Egy hajtincsedet rajzoltam éppen, és halkan játszottam a gondjaimmal. Ne beszéljünk! Elég lesz szusszanással, légzéssel tudtul adni: remélek.
Túl hangos volt a némaság a csendben, csupán a csap csepegett megértően, hajtincsed mohón kanyargott, kéjesen, azt gondolva, csókkal lesz minden rendben.
Én tapintatból nem lélegeztem csak, a csap bután csepegett, utánoztam: hangosan sivított a szívem: szeretlek!
Lelkedig visszhangzott a bűvös szó, és dalra szakadt a kinti fán a hó, azt dúdolta minden bokor: szeretlek!
Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba; az egeknek folyton özönlik vegyülő suhogása; magány sehol; isteni jel s rend, hogy minden tünemény keveredjék valamivel - Mért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorít, átfog; egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok; a földet a nap sugara, a hold a tengereket: minden csókol... - S te soha engemet?
Ha tudott rólad, aki csókol, és ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet s te beleköltözöl, édes kísértet és az idézett az aki idéz egymást növeli: lelkeknek mesés egyessége ez, oly keveredések tükörjátéka, mikkel az élet máskor csak lopva s kényszerből igéz: a hűség és hűtlenség jajdul össze bennem féltékeny és oldozó szeretetben (kettőben három és három az egyben) s mint túlvilág kérdi a pillanat, hogy ami még te, már az se te?-Vagy, hogy ami nem te, még az is te vagy?
Ülni egy csendes szobában, s várni valakire, aki nem jön többé. Elutazni onnan, ahol boldog voltál, s otthagyni szíved örökké. Szeretni valakit, aki nem szeret téged, könnyeket tagadni, mik szemedben égnek. Kergetni egy álmot, soha el nem érni, csalódott szívvel, mindig csak remélni. Megalázva írni könyörgő levelet, sirdogálva várni, soha nem jön rá felelet. Szavakkal idézni, mik lelkedre hulltak, rózsákat őrizni, melyek megfakultak. Hideg búcsúzásnál, forró csókot kérni, mással látni őt, nem vissza fordulni. Kacagni boldogan, hazug lemondással, otthon leborulni, könnyes csalódással. Aztán átvergődni hosszú éjszakákat, imádkozni azért, hogy Ö meg nem tudja mi is az a bánat.
Leány Mind gonosz a pásztor: pásztor csalogatta Helénát. Pásztor Ment a pásztor után az okos Heléna magától. Leány Mit dicsekedsz, te gonosz?...Mondják, hogy a csók csupa semmi. Pásztor Mennyi drága gyönyör fér ebbe a semmibe mégis! Leány Megmosom a számat, kiköpöm belőle a csókod! Pásztor Megmosod a szácskád? Ideadd, hadd csókolom újra! Leány Szép dolog, ily fiatal lányra kivetni a hálót. Pásztor Mit dicsekedsz? Mint álom múlik el a fiatalság. Leány Még nem ért meg a fürt, még nem nyílt ki egészen a rózsa. Pásztor Jőjj az olajfa alá, sugok egy szót drága füledbe! Leány Nem megyek én, ismerlek, a múltkor is így csalogattál! Pásztor Jőjj no, a szilfa közé, hallgasd meg kis furulyámat! Leány Gyűlölöm a furulyát, csak menj, furulyázz te magadban! Pásztor Nem félsz, büszke, hogy Aphroditének bosszuja megver? Leány Bánom is én Aphroditét; csak Artemis áldjon, elég az! Pásztor Ó, ne mondj ilyeket, mert szörnyen rád veti hurkát. Leány Vesse csak: akkor is Artemis engem védeni fog majd. Pásztor Nem kerülöd ki Eróst; egy lány se kerülte ki még őt! Leány Elkerülöm bizony én; csak vidd te magadban igáját! Pásztor Félek, hogy nem is én, silányabb lesz szeretőd majd. Leány Ejhaj, mennyi legény szeretett már, egy se büvölt el! Pásztor Annyi után magam egy, jöttem könyörögni szerelmed! Leány Mit tegyek, édesem? A szerelem csupa bú s keserűség. Pásztor Nem bús, nem keserű, a miénk csupa táncos öröm lesz majd. Leány Azt mondják, retteg párjától mindenik asszony. Pásztor Azt inkább, hogy "nincs amitől rettegne az asszony". Leány Rettegek én a gyerektől s kínjától a szülésnek. Pásztor Artemis istennőd majd megkönnyíti szülésed. Leány Rettegek attól, hogy szépségemet el ne veszítsem. Pásztor Gyermekeidben a szépséged szebb napra derül még. Leány És ha tied leszek, illendőn te milyen hozományt adsz? Pásztor Mind az egész csordám, s erdőimet és legelőmet. Leány Esküdj meg, hogy nem hagysz el, ha betöltöm a vágyad! Pásztor Nem, soha, bárha magad kergetnél messze magadtól. Leány Készítesz nyoszolyát, építesz szép kicsi házat? Pásztor Készítek nyoszolyát, pásztorkunyhómban uralkodsz. Leány Mit mond majd az apám, mit mondok majd az apámnak? Pásztor Megdícsér az apád, ha nevem meghallja, s örül majd. Leány Mondd meg hát a neved!( Milyen édes néha a név is!) Pásztor Daphnis enyém, Lykidas az apám, felesége Nomaié. Leány Jónevü régi család, de bizony magamé sem silányabb. Pásztor Jól tudom azt: hisz apád maga a jómódu Menelkas. Leány Merre van az erdőd, nosza mondjad, melyik a földed? Pásztor Nézd, ahol ott az a pár gyönyörű ciprusfa virágzik. Leány Rágd a füvet, kecském! megnézem azt a kis erdőt. Pásztor Csöndbe legelj, tehenem! míg megmutatom kicsiny erdőm. Leány Mit művelsz, te gonosz? Mért nyúlsz mellemre kezeddel? Pásztor Gömbölyödik már két kerek almád: hadd tapogassam! Leány Zsibbadás vesz erőt rajta: viszed el kezed onnan?! Pásztor Mit félsz, drága leány? Amit én akarok, nem olyan rossz. Leány Nézd, árokba tepersz, szép tiszat ruhám csupa sár lesz. Pásztor Nem lesz sár aranyom: terítek alá puha gyapjút. Leány Jaj, mit akarsz? Övemet, jaj, mért oldod le csípőmről! Pásztor Ezt vetem ma első áldozatul Aphroditének. Leány Várj, nyomorult! Meglep valaki! Nem hallod-e? Szólnak? Pásztor Egymásközt suttognak a ciprusok ágai rólunk. Leány Meztelenül maradok: lásd, ronggyá tépted a szoknyám! Pásztor Új szoknyát, drágábbat adok majd érte cserébe. Leány Lám, fűt-fát megigérsz, ki tudja, mit adsz majd a végén? Pásztor Bár a lelkemet, életemet tudnám odaadni! Leány Artemis, könyörülj, hogy nem maradok csapatodban! Pásztor Aphroditének üszőt viszek, egy kis borjut Erosnak. Leány Szűzlány jött ide, jaj, már nem szűzlány megy el innen! Pásztor Nem szűzlány, hanem asszony:az én kis arany feleségem.
Így a titkos nász megesett, és két szeretők ott egymásnak nótás szavakat vigadozva feleltek. S így aztán a leány juhait ment őrzeni, földre sütve szemét, szégyenlősen, de örülve szívében, s ment a legény csordája után, betelve a násszal.
Kedves Fórumozók! Ha valamelyikőtöknek megvan a gépen Theokritosz Szerelmes párbeszéd-e, legyen olyan jó, hogy vagy beírja ide, vagy elküldi nekem emailben ( k.balint {kukac} gmail{pont} com )!
Még a szél is, hogy meghallgasd, szépet dudorász. Arany-nyakú tyúk lüktető tojást melegít. A gyümölcsös kijjebb-bontja merész rügyeit, jószagú port hint a barka, megindul a nász.
Fut az idő! Minden magát éltetné tovább. Szerelemben élteti túl az ember magát. Piros magból hatalmasra megnő a vetés - madarat is földre sújt le a nagy szeretés.
Szelek
Ó szelek, az őrült szelek,
Nem kérdeznek, hátukra vesznek,
Kedvesem, tőled messzire visznek.
Könyörgöm, szelek, hallgassatok meg,
A pokol felé tovább ne vigyetek!
Dobjátok a földre korhadt testem.
Még talán meglel, talán meglelem
A kedvesem.
Hiányod
Hiányod úgy érzem
Őrülten fáj,
Kínomat, ha tehetném
Világgá ordítanám.
Lelkemben ezernyi ördög
Virtustáncát járja,
Szomorúságom kútjában
Bömböl a bánat árja.
De múlik a gyötrelem,
Beborít a felejtés fátyla,
És új örömök közt elvész
Az emlékek sokasága.
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! – Hogy illatozott esténkint az olajfa, kérge alatt bábjait babusgatta a hangya, a falban tücsök rítt, fekete tititás!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! – Hogy sütött a kő, mikor a gangra kiültünk szellőzködni, s a hold az ágakba akadva megpengette a fákat, zengtek a kert-citerák!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! – Lehettem volna virágaid vitéze, Kardvirág-hadnagy vagy a tulipánok között hajlongó szél-karnagy, ahogy a gyökereknek s a zengő rügyeknek dirigál!
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! – Beszélhettem volna a Kézzel, kinek nyelvén balta, gyalu, véső is érzett, s az oázó vas, ha ő akarta, elszelídült s az elalvó tűzzel elcsicsikált.
Talán boldog lehettem volna itt, Kicsi ház! – Volt ott egy kút, világ-kávájára hajolva a messzi tengerek testvére lehettem volna, hétmérföld-időt lépő kútcsizmás óriás.
– De hajnalra mindig elfordult a föld, a virágok tüzes torka berekedt, a kútban láncok csörögtek, s csupa elölt álmot húztak föl nyikorogva a napvödrű reggelek.
