Az előbbi szép vers és remek fordítása után egy újabb kapcsolódás:
EGYÜTT MEGINT
Orbán Ottónak
Együtt megint, mint régen, zöld időnkben!
S ha másutt nem, hát a fehér lapokon.
Együtt a betűkben, a versben,
a lefelé hulló égdarabban.
Veszett körfűrész sikong az erdő felől.
Őrült, őrült, pedig csak azt szeretné ismételni,
amit a dögtanyáktól a fertőtlenített akadémiákig
loholva te ordíts folyton,
hogy bűn ez a század, hulla-fejezet;
egy rohadt száj, mely saját nyelvébe harap.
Én nyögök, nyüszitek ettől, te sírsz és vihogsz
s az alvadt vért is nevetve köpöd ki.
Húsz év? Harminc év? Száz év van mögöttünk?
Pesttől New Yorkig lebegő fényszalagok
s nők, nők, kik merész és édes anarchiájukban
csak a mi rejtekező szemünkben látták egymást?
És az a finn tangó is! Az a korai haláltánc
fönn, északon! Ott lejtettem a zenére én is veled.
Költők ölelték a tengert magukhoz csukott szemmel,
mintha egy elhurkásodott nősténnyel járták volna.
Nyár van megint. Sorvasztó béke süt a fákból,
s a bokrok alatt meddő fatojások.
Ha meggondolom: néhány évszakot még tán megérdemelnénk,
mint az a vörös és fekete macska ott a kertben.
Kedves csigabiga003!
Elnéztem valóban a dátumot, ahogy elnézném mira mostani beírását.
Nem volt a Rónay-tól idézett versed, amelyben persze - valószínűleg - "kék az ég". De örültem én is, hogy rátaláltál, nem ismertem.
Ma reggel Czigány György W. H. Audenről /1907-1973/ emlékezett meg,
"A zeneszerző" c. versét elmondva, így én is tőle írok be vmi zeneit:
HA ÉN TUDNÁM
Az idő hallgat, én mondom neked,
az idő tudja, minek mi az ára;
ha én tudnám, tudatnám is veled.
Ha sírunk, mikor a bohóc nevet,
ha balul fülelünk a zongorára,
az idő hallgat, én mondom neked.
Bár nem tudom, mi jót mondjak neked,
mert több a vágyam, mint szavam a vágyra,
ha én tudnám, tudatnám is veled.
Valahonnét csak fújnak a szelek,
valamiért csak hull a lomb a sárba;
az idő hallgat, én mondom neked.
A rózsatő talán még megered,
a látomás valamit mintha várna;
ha én tudnám, tudatnám is veled.
Ha majd oroszlánt ont a zöld berek
s tavasz ragyog patakra, katonára;
hallgat az idő, mondom majd neked?
Ha én tudnám, tudatnám is veled.
934-35
Megint írt? Hol? Én ismét lemaradtam róla.
Nem ismertem az Ars Antipoeticat. Így lehet kevés szóval sokat mondani. Köszönöm, hogy bemásoltad. Én pedig ezt küldöm, elnézést, ha már volt:
Sejtelem
Egy különös madár röpül felém.
A csőre csillog és a szárnya csattog.
Ó jaj mindig, mindig magamra hagytok,
ha e különös madár száll felém.
Ugy félek és úgy fáj és hasztalan
könyörgök és kiáltok és sikoltok!
Ti csak tréfára veszitek a dolgot,
s itt fekszem isszonyúan egymagam.
És egy reggel fölöslegesen óvod
álmom csöndjét s hiába kelt a csókod.
Olyan hideg lesz arcom, mint a jég.
Tekinteted a homlokomra ráfagy.
Odakinn az ákácok szaga árad,
és valószinűtlenül két az ég.
Én mindig csak a csöndet szerettem: önmagamba
merülni, mint kútmélybe kő,
melynek súlya hulltában egyre nő,
s ha csobban, föl sem ér már a káváig a hangja.
DEBUSSY
Oldódj, lomha világ! Ujjaimon folyók
gyémánt habja csobog, homlokomon hazug
holdak udvara reng, s csillagok alszanak
zengő tengereim vizén.
Költő: forgok az ég díszei közt, lazán
szőve-oldva a lágy éter ezüst ködét.
Szikrázó halaim hűs szívemen szelíd
titkuk vallva röpülnek át.
Tündér! tengereket alkotok én köréd,
nyüzsgő zöld szigeted lombjai közt pihenj!
síkos bőröd alatt lüktet a vér lilán,
s kígyó villog a melleden.
Alszom és álmodom én. Semmi a lét. Lebegj,
csillámló tünemény, foszforos álom, ingj!
Füstként oszlom el, és messze sikoltanak
faunok, trombita, hárfa, síp.
Olvasom, megint ír mira, vagy van egy új-mira? Neki is ajánlom az alábbit:
A KÖLTÉSZET KEZDETEI
Az oroszlán üvöltve száguldott a sivatagban. A kígyó éhes sziszegéssel
tekergett a porban. A tigris bőgve átugrott a patakon.
A lantos állt, várta a vadakat,
aztán elkezdett énekelni.
Az oroszlán a lábához simult. A kígyó hullámzón gyűrűzve táncolt. A tig-
ris elhevert és kisdedként mosolygott.
Minden csíkos, sörényes, pikkelyes düh megjuhászodott.
A fák lehajtották a lombjukat,
a patakokban megtorpant a víz,
a madár abbahagyta szárnyalását,
s a kristályok homályos lelke sokszögei sokszorozását.
A lantos állt és énekelt.
Vagy talán nem is énekelt már.
Hunyt szemmel hallgatták szivükben
a világ csöndjét.
/Rónay György, 1966. dec./
Ennyit a versek válogatásáról /...zene és költészet/, üzenem Juditnak, és közben M. o. "megválasztott" min. elnökére is gondoltam, akinek bizonyára nincs zenei hallása /sem/. Marad a fütty, fütyülünk rá...
Hol van az ifjúság, a bátor büszke máglya!
Fonnyadnak a tüzek, kihunynak lángjaik.
Megjön lassan az ősz, szelíden lekaszálja
tüdőnk lombjait és szivünk virágait.
ÁLOM
Kéklő homlokodon csillog az éjszaka.
Szíved lombjai közt lágy fuvalom motoz.
Lassan szállnak a felhők
zsongó sejtjeid erdején.
Párás csönded ezüst fátyola eltakar,
Véred rőt folyamán távolodó sziget!
melled ritka gyümölcsén
zölden fodroz a holdsugár.
Lelked, mint a madár, szárnyai közt pihen.
Borzong! Fölriad és nyugtalanul sikolt.
Szétpattant szemeidben
mámor, láng, vihar és halál!
Fakul s lehull a lomb. A Költő utca fái,
halálra szánt arák, bíborban és arany
köntösben állnak, ám a szél boldogtalan
pompájukat mohón elkezdi ráncigálni:
kerengve hull a lomb. Nem int az elmenőnek
többé a rózsa, mely árnyúlt a kert falán,
kiváncsi szűz. A kert tág térein magány,
s kanyargó útjain kopottas barna szőnyeg.
Megyünk. Lélekharang zokog lent. Hallani
messzünnen: zengnek a gyászének hangjai,
koporsók látszanak, mozdulnak és merülnek.
Megyünk. Váll vállhoz ér. A testen fény üt át!
bennem vagy! benned én! szállunk az őszi fák
fölött az ég felé, szeretve üdvözültek.
Kacsák bujkálnak lábaink között
e meghitt kocsmaudvaron… csipegnek
a borzas csibék, gyürt levél zörög,
hull asztalunkra, legyinti fülünket.
Alma lóg az ágon s fent pirosan
lóg a vén nap is fanyar mosolyával.
Hullóba’ van ő is – egy szélroham
s szétloccsant egy messzi, poshadt pocsolyában.
Tünnek a díszek körülünk! hideg
szél emelinti fent a dombos erdők
aranyos ingét: fölszáll és libeg
a lomb a légben – repülnek a felhők,
repülnek a gyors madarak, betör
a szél közénk is, fodrozza borunkat,
leng az emelt bor, csintalan’ kidől,
hűs cseppel hintve bódult homlokunkat.
Férges nap, őszi, gyümölcstelen ág
s alattuk, lengve az ősztől, a bortól,
fölgyürt gallérral öten cimborák,
poharainkkal csengőn olykor-olykor
összeütődve, mint az őszi gally
s mormolva hozzá, mint az őszi lombok!
dal volna az, dünnyögő őszi dal –
szakítják hosszú, eltünődő kortyok.
Oldódik, kavarog, szétrepül a táj!
s minden, mi józan s helyén volt köröttünk –
felleggel billen a tág láthatár,
reményeink lágy hazája fölöttünk.
És száll a dal és szállnak, mint kövér
őszi cseppek a kortyok mind sürübben,
jajong a környék s mit a szem elér:
hanyattesik az őszi őrületben.
Csattog az abrosz, repked, szárnya van,
fordul és röpül ő is már az őszbe!
s peremét fogva mi boldogtalan
öt száműzöttek, már fennen üvöltve!
Repül a szék s ha karod felveted,
röpül az udvar! szállnak és forognak
a fák, az asztal s az asztal felett
anyjukhoz fürgén a sóskifli-holdak.
Repül a szélben bukdácsolva egy
hajdani ének, egyre harsogóbban,
foszlánya rongyként száll a fák felett
és fennakad a hajlongó bokorban;
száll fent az ének arról, hogy mi volt
és megszakítja csuklás és a sirás
s mire himbálva feltűnik a hold,
úgy zeng a tájon, mint bús ebvonitás.
Kedves Judit! Van egy ilyen nevű sógornőm, egy fogadott-nővérem Ámerikában, így valóban kedves ez a név.
Már írtam: lehet itt megzenésített vers, dráma stb.,
lehet zenéről-zeneműről szóló vers, de zeneszerzőről is,
lehet hangszerről, éneklésről vagy éppen fütyörészésről szóló, azt akár csak említő, de lehet a zene-hang-zörej ellentétéről, a csendről szóló is,
vannak egyéb aktualitások, de lehet ide kívánkozó egy pusztán hangulatában zenálő vers, mint Weöres Sándor sok-sok költeménye.
Van, aki csak úgy beír, tökmindegy, mert akkor mi csak úgy "beolvasunk", szabad a gazda, bár magam igyekszem a topikindítóhoz, a topik címéhez ragaszkodni.
Irj be te is bátran, csak előtte nézd meg az előzményeket, nehogy túl sok legyen az ismétlődés, amibe én is beleestem már.
Egyr figyelmeztetlek viszont: ha ez egy vmilyen szintű kultúrfórum, igyekezz pontosan beírni, de ne vedd át a Google-kinálta oldalak anyagait kritikátlanul, mert sok hiba van bennük, így tovább terjesztjük a trehány munkát, ami nem lehet cél.
Tanár az én apám. Ha jár a vidéki
városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,
kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,
elmúlt életükre emlékezve, lassan
leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,
kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,
írnokok, katonák, s olykor egy országos
képviselő is. Mert nagy az én családom.
Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,
nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.
Mikor vele megyek, fogva öreg karját,
vezetve az úton, a szívem kitágul,
s szívek közt énekel elhagyatott szívem.
Az én édesapám az emberek apja,
s én az emberek testvére vagyok.
Nagyon jó versek, kedves mindegy, de jó volna, ha megtudhatnánk, hogyan kapcsolódnak a zenéhez, ki írta meg őket? Mert ha ezek pl. dalok, akkor szeretném őket megszerezni.
A szó a hallgatásban lesz hatalmas,
Mint a görebben a tenyészetek.
Borulj arccal a nedves földre, hallgass,
Isten csak ennyit mond: "Enyésszetek!"
Szavak nélkül mondd el a mondhatatlant.
Aki hallgat, az angyallal beszélget.
Sokan a szélben járnak s fütyörésznek,
A haldoklók némán nézik a paplant.
Hát hamár, akkor a Képes Géza féle fordításra szavazok az Erlkönignél. Számunkra egyébként érthetőbb is, hiszen a villi is fordításra, magyarázatra szorul ma már.
Kösz a Vas István fordítást, egy kis döccenővel jó, de nekem a Képes Géza féle jobban tetszik, a Závodszky gyengébb, míg az angol teljesen érzéketlen, szinte tragikus. Az eredeti félelmetes, nemhiába ragadta meg több zeneszerző fantáziáját. A beszélt német nyelv nem vonzó, de a jó versek, dalok eredetiben utánozhatatlanok.
[913]: Cvet! Ezzel azt is akartad mondani, hogy a Gurre-dalokat november 3-án meg lehet hallgatni a MÜPA-ban Gielen vezényletével?
[912 és 916]: Mindegy! Ahogy Závodszky a Grál-elbeszélést énekli, az felejthetetlen. A Rémkirály-fordításban viszont, finoman szólva, nem vágja ki a magas C-t. Nézzük ugyanazt Vas Istvántól:
A villikirály
Ki nyargal a szélben, az éjen át?
Egy apa az, ő viszi kisfiát.
Karjába szorítja gyermekét,
Átadja teste melegét.
– Fiam, mért bújsz az ölembe, ki bánt?
– Apám, nem látod a Villikirályt?
Koronája fehérlik, uszálya suhan.
– A köd gomolyog, csak a köd, fiam.
„Jöjj hát velem, édes gyermekem!
Játszhatsz gyönyörűen énvelem,
Mutatok majd tarka virágokat,
Anyám arany ruhákat ad.”
– Apám, jaj, apám, mondd, hallod-e már,
Mit igér suttogva a Villikirály?
– Fiam, csak csitt, ne mozogj, ne beszélj:
A száraz avart zizzenti a szél.
„Most, szép fiú, jó fiú, jössz-e velem?
A lányaim ápolnak majd szeliden.
Már járják az éjben táncaikat,
S álomba táncolnak, dúdolnak.”
– Apám, jaj, apám, nézd, ők azok,
A Villikirálykisasszonyok!
– Látom, fiam, ott fehérlenek
A sűrű sötétben a vén fűzek.
„Szeretlek, a szépséged ingerel:
Eljössz, vagy erővel viszlek el.”
– Apám, most bántott, jaj, de fáj!
Megfog, nem ereszt el a Villikirály!
Borzongva az apa üget tovább,
Karolja nyöszörgő kisfiát,
A ház kapuján bajjal bedobog:
Karjában a gyermek már halott.
(Bátorkeszi, 1892. júl. 18.–Bp., 1976. okt. 8.): énekes (tenor) Énektanulmányait Anthes György, az európai hírű Wagner-tenor irányításával végezte. 1920-ban szerződtette az Operaház. 1920–21-ben az Operaház ösztöndíjasa, 1921–1948 között magánénekese, 1943-ban az Operaház örökös tagja lett. A Zak és a bécsi konzervatórium tanára volt. Zeneműfordítói tevékenysége is jelentős, számos operát és több mint 600 dalt ültetett át magyarra. Elsősorban Wagner-zenedrámák hőstenor szerepeiben nyújtott emlékezetes alakítást. Nagy vivőerejű, kiegyenlített hangját idős koráig megőrizte. Hetvenesztendősen mint Stolzingi Walter (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok) aratott kirobbanó sikert. Dalesteket még a hetvenes évek elején is adott. F.Sz. Erik (Wagner: A bolygó hollandi); Tannhäuser (Wagner); Lohengrin (Wagner); Trisztán (Wagner: Trisztán és Izolda); Walter von Stolzing (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok); Siegmund (Wagner: A walkür); Pedro (D’Albert: Hegyek alján); Galicin herceg (Borogyin: Igor herceg).
Még egy magyar fordítás ismert, Jacobi Lányi Ernőtől, amely 1932. októberében jelent meg a Pásztortűz-ben: aki megtalálja, írja be! /zenebolond pl.; kösz./
Who rides so late through the night and wind?
It's the father with his child;
He has the boy safe in his arm,
. He holds him secure, he holds him warm.
“My son, what makes you hide your face in fear?” –
Father, don't you see the Erlking?
The Erlking with crown and flowing robe? –
- “My son, it's a wisp of fog.” –
“You dear child, come along with me!
Such lovely games I'll play with you;
Many colorful flowers are at the shore,
My mother has many a golden garment.”
My father, my father, and do you not hear
– What the Erlking promises me so softly? –
“Be quiet, stay quiet, my child;
– In the dry leaves the wind is rustling.” –
“Won't you come along with me, my fine boy?
My daughters shall attend to you so nicely.
My daughters do their nightly dance,
And they'll rock you and dance you and sing you to sleep.”
My father, my father, and do you not see over there
– Erlking's daughters in that dark place? –
“My son, my son, I see it most definitely:
It's the willow trees looking so grey.”
“I love you; I'm charmed by your beautiful form;
And if you're not willing, then I'll use force.”
My father, my father, now he's grabbing hold of me!
– Erlking has done me harm! –
The father shudders, he rides swiftly,
He holds in (his) arms the moaning child.
He reaches the farmhouse with effort and urgency.
In his arms the child was dead.
Ki vágtat, mint szél, bár zord az éj?
Egy férifi jõ, s hozza gyermekét;
a hűvös széltõl úgy óvja õt,
s oly búsan nézi a szenvedõt.
Ó, mondd, jó gyermekem, szólj, mi bánt?
Jaj, nézd csak ott a rémkirály áll,
sok dísze, éke úgy csillogott. -
Mit látsz, nem rém, csak köd van ott. -
Jó gyermek, jöjj, a váram szép,
ott vígan játszom veled, míg élsz;
benn szines, tarka a hímes rét,
s anyám néked adja szép köntösét. -
- Úgy félek, jaj, félek, mondd, nem hallod még,
hogy engem suttogva csábít a rém?
- Légy nyugton, maradj nyugton, ne félj:
csak hervadt lombot zörget a szél. -
- Jöjj, drága gyermek az erdõn át,
ahol tündérlányaim várnak rád;
vidám dallal hívnak e szépséges nõk
és táncolva álomba ringatnak õk.
- Úgy félek, jaj, félek, most hallottad jól,
az éjben tündérek hangja szól! -
E hang, mely zsong, hisz jól hallom én,
szél suttog a fákon, s játszik a fény.
- Te szép legény, nos, váramba jöjj, légy enyém,
de vélem ha nem jössz, úgy elviszlek én.
- Úgy félek, jaj, végem, ott vágtat felém,
két karja átfog, úgy bánt a rém! -
- Hogy űzi, hajtja, a ló szinte száll,
mert sir és jajgat a kis lázas száj;
s hogy végre otthonába ér,
karjában gyermeke már nem él.
Egy férfi, lován viszi kisfiát.
Úgy védi, takarja: ne vágja a szél,
átfogja a karját: ne érje veszély.
"Fiam, miért bújsz így hozzám? Mi bánt?" ,
Nem látod, apám, a Tündérkirályt?
Fején korona, palástja leng...'
"Fiam, ott csak egy ködfolt dereng."
"Szép gyermekem, gyere, indulj velem:
Sok tarka virág nyílik a rétemen.
Tudok csudaszép játékokat ám
s ad rád aranyos ruhákat anyám."
Nem hallod, apám, a halk szavakat?
A Tündérkirály hív, suttog, csalogat...' "
Fiacskám, csendbe maradj, - ne félj:
a száraz lomb közt zizzen a szél."
"Szép gyermekem, jöjj velem, azt akarom:
megládd: lányaim várnak nagyon, -
táncolnak is ők, ha a hold idesüt
s majd álomba ringat gyönge kezük." ,
Hát nem látod... ott - nem látod, apám:
a tündérlányok már várnak reám. -'
"Fiam, fiam, én jól látom: amott
a nedves füzfák törzse ragyog."
"Úgy tetszel nékem, te drága gyerek!
Mondd: jössz-e velem, vagy elvigyelek?" ,
Édesapám, ne hagyj... ne - megállj:
megragad - elvisz a Tündérkirály...'
Megborzad a férfi, hajszolja lovát.
Fel, felnyög a gyermek, s ő nyargal tovább,
megérkezik, teste-lelke sajog:
ölében a kisfiú már halott.
A Fidelio-fórumtalálkozón elhangzott Ernst hegedű-darab gyönyörű előadását megköszönve ezennel beírtam az eredeti verset, majd jön néhány fordítás.
Mindezt Baráti Kristófnak ajánlva.
