Keresés

Várak a Börzsönyben

Börzsöny (eltévedt) turistája

Börzsöny éjszakai túlélőtúra…

2006. január 14.

Hú…. Honnan is kezdjem… tehát, jobb, ha leírom a szombaton történteket lépésről lépésre, hosszú, de olvassátok el, mert sok tanulsággal szolgál, kezdő és szerintem rutinos túrázónak egyaránt.

Kemencén voltunk hétvégén, az én elképzelésem szombatra végül úgy alakult, hogy a Börzsöny és Ipoly-völgye atlaszból az egyik (emlékeim szerint 22. Sz.) túrát járjuk végig, Királyháza-Nagy-Mána-Sasfészek-bérc (itt kitérő a Magosfára)-Csóványos-Pogányvár-Királyháza útvonalon, a leírás szerint 13 km + a kitérő. Feleségem régen túrázott már, ráadásul nagy szintkülönbségű útnak ígérkezett, így kérte, hogy menjünk egy könnyebb kört, amit ő is bevállalhat úgy, hogy nem kap csömört a végére. Rendben, akkor célozzuk meg a Salgóvár, Jancsi-hegy kettőst, de ne az atlaszban lévő túra szerint (Kemence, Feketevölgy-Hamuház-Bányapuszta-Salgóvár-Hollókő-Jancsi-hegy-Feketevölgy), javasoltam, hanem Perőcsény-Salgóvár-Hollókő-Jancsihegy-Perőcsény útvonalon, hogy a Börzsöny turistája mozgalom bronz fokozatához bélyegezzünk Perőcsényben.

A buszfordulónál lévő kocsmában kaptunk pecsétet, kb. délelőtt 10:15-10:20-kor, illetve vettem egy kis füzetet Perőcsény képekben címmel, 200 forint, egyébként az ablakban lévő tábla szerint árusítják a Várak a Börzsönyben igazolófüzetét is.

A falutól a P+ jelzésen indultunk el felfelé. A nemzeti park határát jelző tábla után egy kis patakon kellett óvatosan átkelni, mert félig fagyott volt, egyébként gyönyörű képződmények alakultak ki a vadregényes völgyben csordogáló patak kövezésén a fagyás miatt, ez a többi lefolyó vízre is igaz volt a környéken.

Egy darabig csak deres fák közt gyalogoltunk a fagyott avarban, nagyon szép látvány közepette. Szép lassan egyre több erdészeti út csatlakozott be, persze pont ekkor ritkultak a jelzések. Valóságos pókháló bontakozott ki, szerencsére a legszélesebb erdészeti út vezetett el a Büzmöd-rétig. Innen már fehér volt minden, egy magasles és kukoricaszórás balról, jobbról nem messze egy vaddisznó futott, elég komoly nagyvadas terület ez.

Innen enyhébb, majd egyre erősebb kaptató és vastag, fagyott hótakaró volt részünk, egyre nehezebb járhatósággal. A párom kérte, hogy menjünk úgy, ahogy már nem egy ízben, nyugodtan lépjek ki az én tempómban, neki jobb, ha nem érez sürgetést, és a saját sebességében haladhat, időnként bevárom. Ez működött is jó darabig, az ún. Váci úton volt az utolsó, hogy volt közöttünk kontaktus. Közel a Vár-nyereghez hosszabban megálltam, mert eléggé embert próbáló volt a vastag hóban a kaptató, ráadásul figyeltem is egy darabig, mert lövéseket hallottam, elvégre vadászidény van. Egy idő után nejem hahózott, én vissza, kiabáltam, nem vagyunk messze, megvárom. Elindultam visszafelé hozzá kb. 100-150 métert, még nem találkoztunk, hahózok, semmi, várok, hahó, semmi. Mobiltelefonja persze lemerült, s nem is volt nála. Várok, semmi, kiabálok, semmi, de még azt hallottam is, hogy bosszankodott, gondolom a nagy hó miatt, ő csak 160 centis ember, ismertem őt, hogy egyet pihen, aztán nekirugaszkodik.. No, mondom, felmegyek gyorsan a Salgóvárhoz, megnézem a kódot, visszafordulok, hagyjuk a fenébe a Jancsihegyet, legyünk együtt. A kód meglett fent, elég húzós volt felmenni, izgalmas a látvány. A Várnyeregnél (ahol találkoztam túratársakkal is, s útbaigazítottam őket térkép alapján a Feketevölgy, Kemence felé) ismét hahóztam, semmi, nyilvánvalóvá vált számomra, amit előtte is sejtettem, hogy visszafordult (kapitális tévedés volt).

Eléggé iramosan haladtam lefelé, nem találtam, elkezdtem futni, hogy beérjem. Persze sehol. Már eléggé lent járva figyeltem fel, hogy lábnyomok lefelé nincsenek. Mondom, ezek szerint a Várnyeregtől a P- jelzésen, a tábla iránymutatása szerint elindult Perőcsény felé, ahogy terveztük is eleve. Inkább lementem a kocsihoz, s ha nem találnám, úgy döntöttem, elindulok a templom fölött P- jelzésen, a Jancsihegy felé, előbb-utóbb találkoznunk kell(ene). Mentem, mentem, hahó, semmi. Ekkor döntöttem úgy, hogy megnézem visszafelé is, hátha fent bolyongott, s közben fordult vissza, a kocsi szerencsére koszos volt annyira, hogy beleírjam nagy betűkkel: várj itt! Egyúttal másként álltam meg a téren, hogy lássa, voltam már ott.

2-2,5 órán keresztül ingáztam oda-vissza, közben délután 5 óra lett, besötétedett, no mondom, most már segítség kell, mert gáz van. Bementem a kocsmába, kérdem, nincs-e kölcsön zseblámpája valakinek? Felvázoltam a történetet. Talpra ugrottak többen, jönnek segíteni, keressük, de lámpával semmit nem érek, mert 2 méterre sem látok. Inkább kivisznek kocsival. Mi? Mondom, még gyalog is húzós, alig járható. Csak bízzam rájuk, terepjáróval ki lehet menni a várig. Egyik ember mondta, tartsak vele, beszálltunk egy 42 éves UAZ-ba, ki a Büzmöd-rétig, útközben kétszer megállva, hahóztunk teli torokból, erre megmozdult az erdő, futottak a vadak, annyi volt belőlük, hogy félelmetes volt az összkép. A rétről a sokadik kiabálás után egy női hang válaszát hallottuk, a hegytetőről. No! Sokáig semmi, majd mintha ezúttal lentről jött volna válasz. Az emberem azt mondja, tudja, hol lehet, ez az erdészeti út levisz, biztos le akar menni a hegyről, menjünk oda. Egyrészt semmi, másrészt sikeresen mi is elakadtunk a vízfolyások miatti 50-80 centis vájatok egyikében. Emelő, kövek, fa alátét, kapálás (keményre fagyott földet), kb. 45 perces küzdelem után kijött az UAZ. Visszaértünk a faluba, a kocsmában nem látták, de mondják, hogy közben már többen elindultak keresni terepjáróval. Hihetetlen, milyen emberek vannak még… nem szégyellem, majdnem elbőgtem magam a hozzáállást látva.

Ekkor beugrott, hogy olvastam a turistaatlaszban többször is a hegyimentők hirdetését. No, nem érdekel, ha egy vagyonba kerül is, de riasztom őket. Elmondtam, mi a helyzet, de kérték, hogy jelentsem be a 112-es segélyhívón, hogy felvettem velük a kapcsolatot. Nos, az egészet végig kellett mondanom sorrendben a 112-őn, majd a Pest megyei, végül a váci ügyeleten. Mindezt már a kocsma telefonjáról, mert a hideg miatt persze ekkor merült le a telefonom – miért is ne, ugye… Mindez 18:30 és 19:00 között zajlott, még visszahívtak igazolásként, majd közölték, hogy pont a terepen már egy nyolcfős csoport is eltűnt a Börzsönyben, azt is keresik. Ez nekem némileg jól hangzott, mert akkor össze is akadhatnak. Közben jött egy ötlet, hátha a meleg kocsmában életre kel a telefonom, bekapcsolatam, fel is ugrott 2 egységet. Lestem azt is, hátha jön valami hír. Persze folyton csak szegény nagymamám hívott, hogy mi van már, mondom, tegyük le, mert lemerülhet, meg hívhatnak is.

19:30 és 20:00 közt valamikor egy ismeretlen mobilszámról hívtak, s éreztem, hogy ez lesz, amire várok. A párom szólt bele: megvagyok, most érünk be rövidesen Nagybörzsönybe! Biztosra vettem, hogy az eltűnt csoport egyik tagja telefonjáról hívott, de nem. A nagy sötétben való bolyongásban a véletlen szerencse, de óriási szerencse a Vasedény kulcsosházig vitte, ahol épp volt egy srác, aki karbantartja azt, csoportot várt (valszeg azt, amelyik eltűnt, de ők is megkerültek), ezért kint van most sokáig…. Ilyet! Miközben, mint utólag megtudtam, a párom arra készült, hogy hajnalig mozog, meg nem állhat, mert megfagy, a házhoz közel látott egy kisházat kukoricás zsákokkal, már arra is gondolt, hogy azzal melegíti magát, közben beleszaladt egy bunkó német vadászba, necces volt, le ne lőjék, hisz lámpa nincs nála, ráadásul mi van, ha illegális? Egy magyar vadász meg kisbuszban nézte végig, hogy egy ember megy ott, de szart rá… a lényeg, hogy havat evett víz helyett, elment csaknem Nagyhideghegyig térkép és helyismeret nélkül, utólag mondja, ha tudja, hogy a Nagyhideghegy közelében van, akkor minden erejét összeszedve felment volna, de fogalma sem volt, hol jár, csak a fehér magaslatokat látta körbe mindenhol. Több patakon keresztül bokáig gázolt a jeges vízben, a térképen néztük, több oda-vissza kanyarral a sötétben, a délelőtti indulástól számítva bő nyolc órát ment, szerintem volt vagy 20 km, ahhoz képest, hogy szegény előzőleg nem akarta vállalni a 13-at… (kb. Perőcsény-Várnyereg-Bányapuszta-Pintér-hegyese-Kis-Hideghegy utat jártbe a P+ vonalán, majd innen ment vissza a vadászházig, onnan a kéken kevert Magyarhegyen, Magyarvölgyön át, legalábbis az alapján sakkoztuk ezt ki, ahogy tájolta magát merre ment).

A nagybörzsönyi főtérig a srác a kulcssoházból begyalogolt vele, ott találkoztunk, aztán a rétig, ahol a kukoricalerakat volt, visszavittük kocsival, onnan már gyalogolt a kulcsosházig. Megbeszéltük, hogy egyik hétvégén rendezünk ott egy afféle túlélőbulit. Még nem tudom, mivel hálálom meg neki a segítséget, pénzben kifejezni ezt nem lehet (eleve ilyenről hallani sem akart). Perőcsénybe ma munka után visszamegyek, a helyieknek viszek egynehány palack bort legalább, nem tudtam azoktól elköszönni, akik kimentek a hegyre, nem mentek vissza a kocsmába ugyanis.

Tanulságok tömkelege:

• a térképismeret egy dolog, de a természet nagyobb úr, a helyismeret az alap
• ha már időről időre külön megyünk, mindkettőnknél legyen turistatérkép
• bármi adódhat, lásd ezt, így lámpa szükséges, még ha nem is éjszakai túrára megyünk
• semmit nem feltételezhet az ember a másikról, csak ha meggyőződött, mi történt, nincs az a túracél, vár, kód, amely felér egy emberélettel, vagy akárcsak egy sérüléssel
• a hó és a deres fák felfogják a hangot – ezért nem hallottuk egymást többször
• mindkettőnk csomagjában legyen külön élelmszer, víz
• iránytű kell
• hóban minden távra szánt időt (közel) kettővel kell szorozni hegynek fel, s ezzel akkor is számolni kell, ha az ember sokadik havas túráján vesz részt
• nincs elégséges rutin ahhoz, hogy azt gondoljam, a vadregényes, sűrű és településekkel, aszfaltutakkal nemigen átszőtt Börzsönyt csak úgy legyőzöm. Ő sokkal nagyobb úr, maximum alázattal közelíthetek felé
• ha már van mobiltelefon, akkor legyen ott és feltöltve

Január 14. Új dátum kettőnk életében. S azért tettem ezt közzé, hogy a sorozatban elkövetett rossz döntések, hibák (melyek az “én már rutinos róka vagyok, Börzsöny lábánál nőttem fel, nagy az arcom a hegyek között” életérzésből adódtak) mások is számára is esetleg példaként szolgáljanak.

Jó hír, hogy már másnap reggel azt mondta a nejem, hogy ő éppen már ma menne ismét túrázni – csak épp nem érzi a lábait, olyan izomláza van.

Én pedig visszakaptam, s ilyen szerencse nincs mindig, ezt meg kell becsülni.