Ül a bogáncson a sárga csicsörke, félszeme lopva az égre tekinget, másik a földre pillog ijedten. Ám, hogy a zord ég hirtelen enged, s fellege nyíltán ömlik a napfény, éneke buggyan: csókot igérő, angyali tiszta, mennyei nektár! S a Temetőkert és a November hallja s nem érti: honnan e bízás, e hihetetlen lelkierő, a tél küszöbén is, e cseppnyi madárban?
Tegnap reggel alig nyitom ki az ablakot, odaesik a párkányra egy levél. Ejnye, ki küldte, ki hozta ezt a levelet nekem kora reggeli időben ?
Odamegyek, fölveszem. Látom, hogy egy száraz hársfalevél ez az én levelem. Szélpostás hozta, Tél apó küldte, ezt már csak elolvassuk, ha tudjuk.
Nem kell ahhoz pápaszem, látni azt úgy is, hogy megcsípte már a dér ezt a levelet. Olyan, mintha ezüst porzóval volna behintve.
Jövök már egész hadammal együtt! - ezt írja Tél apó a száraz levélen. - Előttem a hideg szél, a kemény fagy, velem a zúzmara, sarkamban az ordító förgeteg. Mentsd meg előlünk, amit féltesz, takard el, ami drága.
Nagyon emberséges ellenség vagy te, Tél apó, köszönjük is alássan a barátságodat, ámbátor hasznát nemigen vehetjük neki. Magunkfajta szegény embernek hátán háza, kebelén kenyere. Nincs nekünk egyebünk a kerek világon egy-két rózsafánál.
Az ám, a rózsafák! Azok teszik széppé a mi életünket. Rózsák lágy szirma simogatja el homlokunkról a kenyérkereső gondot. Rózsák árnyékában tanulunk nótát a fülemülétől. Rózsánál egyebet nem tudunk adni azoknak, akiket szeretünk. Még Pannika is elpityeredik, mikor elújságolom neki, mit írt Tél apó a száraz levélre.
- Apukám, én sírok.
- Már miért tennéd azt, édes-madaram?
- Hát mit csináljak egyebet, ha az a gonosz Tél mind elpusztítja a rózsafáinkat?
No hát, azért se pusztítja. Fogom a kertészollót, veszem az ásót, kapom a kapát - gyerünk, Panka, a kertbe!
- Mit csinálunk ott, apukám?
- Rózsafákat temetünk, Pannikám.
Szelíd bókolással fogadnak bennünket a rózsafák, mintha csak tudnák, mi járatban vagyunk. Nagyon megtépázta már szegényeket az ősz, levél nélkül maradt ágaikat csupa kolduskák gyanánt nyújtogatják elibénk:
- Segítsetek már rajtunk, édes gazdánk! Nincs már nekünk keresnivalónk ebben a szomorú világban. Nincs már dalos madár, nincs már enyhe szellő. Megdermed a harmat, nem tud éleszteni! Sápadt a napsugár, nem tud melengetni. Cudar télidőnek haragja közelget: rejtsetek előle, mentsetek meg tőle!
Azt akarjuk mi is, szegény rózsafáink. Azért nyesem le rólatok ezt a sok mihaszna hajtást, amely úgyse hozna már virágot. Azért ásom ezeket a gödröket, még ki is párnázom jó puha homokkal, hogy jobb fekvése legyen bennük letarolt fejeteknek. Azért hajlítom meg gyönge derekatok, gyöngéd vigyázattal, hogy meg ne pattanjon, gondos szeretettel, hogy nektek ne fájjon!
Rendre, sorra járjuk a rózsabokrokat, valamennyit megollózzuk, valamennyit meghajlítjuk, mindnyájának koronáját föld alá bújtatjuk. Jöhet már a Tél apó gonosz hadserege! Nincs már ág, amit letörjön, rügy, amit megdermesszen, bimbó, amit lepergessen.
Legutolsó ágán a legutolsó rózsafának megtaláljuk a legutolsó rózsát. Fáradtan ing-leng, bágyadtan mosolyog, s ahogy hozzáérünk, egyszerre szétomlik. Illata még egyszer betölti az egész kertet, szirmait táncra kapja a forgószél, s viszi szét a világba, ahány, annyifelé. Vidd, szél, vidd a rózsák gyászjelentését, vidd el mindenkinek, aki szereti a rózsát!
Nini, ahol vánszorog a tarka szárnyú folyosópille! Szállna szegény, de csak lebeg.
Előcsalta a haldokló rózsa illata, azt gondolja a bohó, megint kitavaszodott már.
Eredj csak vissza, jámbor pille, a tornác sötét zugába, tedd el magad télire! Istenhozzád volt az az illat, nem isten hozott. Nem ébrednek a rózsák, inkább most mennek aludni.
Aludjatok, álmodjatok, kertünk rózsafái! Mentül jobban üvöltözik sírotok fölött a tél, aludjatok annál jobban, álmodjatok annál szebbet. Álmodjatok a föltámadásról, álmodjatok a Pannika csengő kacagásáról. Álmodjatok üde lombot ifjú ágon, üde lomb közt ringó bimbót, s ha majd föltámadást hirdet a Pannika csengő kacagása, hozzátok el nekünk az ifjú ágat, az üde lombot, a ringó bimbót!
Volt egyszer egy takácsműhely, benne hét szövőszéken szőtt egyszerre a takács, akkora volt a szövőtudománya.
De ha jól meggondoljuk, nem is volt ebben semmi csodálatos, hiszen a Pók volt a takácsmester, a pókok meg úgy jönnek erre a világra, hogy már töviről hegyire ismerik a takácsmesterséget.
Egy napon a káposztapille kopogtatott be hozzá.
- Jó napot, jó napot, Pók mester! Neked is jó napot, kis káposztapille! - Látom, látom, sző kegyelmed...
- Selyemszövet kellene nekem is... Pilleruhának való jó selyem!... Minden lepke olyan fényes, olyan kényes, szivárványos, ragyogó, csak én vagyok ilyen szegényes...
- No, ezen könnyen segíthetünk! Hétszer hétféle csillogó selymem van... Mindből lehet pilleruhát varratni... A feleségem szépen varr... Olyan ruhád lesz, kis káposztapille, hogy a Pillangók Királynője sem visel különbet!...
Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.
Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón.
Libegett, libegett a kertben.
- Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! — szólt le a nap az égről.
- Rettentő! - komorodott el a lepke, - Megismert a nap! Nem elég díszes a pilleruhám!!!
Azzal visszaszállt a Pók műhelyébe.
- Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!
Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben:
- Válassz magadnak selymet... megvarrja a feleségem!...
Válogatott, válogatott a káposztapille, mire kiválasztotta a legtarkábbat, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha.
Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón.
Libegett, lebegett a réten.
- Nicsak, de kiöltözködött a kis káposztalepke! - nevetett le rá a kék ég.
- Rettentő! — komorodott el a lepke. - Rám ismert az ég is!...
Azzal visszaszállt a Pók műhelyébe.
- Takácsom, takácsom, én kedves takácsom, egy a kívánságom: szebb ruhára vágyom!!!
Hét szövőszéken szőtt a Pók, úgy felelt munka közben:
Válaszd ki a selymet... majd megvarrja a feleségem!...
Válogatott, válogatott a káposztapille. Válogatott három nap és három éjjel. Mire kiválasztotta a legcsillogóbbat, Pókné asszony már mértéket is vett róla, mire kifizette a selyem árát, már kész is volt a selyemruha. A legcsillogóbb pilleruha.
Hej, pomádé, parádé, karalábé! A káposztapille nem ismert magára. Hálálkodott a Póknak, hálálkodott a Póknénak, s kilibegett az ajtón.
Libegett, lebegett a tó felett.
- Lám, a kis káposztalepke!... — mosolyodott el a tó. - A ragyogásával akarja becsapni a világot...
Elszégyellte magát a káposztapille. Szégyenében visszaszállt a takácsműhelybe. Bekopogott az ajtón, de senki sem válaszolt a kopogásra, mert a Pók feleségestül elutazott ezüstös ökörnyálón.
A káposztapille levetette a csillogó pilleruhát, s odaakasztotta a kilincsre. Még most is ott van, ha el nem fújta a szél.
De azóta, ha bárhol lebeg a káposztalepke, így szól a nap, az ég, a tó:
- Nézzétek, milyen szép ez a kis fehér káposztalepke!
Ettem szőlőt, most érik, most érik, most érik. Virág Erzsit most kérik, most kérik, most kérik. Kihez ment a levele? Garzó Pista kezébe. Hej, rica, rica, hej, Pista te!
Ez a szőlő hegyen nőtt, hegyen nőtt, hegyen nőtt, Nálam van a keszkenőd, keszkenőd, keszkenőd. Én azt vissza nem adom Virág Erzsi, angyalom. Hej, rica, rica, hej, Pista te!
Csicseri, ficseri, Őszi szelek fúnak, Holnap, holnapután Indulhatunk útnak. Oda szép tavaszunk, Lombnövelő nyarunk! Búvik már a bogár, Sárgul a falevél. Elbúvik a nap is, Közeledik a tél. Hulladoz a rózsa, Isten veled, róna!
Csicseri, ficseri, Tudtok-e mind szállni? Fényes napkeletig Meg se fogunk állni. Messze van az, messze, Szegény vándor fecske! Erős-e a szárnya Minden fiókának? Se vége, se hossza A tenger habjának. Gomolyog a felhő, Isten veled, erdő!
Csicseri, ficseri, Mért is kell elszállni? Jaj, de nehéz is a Hazától megválni! Hogy bólogat rája Kertünk diófája! Járjuk be még egyszer A határt dalolva, Ringva ringatózzunk Bokorról bokorra. Tán vissza se térünk? Isten veled, fészkünk!
Bársonyosi erdőszélen, öreg makkfa hűvösében olyan jóízűt szundított a bársonyosi bíró malaca, hogy még a füle se mozgott.
„Ha te úgy, én is úgy" - gondolta magában a kis kanász, s ahogy a feje alá rakta a két tenyerét, egyszeribe úgy aludt, mint a tej.
„Ami neked jó, nekem is jó" - fohászkodott a nagy kanász, s ahogy az egyik fülét vánkosnak vetette, a másikkal betakaródzott, mindjárt úgy aludt, mint a juhászbunda.
Nincs is ebben eddig semmi hiba. Alvó malacnak nem kell éber pásztor. Nagyobb baj az volt, hogy a nagy kanász egyszerre akkorát horkantott álmában, amilyent még sose hallott az öreg makkfa. Meg is rázkódott szegény a leghegyéig, s éppen onnan a leghegyiből úgy ugrott ki egy makkocska a szakajtójából, hogy kipp-kopp, meg se állt addig, míg éppen az orrára nem pottyant a kismalacnak.
Ennek se kellett egyéb a jámbornak. Felugrott fektéből esze nélkül, s úgy nekiiramodott a világnak, hogy még tán ma is szalad, ha szélét nem érte. Fölugrott a kiskanász is, fölugrott a nagy kanász is: nem ért már az semmit, akkorára a hetedik határban volt a malac.
- Jaj, jaj - sopánkodott a nagy kanász -, nekünk is karikás ostorral mérik ma az ebédet!
- Ne félj, míg engem látsz - biztatta a kis kanász -, majd beszélek én a bársonyosi bíró fejével.
Reszketett a nagy kanász, mint a nyárfalevél, mikor a bíróhoz beállítottak, de bezzeg helyin volt a nyelve a kis kanásznak.
- Újságot mondok, bíró gazda.
- Újságot hallok, kis kanász.
- Tisztelteti bíró uramat a malaca, mert ő már nem jön vissza mostanában.
- Már miért ne jönne?
- Mert elment világot látni.
- Már miért ment volna?
- Azt mondta, nagyon szégyenli, hogy ilyen okos gazdának olyan tanulatlan legyen a malaca.
- Hej! - rikkantott örömében a bíró akkorát, hogy belerendült a faluháza. - No, ugye, mindig mondtam én, hogy nincs párja ész dolgában a bársonyosi bírónak! Lám-e, hogy még a malacom is megirigyelte tőlem!
- Úgy van biz az - erősítette a kis kanász. - Azt mondta a malac, hogy csak egy ember van, aki okosabb, mint a bársonyosi bíró.
- Ejnye, töröm a zúzáját annak a malacnak, ugyan ki lehet az, aki még énnálam is okosabb?
- Az iprityomi bíró. Azt mondta a kismalac.
- Hej! - kurjantott a bársonyosi bíró akkorát, hogy csak úgy repedezett bele a faluháza. - Hol az a hitvány malac, hadd lakoljon érte! Szaladjatok hamar utána, bársonyosi kanászok!
- Mennénk, gazduram, mennénk, csak előbb megabrakoltatnánk a csikókat, ha volna mivel - rázta meg a kis kanász az üres tarisznyáját.
De nem volt már az akkor üres. Kidagasztotta a bársonyosi bíró kis kalácscipóval, gömölyetúróval.
- Fussatok, fiaim, fussatok! Azt se bánom, ha térdig kopik a lábatok, csak a malacot visszahozzátok. Hadd mutatom meg neki, mit tud a bársonyosi bíró.
Szaladt is a kis kanász, futott is a nagy kanász egészen a makkfáig, kerek erdő sarkáig. Ott a tarisznyát fölakasztották az ágra, maguk meg alája feküdtek, úgy várták a déli harangszót.
- Haj, haj! - sóhajt egyszer a nagy kanász.
- Baj, baj! - mondja rá a kis kanász.
- Mi a baj, kis kanász?
- Unod magad, nagy kanász?
- Játsszunk vásárt, kis kanász.
- Azt se bánom, nagy kanász.
Fölugrik a nagy kanász, maga alá keríti a szűrét, rákuporodik, s csap olyan lármát, hogy belesiketül az egész erdő.
Én vagyok a gyolcsos tót.
Vegyen, öcsém, szűrposztót!
Bögrét, húgom, tálat, néni!
Ezt a bundát meg kell nézni!
Nincs több ilyen kalapos,
Csizma ilyen alapos!
- Ne hadarjon annyit, atyámfia - mondja neki a kis kanász -, inkább azt kérdezem: eladó-e a feje?
- Minek lenne az az úrnak?
- Cinegefogónak.
No, úgy megharagudott erre a nagy kanász, hogy leütötte a sapkát a kis kanász fejéről.
- Mért bántottál engem, hékás?
- É-én? - meresztgette a szemét a nagy kanász. - Mit tudom én, hogy ki ütött nyakon ebben a nagy sokadalomban. Tudod, tenger nép van a bársonyosi vásárban.
- Biz igaz az - csillapodott le a kis kanász -, hanem most már te légy a vevő, ha tele az erszény.
- Mit árul kend, komám? - kérdi a nagy kanász.
- Eladnám ezt a lovat, ha vennék.
- Szilaj-e?
- Mint a tűz.
- Kezes-e?
- Mint a bárány.
- Futós-e?
- Mint a szél. Jaj, jaj, már el is szalajtotta kelméd! Utána hamar, elejbe hamar, mert mindjárt kiszalad a világból!
Szaladt a szegény nagy kanász be az erdőbe a szilaj paripa után, a kis kanász meg ölibe vette a tarisznyát, lekuporodott vele a makkfa tövibe, s úgy behányta a kalácscipót gömölyetúróval, hogy öröm volt nézni, s mentől nagyobbakat nyelt, annál hangosabban biztatta a nagy kanászt:
- Szorítsd, nagy kanász! Hajrá, nagy kanász!
Mire a nagy kanász visszatért a lókergetésből, akkorára morzsája se maradt túrónak, cipónak. Szomorúan lógott az ágon a behorpadt tarisznya, s rossz volt hallani, ahogy zörgött benne az üresség, mikor hozzákapott a nagy kanász.
- Megrövidítettél, te gézengúz! - förmedt rá a kis kanászra.
- É-én? - vágott csodálkozó képet a kis kanász. - Hát már honnan tudjam én azt, hogy ki nyúlt a tarisznyához ebben a nagy sokadalomban? Tudod, tenger nép van ezen a bársonyosi vásáron.
Hanem ezt már csak úgy futtában kiáltotta vissza a nagy kanásznak. Ha a kis kanász kereket nem oldott volna, bársonyosi vásár tovább tartott volna.
Az ősz a betakarítás időszaka. A nyár érlelő melegében beérett gazdag termés fokozatosan pincékbe, vermekbe vándorol, s kamrák polcain sorakozik.
Közben gondolunk-e arra, hogy kincs rejtőzik a természet által adott minden növényi hulladékban és maradványban?
Adjuk vissza a földölének, s a természetben megújítva önmagát, meghálálja a gondos kezek munkáját. Komposztáljunk. Gyűjtsük össze a növényi hulladékot, maradványt, s bízzuk a természet időfalójára..., paripává varázsolja két év alatt. Kész, érett trágyává válik, s annak természetes tápereje a megújuló növényt,ígéretes termés lehetőségével jutalmazza.
" A komposzttelep helyét a kert egy félreeső, árnyékos, mélyebb fekvésű részén jelöljük ki... Rakhatjuk a földre, de áshatunk ennek 20-30 centiméter mély gödröt is. Célszerű, ha mindjárt két,.. gödröt tervezünk, lehetőleg egymás mellé. Az első évben az egyik megtelik, és a következő esztendőben ebben érlelődik a komposzt. Így a második évben már a másikba gyűjtjük a szerves hulladékot. Két év múltán az érettet kiszórjuk és az üresen maradt gödörbe gyűjtjük a harmadik évben.
Minden növényi maradványt vigyünk a komposzttelepünkre: a krumpli- és a narancshéjtól, a megromlott befőttől kezdve a kikapált gyomokig, a lehullott lombig.... Csak az erősen fertőzött növényi rész (levél, termés) és a tarack - mint nehezen pusztítható gyom - legyen kivétel.
A komposzt érlelésére is folyamatosan fordítsunk gondot. A melegebb nyári hónapokban, majd havonta forgassuk meg és szellőztessük át. A nyári nagy szárazságban tartsuk kissé nyirkosan, nehogy az érési, átalakulási folyamatok leálljanak. Ugyanezért a téli nagy hidegekben a komposzthalmot takarjuk be 10 centiméteres földréteggel. Kétéves érlelés után pedig használjuk fel úgy, ahogy az érett istálótrágyát szokás." Valló László - A Kiskertész
Madaras Néni Ősz Anyó barátnője, s persze láthatatlan, mint a tündérek, manók, óriások és más effélék - vagyis nagyon kell figyelnie annak, aki mégis látni akarja. Lerajzolni könnyebb, bár az sem könnyű, mert Madaras Néni furcsa néni. Elég, ha a külsejét nézed, a zöld kesztyűs kezét, amely kampós botot lenget (az egyikkel) és bőrtáskát lóbál (a másikkal). Kék harisnyanadrágos lábain nincs cipő. Talán azért, hogy be ne törje a házak tetejét, hiszen a földre nem lép soha: mindig csak a magasban jár. Léghajón érkezik, de azt sem kötné ki a világért sem - megparancsolja neki, hogy lebegjen csak a háta mögött. Na és a szemüvege, ahogy a fülére kanyarodik, az a csodás, piros keretes zöld szemüveg a zöld füleken, a csigákban göndörödő kék haj bozontjában! A régimódi barna kalap a lengedező dísszel már ráadás csupán, de elmaradhatatlan ráadás.
Madaras Néni láthatatlan, de sok jelből látható, ha jelen van. Először is a madarak, különösen a villogó szárnyú fecskék sorakozóiból tudjuk, hogy megérkezett.,. Vagy a kémények szürkén bodorodó füstcsíkjaiból, ahogy tekeregnek, tekeregnek, de végül egyetlen gubancba futnak össze.
Madaras Néni hírt hoz. A történetben, amit mesél, senki sem kételkedik:
egyetlen madár sem. A fecskék például! Ők a leghűségesebbek: csivitelnek, gyülekeznek, hallgatják Madaras Néni meséjét és megfogadják a tanácsát, indulnak délre, mind, mind, a fekete, a lila és a kék kabátos fecskék. A házak melletti öreg tölgyfa száraz, már hosszú évek óta lombtalan ágain is üldögél néhány kismadár, de ők nemigen hallgatják végig Madaras Néni intelmeit. Kíváncsiskodnak kicsit, érdeklődve nézik a csapatba verődő fecskéket, aztán: huss! Röpülnek lakmározni!
Nyár vége van, ősz eleje, a napsütés meleg, a levegő átlátszóbb, mint a nyári hónapokban bármikor, a verebek, rigók, cinkék és a többiek könnyen vannak. Nem gondolnak a télre, pedig ha eljön, ha fúj a szél és csikorog a fagy, nehéz a kismadár élete. Emlékszel, mi történt az egyik télen?
Délután öt óra volt. Sötét, hideg, szeles, fagyos délután. Hó mindenütt. Nyakamat behúzva siettem haza. Hát ahogy lépkedek, egyszer csak mit látok? Valami apró göröngy vergődik előttem... Göröngy?... Dehogy! Egy kismadár. Lehajolok és fölveszem, melengetem a tenyeremben. Cinege. Széncinege. Fekete sáv húzódik a hasán, kékesfekete a sapkája. Alig él. Mi mást tehetnék, hazaviszem.
Meggyorsítom a lépteimet és közben érzem ám, hogy mocorog a madár. Egyre erősebben ver a szíve, veri a tenyeremet, mint egy kis kalapács.
Aztán megérkeztem a cinegével - emlékszel? A félig fagyott cinege a meleg lakásban egyszer csak így csinált: huss! És máris fönn ült a könyvespolcon. Aztán a lámpa zsinórjára röppent, aztán az ablaknak, aztán a falnak, s végül rémülten leszállt a fikusz karójára. Fogjuk meg a cinegét, mondtuk; mert összetöri magát.
Gyorsan lekapcsoltuk hát a lámpákat és a cinege máris ott verdesett szíve kalapácsával újra a tenyeremben.
Mit tegyünk a cinegével? Ha kiengedjük, megfagy. A jó meleg lakásban átmelegedett, ha hirtelen kivágódik a fagyos éjszakába, az bizony a halál lesz számára - nem, nem, ezt nem szabad. Kerestünk hát egy kosarat, leterítettük valami lukacsos, ritka szövésű anyaggal és ez lett a cinege háza egy éjszakára. Kapott szalonnadarabkákat és dióbelet, tálkában vizet, hogy ne éhezzen és ne szomjazzon.
Másnap aztán elengedtük. Kimentünk az erkélyre, levettük a kosár térítőjét és a cinege újra így csinált: huss! És már el is tűnt a szemünk elől. Aznap nem volt erős hideg, délben a fagy is fölengedett, remélhetőleg a mi cinegénk is megmenekült.
Lehet, hogy a legközelebbi őszön, amikor újra fölhangzik Madaras Néni meséje, a cinege is gondolkodóba esik. Nem volna jobb, ha ő is elmenne? Gondolkodik, gondolkodik, de aztán marad. Hosszú volna neki az út. El is tévedne talán. És ha oda is érne, nem találná a helyét. Madaras Néni mesél, és a mondókája végén odasúgja hallgatóinak: „Jön a tél, fúj a szél, röpüljetek délre!" A fecskék, gólyák bólintanak és mennek. A cinege is bólint, de marad.
„… Csendes széllel fellegek terülnek, langyos, bús eső esik. A felhő napokra is megül, eső szitál, sár dagad. Reggelente hűvös, nyirkos pára leng.
A lomb megőszül: piros, sárga, barnára vált. Aztán megindul és hull egyre, egyre…
Fáradt szalmaszínű lesz a nád nyári zöldje, és a hűvös vizek mentén kifeslik a gyékény barna buzogánya. Az egykor Nap-virágos napraforgó száraz kóróvá aszik, a letarolt búzamezők fölött ördögszekeret kerget a szél…”
Valló László – A Kiskertész
*
A KÉT FORINTOS
Mikor éntőlem egyszer kis iskolás koromban azt kérdezte öreg tanítóm, hogy mi szeretnél lenni, azt mondtam rá:
- Forintos Gyurka.
- Hát aztán miért szeretnél te Forintos Gyurka lenni, mikor te Pajor Palkó vagy? - nevetett tanítóm.
- Azért, mert engem akkor szidnak meg otthon, ha nem tanulok,
Forintos Gyurkára pedig akkor haragszanak, mikor tanul.
Nem volt pedig ennek a fele se tréfa. Magam is ott voltam, mikor Forintos Gyurka eldicsekedett az apjának a szép írásával.
- Ezt nézze meg, édesapám. Azt mondta a tanítóm, olyan az írásom,
mint a metszés, lehet még belőlem íródeák is.
Kevély Forintos Gergely haragosan lökte el maga elől az irkát.
- Micsoda bolondság ez már megint? A Forintos Gergely fia nem
szorult arra, hogy betintázza az ujját.
No, akkor én nagyon szerettem volna cserélni Forintos Gyurkával, ráadásul még a nyeletlen bicskámat is neki adtam volna.
Hanem akkor nagyon megsajnáltam, mikor engem bevittek a városba tanulni, Gyurka meg otthon maradt malacot őrizni. Pedig még az édesapám is közbenjárt érte.
- Vétkezik kelmed, Forintos uram, hogy azt a jó eszű gyereket elfogja az iskolából.
- Elég az, ha írni-olvasni megtanult - dörmögött az öreg Forintos. - Ámbátor annak sem veszi semmi hasznát. Az apja hírből se ismeri a betűt, mégis megsüvegeli még a földesúr is.
S olyan kevélyen nézett apámra, hogy az arcába szaladt tőle a vér. Hanem azért csak úgy csendesen szólt:
- No, no, Forintos uram, senki se vallott még azzal szégyent, amit tud. A kelmed fia se lenne azzal kisebb ember, ha tudományt szerezne a gazdagsága mellé.
Ahogy így szót váltanak, éppen benyitott az uraság Gáspár hajdúja, nagy tisztességtudással. Forintos uram fölfújta az ábrázatát, s nagy leereszkedve kérdezte:
- No, mi jót hoztál, Gáspár?
- Ezt a levélkét hoztam Forintos uramnak. Tessék elintézni, tisztelteti szépen az uraság. De úgy, hogy már ebéd után ott legyen.
Forintos uramnak leesett az álla, de azért csak fölbontotta a levelet, s úgy tett, mintha olvasna.
- Köszöntetem a nagyságos urat, mondd meg, hogy ebéd után a magam személyében ott leszek.
Gáspár hajdú csak lekapta a fejét, aztán fölkapta az egyik kezét is, a másikat is, a szája elé tartotta mind a kettőt, de még úgy is kilátszott mind a harminckét foga, olyan jóízűt nevetett. Már a másik utcába is befordult, de még onnan is behallatszott a nagy jókedve.
Az öreg Forintos úgy megmeredt, akár a kapubálvány. Mi lelhette ezt a vén embert? Kivette a zsebéből az összegyűrt levelet, kisimogatta a tenyerén, forgatta előre-hátra, de csak nem tudott vele mire menni. Utoljára odaintette a fiát:
— No, tudós úr, most mutasd meg a nagy tudományod. Mi van ebben az írásban?
Gyurka majd a bőréből bújt ki örömében, ahogy a levelet olvasta.
- Arra kéri az uraság édesapámat, hogy hajtasson át hozzájuk egy lovat ebéd után. A városba akarnak menni, de megsántult az ostor-hegyesük.
Kevély Forintos Gergely a feje búbjáig elvörösödött, s olyan rengő léptekkel ment a belső szobába, mintha ki se akarna többet jönni. De kisvártatva csak kijött, s csöndesen megcirógatta a gyerek szöszke fejét.
- No, fiacskám, vedd elő a kalamárist. Van-e még benne tinta?
- Van, apám - mondta a gyerek, s csodálkozva emelte apjára a szemét.
- No, hozzad hamar, sebesen. Levelet írsz az uraságnak. Szépen engedelmet kérsz, hogy délután nem adhatunk lovat, mert nekünk is szükségünk van rá. Beviszlek a városba, beíratlak a nagy iskolába, hogy szégyent ne vallj, mint az édesapád. De így írd ám, érted-e, tudós kis deákom!
Iskolába kellett mennie a kendermagos cicuskának, és nem akarózott fölkelni neki. De résen volt ám a macskaanyó. Jól megrázta:
- Kelj föl, cica, mert már a hátadra süt a nap!
A kiscica azonban a paplan alá bújt:
- Nyau, nyau, anyácskám, hadd feküdjem még egy kicsit a bal fülemre is! Macskaanyó megharagudott:
- Micsoda? Ejnye, irgum-burgum, vaslapát! Hát azt akarod, hogy megint elkéss
az iskolából, és papírgaluskára marasszanak?!
Dehogy akarta ezt a kiscica. Szépen fölkelt, megmosdott, felkötötte a nyakkendőjét (mi tűréstagadás, egyéb ruhája nem volt), vállára vette a könyvestáskát, és útra készen volt az iskolába. Mielőtt eindult volna, illedelmesen kezet csókolt macskaanyónak:
- Jól viseld magad, cicuskám - mondta a macskaanyó -, hogy rossz bizonyítványt ne hozz haza karácsonyra!
A kiscica nem késett el a macskaiskolából, mert nem bámészkodott sehol útközben, s verebet sem kergetett. Az iskolában mindjárt beült a padba, Micuska és Macuska nevű cicuskapajtások közé, kivette a táskájából az ábécéskönyvet, és a leckét még egyszer jól átnézte.
Azután bejött a macska tanító úr, meghúzta a fülét. Macuska is csak tátotta a száját, amiért a sarokba állították a mihasznát. Hanem a mi kendermagos cicánk, az úgy felelt, mint a vízfolyás, amiért a tanító úr mindjárt belekapart számára a jegyzőkönyvébe egy „kitűnőt".
A leckefölmondás után jött az első tantárgy: a macskakaparás.
Minden cica elővette az irkáját, és beleírta azt, amit a tanító úr diktált.
Mikor elvégezték, a tanító úr sorra járta, és megnézte az írásukat. Egyiket megdicsérte, a másikat megszidta.
Micuskának azt mondta:
- No, teérted is hiába fizeti édesapád a drága tandíjat, soha nem tanulod meg tisztességesen a macskakaparást!
Macuskával sem volt megelégedve.
- Ez is macskakaparás, te pákosztos? - mondotta neki haragosan. - Hiszen
egyetlenegy „malacot" sem csináltál!
Ezzel beírt Macuskának egy szekundát a jegyzőkönyvébe. Bezzeg sírt-rítt Macuska erre. Hanem a kendermagos cicuska írásával annál jobban meg volt elégedve. Megveregette a vállát, és így szólt:
- Derék kiscica vagy! Ez olyan szép macskakaparás, hogy ilyet nem tud csinálni az a Pista se, aki nálatok lakik, és az első elemibe jár.
Aztán még sokat tanultak a cicák. Hogy kell fogni az egeret, hogy kell énekelni, hogy kell fára mászni, szóval mindent, amit értelmes macskának tudni kell.
Tíz órára a macskaanyók elküldték az uzsonnát a cicáiknak, és csöngetés után azt a macska tanító úr behozta a fogai közt: minden cicának egy egeret.
Hej, volt öröm! Csak Micuska és Macuska búsultak, mert ők ma nem kaptak uzsonnát. Ellenben a kendermagos cicuska dupla porciót kapott.
Uzsonna után megint szorgalmasan tanultak a kiscicák... Majd meglátjuk, ki visz haza jobb bizonyítványt; a kendermagos cicuska-e a macskaiskolából vagy pedig Pista az első elemi osztályból.
„Még nevető és vidám a kert. Szilva kéklik, alma piroslik a lomb között és megunt, kopott zöld burokját vetegeti a barna dió. Szőlővessző hajlik aranyló fürt alatt, és a szilvaillatú, sárga napsugárban megrészegült darazsak fürdenek. Hamvas kék szeder érik az árokpartokon, a vadrózsa csipkebogyós, súlyos bokra az útra kihajlik. Feketén bókol a bodza érett fürtje, fanyar, kék gyümölcsét őzi a kék kökény... A hajlós villanydrótokon fecskék csivitelnek, útra készülődnek. A szelíd, kék ég alatt búcsúköreit rója egy gólyapár. Görbe útjuk egyszer csak egyenesre vált: szükségből keresett déli hazájukba végleg útra kelnek...”
Valló László – A kis kertész
*
Piros felhő-tócsák alatt sárga bogár, szemközt az éggel,
Patak vize, erdő zöldje zsong szavukkal körbe-körbe.
Hozzá annyi napfény vakít, elég lesz az új tavaszig,
hogy se szél, se fagyos utak ne lopják el mosolyukat,
s mindegyikük bátran szálljon át a betű-óceánon.
Hárs Ernő
Elszaladt a kemence Teli pogácsával, Utána a tanító, Minden diákjával, Inc-pinc, palavinc, Jancsi, Julcsi, te vagy kint!
Népköltés
GÁBOR ISKOLÁBA JÁR
Hátán tele táska már: Gábor iskolába jár. Ceruzára görbül ujja, a betűket most tanulja, füzetbe, meg lapra ír. Hopp, hol is van a radír? Ez itt kissé ferde, kacska, rúgja meg egy sánta macska! Ferde? Nem baj, újra kezd meg! Ez a fecskevonal, ez meg éppen olyan, mint a csésze. No, hadd lássuk, Gábor, kész-e? Remek vonal, pompás hurok! Azt hiszem, hogy boldogulok. Már az ú-t is tudom ám! – Mennyi, mennyi tudomány!
Udul István
ARANY ABLAK
Nyugvó nap fényét őrzi az ablak. Kisleány olvas háttal a napnak.
Leckét betűzget, szókat tagolgat: a betűk szóvá összefonódnak.
Szavakból mese szövődik lassan, kisleány olvas arany ablakban.
Robert Fulghum: Már az óvodában megtanultam mindent, amit tudni érdemes.
Azt, hogy hogyan éljek, mit tegyek, mind az óvodában tanultam meg. Az egyetemen a bölcsesség nem volt különösebb érték, az óvodában azonban annál inkább.
Íme, amit ott tanultam:
Ossz meg mindent másokkal! Ne csalj a játékban! Ne bántsd a másikat! Mindent oda tegyél vissza, ahonnét elvetted! Rakj rendet magad után! Ne vedd el a másét! Kérj bocsánatot, ha valakinek fájdalmat okoztál! Evés előtt moss kezet! Húzd le a vécét! A frissen sült sütemény és a hideg tej tápláló. Élj mértékkel! Mindennap tanulj, gondolkodj, rajzolj, fess, énekelj, táncolj, játssz és dolgozz egy keveset! Délutánonként szundíts egyet! A nagyvilágban óvatosan közlekedj, fogd meg a társad kezét és ne szakadjatok el egymástól! Ismerd fel a csodát!
Apáról-fiúra…, kicsiket-nagyokat, gyerekeket-fölnőtteket, családokat, korhatár nélkül… a Ghymes Fesztivál színhelyén, szeretetben fogadott Hegymagas árnyas fái ölén…, a Bábika Játszóház, népi játszótér.
A hagyományos játékokban bővelkedő játékudvarokban kora reggeltől késő estig csodára nyílt szemben játszhattak az érdeklődő apróságok és óriások…
A vesszőből és természetes anyagból készült játékok méretükben gyerekekhez igazodva, de funkciójukban minden tekintetben a valóságos tárgyak tükörképében, szívesen játszottak a gyerekek... A babaházban berendezett konyhában, a tűzhelyen „Borsót főztem…”, közben sült a „Csiga-biga rétes…”, s a szorgos háziasszony a fateknőben telt vízben, minden piszkos ruhát átmosott… Gondos kezek teregették a patyolattiszta zsebkendőket…, s gazduram többször megfordult szekerével a malomból, mire készre főtt az ebéd.
Odébb, textilből készült gondolkodtató, képességfejlesztő játékok tették próbára az ügyességet és logikát. Óriásmalom nagy táblán, ördöglakatok, célbadobó…, sorolhatnám a sok-sok együttjátszás, próbatétel lehetőségét gyerekeknek, szülőknek, családoknak, fölnőtteknek…
A Bábika Játszóház másik kedvelt tevékenysége a kézművesség. Sok érdeklődőt vonzott a hagyományos kézműves technikák érdekessége – szövés, nemezelés, népi játékok készítése -, melyben mindenki elsajátíthatta az alapvető fogásokat, s közben saját maga készítette használati tárgyak örömében együtt ügyeskedhetett az érdeklődők apraja-nagyja…
Ujj Éva néprajzos, népművelő tanárnő szívén viseli a magyar kézművességet, tevékeny alkotója az értékmegőrzésnek, s egyben szakmai irányítója a játszóház programjainak. Kedves, közvetlen, türelmesen segített az anyagok, eszközök, kellékek használatának bemutatásában, a technikai fogások elsajátításában. Szívesen beszélt a népi játéktárgyak készítésének hagyományairól az egyedi készítésű játékok, csudák, bábikák… természet adta lehetőségeiről…
Mátyás király, ahogy jött-ment az országban, egyszer meglátott egy öregembert, ahogy a kertjében fát ültetett.
- Kinek ülteti azt a fát? - szól oda neki. - Hiszen maga már annak a terméséből sohasem eszik.
- De remélem - válaszolta a szegény ember -, ha megsegít az Isten, még én is ehetek belőle. Aztán meg jó lesz az unokáimnak.
- No, szeretném én azt látni! - mondta Mátyás király. - Ha megéri az első termést, hozzon kóstolót nekem is Budára, a palotámba.
Akkor ismert rá az öregember, hogy ez maga Mátyás király volt. Hát lekapta hamar a süvegét, de akkora a király már messze járt.
Telt-múlt az idő, szép fává fejlődött, meghozta az első termést. Az öreg kiválasztott három szép körtét, és felvitte a királynak. Ahogy odaér, az őr nem akarta beengedni. Mondta neki, hogy a királynak ígérte a három szép körtét, azt akarja bevinni. A strázsa erre azt felelte, hogy jól van. Ezért biztosan kap majd valami nagy borravalót. Hát beengedi, ha megfelezi vele. Mit volt mit tenni, a szegény ember beleegyezett. Mátyás király pedig meghallotta belülről, hogy mit beszélnek odakint.
Megköszönte szépen az ajándékot, aztán adott érte három kis pofont azzal, hogy ezt jó erősen felezze meg az őrrel. Az öreg lement, aztán két akkora pofont kevert le a strázsának, hogy még a kalap is leröpült a fejéről.
Mátyás király jót nevetett az ablakban, visszahívta az öreget, és dupla borravalót adott neki.
Élt Ajakon egy nagyon gazdag ember. Egyetlen fia szép, derék ember vót. Ott vót a kora, hogy megnősítsék. - Édesapám, ne házasítsatok - mondta a fiú az apjának -, mert azt veszem el , akit szeretek! Vitte a keresztapja gazdag helyre, szegényebb helyre, szép jánhoz, csúnya jánhoz, gazdagho, szegényhe, nem kellett neki senki. Eljött az ősz, ű maga mondta akkor az édesapjának: - No, édesapám, én már most megyek házasodni. - Jól van, fiam - mondta az apja -, mennyi pénz kell, mennyi garast adjak? - Nem kell nekem semmi, csak két szekér alma meg a legfiatalabb szógád - mondta a fiú . - De akármilyen menyasszonyt hozok, szeressétek, mint gyermeketeket, mert ha nem, elrejtem magamat. Az édesapa belenyugodott. A fiú a két szekér almáho még egy üres szekeret is kért, aztán elköszönt az édesapjátul. Az édesapja jó szívvel elbocsátotta, de veres zsebkendőjével a könnyeit törülte. A fiú keresztülment hét falu határán, a hetedik falu végén megállott, a piac közepén elkezdte árulni az almáját, ilyen szókkal: - Almát szemétér, almát szemétér! Szaladtak a gazdag jányok, hozták a sok szemetet kosárokkal. Az ajaki legény mindet jól megnézte, egy sem volt még eddig kedvére való. Már az üres szekere szeméttel félig vót, a fél szekér alma elfogyott. Ment tovább, elérte a nyolcadik falut, ott is ilyen szavakkal kínálta almáját: - Almát szemétér, almát szemétér! Jöttek a jányok ismét hozták a szemetet. Az alma elfogyott, a szemét megszaporodott. Esteledett befele. Nem akarta, hogy ott töltse az éccakát, tovább indult. Megint kiabálta: - Almát szemétér, almát szemétér! Elfogyott az alma, csak a másik szekérnek az aljába vót még egy szép piros alma, a legszebb valamennyi közt. Látja a fiú, hogy a félsetétségben egy szégyenlős kislány jön, egy pici kosárral, de alig vót szemét a kosarába. Látja, hogy megáll, és nem jön közelebb. A legény végül megszólította: - Gyere közelebb, ne szégyelld, hogy kevés a szemeted, ezt keresem én. Elhajtottak a jány szüleihez, nádfedeles kis házikójukba. Mindenütt tisztaság vót, bocskoros öreg jött a fiú elibe. A legény a szívére ölelte, és a kisjányt megnyerte.
Másnap reggel a fiú szekérre pakolta a jány kis szegénységét, és hazavitte menyasszonyát a szülői házba Ajakra. Az ipája szívesen fogadta. Háromnapos menyegzőt tartottak és még ma is élnek, ha meg nem haltak.
elrejtem magamat - elbujdosik, hogy nem látják többé
ipája (ipa) - a legény édesapja, a menyasszony apósa
