Tippek és tanácsok a Jáva, Szumátra, Kalimantan (indonéz Borneó), Sulawesi (Celebesz), Nusa Tenggara (Kis Szunda-szk), Maluku és Pápua (indonéz Új-Guinea) iránt érdeklődők számára. Mivel a csak Balira utazóknak már van egy régóta pezsgő téma, arról inkább oda érdemes írni!
Tudtommal mar regota nincs kitiltva a Garuda az EU-bol, Hollandiaba repul is.
Anno ugy osszessegeben tiltottak ki az osszes indonez legitarsasagot nehany belfoldi baleset utan, aztan mikor egyenkent megneztek oket, harmat (koztuk a Garudat) kivettek a tiltolistarol - es ez a tilalom amugy is nagyreszt elmeleti jellegu volt, mert a Garudan kivul egyik sem repult az EU-ba soha.
A Garuda buszken hirdeti, hogy a Skytrax-en elnyerte a "Most Improved Airline" cimet.
Egyebkent nekem utoljara a Bristish Airways-zel es a Swiss-szel is nagyon jo tapasztalataim voltak, meg az azsiaiaknal is jobb volt a kiszolgalas. Gondolom igyekeznek.
Ui: Azert a javai kepeimet megdicserhette volna valaki, ha mar veszodtem a feltoltesukkel... ;-(
Európai nem igazán tud odakerülni az élmezőnybe, ez most sincs másként, a Turkish kellemes színfolt, na de a Garuda?? Ahhoz képest, hogy tudtommal egész Európából ki van tiltva mert nem felel meg a biztonsági előírásoknak ez egész jó szereplés:-)
Azt esetleg tudod hogy az Indonéz 60 napos vízumot KL-ben el tudjuk intézni vagy esetleh Hanoi vagy HCM-ben? Itthon sajnos nem megy mert kifutunk a 90 napból sé gondolom előre dátumozva nem adnak vízumot.
Igen átsétáltunk a másik partra, de ott meg pont dagály volt, így félméteres víz borította a homokot. Egyébként nincs nekem bajom a mangrovéval, fel voltunk rá készülve és én még örültem is, hogy itt még megmaradt valami az eredeti természetből. Inkább csak azért írtam le, hogy mások is tisztában legyenek a helyzettel. Siladenen gondolkoztunk, csak elég kevés a szállás, egy drága resorton kívül csak egy-két nagyon egyszerű szálláslehetőséget találtunk, és inkább biztosra mentünk Bunakennel.
Jövőre már kinéztem magunknak a Gili-szigeteket, mindenki nagyon jókat ír róla.
Sulawesi tobbi reszebol szerintem igazan csak Tanatoraja kihagyhatatlan, esetleg Mamasaval megtoldva ha futja az idobol, es ez a deli resz priman kombinalhato mind Malukuval, mind Javaval, mert Makassarbol tenyleg mindenfele van repulo.
Bunakenen szerintem a sziget rossz reszen kotottetek ki (a falu melletti Pantai Panglasiangon?), mert tutira nem az egesz partszakaszt boritja mangrove, ez emlekeim szerint csak a sziget keleti felere all. A nyugati parton levo Pantai Liang homokos strand, de azert persze az sem vilagszam, mikor en ott jartam a sekely vizben sok volt a tengerifu egeszen a drop-offig, tehat erre a szigetre tenyleg inkabb buvarkodni erdemes menni, mint strandolni. Strandolasra vannak sokkal jobb helyek Indoneziaban. Spec Bunaken kozvetlen szomszedsagaban ilyen pl Siladen is.
13. nap (03.27.) A szállodai reggeli után összepakoltunk, és kicsekkoltunk, de megbeszéltük a személyzettel, hogy másnap visszajövünk a cuccokért, ugyanis csak egynapi csomaggal indultunk a Tangkokóba. Amíg a feleségem összepakolt én elszaladtam pénzt váltani, ez a hely a szállodától nem volt messze, és úgy nézett ki mint ahogy kétszáz éve kinézhetett, egy kínai arc által vezetett élelmiszer/ruha/iparcikk nagykereskedés összevegyítve mosodával és pénzváltóval. A kavalkád közepén ott áll a főnök és mindent a kezében tart. Élmény volt, de tényleg. Ezután még beugrottam a LionAir helyi irodájába, ahol megvettem visszafelére a Manado-Jakarta repjegyet 1.900.000 Rp-ért, amit szerencsére sikerült Visa kártyával kifizetni.
Mikrolettel kimentünk a központi terminálra, ahonnan egy másikkal átzötyögtünk a buszpályaudvarra. Megkerestük a Bitung velé induló buszt és nem hittünk a szemünknek. Valószínűleg egy, McArthur tábornok által itt hagyott kétéltű partraszálló jármű alapjaira, a hátsó udvari sufniban összetákoltak egy buszra távolról emlékeztető felépítményt. A megfelelő klíma biztosítására, az ablakokat nemes egyszerűséggel feketére festették, alul egy tíz centis sávot kivéve. Belül a fentebb említett forrásból származó szükségszékek voltak 6(!) sorban, köztük folyosóval. Jókedvemet csak fokozta, amikor észrevettem, hogy a sofőr előtt a szélvédő is le van festve, de ő bőkezűen kapott vagy harminc centinyi szabadon hagyott sávot. Le akartam ülni, de a felső combom egyszerűen nem fért be a két üléssor közé, így a folyosó melletti szélső ülésen üldögéltem, a lábaimat 45 fokban kifelé fordítva, az ölemben a fotós hátizsák. (A kettőnk jegye 17.000 Rp-be került.) Ennek ellenére a hangulat jó volt, mindenki nagyon örült a „szenzációnak”, és szerencsére elég nyílás volt a járművön a megfelelő szellőzéshez. A kilátás hiányát azért sajnáltam, mert annyi látszott, hogy csodálatos vidéken haladunk keresztül. Kicsit több mint egy óra út után megérkeztünk a bitungi buszállomásra. Itt elkezdtünk alkudozni egy transzferre Batu Putih-ba, végül sikerült is egy mikroletet bérelni 100.000 Rp-ért, ami nem volt kevés, de nem igazán volt kedvünk az LP útmutatása alapján az út mentén stoppolni. A látvány már-már fokozhatatlan volt, hegyi szerpentineken, a fantasztikusan dús növényzettel borította hegyoldalak lenyűgözőek voltak. Utólag jutott csak eszembe, hogy igazán megállhattunk volna kicsit fotózni, bár az út elég keskeny volt, nem biztos, hogy lett volna hely. A civilizáció kezdetét egy kókuszliget jelezte, ahol az ott dolgozó asszonyoknál a söfőrünk azonnal megállt, és hangos „bulé, bulé!” kiáltozással jelezte a szerencséjét. Mi az LP által is dicsért, Mama Roos Homestay-t adtuk meg úticélként, itt is szálltunk ki, de a hírnév úgy látszik itt is megtette „áldásos” hatását, mert meglehetősen lepukkant szobát ajnlgattak 300 ezerért. Szerencsére észrevettük, hogy az út mentén több szállás is van, így továbbálltunk. Rögtön a szomszédban (Ranger Homestay) egy csinos, elég új és tiszta szobácskát csíptünk meg 250.000 Rp-ért, teljes ellátással. Miután elmondtuk honnan jövünk, legnagyobb megdöbbenésünkre közölték, hogy egy hete volt ugyanott egy háromfős magyar csoport! A főnökkel meg is beszéltük a másnap hajnali túrát, amiért 250.000 Rp/fő árat fizettünk. Kicsit szívtuk a fogunkat, de visszaemlékeztünk Bukit Lawangra, és reméltük, hogy meg fogja érni. Sikerült „kikönyörögnünk” egy ebédet, ami a szokásos rizses csirke volt, és persze nagyon szívesen adták.
Elindultunk körülnézni a faluba, amit nagyjából egy nagy L alakúnak kell elképzelni, egyik szára a tengerpartara merőlegesen futó út a város felé, emellett találhatók a szállások. A másik erre merőlegesen, és a tengerparttal párhuzamosan halad, és itt van a tulajdonképpeni falu. A két út csomópontjában van egy-két bolt, a buszmegálló és egy templom. Ja igen, útközben feltűnt, hogy az út szélén mindenhol bíbor/lila színű kendők vannak kihelyezve, és minden ház is fel van díszítve, de az első templom megpillantásáig nem esett le a húszfillér. Tudni illik ez a vidék kb. 90%-ban keresztény, és közeleg a húsvét, az a nap konkrétan a hamvazószerda volt. Itt szembesültünk először azzal, hogy milyen európainak lenni egy olyan helyen, ahol ez még valóban ritkaság. A hírünk futótűzszerűen terjedt, a gyerekek kiszaladtak az utcára, hogy „helló Mister!”-el üdvözöljenek, az emberek kiintegettek az udvarokról, és így tovább. Megmondom őszintén, mindketten kicsit magunknak való emberek vagyunk, így először elég különös élmény volt ez a nagy közvetlenség, de semmiképpen sem kellemetlen. Lesétáltunk a tengerpartra, ami tényleg csodás látványt nyújtott, erős szél volt és a tenger éppen hullámzott így szinte sötétkék színű volt, míg a part fekete a vulkáni homoktól, háttérben pedig a szürke felhőkkel koronázott smaragdzöld hegyek... Majd teszek fel képet. A férfiak épp a tengeren halásztak, egy nagy csapat pucér kiskölyök pedig a parton játszott. Meglátva minket azonnal elkezdték magukat produkálni a fényképezőgépnek, így alig tudtunk elszabadulni. Miután elindultunk visszafelé elkezdtek harangozni, éppen vége lett az esti istentiszteleteknek. A hazainduló, ünneplőbe öltözött helyi asszonyok látványa az amerikai délről látott képeket idézte. Útközben feltérképeztük a sörlelőhelyeket, és egy idős kínai hölgynél (hol máshol?!) találtunk is hideget. A hölgy egyébként tündéri volt, amikor kézzel-lábbal elmutogatta, hogy jöhetek olyan későn, amikor akarok, keltsem csak föl nyugodtan… Este hétre beszéltük meg a vacsorát, volt még félóránk addig, így odasétáltunk az étteremhez, hogy kérdezzünk valamit a háziaktól. Bár ne tettük, volna, ugyanis az étteremben is istentisztelet folyt, de ahogy észrevettek minket a háziasszonyunk már fel is kelt, Azonnal sarkon fordultunk, mert nem akartunk zavarni, de már késő volt, szinte betuszkoltak minket az étterembe, hogy persze nem baj együnk nyugodtan. Állatira rosszul éreztük magunkat a tapintatlanságunk miatt, de a helyiek csak mosolyogtak. Vacsora után még visszasétáltunk a kínai nénihez, akit még lefekvés előtt sikerült elcsípni, és vételeztünk még két nagy Bintangot, hogy gyorsabban menjen az elalvás, mivel másnap hajnali 4-re volt kitűzve az indulás. A szobában nem volt klíma – az még egy százezres lett volna – de egy ipari méretű és teljesítményű ventilátor igen, aminek csak a hangja volt zavaró egy kicsit, de azért sikerült beájulnunk.
14. nap (03.28.) Kelés reggel fél négykor, valahogy összekapartuk magunkat és elindultunk. A házigazdánk, és egyben vezetőnk George volt, aki már a kertkapuban várt. A nemzeti park főkapujánál bejelentkeztünk és nekivágtunk. A töksötétben meglehetősen félelmetes élmény volt a dzsungel, hatalmas sötét árnyak között csak a vezetőnk zseblámpájának a fénye nyújtott támpontot. Amikor egy sebesen elsikló jókora kígyó fajtája iránt érdeklődtem, George lazán odavetette; „ja, lehet, hogy királykobra”, na akkor nem lettem nyugodtabb. A hajnali időpont ellenére is volt vagy 25 fok, így újra szakadni kezdett rólunk a víz. Úgy egy óra gyaloglás után lassan világosodni kezdett, amikor elértünk egy hatalmas banyan fához. George elmondta, hogy ez a fa a koboldmaki (Tarsier) lakófája, és lévén éjszakai állat, hajnalban ide tér vissza a vadászatból. Leültünk várni az állatokra, majd egyszer csak madárcsiripelésre emlékeztető hangot hallottunk. A makik elképesztő sebességgel mozogtak, még meglátni őket sem volt könnyű, nemhogy lefotózni. Szerencsére a vezetőnk hozott magával néhány szöcskét, amelyeket kirakott csalinak egy ágra, így sikerült lekapni a kiugró állatkákat. Óriási élmény volt az ébredő erdőben ezeket a kis állatokat figyelni, szinte egy természetfilmben éreztük magunkat. Miután a makik jóllaktak, továbbindultunk a Tangkoko másik – talán a legnagyobb – nevezetessége, a fekete makákók után. Menet közben sikerült még két csodálatosan színes celebeszi szarvcsőrű madarat is fotózni. Az első helyen nem jártunk sikerrel, így a tengerpart felé vettük az irányt. Már hallottuk a hullámverést, amikor George jelzett és rögtön észre is vettük az első fekete majmot. A csapat, a legutóbbi adatok alapján, 97 főből áll, amelyek a tengerparthoz közeli erdőrészen tartózkodnak az idő nagy részében. Van egy másik, hetven fő körüli csapat is, amely az erdő hegyek felőli részén él. A makákók elég közel engedtek magukhoz, igyekeztünk persze biztos távolságot tartani, és tiszteletben tartani a személyes terüket, miközben őrült módon kattogtattuk a fényképezőgépeket. Biztos szóismétlés, de egyszerűen a „hatalmas élmény” kifejezésnél jobbat nem tudok kitalálni erre a négy-öt órás kirándulásra. A kijárat felé még összetalálkoztunk a BBC Nature forgatócsoportjával, akik szintén a fekete makákók miatt jöttek. Elbúcsúztunk George-tól, aki ugyan nem volt olyan elhivatott természetvédő, mint bukit lawang-i kollégája, de hálásak voltunk neki az élményért. A szálláson bőséges reggelit kaptunk, és a háziasszonyunk jó hírrel is szolgált, egy falusi éppen indul kocsival Bitungba és volna nála hely, mindez 10.000 Rp/fő áron. Éppen csak összepakoltunk, már dudáltak is a szállás előtt, így a búcsú sajnos gyorsra sikerült, de Batu Putih az utunk egyik fénypontja volt. Az út szórakoztató volt, mivel az egyik utas egy fiatal egyetemista lány volt, aki jól beszélt angolul, így újra jól elbeszélgettünk. Bitungban ezúttal egy újabb, talán már gyártósoron készült buszt sikerült megcsípni, érdekes módon csak 15.000/2 fő volt a jegy, ami pont kétezerrel kevesebb, mint amit a roncson fizettünk idefelé. A busz egyenesen a Pavel2-re érkezett, így egy mikrolettel el is értünk a szállodáig. Körülnéztünk a kikötőben és meg is találtuk az egyik bunakeni szállás, a David's Homestay csónakját. Meg is egyeztünk a fuvarban 50.000/fő áron, és abban, hogy megnézzük a szállást. Az indulásig még volt másfél óra, így megebédeltünk a hotelben, csekkoltuk a maileket, stb. A csónak röpke húszperces késésel indult, de akkor már nem igazán érdekelt minket. Az út kb. 40 percig tartott, közben egy röpke, ámde heves trópusi záporral. A szállásnál kiszálltunk, de nem volt igazán szimpatikus, főleg hogy az indulás előtt még kevesebb volt az ár mint a helyszínen bemondott 400.000 /szoba/éj. (A sziget jellegéből adódóan az árak teljes ellátással értendőek.) Szerencsére azt megígérték, hogy lepakolhatjuk náluk a csomagokat, amíg keresünk másik szállást. Ez nehezebbnek bizonyult, mint gondoltuk, ugyanis a húsvéti hétvégére tekintettel minden tele volt. Végül a Sea Garden Resortban találtunk szép szobát, ahol a búvárvezetővel sikerült 500.000/szoba/éj árban, de a szoba messze különb volt azoknál, amiket eddig láttunk. Ráadásul el is hozták helyettünk a cuccainkat a másik szállástól. Sajnos azonban akadt egy kis bonyodalom, amikor a főnökasszony, Sonja megérkezett, elmondta, hogy az utolsó napra a házikó már ki van adva, de majd megoldja. A megoldás az lett, hogy arra az éjszakára odaadta a saját szobáját, és ő egy ismerősénél aludt Manadoban, ráadásul mindezt teljesen ingyen, csak a kajáért kellett fizetnünk (100.000/2 fő)! A vacsora a gyerekkori vállalati üdülésekre emlékeztetett, itt is ugyanúgy harangoztak. A hely egyetlen hibája a 40.000 rúpiás sörár volt...
15-18. nap (03.29 – 04.01.) Bunakenen nincs sok minden amit csinálni lehetne, a búvárkodáson kívül. Nincs hagyományos értelemben vett part, mivel itt (még) nem irtották ki a mangrovét, ezért végig ez borítja a sziget peremét. Innen még 50-70 métert kellett úszni vagy gyalogolni – vízállástól függően – a tengeri füves részen keresztül, amíg elértük a korallzátonyt, ami után a talapzat lezuhant a százméteres mélységbe. Itt lenyűgöző látványvilág fogadott, a korallok hihetetlen változatossága és óriási mennyiségű hal. Mindennap láttunk teknősöket, tengeri kígyót, tűzhalat sőt az együk koránkelő vendégtársunk még dugongot is látott a tengeri füves részen, kora reggel. Sajnos azonban van egy másik oldala is a szigetnek, ez pedig a szemét. Azt előre tudtuk, hogy Manado szemetét időnként erre hozza a víz, de ez úgy tűnik állandósult. A vízben találkoztunk mindennel, teli pelenkától darabokra tört székig mindennel. Ami a legfurcsább volt, senki nem takarította a szállások előtt partokat, volt ott minden fél hajótól iskolatáskáig bezárólag. Talán azt gondolták, „minek fáradjak más szemetével”? Nem tudom, de alaposan kiábrándító érzés volt. A másik, pedig a helyben lévő lehetőségek kihasználatlansága volt, még a banánt is Manadóból hozták. Nem tudom elhinni, hogy a szigeten ne teremne meg, de ugyanígy eddig szinte minden ázsiai szigeten egyszerűen lehetett pl. innivalónak előkészített kókuszt kapni, itt sehol nem volt ilyen. Amikor megkérdeztük, hogy a házikónk előtt álló karambola-fáról szedhetünk-e, mint valami őrültre néztek, hogy mi azt megesszük? Szóval van még hova fejlődni, és azt gondolom ez nem pénzkérdés.
Szerencsénk volt a többi vendéggel is, volt köztük egy hetvenes éveik elején járó német házaspár, akinek férfitagja több mint negyven évig külpolitikai tudósító volt, és az utóbbi tíz-tizenöt évben a feleségével együtt bejárta Ázsiát, így volt közös témánk bőven. Az azért igen érdekes volt, amikor elmesélte, hogy először a vietnami háború alatt járt Bangkokban...
Egy szó mint száz, aki búvárkodni szeretne, vagy megelégszik a snorkelezéssel, annak ajánlom Bunakent, de aki a hagyományos értelemben vett strandolós élményt szeretne, annak semmiképp.
Mindenképpen Indonézia lenne, de hogy hova az még nem alakult ki. Játszana Sulawesi többi része, esetleg Maluku, de lehet, hogy vissza kéne menni vulkánokat mászni Jávára... Szóval semmi nem biztos, talán annyi, hogy az utazás végi pihenést valami "turistásabb" helyre időzítenénk, mert Bunaken nem volt az igazi, de majd leírom bővebben.
Bizonyos mértékben igen, de egyelőre még kihasználom ennél a cégnél az egész éves fix fizetést és benefiteket - ami a mostani szinte turista-mentes low season-ben is nyugodt megélhetést biztosít. ;-)
Na igen, ezt én is tudom, de a főnök nem szereti a hosszabb eltávokat. :-) Bár ha addig munkát váltok, akkor viszont bőven lesz időm, akár egy hónap is - meglátjuk.
De mint ott is irtam, jobb lenne inkabb elore felvenni a 60 napos vizumot.
Az teljesen rajtatok all, hogy a plusz honapot hol toltsetek.
Malajzia logisztikailag jo valasztas, hiszen onnan csak egy kis ugras Indonezia tobb resze is, bar SZVSZ a legjobb lenne a 3. honapot is Indoneziaban tolteni! ;-)
Az orszag olyan nagy es valtozatos, hogy minel tobb idotok van ra, annal jobb, es plusz egy honap alatt Indonezia egy masik reszen szerintem sokkal erdekesebb dolgokat lehetne latni es megelni, mint Malajziaban.
Köszi. Még lenne egy kérdésem a vízummal kapcsolatban. 30 napot adnak belépéskor és ezt meg lehet hosszabbítani 30 nappal, ha jól tudom. A kérdés az hogy mikor kell/lehet meghosszabbítani pl 5 nappal a lejárat előtt vagy bármikor illetve hol lehet/érdemes hosszabbítani? Ha 2 hónapot tervezek indonéziába (Sumatra és Java) akkor érdemes előtte egy hónapot eltöletni Malaysiába (peninsula és/vagy Sarawak, Sabath) vagy inkább azt az egy hónapot valami teljesen más országban töltsük?
Interneten at nem lehet, nemcsak magyar, de a legtobb nyugati kartyaval sem. Ezt mar itt a forumon is toben jeleztek. Irodakban hol igen, hol nem, engem mult heten pl Surabayaban elhajtottak egy Lion irodabol az ATMhez KP-t felvenni, mondvan, ok ott sem fogadnak el kulfoldi kartyat. Ez eleg gazos ahhoz kepest, hogy mara talan az orszag legnagyobb legitarsasaga.
3-4 nap szerintem meg Eszak-Szumatrara is borzasztoan keves ido!
Termeszetre a legjobb a Gunung Leuser NP Ketambe korul, de gyakorlatolag el menne 1-1 teljes napod az oda- es visszautra. Marad helyette a szerintem sokkal kevesbe erdekes Bukit Lawang, ami csak 2-3 ora Medanbol.
Kulturara a Berastagi koruli Karo, illetve a Toba-to Samosir szigeten levi Toba Batak falvak a legerdekesebbek. A toba falvak a szebbek, de Berastagi voval kozelebb van Medanhoz, es van a kozeleben 2 aktiv vulkan is.
A kártyákkal kapcsolatban az lenen a kérdésem hogy Indonéziába illetve azon a környéken elboldogulok-e MasterCard kártyával vagy kell a Visa? Illetve a sima is jó vagy dombornyomott MC vagy Visa?
Ehez annyit szeretnék hozzátenni, hogy a helyben, azaz a LION Air légitársaság irodájában (Manado), simán tudtam jegyet venni magyar Visa kártyával. Azt nem tudom, hogy interneten keresztül lehet-e. Majd jövőre kipróbáljuk...
Először email akartam írni neked, aztán gondoltam, inkább itt teszem fel a kérdést, másnak is hasznos lehet a válaszod - vagy akár más válasza.
Jövő nyárra tervezek egy szumátrai kiruccanást. Innen Krabiról lemennék Penangra pár napra, mivel még nem jártam ott, onnan repülővel Medan, ahol szintén csak pár (3-4) napot tölthetek.
Kérdésem, hogy ezalatt a pár nap alatt mit érdemes meglátogatni ott a környéken, ha főleg a természet, élővilág, kultúra érdekel?
Most sajat friss tapasztalatbol meg 2 olyan belfoldi legitarsasagot ajanlhatok, melyek honlapjan lehet magyar kartyaval is jegyet venni.
Ezek az Expressair es a Citilink.
Utobbi inkabb csak Nyugat-Indoneziaban repked (keletre max Makassarig es Lombokig) az Express viszont nagyon hasznos Keleten, kulonosen Papuan es Malukuban is.
En Pulau Weh-n ezer eve jartam, akkori emlekeim alapjan a korall eleg szep volt, a strandok viszont felejthetoek. Ha amugy is Acehben jar valaki, akkor mindenkepp erdemes atugrani ra, de csak miatta Acehbe utazni mar kevesbe.
Az odaut busszal teljesen lehetseges. A parti rovidebb ut alighanem vegig eleg uncsi, viszont a hosszabb belso ut Ketamben, Blankejerenen es Takegonon at eleg szep helyenkent.
