antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szerintem tudtam volna... csak több mint 2 hét után lejárt a szabi, és most fizikai fájdalommal jár a tudat, hogy be kell menni.:(
Megyeri Ábel: Ha majd áttűnök...
Ha majd áttűnök létem üvegablakán, fölém borul a vén gyermekkori ősplatán. Szirmok helyett rám hull róla egy óriás levél; csend lesz, s valahonnan hárfazene kél.
Itt az irás: nem legényes sorok, Régi epedések, régi torok Búgása bőgött így ezelőtt, Így írtak a hajdani nem szeretettek, Így írtak a régi, bús szeretők.
Nem azért írok, hogy fordítsd felém Fehér orcád. Óh, már beérem én, Ha torkomon buknak a szavak. S szám kérdeni, kérni se, mást sohse merne, Mint a sírást és sírni talán szabad.
Boldog vagyok, mert nagyon szenvedek, Boldog vagyok: érted vagyok beteg. Halálra szánt, mint rég ezelőtt, Mint régen a hajdani nem szeretettek, Mint régen a régi, bús szeretők.
Sziasztok, kívánok mindenkinek normális-harmonikus szép napot! Szia, Buffhi, köszönjük az indítást!
Kocsis Gábor: Titokzatos március
Valaki átment a réten. Még érzem a virágok hajladozásában a léptei suhanását. A füttyét tücskök ciripelése őrzi.
Valaki átment az edőn és mit sem sejtőn lépkedett a pajzsikák között. Én már csak az őzek remegő figyeléséből, mókusok, baglyok, denevérek beszédéből tudom, hogy itt járt. Énekét a madárfészkek őrzik.
Valaki átment a hegyen s én keresem, nem maradt-e utána nyom legalább itt? De semmit nem beszélnek a sziklák, hallgatag mohok deresednek, dúdolását barlangok csendje őrzi.
Valaki átment a városon. A sok házorom mind utána nézett. De csak a kóborló zajok beszélnek arról, hogy itt járt. Sírását könnytelen szemek fájdalma őrzi.
Valaki bennem is járt. Magával vitte a szivárványt. Egyébként minden a régi: ki-kiszökken a vér, a halottak mereven alszanak;
s mégis szeretnék néha remélni, mert nem halt meg az, aki nyomtalanul eltűnt.
Egy rablány váltja itt, a szeme hosszú láncsor, virágaim vizét, a tükrön képe táncol, titoktelt ágyamat bontják szűz ujjai; így kerül e falak közé egy nő, aki ábrándjaim között bolyongva erre-arra jár-kel szemem előtt, magányuk nem zavarva, miként a nap elé tett áttetsző üveg, s a tiszta értelem fényét nem törve meg.
Gyengéden, csendben én e drága hant tövén, e hideg emlékmű kövén, mit árnyból s tékoz kéj lankadtságából állít tested, a bágyadt-renyhe báj itt, meghalok, rádhalok, hullok, fúlok föléd, de alig érve még e sírbolt mély ölét, mely holtra-csukva még csak csábítóbb ígéret, e tetszhalott, kibe most visszatér az élet, megborzong, szeme nyíl, villan s ajkamba mar, és vélem egyre új és új halálba hal, mely drágább százszor, mint az élet.
Omár Kháyyámot /a Sátorverőt, a középkori perzsa csillagászköltő/ RUBAIYAT /részlet/
I. Ébredj! Fölgyújtva az Ég sátorát szétverte az Éj csillagtáborát a Nap, s Kelet Vadásza szórja már a Szultán Tornyára nyílzáporát.
II. Még föl se szállt a hajnali Homály s a Korcsmát, úgy rémlett, bezengte már egy Hang: "Miért kuksol szomjan kint a nép, ha a Templom ünnepre készen áll?"
III. Kakasszó harsant át a Reggelen s bekopogtak: "Hé! nyitni odabenn! Nincs sok időnk, s ha egyszer elmegyünk, nem jövünk vissza sohasem."
IV. Itt az Új Év, a vén Vágy ujra forr, lelkünk Magányban tűnődik, ahol MÓZES HÓKEZE nyit az ágon és Jézus sóhaja száll a Föld alól.
Már nem a vakító, perzselő julius, a nyugodtan szürke nyárutó napja jött ma fel, hogy tovább döccenjen az idő... Szép, álommegtartó reggelt kívánok Mindenkinek!
"Megtanítottam őket minden vágyamra s ábrándomra: hogy eggyé költsék és össszehordják azt, ami az emberben töredék és talány és félelmes véletlen, - a véletlen költője,...."
Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpakörben; felkönyökölni és álmodni, elbűvölten; egymásba mélyedő szemek szent mosolya; a könyv becsukva, és gőzölög a tea; érezni, boldogan, hogy az est elköszön már; a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már a menyegzői árny s az édes-édes éj - annyi halogatás után a szenvedély óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz: unja a heteket s minden napot megátkoz!
Ha a csend beszélni tudna Négymilliárd hangon szólna Mindarról mi bennünk rejtve él Vágydal szólna száz szólamra Minden gondolat dobolna Millió szó összefolyna Ezer nyelven kavarogna S a világnak nem lenne titka na na na na na na...
A csend minden nyelven hallgat Szóra még sosem bítrák Azt hiszem, hogy ezt még te sem tudnád De több van mit szemed láthat De több van mit füled hall Van akinek a csend szavak nélkül Van akinek a csend szavak nélkül is vall
Ha a csend beszélni tudna, Hol nevetne hol meg sírna Fekete és fehér volna talán Vallomások, látomások Víziók és hazugságok Érzések és kívánságok Megtörnének széttörnének Tükör falán a beszédnek na na na na..
Van egy színház, végtelen és mibennünk lakik, Világtalan angyalaink játszogatnak itt, Nyugtalanok, szerepük egy megfojtott ima. És a dráma mindig mindig csak tragédia.
És az ember, szegény ember csak lapul belül, Benn, magában s ezer arccal egymagában ül, Három láng nő homlokából, zengő, mély virág És zokognak, elzokogják a litániát:
"Én csak voltam! - Én, jaj, vagyok! - Én meg csak leszek! Leszaggattak, elültettek, fognak rossz kezek, Életünk az ember kedve, hanem hol van ő, Hol az ember? Hát hiába teremtett elő?"
És az ember, szegény ember, csak lapul belül, Feje körül zengő szavak villáma röpül; No most, no most fölszáll majd az igazi ima! És a dráma mindig mindig csak tragédia.
Jön a gond és jön az asszony, jön a gyávaság, Jön a kétség, jön a vágy és jön az árvaság S valamennyi fölsikolt és eggyé alakul: Magad vagy és magad maradsz magadnak rabul!...
Világtalan angyalaink sugárlábakon Átugranak a világi köntörfalakon, Fölkapják és fölhajítják hozzánk szíveink S fölkapnak és eldobnak a szívünkből megint.
És muszáj és meg kell tenni, szólni valamit, Ami vagyok, gyémánt, amely látóra vakit, Az egyetlent, ezt a soha nem látott rabot! S dadogok már, dadogok, de - magamban vagyok.
Ó angyalok, segítsetek. Hol van az a fény, Amelyikről tudtam egyszer, hogy az az enyém, Amelyik majd szól helyettem. Az álom fia!... És a dráma mindig mindig csak tragédia.
S elmegyek és másik jön és az is én vagyok: Elsiklanak talpam alatt sziklás századok - Mit akarok? s akarjak-e? Mi az az örök? S könnyű porban hullnak reánk az örök rögök.
Tiszta gyümölcs, férges gyümölcs egy ágon terem S könnyen adják, könnyen veszik, de mi lesz velem?... Pokolbeli gonosz tenger vonagló agyunk S világtalan angyalaink mi magunk vagyunk.
Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét, mely most erre röpül, egymásra ájult, őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát a méz örömével, szárnyait veregetve ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre, mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék, a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan, és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.
Királyném, kigyultak a lángok, Aranyos hintónk, íme, száll, Ma a nép közé vegyülünk el, Te a királyné s én a király. Lásd, ez a fényes kocsitenger A villámfényes fák alatt Miérettünk hullámzik, fénylik, Hogy téged s engem lássanak. Királyném, bocsásd le a fátylad: Ma este kegyosztók leszünk. (Döcög, döcög az ócska konflis És mi sápadtan reszketünk.)
Királyném, megölnek a vágyak. Sohse vágyott, mint te meg én, Földi pár úgy az élet-csúcsra És sohse volt még íly szegény. Vágy, élet és sugár a lelkünk És utunk mégis koldus-út, Jogunk van minden fényességhez, Amit az élet adni tud. Király vagyok és te királyné, Hát trónunk sohse lesz nekünk? (Döcög, döcög az ócska konflis És mi sápadtan reszketünk.)
