagyon tetszik neked. Szememmel a mellemre néztem, mutatva, hogy mire is gondolok
-igeen, annyira jó tested van Balázs, nem tudom megállni
Majd még be sem fejezte a mondatot, már borult is rá ajkaival és mint aki napok óta nem étkezett, falni kezdte. Csókolgatta, puszilta, nyalogatta. Újra és újra. Hirtelen más testrészem nem is volt, csak a két mellem. Nyelvével a mellbimbóimat külön kényeztetésben részesítette. Valaki így tud rajongani egy testrészért. Ez egyben volt hátborzongató, de roppant kellemes érzés is. Időnként már be-becsuktam a szemem, de nem egy jó csajt, vagy korábbi barátnőt képzeltem el, hanem immár őt láttam és éreztem. Igen, egy fiút, aki engem kényeztet gyengéden és önzetlenül. Az erotikus ingereknek egy idő után már nem tudtam ellenállni és egyre jobban élveztem is a dolgot. Ez abban nyilvánult meg, hogy a levegőt mélyebben vettem, ezt már Zsolti figyelmét sem kerülhette el, majd így szólt:
-Balázs, ennyire jól esik amit művelek?
-Igeen, Zsolti! Nagyon jóó!
-Köszönöm!
Mondta igazán őszintén Zsolti. Végre el tudta engedni két mellemet, amikor arcával felém fordult és egy hosszú csókot nyomott a számra. Ebben a testileg-lelkileg felizgult állapotban nem bírtam magammal és mélyen visszacsókoltam neki. Nyelvünk találkozott összeforrt ajkaink ölelésében. Gyengéden csatáztak egymással, majd ahogyan testünk is ölelkezett, tán úgy ölelkeztek nyelveink is.
-Zsolti, nem akarom hogy abbahagyd!
-Nem fogom, ami jólesik neked, azt teszem csak
-Minden jólesik, tiéd vagyok!
A következő pillanatban ágyékom immár meredező árbócán egy óvatos érintést éreztem. Ő közben az arcomat kémlelte, hogy erre mi lesz a reakcióm. Keze nem mozdult, csak fogta, ami az imént keze ügyébe akadt. Arcomon egy enyhe mosollyal sugalltam felé, hogy jólesik. Zsolti csóközönei folytatódtak, állam alatt kezdődtek, majd a nyakamon oldalt folytatódtak. Végighaladtak egész felsőtestemen, immár a melleim nem kaptak akkora törődést. A forró puszik folytatódtak lefelé. Keze nagyon lassan elkezdett mozogni férfiasságomon, amikor is már azt érzem, hogy a puszik nem a felsőtestemet kényeztetik, hanem már lejjebb. A szoba félhomályában egy teljesen átváltozott arc ebben a pillanatban rámnéz, mélyen a szemembe. Arcán határtalan elégedettség és hála uralkodott. ,,Szabad, Balázs?” Kérdezte mégis inkább remegő hangon. ,,Szabaad!” Tudtam én is, hogy ezután már csak egy dolog következhet. De azt legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy maga a csoda fog következni. Meredő férfiasságom csúcsát gyengéd puszikkal kezdte kényeztetni. Lépésről-lépésre, fokozatosan haladt egyre lejjeb. Összeszámlálni sem lehet, hány csókot adott rá. Ajkainak gyengéd masszírozása már egész tetejét körülfogta. Haladt egyre mélyebben és mélyebben. Farkam teljes hosszában már ajkai között volt, mikor a csúcsán valami új, eddig nem tapasztalt gyönyörűséget éreztem. Nyelvével játszadozott, melytől izgalmam csak fokozódott. Immár nem akartam, sőt nem is tudtam visszafogni a gyönyör általi mély sóhajokat. Ettől Zsolti mégjobban megbátorodhatott. Kényeztető mozdulatait gyorsította, ezzel párhuzamosan izgalmam fokozta. Csakhamar kezdtem érezni egy bizsergést, melyről tudtam hogy csak egyvalamit jelenthet. Testrészemet, melyet egyész lényemmel együtt imádott, szüntelen kényeztette. Hamarosan ki is tört belőlem az élvezet, melyet csodának kell inkább nevezni. Csodának, mert a legjobb barátom csodásan vitte véghez.
Örökítőanyagommal teli nedűmet utolsó cseppig magában tartotta ez a fiú. Egy cseppet sem engedett kárba veszni. Vulkánkitörésem után lassan apadozó férfiasságomat még kényeztette, de én már semmit sem éreztem, nem láttam a kélyes gyönyörtől. Pár kósza, egyre halkuló sóhaj még el-el tudta hagyni tüdőmet, majd mozdulatlan feküdtem hanyatt az ágyon. Zsoltinak még mindig maradt ereje és egy hosszú puszit adott a köldökömre, majd jobb arcával hasamra borult és nézte arcomat. Éveken át tartó vágyakozásainak, sóvárgásainak ma este végre gyümölcse lett. Szelíd mosolyából lassan mozdulatlanná vált arca és szemei is kezdtek leragadni. Hosszú percek telhettek így el, mikor óvatosan feltápászkodott, izgalmából teljesen kifacsart férfiasságomra adott egy puszit és kiment a szobából. Pár perc múlva visszatért, leült az ágyam szélére, szorosan hozzám. Egyik kezével arcomat simogatta és halkan egyre csak azt ismételgette, hogy ,,Köszönöm!” Hátát simogattam, mikor éreztem, hogy hűvös a bőre deréktájon. Magam mellé fektettem. Nem tudtam immár ellenállni neki, egy erős belső késztetés azt mondta, hogy légy hálás, becsüld meg őt. Gondosan betakartam fázó testét, jó szorosan magamhoz öleltem, majd ezúttal én kezdtem el a fülébe súgni, hogy ,,Köszönöm, ez maga volt a nagybetűs csoda!” Erre ő arcát az enyémhez nyomta, és szótlanul átölelt. Pillanatokkal később langyos cseppet éreztem az arcomon. Kissé hirtelen mozdulattal arcomat felkaptam és rá néztem. Ismét Zsolti szemeiből a hála minden jeléül könnycseppek szöktek ki. A patakok útvonalát követve pár puszit adtam rájuk, Zsolti arcára. Mire a reakciója egy enyhe mosoly volt. Az eddigieknél még szorosabban öleltem magamhoz, kezeink a takaró alatt találkoztak, s összekulcsolódtak. Álmosság már mindkettőnknél erősebb volt, és szemeink egyre hosszabban ragadtak le. Így szenderültünk mély álomba, mint két igazi jóbarát, kik csak most váltak igazán mély, elszakíthatatlan barátokká, testvérekké!
Köszi a választ. Kár hogy a fotós haveroddal nem volt semmi. Olyan ígéretesen indult a történetben :) Egyébként jó volt az utolsó is. Lehet ezzel is kellene foglalkoznod, hogy ilyen sztorikat írsz :) Üdv.
A múltkori ,,Tamásos" minden betűje igaz volt, az velem történt. Az ,,Ádámos" sajnos csak kitaláció. De maga Ádám létező barátom, csak sosem közeledhettem felé. Ígyhát válaszolok, a fotós haverommal semmi sincs sajnos.
Ez a mai teljesen kitaláció, délelőtt írkáltam össze a két órás IC-utamon. A Balázs én vagyok tulajdonképpen, csak kiszínezve.
Ezek megtörténtek veled? Vagy jó a fantázia? Csak azért kérdezem mert mindig más pasiról írsz. Én várnék valami összekapcsolást. Izgalmasabb lenne ha egy szál folytatódna. Pl engem érdekelne hogy mi lett a fotós haveroddal. :) üdv.
Zsolti barátommal a középsuliban töltött 4 év alatt jó barátságba kerültünk. Sok-sok személyes titkot, élményt megosztottunk egymással. Sok időt töltöttünk egymással szabadidőben is. Természetesen a csajos élményeket is mindig átbeszéltük. Kinek mennyi volt, meddig tartott, meg a piszkos részletek is ugyeh.
Elérkezett a ballagásunk napja negyedik évfolyam végén. A ceremóniák után egy kósza ötletet feldobva meg is egyeztünk abban, hogy a délutánt valahol egy csehóban töltjük, leisszuk magunkat ameddig jólesik. Így is tettünk, de inkább egy viszonylag színvonalas helyre ültünk be a kisvárosban, ahol egy pizzát felesben elfogyasztottunk, majd erre jött pár sör, arra meg még több. Ő vette észre már a dolgot, hogy elég kellene legyen, mert jó lenne épségben hazajutni. Ígyhát mondta, hogy több sör nem kell, inkább a számlát kérjük. Nem nagyon ellenkeztem, fizettünk és a világ már forgott velünk. Így indultunk hazafelé, az egyenes nem mindig volt egyenes. Hol ő dőlt nekem hol én. Vidámságunkban egymást a vállaink felett ölteltük át. Talán ennek is köszönhető, hogy hol egyikünk, hol a másik nem rogyot össze. Valahogy mintha tudat alatt ilyenkor ráérezne az ember a másikra, és kicsit erősebben meglöki, hogy ,,héé ne ess össze”. J Útközben aztán mindenféle érett, komoly dolgokról beszéltünk. Munka, továbbtanulást stb. Előkerültek viszont finomabb témák is: Minthogy ki meddig tudja visszatartani az elélvezést, kinek merre görbül stb. A hülyéskedés közben azért olyasmit is megbeszéltünk, hogy a barátságunk nem ér véget a mai ballagással, bármerre sodorjon is a továbbtanulás, vagy a munka. Egyszóval az élet maga! Én vidéki bejáró voltam huszon valahány kilométerről, ő viszont a városban lakott. Tángálódásunk közepette ajánlotta fel, hogy aludjak nála nyugodtan, ahogyan erre már volt is precedens a történelem során. Persze tiltakoztam – gátlásokat levetve, megbátorodva a piától – hogy én haza tudok buszozni, nekem ugyan nincs semmi bajom. Még el is poénkodtuk, hogy ugyan már ne akarjon ,,felvinni szobára”, mert dákóm van, nem pedig…
De aztán csak fel-felhozta az ötletet, hogy épségben nem érek haza, mert részeg vagyok. Beletörődtem, meg be is kell vallani, hogy tényleg szerintem a buszon jegyet sem tudtam volna értelmesen megkérni, másodrészt pedig úgy bealszok a buszon, hogy kicsit tovább visz Isten tudja meddig. Útközben aztán mindenféle vidám, szerelmes, vagy épp szomorú nótát próbáltunk énekelgetni, hol magyar, hol angol, hol pedig érthetetlen világnyelven. Végül ,,faltól-falig” módszerrel a város utcáin csak hazataláltunk Zsoltiékhoz. Kertes családi házuk volt, amolyan ,,Kádár-kocka” jellegű. Megérkeztünk hozzájuk és az édesannya el volt hűlve, hogy ,,Hogy néztek ki gyerekek”? A ballagás kettőkor véget ért.” Valami nem hihető dologgal biztosan mentegetőztünk, de hát a vak is látta volna rajtunk, hogy mi az ábra. Kedves anyuka mondta, hogy menjetek aludni. Be is tereltük egymást a Zsolti szobájába. Már ismertem némiképp a járást, voltam náluk többször, józanul is. J De persze részegen az embernek a saját otthona is más tud lenni. A szobában két ágy volt, mert a húga kiskorukban ott aludt vele, ez volt a gyerekszobájuk. Közben felcseperedtek, a kishúgból is csaj lett, külön szobába költözött, ahogy ennek lennie kell. Mondta Zsolti, hogy ,,Nesze, ez lesz a tied”. Mutatott rá az üres ágyra. Nagyon nem kellett kínálni, lehuppantam rá, mert már alig álltam, forgott a szoba is velem. Tipikus májusi, ballagásos idő lévén szinte nyári meleg volt. Valahogy kihámoztam felső testem a zakóból. Úgy ahogy illik, ledobtam a szőnyegre. Zsolti valamit szöszmötölt az ő ágya előtt, vagyis kicsit föléhajolt. Alighanem a kislámpa kapcsolóját kereste. De hát ilyen állapotban nehézkesen ment. A póz kicsit félreérthető volt, úgy nézett ki, mint aki a farkát keresi. Én ezt ugye hátulnézetből láttam csak. Oda is szúrtam neki poénból, hogy a dákódat elhagytad a ballagáson, mit keresed… Reakciója csak egy szolid ,,Hahaa!” volt. Percek múltán csak meglett a kis kapcsoló az ágy sarkánál. Akkor megint beszóltam, hogy ,,Naaa, meglett a farkincáád Zsóóti?”. Részeges, gúnyos akcentussal. Erre föl piától belassult tipikus mozdulatsorral, de mégis határozottan kiegyenesedett, megfordult felém és az ünneplős nadrágot letolta felső combig, majd a boxerból kivette a ,,csomagot”. Bal kezével a nadrágszárat tartotta, jobb kezével meg ,,azt”, őt magát meg a jóég tudja hogy mi tartotta és miért nem dőlt el. És mutogatta, hogy ,,Bazdmeeg itt van, nem hagytam el. Elhiszed?”. Csak néztem, hogy úristen, mit művel itt. Aztán csodálkozósan azt mondtam, hogy ,,Jaja látom ám, mert áll a pöcsöd Zsóóti!” ,,Micsodaa?” Aztán mintha eddig nem is az ő testrésze lett volna, észre sem vette, hogy áll a harci helyzet. Lenézett, közben imbolygott kicsit és így szólt: ,,Télleg bameg!” Erre összenevettünk mindketten, majd lassú, bizonytalan léptekkel közeledett hozzám. Én az ágyam szélén csücsültem, felállni már nem biztos hogy tudtam volna. Aztán kicsit meglökve leheveredett mellém egy ,,Jaaajh” sóhajjal. Következő pillanatban azt érzem, hogy engem matat ott lenn. ,,Neked meg nem áll bameeeg!” És vigyorgott, közben már bokáig lecsúszott nadrágokkal ült mellettem. ,,Elpoénkodtam, hogy rád nem is fog állni Zsóóti.” Ki tudja meddig tartott ez a kis játék, de aztán valahogy az én férfiasságom is mocorogni kezdett. Fiú közelében ilyet még sosem éreztem. Bizonyára annak volt köszönhető, hogy az ő rámarkolása érzéki volt. Hosszú, elnyújtott mozdulatokkal a nadrágon keresztül is kellemes érzést keltett. Tán a részegségtől volt, hogy a jobb keze nem mászott el az ágyékomról. Ahogy poénkodtunk, ő csak ,,ottfelejtette” a kezét. Eztán megszólalt: ,,Felállsz Balázs, feel?” Kérdezte cinikusan. Én nem értettem, és mintha nem is a merevedésemre értettem volna, adtam a választ: ,,Fel, mert le kéne zuhanyozni.” És próbáltam feltápászkodni. Fel is álltam az ágyról, de imbolyogtam. Majd ahogy az ünneplőn keresztül is kissé már meredező dákóm meglátta, csak egy ,,Óóóóó!” felkiáltás, széles vigyorral kísérve jött ki a száján. Mondom: ,,Mit óóó, gyere már zuhanyozni, bűzlünk a piától.” Megpróbált elrugaszkodni az ágyról de először, másodszor, sőt harmadszorra sem ment, visszaült, mint egy zsák. Dákóink aztán kezdtek lenyugodni, mert azzal voltunk elfoglalva, hogy a zuhanyzót hogy találjuk meg, hogy tángálódunk el odáig a szobából a lakáson keresztül. Valahogyan csak felhúztam, majd ő rámborult. Arcával a bal vállamra. És annit mondott, hogy ,,Mehetüüünk.” Persze ezt kimondani könnyeb volt, mint véghez vinni. Zsolti kilépett valahogy – perces küzdelmek árán – a már lecsúszott nadrágjából és alsójából, én viszont felöltözve zakó nélkül, de ingben voltam. Lefejtettem róla is az ingét, mégsem abban menjen fürödni. Tíz-tizenkét lépés lehetett a szobán kívüli folyosóból nyíló fürdőszoba, de nekünk 30-40 is lehetett. Azt, hogy mennyi időbe tellett oda eljutni, a fene se tudja. A folyosón aztán édesanyával találkoztunk, leteremtett minket, hogy ,,Hová lesz a séta? Miért nem alszunk már?” Amit persze sétának nem lehetne nevezni, mert kapaszkodtunk fogasban, a fali lambériában, meg az ajtószárfákban, mindenben. Ellenállóan persze odamotyogtuk, hogy ,,Zuhanyozni megyünk, mert kell. Tiszta hülyék akarunk lenni…” Nevetett édesanya egyet és legyintett, majd eltűnt, vagy mi tűntünk el a fürdőszobában. J Jóég tudja mit gondolhatott, hiszen a Zsolti majdnem meztelenül volt egy szál pöcsben. De ismervén hogy jó humorú, kedves asszony volt, nem firtatta a dolgot. Fürdőben aztán Zsolti megtámaszkodott a mosdókagyló peremében és csak állt imbolyogva. Én elkezdtem kihámozni magam a ruháimból, tán 5 perc alatt sikerült is. Ő meg cukkolt közben, hogy ,,Annyit kell rád várni, mint a menyasszonyra!” Válaszul csak egy ,,Jólvannaa!”-t kapott. Mikor sikerült meztelenre vetkőznöm, valahogy sikerült belépnem a zuhanykabinba. Matattam a vízcsapot, mivégre sikerült is megnyitni. De eleinte csak hidegvíz folyt, amely kicsit kijózanított, hiszen a fejemre ömlött a hidegzuhany. Zsolti csak röhögött és azt mondogatta egyre csak, hogy ,,Balfaaasz, balfasz!” Nahát, mivel kicsit már úgy éreztem, hogy ura vagyok a testemnek, kinyúltam felé, bal karjánál megragadtam és behúztam a fülkébe. Próbált lépkedni is, de a zuhanytálca peremében elakadtak a lábai. Melyeken egyébként az ünneplős cipő még mindig rajta volt. De ez érdekelt minket a legkevésbé! :D Végül is beesett, engem a falhoz lökött ő pedig mellkasával rám nyomódott. Mozdulni nem tudtam. A hidegvíz lassan csordogált ránk, még mindig nem akart a csőből a melegvíz megérkezni. Erre kicsit ő is élénkebb lett. Egymásnak fonódott pozíciónkból egyszer csak felnézett. Szőkésbarna, közepesen rövid haját a víz már ,,elmosta”. Rám nézett, mélyen a szemembe. Csak nézett, bámult rám, mintha valamit olvasna ki a szemeimből. Nem tudtam szólni. A következő pillanatban egy kissé vad puszit adott a bal orcámra csukott szemekkel. Miután ezzel az érthetetlen mozdulattal végzett, ismét mélyen rám nézett. Percek telhettek el, farkasszemet néztünk. Hirtelen azt látom, hogy szemei és velük együtt egész arca ismét közeledik felém. Majd egy csókszerűséget éreztem ajkaimon. Viszonozni nem tudtam, hiszen már-már meg voltam rémülve, a döbbenetről nem is beszélve. Ugyanakkor hihetetlenül jóleső érzés volt. Előtte addig csajokkal ilyen, de még csak ehhez közeli élményem sem volt. Abban a kis ellopott csókban annyi érzés, érzékiség volt, hogy hihetetlen. Ez az érzelmi töltet csak fokozódott, nem tudtam, nem akartam ellene tiltakozni. Akciónk folytatódott újabb percekig tartó mély szemezéssel, mikor megszólalt, hogy ,,Balázs, te vagy az igaz barátom!” Ezt hangsúlyosan kihegyezte az igaz szóra, és látszott rajta, hogy valóban komolyan is gondolja. Eztán valahogy bemászott – továbbra is cipőstül – a zuhanyzóba és gyengén, szinte érezhetetlenül két kezével a nyakamat fogta át és adott egy hosszú puszit a bal arcomra. Talán épp ez a szituáció hozta meg a kijózanodásunk, hogy tulajdonképpen mindketten felfogtuk már, hogy mi is történik. Viszont egyikőnk teste és lelke sem tiltakozott a dolgok ellen. Sőt, jóleső, meghitt pillanat volt. Melyről már inkább azt kívántuk, hogy ne is érjen véget. Majd végre meg tudtam szólalni én is: ,,Mi volt ez Zsolti?” -,,Szeretetem jele.” mondta. ,,De szájon csókoltál!” szegeztem hozzá kérdőre vonóan a szavakat. ,,Igen, mert nagyon szeretlek Balázs!” Jött az érzéki válasz és jobb kezét a nyakamról lesimította a mellemre valahol a szívem tájára. Majd világrengető megdöbbenésre azt látom, hogy bal szeméből egy könnycsepp indult meg arcán. Egy villanásra belém is ötlött, hogy talán csak a fentről érkező, lassan csordogáló – immár melegvíz – lehet az. De nem az volt, jól kivehetően a könny a szeméből indult ki, mielőtt a csepp kifolyt, könnybe lábadt a szeme. Az az egyébként gyönyörű szép, világosbarna szeme. Ezt eltéveszteni sem lehetett, hiszen centiméterekről figyelhettem arcát, szemeit. Reakcióm nem lehetett, nem tudott más lenni erre, minthogy: ,,Úristen Zsolti tee…?” Felismervén, hogy ő biza szeret engem és nem csak úgy, mint barátot, hanem úgy mint fiút. Ebben a pillanatban minden megváltozott. Barátságunk teljesen más pontra jutott. Érzések, végeláthatatlan gondolatok kavarogtak bennem. Közben a víz csak csordogált fejünkre, még mindig némiképp öszekapcsolódó testünkre. Isten tudja csak hány 10 perc tellett el ebben a fürdőszobában…
Nem koleszos történet, de koleszban történt... A középiskolával nyáron jutalomtáborba vittek bennünket, valahonnan csurrant nekik hozzá pénz, s sportteljesítmény meg tanulmányi eredmény alapján összeszedtek egy busznyi diákot, hogy had élvezzék a nyár első hetét a Balaton partján. Gondolom költséghatékonyság miatt, de a szállásunk nem a parton volt, hanem egy székesfehérvári kollégiumban, s csak nap közben mentünk le mindig Almádiig strandolni. Jókat ökörködtünk a vízben, leamortizáltunk néhány vízibiciklit, összevesztünk a kölcsönzőssel, átlógtunk a szomszéd üdülő "minőségibb"szolgáltatásai felé, szóval elvoltunk mint a befőtt.
A tábor jutalomtábor jellegénél fogva elég vegyes összetételű volt, minden évfolyam képviseltette magát, s a nagy suli miatt is az ürgék fele sem ismerte egymást. Vagyis néhányan persze igen, de a többséget legfeljebb látásból lehetett beazonosítani. Az egyik elsőévesen már korábban is megakadt a szemem, ami először főleg annak volt betudható, hogy meglepően hasonlítottunk egymásra. Persze ő egy évvel fiatalabb kiadásban, s mi tagadás, összképében sokkal csinosabb is volt mint jómagam. Barna haj, nagy, melegbarna szemek, a közepesnél s nálam valamivel alacsonyabb, arányos termet, de dacára annak, hogy nem a leggizdább kiszerelésű teste volt, valami párducszerű ruganyossággal és puhasággal mozgott; amit magam is megpróbáltam utánozni, nyilván a létező legsutább eredménnyel. S mindenekfelett olyan aranyos, huncut mosolya volt, ami már az óraközi szünetekben is messziről odavonzotta a tekintetet...
Óvatos visszafogottsággal örvendtem meg akkor, amikor kiderült, hogy a szálláson egy szobába kerülünk. Én is egy osztálytársammal álltam össze, és ő is hozta a sajátját, de mivel mind a "kisebbek" közé tartoztunk, így elég egyértelmű volt, hogy összemotyózunk az egyik négyágyasban a kollégiumban. Így legalább kimaradtunk a felsőbbévesek részeg tivornyáiból és a balhékból is, de nekem külön jutalom volt, hogy végre különösebb indok nélkül a közelében lehetek.
Első este persze már ment az ismerkedés, végiglátogattuk az ismerősök szobáit meg a lányokat, amíg a kísérő tanárok már az éjszaka közepén jóval túl meg nem elégelték, s le nem lőtték a dolgot, így mindenki visszahúzódhatott a saját körletébe. Mivel az ágyak emeltesek voltak, mi kétfelé osztályozódtunk, alulra kerültek az osztálytársak, s mi vele a két felső helyet foglaltuk el. Ha a szoba két szemközti falánál is, de legalább karnyújtásnyira egymástól. :) A beszélgetés egyre akadozott, s már a hajnal is lassan ránk pirkadt, mire mindenki elcsendesedett.
A következőnapokban elképzelhető, mennyire fent járhattam a fellegekben, s mennyire szenvedtem közben meglehetősen földi dolgoktól... Egész nap a strandon együtt voltunk, de persze sohasem kettesben, mindig a többi srác gyűrűjében. De legalább feltűnés nélkül és gátlástalanul lehetett tekintetet legeltetni, a nyáridő és a fürdőruhák aztán a legkevesebb részletet bízták már a fantáziára. Azóta is az egyik legszebb kép, amit őrzök, ahogy a vízből kijőve a finom ívű nyak alatt vékony lánca gyengéden a mellkasára simul, s ahogy az egyébként sem fakó bőr napról napra barnább formás vállain. Mondjuk a vele érkezett osztálytárs egy idő után szerintem levett valamit a dologból, néhány megnyilvánulásából mintha féltékenységet is kiérezni véltem volna - de ez persze lehet, hogy csak a saját féltékenységem kivetítése volt; miért vele beszélget többet, miért nem velem, s ő miért érhet hozzá büntetlenül a vízben véghezvitt nagy akrobatamutatványok és vízicsaták közben...
Este viszont csak az enyém volt, ha az ágy oldalléce felett átlestem, addig nézhettem az utcai lámpák beszűrődő fényében tökéletes tiszta profilját, amíg csak jól esett. Azt hiszem, akadt olyan éjszaka is, amin tulajdonképpen végig ébren is maradtam, csak hogy nézhessem, hogy közelről hallgathassam a szuszogását.
Hamarosan egyre közelebb jött a jutalomhét vége, s ahogy a napok viharos gyorsasággal teltek, egyre nagyobb szorongással gondoltam arra, hogy ez az idilli állapot már nem tart sokáig, s lehet, hogy nem is adatik meg többé. Nem nagyon tudtam mit kezdeni az érzéssel, arra pedig, hogy egyszerűen kezdeményezzek, és így lendítsem tovább a dolgot a hazautazásunk utáni időre, gondolni ugyan mertem, de cselekedetté ezt sohasem merészeltem volna váltani. Azt biztosan tudtam, hogy ha visszatérünk, az otthoni körülmények közt már sokkal nehezebb lesz feltűnés nélkül bármihez is fogni. Nem, szó sem lehetett egyfajta coming out-ról, a nagy iskolai közösség előtt sosem mertem volna akkor felvállalni kettőnk ügyét: nem is szólva arról, ami a legsúlyosabb kérdés volt, hogy vajon tényleg "kettőnk ügye" ez, vagy csak az én problémám mert ő aztán nem érez semmi ilyesmit. Mindketten tapasztalatlanok voltunk, s ő még nálam is fiatalabb, meglehet hát, hogy a sok pozitív jelzések vett odaadó mosoly, az ugratások és a vétlen érintések nem egyebek tényleg pajtáskodásnál.
Alighanem ez az őrlődés vitt el odáig, hogy utolsó esténken már nem elégedtem meg a csendes szemlélő pozíciójával. Addig-addig csüggtem a félhomályban a nyári melegben a takaró alól kikandikáló térd és formás lábszár látványán, meg a párnán (ó, hogy cseréltem volna azzal a párnával!) csendesen nyugvó angyalarcon, amely felől szinte érezni véltem a kilélegzett édes levegőt; hogy kezem lassan magától indult vigasztalásomra. Nem volt új a gyakorlat, persze, hiszen már több év nagy rutinja vezetett az öröm e magányos formája felé, korán értem és sokat tanultam már magamról. De az, hogy így többekkel egy légtérben, szinte érintésnyi közelségben végzem megszokott mozdulataimat, valami elképesztő elektromos töltéssel ruházta fel a szituációt. Kezdetben lassan, félve, a mozdulatokra finoman suhogó takaró minden kis neszét lefojtva fogtam neki a műveletnek, s közben le nem vettem a szemem az akció tárgyáról s egyben egyetlen, alvó "szemtanújáról". A takarót végül felgyűrtem az ágydeszkának, fedve ezzel ami fedhető, ha mégis buknám a dolgot legalább némileg takarjam a takargathatatlant.
Aki már átélt hasonlót, tudja: nincs az az óvatosság, amit meg nem tör az izgalom mindent elsöprő vihara, amint a hangulat forrósodik, s amikor a ritmus egyre közelebbi véget követel. A külvilág ilyenkor visszahúzódik, a véredények már a fülben is dörömbölnek, a légzés kihagy - s az ember óvatlanná válik, reszelős, nagy sóhajtással próbálja visszafogni a hangot, ami sokkal átütőbben kívánkozna elő, a mozdulatok kuszává válnak, a dolog lényege pedig sohasem volt ilyen szilárd, ilyen rugalmas, ilyen élő...
A művelet maradványait igyekeztem úgy egybeterelni, hogy reggelre kelve ne sok magyarázkodnivalóra adjanak okot, még ha a felszabaduló illatok előttünk, tapasztaltak előtt nem is hagyhattak kétséget az események lefolyása iránt. Épp itt tartottam s a takaró rendezésénél, amikor a szomszéd ágyon egy nagyon is éber szusszanás hallatszott... egy olyan kis sóhajféle, olyan belenyugvó, olyan, mint aki a megfordulást fontolgatja, de még igyekszik úgy csinálni, mintha álmában tenné. Mozdulatlanná dermedtem, s talán ebből a dermedtségből ébredtem fel közvetlenül hajnal után.
Mintha csak néhány perc telt volna el, mint ahogy tényleg nem is ugrott sokat előre az óra magányos ügykezelésem óta. A kora nyári reggelben már a hajnali óra dacára fényben úszott a szoba, s a fehér plafont bámulva próbáltam rendezni a rendezhetetlen belső káoszt. Oldalra fordultam, s az láttam, hogy már ő is felébredt: feje ugyanúgy süpped a párnába mint éjjel, haja kócos kis boglyában, de a szeme, az a ragyogó gesztenye szempár már nyitva. És ahogy a kedves, ragyogó szempárba, és az üdvözült mosolyba néztem, döbbenetesen világossá vált, hogy az éjszakai neszek nem maradtak hatástalanok; amikor nyugvópontra kerülésem után szusszani hallottam, az nem volt véletlen - ébren volt, csak hamukált a kis dög! :) Olyan gunyoros, kéjelgő vigyort kaptam jutalmul, ami immár félreérthetetlenné tette, csak hittem, hogy észrevétlen vagyok, s hogy tán azzal is tisztában van, mi váltotta ki éjszakai gerjedelmem. Lazán hanyatt feküdt, macskásan nyújtózva egyet ágyán, csupasz fél lábát kilógatta a takaró alól, majd felhúzta maga mellé, s hagyta hogy a vízszintesen beeső napsugarak még egy kicsit cirógassák felkelés előtt.
Nehéz volt hallani, ahogy a társak odalent ébredeznek, s nehéz volt az elpakolásra, meg a szoba körletrendjére összpontosítani, mikor olyan mágnes mozgott a közelemben, ami minden egyéb ingert és külső parancsot felülírt. Mélyeket lélegezve szedtem össze énem megmaradt darabjait, nem, nem méltóságot, vagy tartózkodást - világosan éreztem, hogy ebben az irányban a falak közül, amelyet magam köré építettem, egy ledőlt. S csak a jóisten a megmondhatója, ki jön be majd rajta.
3 évvel ezelőtt történtek az alábbiak, persze csak a fantáziámban. A pikáns részletek sajnos nem történtek meg eddig. Van nekem egy nagyon jó barátom, akivel már 6 éve ismerkedtem meg. Közös hobbink a fotózás, azon belül is a vasútfotózás. Ez a speciális hobbi rengeteg kirándulással jár országszerte. Ádám - a kis imádatom tárgya - egy 180 centi magas, 70 kilós, 25 éves fiú. Tömegében egy deka felesleg sincsen, mivelhogy úszással, bicajozással és TRX edzéssel tartja karban csodás testecskéjét.
2011-ben - egy verőfényes áprilisi napon - 3 napos fotózásra adtuk a fejünket Tamási környékén. Első nap, annak is a már-már nyarat idéző délutánján egy domb oldalában heveredtünk le. A köröttünk elterülő fű puha szőnyegként szolgált. Egyszer csak megszólal - angyalom - hogy rohadt meleg van, a nap is úgy tűz, mintha muszáj lenne neki és ezzel a lendülettel már rántotta is le magáról a sötétszürke pólóját, melyből rögvest párnát gyúrt feje alá. A következő pillanatban már könnyeden fekszik is a hátán. A nap sugarai már töltötték is enyhén barna mellkasának szőrtelen, szeplőtlen bőrébe az áldásos D-vitamint. Jómagam persze életem végéig is gyönyörködtem volna a látványban, de cselekedni kellett. Nagy belső harcok után - mégis erőt véve magamon - hasonlóképp leheveredtem mellé a fűszőnyegre. Épp oly messze csak, hogy ha úgy alakul, akkor egy ,,véletlen" mozdulattal érintőlegesen kézfejemet végighúzhassam a nap által már felhevített mellkasán. Újabb percek telltek el, fejemben ezernyi gondolattal. Nem szabad, ne tegyem kockára sok éves szoros barátságunkat, Istenem vajon mi lesz a reakciója. Észre veszi-e, hogyan magyarázom ki, és mi van, ha még tetszene is neki csoda fojtán.
Tán negyed óra telhetett el, mikor a kis belső ördög irányítani kezdte bal karom izmait. Most vagy soha! Hihetetlen óvatossággal megtörtént a mozzanat, a kezem végigsiklott a forró bőrén. Határtalan kíváncsisággal - de csukott szemekkel - ,,lestem" a reakcióját. A mozzanat után kicsit megváltozott a lélegzetvétele, ekkor álmos hangon halkan annyit mondtam, hogy ,,Nyújtóztam egyet, bocs!" már jött is a válasz: ,,Semmi baj, de mitől hideg a kezed, mikor meleg van...?" Nahát ekkor hihetetlen öröm fogott el, hogy semmi baj? ! De nem törhetett ki az öröm belőlem, inkább csak annyit válaszoltam röviden, hogy ,,Nem tudom." Hatásszünet következett. Majd Ádám halkan, de kissé kuncogva megszólal, hogy ,,Tedd a hasamra a kezed, nehogy megfagyj itt nekem ebben a 25 fokban!" Ki sem mondta az n-betűt, a kezem már ott is volt a pociján, ahogy kérte nagy meglepetésre. Ki tudja, tán szerencse volt, hogy a kezem valóban hideg volt. Ennek a furcsa véletlennek köszönhettem, hogy utána hosszú percekig a hasán érezhettem a kezemet. Ezt a számomra fontos pillanatot a világ összes kincséért sem cseréltem volna el. A nap szüntelen ragyogott tovább, kényeztetett minket. Bennem viszont megint ,,dolgozni" kezdett az a bizonyos kis ördög. De mégis inkább elfojtom, nem szabad ajtóstul a házba rontani - szokás mondani... Tellt-múlt az idő. Ádám egyszer csak felült és az okostelón a megfelelő applikáción megnézte a fotózni tervezett vonatot, hogy merre jár épp. Negyedórányira járt tőlünk, ígyhát kezdtünk készülődni. Mindketten póló nélkül, a nap mostmár hátunkat kényeztette sugaraival. Beállítottuk a fényképezőgépeinket, majd megérkezett a várt dízelmozdonyos tehervonat. Lefotóztuk, majd az előzetesen Pécsett lefoglalt kollégiumi szálló felé vettük az irányt. Az autóút ,,semleges" dolgokkal tellt, nem is igazán akartam semmi olyant tenni, ami egy kicsit is ,,kétértelmű". A szállásunkra 20 óra magasságában érkeztünk egy pizzériában elköltött kellemes vacsorát követően.
Második felvonásként természetesen következik az esti tusolás, mint a megfáradt nap végének i-betűjére felteendő pont. Önzően, de természetesen huncut udvariasságból ,,Nyugodtan menj előre." mondattal magam elé engedtem. Közben el-ellopott pillantásokkal a mindenütt kellemesen izmos testét lestem, amint levetkezett. Feszes boxeralsójából és a benne található csomagból persze nem láthattam semmit, mert ennek levétele előtt törölközőbe csavarta formás csípőjét. Zuhanyzást követően a kellemes klímájú szobába lépett ki a zuhanyzóból. Finom bőrét számtalan apró kis vízcsepp borította még, melyeken a szoba halvány megvilágítása mégis tükröződött. Az a fránya törölköző megintcsak a csípőjére volt csavaroda. Tépném róla le rögtön... Megszólalt megint a kisördög bennem. De természetesen cselekednem nem volt szabad. Tiszta boxerét így vette föl, még csak egy véletlen pillanatra sem lehetett látni semmit sem, amit én szerettem volna. Sebaj, végre lekerült a törölköző, így az alapjáraton lévő férfiassága domborulatát lehetett csak kivenni, majd egy férfias mozdulattal jobb kezével benyúlt és igazított a ,,belsőségeken" egyet. Beszélgettünk a nap eseményeiről, majd egyszer csak az ágyán találtam magam, amint a laptopján elemeztük, szerkesztettük a nap ,,terméseit". Engem már jobban érdekelt hogy megint közel lehetek fétisem hús-vér élő tárgyához, Ádám testéhez. Ő az ágyon törökülésben ült, én meg annak szélén. A délutáni kaland óta forrt bennem valami. Fortyogott bennem valami, ami egyre nehezebb teherként nyomta a lelkem. Barátságunk első napjától kezdve csaknem folyamatosan erősödött bennem ez az érzés. Tán most érkeztem el arra a pillanatra, hogy ezt a terhet levethessem, megoszthassam vele. 6 év őszinte barátság tán már elég lesz ahhoz, hogy az őszinte színvallásomat követően sem szakadunk el egymástól örökre. Nem keletkezik közöttünk áthatolhatatlan szakadék. Isten tudja csak, hányszor fogalmaztam meg a mondatokat, melyeket egyszer a tudomására hozok. Ígyhát erőt vettem magamon és félelmekkel teli lélekkel így szóltam, miközben a képeket szerkesztettük, vagyis csak ő szerkesztette. Én a színvallással voltam elfoglalva. ,,Szeretnék néhány komoly dolgot mondani neked." Közben nem mertem ránézni, de az illem úgy kívánta, hogy ezt mégiscsak a kedvesem szemébe kell mondani egyenesen. Ő csak annyit válaszolt, hogy ,,figyelek". Majd belekezdtem talán életem legnehezebb mondatába:
,,Ádám, én tiszta szívemből szeretlek úgy mint barátot, úgy, mint fiút."
Tekintete megakadt a laptop monitorján, felém fordította a fejét, két sötétbarna, láthatóan megdöbbent szemeivel rám nézett, s nem szólt semmit. Percek telhettek el, mikor a szemkontaktust lezártam, lenéztem a szoba padlózatára. Mélyen néztem magam elé, már-már azt latolgatva, hogy most rontottam el mindent. Tönkre tettem egy barátságot, többé már nem lesznek közös programjaink. Majd a sor fojtatódhatott egyébb, ,,világvége" jellegű gondolatokkal. A szoba félhomályában egyszer csak szemem sarkában megjelenik kétoldalról két kéz, melyek az arcomhoz értek. Csakis Ádám kezei lehetnek! Gyengéden arcomat megfogta, majd még ennél is gyengédebben a lefelé néző arcomat maga felé fordította. Még mindig nem mertem a szemébe nézni, ugyanakkor sejtelmem sem volt, hogy most vajon mi következik. Szívem úgy kalapált, mint még előtte sosem. Mintha órák tellettek volna el, pedig másodpercek történése volt. A következő pillanatban egy rövidke, hihetetlenül gyengéd, érzésekkel teli aprócska puszit éreztem jobb arcomon. Nem más, mint Ádám ragasztotta arcomra lelkének egy darabkáját, szívének egy kis lenyomatát. Ez a puszi gyengédebb volt a legoltalmazóbb, legszeretőbb szülői, anyai puszinál is. Ebben a pillanatban rettegésem átváltott határtalan megkönnyebbülésre, örömre. Egy hatalmas kő esett le szívemről, egy hatalmas titkot vetkőztem le, melyet ennél szebb végkifejlettel elképzelni sem lehetett. Eztán lecsukta a laptop fedelét, kiült az ágy szélére ő is, majd kicsit itt elbizonytalanodva nézett hol rám, hol a padlóra. Nem szólt, de láttam, hogy keresi a szavakat, akárcsak én egy fél perccel azelőtt. Végül csak erőt vett magán és megszólalt: ,,Ezt mióta titkoltad magadban, Kornél?" -,,Barátságunk első napjától." Fogalmaztam lényegretörően, más szavak nem jöttek ki a nyelvemen. Észrevehető döbbenettel az arcán így szólt: ,,Több mint hat éve már?" -Igen. Válaszoltam nagy sóhajjal. Következő pillanatban azon találom magam, hogy két kezével a hónom alatt átölel, magához szorít. Állaink egymás vállán, s így simogatta a hátam. Szavakkal leírhatatlan érzések öntöttek el, majd viszonoztam én is. Forró ölelkezésünk közben megszólal és a következőt mondja: ,,Nem gondoltam volna rólad, hogy így belémszeretsz." -Nem tehetek róla Ádám, minden porcikádat imádom. És most itt vagy a karjaimban, el sem hiszem. Ezt most azt jelenti akkor, hogy..." -Igen Kornél, azt. Vágott szavamba. Majd szorosabban magához ölelt. Ezen a ponton már nem bírtam magammal, de igazából nem is akartam már uralkodni cselekedeteimen. Gyengéden tolni kezdtem ölelkező testünket hátrafelé, mígnem ő az ágyra dőlt hanyatt. Kezeimmel a vállait fogtam meg, majd csókolgatni kezdtem a nyakát, majd haladtam izmos kis mellkasa felé. Minden négyzetcentiméterre többtucat puszit adtam. Édes, tűzvörös mellbimbóján külön elidőzve. Mellei között a köldökéig háromszög alakzatban épphogy kezdett pihésedni mellkasa. E háromszöget vezetésül használva jutottak el csókjaim köldökéig. Ennek mélyét nyelvemmel kényeztettem, mire össze-össze rándult kellemes felsőteste. Megállapíthattam, hogy itt bizony csiklandós. Nem kínoztam tovább, így továbbhaladtak gyengéd csókjaim férfiassága felé. Alsóját nem akartam ,,megbontani”, nem akartam elrontani ezt az isteni pillanatot. Egyik kezemmel azért gyengéden csak rámarkoltam, simogattam párszor. Megállapítást nyert számomra, hogy bizony vérkeringése hibátlanul működik odalenn is. Pusziözönjeimnek irányát megfordítottam és felfelé haladtam tovább. Közben egy kérdést tettem fel neki: ,,Ugye akkor te is...?" -Igen, Kori. Halkan jött a válasza. Eközben kezeivel a hátamat simogatta, melynél akkor jobb érzést elképzelni sem tudtam. Hosszú percekig kényeztettem felsőtestét csókokkal, s egyszer csak megállított, tenyerével megfogta az arcom kétoldalt, mélyen a szemeimbe nézett és így szólt: ,,Ma előhoztad belőlem is azt, ami hosszú évek óta lappangott. Sosem gondoltam volna, hogy egy fiú kényeztetését így tudom élvezni. Nagyon köszönöm neked Kornél! Mire én: ,,Ha tudnád, hogy milyen régóta vártam ezt a pillanatot, hogy 6 év viszonzatlan vágyakozása, érzelmei végre viszonzásra leltek általad. Még mindig nem hiszem el, hogy itt vagyok veled. Végre elmondhattam, bizonyíthattam érzéseim. Hatalmas terhemet végre levetted vállamról." ,,De akkor miért nem adtál jelzéseket? Én semmit sem vettem észre eddig rajtad, talán csak azt, hogy ritka bizalmas szintre került barátságunk az elmúlt évek alatt." ,,Nem mertem kockáztatni. Mi van, ha elutasítasz? Elveszítelek, és nem láthatlak többé. Előre nem tudhattam, hogy te miként reagálnál. Hiszen lassan bebizonyosodott számomra, hogy nekem – egy fiúnak – esélyem sem lehet nálad. Semmi jelét nem mutattad, hogy a fiúk felé kacsingatnál." ,,Hidd el énmagam sem tudtam eddig a napig. Elfojtottam magamban sokmindent, melyet te oldottál fel." Párbeszédünk végét azzal zártam, hogy megyek tusolni. Épp állnék fel az ágyról, mikor utánam nyúl, megszorít és visszahúz magához egy ,,Ne menj most!" felszólítással. Nem tiltakoztam, hanyatt fektetett és arcára elégedett, meghitt mosoly ült. Közben elkezdte simogatni férfiasan szőrös mellkasomat, hasamat. Lehúnytam szemeimet, hogy mégjobban átadjam magam az érzéseknek. Majd azt éreztem, hogy akjaim közelében egy langyos szuszogás jelenik meg. Következő pillanatban ajkaink egyesültek egy gyengéd csók következtében. Lassan, óvatosan csókolt rá számra, melyet viszonoztam is. E rövidke csók után megszólalt: ,,Mostmár mehetsz zuhanyozni." És huncutul mosolygott. Ezt a kis ajándékot nevetéssel köszöntem meg, majd mentem is. Zuhanyzás közben is még egyre csak azon jártak a gondolataim, hogy ez még mindig nem lehet igaz. Álmom vált valóra, melyről sosem gondoltam volna. Az este hátralévő részét immár teljes koncentrációval az aznapi fotók szerkesztgetésével töltöttük - egymás karjaiban, ágyban fekve. Megállapodtunk abban is, hogy semmit sem siettetünk egymás felé. A jövőben kell egymást felfedeznünk a saját tempónkkal.
