"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Kísért éjjel nappal itt jár lopakodik nyájasan ígérget jobb lesz nála hisz csak fájdalom mi rád szakad megcsalt szavak borítanak
ott a végnélküli csend vár az akarat semmivé lesz új dimenziók nyílnak béke vet ágyat a szenvedőnek gyertyák sem égnek világok világa gyújt örök fényjelet el nem tévedhet a lélek
s kúszik a falakon kéjes vigyora itt vagyok érted ne késlekedj várom már jöttödet s egyre mélyebben elmerül aki magányos
nem hagyom csapkodom a hullámzó fényjelet ne igézzen az élet szebb ne hagyd magad kérlek ébredj az új hajnal vár rád ezer dallal minden madár érted énekel ne hagyj itt még ne menj el!
Bár legyen fegyelmezett a várakozás megannyi hete és napja, lelkemben időnként némán sikoltó hang száll feléd a távolba. Azért ám hiányzol, kedves. A gondolat, remélem, elér és megsimogat. Ahogy emlékeinket újraélem, sziporkázón kifényezem, te szelíden viszonzod, hiszem és érzem. Hozzád küldött sóhajtó szívdobbanásomra a köd bizsergő hűs selyemként hullik arcomra.
Istenem, ha most itt lennél… Rettenetesen bánt, hogy kiárasztottam rád szívem minden keserű nyomorát! Még soha nem fájt ennyire még sohasem… a távolság.
Tudod mire gondolok? Az Énekek Énekére. Talán néha kell az, hogy eltávolodjon testtől a lélek, hogy aztán újra örök értéket adjunk az együttlét szentségének…
Istenem, ha most belépnél, ha egy varázsütésre, mint egy tündérmesében, egyszer csak itt teremnél, szorosan átölelnélek, és soha többé el nem eresztenélek, Téged, Téged, Téged…
Hova visz a fény, ha sugara megremeg, sötétben világlik, egy gyertyafény, oly merev. Szótlan hangorkánban, hatalmas magányban, csendre int a tétova, kietlen világban.
Mardosó csendesség, furcsa szivárványba, ámulok-bámulok, fényecském várába. Szótlanul elmegyek, hangtalan léptekkel, mindenki megnyugszik, a szeretet hevével.
Elvitt némaságba, puszta vágyak közé, sugaram a napocska, szikrázón fényessé. Haldokló reménynek, billegő homálya, szórta szét a kincsét, a csodálatos tájra....
A szeretetből fakadó imádság, mit szívünk üteme diktál, libegve leng, követi a lélegzet erét, mezítelen minden hangsúly, az ég kristálytengere felé tör – s nincs a hústestben áthágás, mely visszatérni igyekezne az Éden vétkéhez, s az egymásra-mutogatáshoz.
Jelenlétből fakad, és valami lágy, áttetsző és fényes megfoghatatlan anyagból. Az élet öröme magasra hág. A hajnal eresztékei közt fény szivárog. S ekkor a szívből fakadó imádság beletorkollik a Napkelte leheletébe, befogadja és továbbmondja a szeretetről szóló örömüzenetet.
Engedd, óh! Engedd, hogy fogjam kezed. Hogy magányodból hozzám emeljelek. Engedd és add át szíved, lelked! Engedd, hogy szívből szeresselek!
Nézd el hibám, és tedd túl azon magad, hogy osztom véled néha bánatomat! Hallgasd, óh hallgasd meg kérésemet! - Szeress, óhajts, kívánj, ahogy én tégedet!
Óh, meglátod ..., szép lesz napod, órád, élted, ha célommal - célod te is; - elérted. Egymás kezét fogva járjuk utunk. Egymás nélkül élni már soha nem tudunk.
Te utánam vágysz, s én rád éhezem. Gyönyör lehet majd újra élted s éltem. Öregség és gond nem fájhat már nekünk, s magánytól kicsit sem szenvedhetünk.
Tegyünk hát lépést egymás felé bátran, ne süppedjünk el - - sárban, mocsárban!
Úgy ahogy ifjan, merjünk remélni! Boldogságban mélyre merülni! Ahogy kapjuk - szeressük e rongyos életet. Fogadjuk békésen, amint lehet!
Eddig is bírtuk, hordoztuk keresztjeink'. Elszálló éveink már semmit nem keserít. Járjuk utunkat kézenfogva, rossz napjainkat sutba dobva. Csak a jóra, szépre emlékezve, és ne tegyünk egymásnak soha keresztbe!
Az idő sötét fátyolán át, Halvány fények villannak fel, Egy pillanatra csak, Mint elmosódott árnyak, S elolvadnak, mint hópehely. Az évek mély árkot véstek, S a szakadék egyre mélyebb. Lenn, csak itt-ott égnek fények, Rossz emlékek és a szépek, Elmosódnak és kiégnek, Elsüllyednek, ködbe vésznek. S nem marad már semmi végleg... Csak a te szép arcod nevet, Nap-mosolyod, smaragd szemed Minden ködön átragyog. És felgyújtja a napot Lelkem sötét kamráiban. S hideg szívemen átrohan A szerelem forró tüze. Feloszlatva a ködöt Egy régi szerelem örök Emlékén.
Fiatal koromban hallottam ezt a gagyi versikét: „az első szerelem a legszebb, a második lánggal ég, a harmadik kissé hűvös, a negyedik, mint a jég.”
Most a legtöbben keresgélik saját első szerelmük romantikus emlékét, pedig lehet, hogy nem találják meg, mert valójában azt sem tudjuk, milyen a szerelem és melyik az első: amelyik platói maradt és sóvárgunk utána máig is, mert szépnek hisszük ahhoz képest, amit választottunk, pedig talán, ha beteljesült volna, csúf emléket hagyott volna bennünk, ami minden emlékezésnél sajogna.
Sok felnőtt már óvodás korában szerelmesnek érezte magát és ezt ki is mutatta eléggé különös módon. Jól meghúzta a kislány haját, ha lány volt szerelmes kisfiúba, kiöltötte rá a nyelvét. Ez lett volna a szép első szerelem? Miért is ne!
Lehetne emlegetni pillanatok alatt fellángoló szerelmet: meglátni valahol egy ismeretlent, és mennykőcsapásként érezni, hogy Ő az igazi. Többé sohasem látjuk, fáj kicsit az emlék. Lehet, hogy megismerjük, ő is viszonozza érzéseinket, együtt maradunk, de később jön a sok gond, és kiderül, nem egymásnak rendelt minket a sors. Lehet, hogy együtt öregszünk meg és szerelmünk barátságos szeretetté válik. Közben jönnek, akik másféle, de nagyobb vonzalmat váltanak ki belőlünk, és akkor úgy érezzük, hogy elkapkodtuk az első szerelmet.
Gyakran előfordul, hogy az első szerelem eleve reménytelen. Nagy a korkülönbség, szerelmünk tárgya már foglalt, észre sem veszi vonzalmunkat, esetleg elutasítja.
Milyen az első szerelem? Nem tudom, de csodaszép, fájó és ihlető. Igazolja nemi identitásunkat, életre kelti érzékeinket, hormonjainkat, elveszi józan ítélőképességünket. Csak egy van belőle és emlékezünk rá, bármilyen volt is, szépnek érezzük, romantikusnak, szenvedélyesnek és örökké tartónak, akkor is, ha már elmúlt, mert „a második lánggal ég,” de hamar ellobban, „a harmadik kissé hűvös, a negyedik, mint a jég”- ahogy a régi versike írta.
Tudod arra gondoltam, hogy könnyűnek tűnik, mégsem egyszerű dolog élni őszintén, pedig azt szeretné mindenki, de az azzal járó nehézséget vállalják kevesen... az a látszat, hogy nem kell tenni különöset semmit, és talán az a valóság is, de az ember, aki önmaga, olyan, mint a mérgezetlen alma, nincsen rajta semmi feltűnő, nem kívánatos a szemnek, nem nagyobb, sőt, inkább kisebb, kevésbé látványos, mint azok a társai, mik természet ellenesen növekedtek... az ember, aki akar élni őszintén, könnyen kerül a selejtes árú közé, azért aztán feladja hamar, és mindent megtesz azért, hogy ő is a leglátványosabbak, a mérgezettek közé kerüljön... őszintén élni, kicsit, mint vállalni a számkivetést: de végül is csodás dolog, ha úgy alakítja a sors, hogy mérgezetlenül valaki egy másik egészségére válik, ha a lelki betegségben szenvedőt tisztaságával meggyógyít.
