Gyerekek, hallottátok-e már hírét a marabu-várnak? Rá ne mondjátok, hogy hallottátok, mert én akkor mindjárt azt kívánom, hogy mutassátok hát meg azt a híres várat a térképen. Ott pedig nem mutatjátok meg, ha holnap ilyenkorig keresitek is.
Marabu-vár nem a térképen van, hanem az állatkertben. Ott az is meglátja, aki nem keresi. Én se kerestem, mégis messziről megláttam a hegyes tetejű marabu-palotákat.
- Ugyan kik laknak ezekben a furcsa emeletes házakban? - kérdeztem az őrt.
- Azokban a marabumadarak laknak, kérem - okosított föl az ember.
- Marabumadarak? - mondtam csodálkozva. - No, azok nagy urak lehetnek, hogy így kedvüket keresik. Szeretnék velük megismerkedni.
- Lehet - azt mondta az őr, s megzörgetett egy rácsos ablakot a
marabu-palotán. Hát ki is dugta rajta a fejét - egy fülesbagoly.
- Nini - mondom -, ez a madár tán hétköznap fülesbagoly, vasárnap marabu?
- Fülesbagoly az mindig - nevetett az őr -, ő a cselédje a marabunak.
Úgy kellett lenni, mert a fülesbagoly hirtelen visszakapta a fejét, s rikoltott odabent esze nélkül. Bizonyosan azt jelenthette, hogy vendég áll a házhoz, tessék fölhúzni a csizmát.
Fölhúzta-e Marabu úr a csizmát, vagy sem, meg nem mondhatom, mert csak a hosszú orrát tolta ki az ablakon.
- Kecsegés jó reggelt - köszöntem fel neki, de nem szólt rá semmit.
- Szerecsen madár az, nem ért magyarul - mondta az őr.
- No, én meg szerecsenül nem értek - szomorodtam el. - Hanem azért ha ilyen szép házat kapnék, én is beállnék marabunak.
- Azt megteheti az úr - nevetett az őr -, csak tessék kivárni, míg olyan hosszúra megnő az orra, mint a marabué.
De úgy elszaladtam én onnan, hogy vissza se fordultam többet, s azóta se láttam marabu-várat. Csak a verebek hozták hírül az újságot, hogy nagy a baj marabuéknál.
A baj az volt, hogy Télapó a marabu-palotába is bekocogtatott a múltkoriban, s nagyon ráijesztett a forró naphoz szokott afrikai madarakra. Bezzeg egykettőre megtanította magyarul a kis marabufiókákat.
- Nagy a bánat, nagy a bú, fázik a kis marabu! - Egész éjszaka ezt jajgatták az ártatlankák.
Ők még hírét se hallották a télnek, de az öreg Marabu apó sokat tapasztalt már jártában-keltében, s tudta, hogy mivel lehet a telet megszelídíteni.
- Fűts be! - parancsolta a bagolynak.
Bagoly inas szót fogadott, de nagy baj is lett belőle. Egyszerre teleszaladt füsttel valamennyi marabu-ház, az orruk hegyéig se láttak tőle a madarak.
- Marabu úr, azt gondolom, a kéményben sok a korom - köhécselt Bagoly inas.
- Hát ki kell söpretni - tüszkölt mérgesen Marabu apó.
- Könnyű azt mondani, de hol találok én emeletes kéményseprőt - gondolkozott el a bagoly. Futott szegény fűhöz-fához, de mindenütt azt mondták neki, hogy ehhez a mesterséghez nem értenek. A róka ugyan lobogtatta a farkát, hogy azzal lehetne kéményt söpörni, de csak akkor, ha füstölt kolbász lógna benne.
- Sajnálom, vendéglőből hozatjuk a kosztot - mondta elkeseredve
a bagoly, s nem győzte a fülével a szemét törölgetni.
Marabuéknál nagy szomorúság volt azon az estén. El is határozták, hogy másnap itt hagyják a marabu-várat, és visszaköltöznek arra a jó forró szerecsen homokra, a pálmás Nílus partján. Mindjárt át is szalajtották Bagoly inast zsiráf szomszédékhoz, hogy kérje el a vasúti menetrendjüket. Nekik még bizonyosan meglesz, mert nemrég költöztek ide Afrikából.
Zsiráf apó éppen aludni készült, mikor betoppant a bagoly, és elhuhogta a bajukat.
- Menetrendet nem adhatok, hanem adok egy jó tanácsot - hunyorított Zsiráf apó. - Kidobolták Szentesen: aki fázik, reszkessen.
- Süsd meg a tanácsodat! - süvöltötte haragosan a bagoly, Zsiráf apó mosolyogva súgott valamit a négy legény fiának.
Mit súgott nekik, mit se, azt én meg nem tudom mondani, de az bizonyos, hogy mikor másnap hajnalban az öreg marabu kinézett az ablakon, táncolni kezdett kopasz fején a hálósapka, olyan csodát látott.
- Hej, gyerekek! - csengette föl a háza népét. - Nézzetek csak ki az ablakon, mi történt az éjjel! Zsiráffejük nőtt a kéményeknek!
Úgy volt biz az, négy zsiráffej meredezett ki a négy kéményen. Olyan bohókás látvány volt ez, hogy a kelő napnak is egyszerre nevetőre gömbölyödött az ábrázata.
Úgy bizony, mert ahogy Bagoly inas elsuhogott, azt súgta Zsiráf apó a fiainak:
- Gyerünk csak, gyerekek, söpörjük ki a marabu szomszédék kéményeit, hogy meg ne vegye az istenadtákat a hideg. Nem sokból áll az nekünk, létra se kell hozzá.
Biz ahhoz nem kellett semmi se, még székre se kellett nekik állni, csak úgy álló helyükből kidugták a fejüket a kéményen. Igaz, az ábrázatuk kormos lett egy kicsit, de a kémények szelelnek azóta, mint a parancsolat, s marabuéknak eszükbe sincs a kivándorlás. Egész nap ott sütkéreznek a kemence körül, s úgy járják a csárdást, ahogy a bagoly fütyül nekik. Közbe-közbe pedig elhallgattatják a bagoly muzsikást, s felköszöntik az udvari kéményseprőjüket:
- Ácsi! Éljen Zsiráf bácsi!
Ilyen jószívű teremtések a' zsiráfok. Amelyiktek föléri a fejük tetejét, vakargassa meg a homlokukat, megérdemlik.
Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hogy merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak három nevendék fia. De olyan szegény volt ez az özvegyasszony, mint a templom egere, még annál is szegényebb. Mondta hát a legidősebb fiának: - Eredj, édes fiam, keress szolgálatot, talán megsegít az Isten, s jobbra fordul a sorunk! Elindult a legény, s amint ment, útjában találkozott egy öregemberrel. Megszólítja az öreg: - Hová, merre, fiam? - Én bizony, bátyámuram, szolgálatot keresek, ha valaki felfogadna. - No, akkor az Isten vezérelt erre - mondá az öregember -, mert én éppen szolgát keresek. Van nekem egy sereg möndölecském, ha azt becsületesen megőrzenéd, bizony nem bánnád meg. Abban a helyben kezet csapnak, hazamennek, s az öregember mindjárt kezére adta a möndölecskéket. De erősen lelkére kötötte a legénynek, hogy ha a rétre kiérnek, egyet se terelgesse erre-arra a nyájat, hanem csak hagyja szépen eregélni elébb-elébb, majd aztán estefelé magától is szépen hazafordul. Kihajtja a legény a möndölecskéket, azok szép csendesen mendegélnek elébb-elébb a réten, a legény is utánuk. Hanem egyszerre csak egy sebes folyóvízhez értek, s a möndölecskék, mit gondoltak, mit nem, keresztülúsztattak azon. Ment volna a legény is, de félt, hogy a sebes víz elragadja. Hát csak mind a víz partján járkált, onnét tartotta szemmel a möndölecskéket. Mikor aztán esteledett, alkonyodott, a möndölecskék szépen megfordultak, a folyóvízen visszaúsztattak, csöndösen hazaeregéltek, s a legény is hazament utánuk. Kérdi otthon az öregember: - No, édes fiam, hol s merre jártál? Sorolja a fiú, és azt is, hogy ő bizony nem mert a folyóvízen átmenni. - Hátha bizony nem mertél általmenni, fiam, akkor nem is való vagy te pásztornak. Menj isten hírével, próbálj egyebütt szerencsét! Hazamegy a legény nagy búsan, s mondják otthon az öccsei: - No, bátyám, te hamar hazajövél, mit szolgáltál? - Azt én meg nem mondom, eredjetek ti is, majd megtudjátok. Jól van, elmegy a középső legény, s az is éppen az öregemberhez szegődik be. De az is kivilágos világra úgy járt, mint a bátyja. Kopp - semmivel kellett, hogy hazamenjen. Mondja otthon az öccse: - Te is hamar hazakerültél, bátyám. Ugyan bizony mit szolgáltál? - Eredj - mondja a legény nagy gorombán -, majd megtudod te is! Elmegy a legkisebb legény, találkozik az úton az öregemberrel. Mindjárt az első szóra bészegődik hozzá. Azzal hazamennek, s az öregember kezére adja a möndölecskéket. Kihajtja a rétre a legény a nyájat, megy, mendegél utána, s hát amint ahhoz a sebes folyóvízhez érnek a möndölecskék, mit gondolnak, mit nem, keresztülúsztatnak. Gondolja a legény: egy életem, egy halálom, megyek utánuk. Azzal nekivágott a víznek. De míg a túlsó partjára ért, gúnyát, húst s mindent úgy lesorvasztott róla a víz, hogy csak a bőre s a csontja maradt a szegény legénynek. Megijedt a legény szörnyen. - Hej, Istenem, Istenem! Mi lesz most velem! De abban a szempillantásban megfordultak a möndölecskék, ráfújtak a legényre, s - halljatok csudát! - gúnya, hús s minden visszatakarodott rá, s hétszer különb legény lett, mint volt annak előtte. Azzal a möndölecskék továbberegéltek, s hát egyszer egy olyan rétre értek, ahol övig érő fű volt. De a marhák mégis olyan soványak voltak ott, hogy a bordájukat meg lehetett számlálni, s összetrottyant a lábuk a nagy gyengeségtől. Csudálkozott ezen a legény erősen, de még inkább elcsudálkozott, mikor egy olyan rétre értek, ahol a füvet a nap mind kiperzselte, a marhák mégis olyan kövérek voltak, hogy alig tudtak állani a nagy kövérségtől. Továbbmennek, s egy kerítéshez érnek. Ennek a kerítésnek két oldalán két nagy juhászkutya ugatott egymásra, hogy már a hab is szakadott a szájukból, de akárhogy erősködtek, egymást megmarni nem tudták. A möndölecskék csak mentek szép csendesen elébb-elébb. A legény meg sem állhatott, ment utánok. S egyszerre csak egy tóhoz érnek, amelynek a partján egy asszony folyton-folyvást meregetett egy kanállal a vízből. De csak nem tudja kimerni, s vége nem szakad keserves munkájának. Mentek tovább. Most egy folyóvízhez értek, amelynek olyan szép tiszta volt a vize, hogy olyat még a legény életében nem látott. Gondolta, hogy iszik egyet ebből a vízből, de aztán még jobban meggondolta: hátha a forrása még tisztább, majd abból iszik. El is érnek a víz forrásához, s hát uramteremtőm mit lát? - egy döglött kutya volt a forrásban, annak a szájából bugyogott ki az a szép tiszta víz. Bezzeg hogy megundorodott szörnyen, s nem ivott a vízből. Aközben a möndölecskék csak eregéltek elébb szép csendesen. Egyszerre egy csudaszép kertbe értek, de olyan szépbe, amilyet még emberi szem nem látott. Szebbnél szebb virágok nyíltak, nyiladoztak ebben a kertben, de a möndölecskék egyet is le nem haraptak, csak mind a füvet eddegélték, békét hagytak a virágoknak. Fáradt volt a legény. Gondolja: leül egy kicsit. De alighogy leül egy szép fának az árnyékában, arra röppen egy hófehér galamb, s mind ott repdes előtte. Volt a legénynél egy rozsdás karabély, megcélozza a galambot, rálő. De csak éppen súrolta, mert a galamb továbbröpült, s csak egy tolla esett le a földre. "Jól van - mondta magában a legény -, csak szállj istennek a hírével. Valóképpen nem is akartam a halálodat!" Azzal fölvette a tollat, s a kalapjába tűzte. Ebben a szempillantásban a möndölecskék megfordultak. Azon az úton, amerre jöttek, hazaeregéltek, s jó estére hazaértek. Kérdi otthon az öregember: - No, édes fiam, hol s merre jártál a möndölecskékkel? Elémondja a legény, hogy hol s merre járt elejitől végig. Meghallgatja az öreg, aztán ő veszi fel a szót, s mondá a legénynek: - Derék legény vagy, fiam! Hát most hallgass ide! Elmondom tenéked, hogy mit jelentenek azok, amiket te láttál. Az a szép rét, ahová először értél a möndölecskékkel, jelenti a te ifjúságodat. Az a sebes folyó víz, amelyiken általmentél, s gúnyát, húst s mindent lesorvasztott rólad, az a bűnmosó életvize: lemosta ez rólad minden bűnödet. Mikor a möndölecskék rád fújtak, s te még szebb s erősebb lettél, mint voltál annak előtte, ez azt jelenti, hogy a hit általjárta az egész lelkedet, s te egészen újra születtél. Azok a möndölecskék, akik reád fújtak, azok az angyalok, és kegyes, jó tanítók. Azok a sovány marhák, amelyek még a kövér fűben is soványok maradtak, a fösvény gazdag embereket jelentik, akik a nagy gazdagságban is sajnálják az ételt maguktól. Ezeket az Isten azzal bünteti, hogy a másvilágon is nagy bőséggel vannak, ételük-italuk van elegendő, s mégis mindig éheznek-szomjaznak. Azok a kövér marhák, melyek a kopasz pusztaságon is megkövéredtek, jelentik azokat az embereket, akik abból a kicsiből, amijök van, jó szívvel adnak a szegénynek. Magukat e világi életben nem sanyargatták éhséggel, szomjúsággal, s ezért a másvilágon is nem szenvednek sem éhséget, sem szomjúságot. Kevésből is jóllaknak. Azok a kutyák, melyek a kerítésen keresztül folytonosan ugatják egymást, azokat az embereket jelentik, akik e földi életben folyton perlekednek. Isten azzal bünteti meg őket, hogy perlekednek folyton-folyvást a másvilágon is. Az az asszony, aki egy tóból halászott valamit egy kalánnal, s sehogy sem tudta kimerni, azt jelenti, hogy aki tejet tölt a vízbe, s úgy adja el másnak, a másvilágon mindig egy tóban áll, s mindig ki akarja merni a vízből a tejet, de nem tudja. Az a szép tiszta víz, melyből inni akartál, az a szép beszédeket jelenti, az a döglött kutya pedig, amelynek a szájából kibugyog ez a szép tiszta víz, azokat az embereket jelenti, akik másokat kegyes, szent életre oktatnak, de maguk a hirdetett igéket meg nem tartják. Az a szép kert pedig, ahol legutoljára voltál, az a mennyország, édes fiam. Idejutnak azok, akik ezen a világon bűn nélkül élnek. Azt kérdi most a legény: - Hát, lelkem, bátyámuram, ez a fehér galambtoll jelent-e valamit. - Jelent, fiam, ez is - mondá az öregember. - Az a fehér galamb én magam voltam, fiam. Kísértelek mindenütt téged látatlanul. Így kíséri a jó Isten az embereket. Hadd lássa, hogy ki cselekszik jót, ki cselekszik rosszat. Nézz csak ide, fiam! Úgy-e, hibádzik a kicsi ujjam? - Biz' ezt ellövék, lelkem, bátyámuram. - Add csak, fiam, ide ezt a tollat! Od'adja a legény a tollat. Az öregember a kicsi ujja helyére teszi, reá fuvint, s abban a szempillantásban kinőtt a kicsi ujja. Még két napot szolgált a legény. Azzal kitelt az esztendő, mert akkor az esztendő három napból állott, s mondja az öregember: - Na, édes fiam, az esztendőd kitellék. Azt kérdem én tőled, mit akarsz inkább? Azt-e, hogy a mennyországba juss, vagy hogy annyi aranyat adjak neked, amennyit elbírsz. Felelte a legény: - Én a mennyországot választom, édes bátyámuram. - Derék legény vagy! - mondá az öregember. - Ezért a szavadért megérdemelsz egy zsák aranyat. Mindjárt teletöltött egy zsákot arannyal. Vállára vetette a legénynek, s azzal Istennek ajánlotta: járjon szerencsével! Hazament a legény nagy örömmel. De bezzeg vége lett a nagy szegénységnek. Olyan hatökrös gazda lett belőle, hogy nem volt párja hat puszta határban. Kezit-lábát összerakhatta az édesanyja is. Sóra, fára nem volt gondja, de még egyébre sem. Nagygazdák lettek a bátyjaiból is. Meg is házasodtak mind a hárman, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Volt egyszer egy szegény ember, aki holta után három fiára egy bikát hagyott. A fiúk úgy egyeztek meg, hogy mind a hárman építenek egy-egy pajtát, s amelyikbe a bika belefut, azé legyen. No, építenek is: a két nagyobb olyan cifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik - az egy kicsit bolondos volt - hitvány nyírfavesszőből font egyet. Eleresztik a bikát, s hát egyenesen a vesszőpajtába futott. A két nagyobb legény eleget bosszankodott, de ők akarták így, oda kellett engedni a bikát a bolondnak. A fiú egyszeribe kötelet vet a bika fejére, s annál fogva vezeti a vásárra. Amint megy az országúton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas fűzfa elkezd nyikorogni, mint a csíki szekér. ,,Hm - gondolta magában a bolondos legény -, ez bizonyosan meg akarja venni a bikát." Odakiált a fűzfának: - Mit adsz érte, hé? De a fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott. ,,Ehe - gondolja a legény -, ennek látom, úgy kell, ha mind a két szarvát leütöm. " Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra. Hanem a fűzfa csak nyikorgott. - Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! Majd eljövök a jövő héten. Azzal megköti a bikát a fűzfához, ő meg elindul hazafelé. Kérdik otthon a bátyjai: - No, te bolond, eladtad-e a bikát? - Meghiszem azt! - felelte a bolondos legény. - Kinek adtad el te bolond? Mert tudom, hogy istenesen megcsaltak - kötekedik vele a legnagyobb testvér. - De hiszen jó helyen van az, hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért. - Hát a pénz hol van? - Megadja majd a jövő héten, ha arra járok. Kacagni kezd a két legény. - No, te világ bolondja! Azt ugyan jól eladtad, majd megkapod az árát borjúnyúzó nagypénteken. A bolondos legény nem is hederített a bátyjaira. Elmegy egy hét múlva a fűzfához, kéri tőle a pénzt, de az még csak azt sem mondta, hogy Mihály bá! - Úgy-e! - mondja a legény. - Hát ez a becsület? Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára, s az gyökerestül kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta! Azt mondja a fűzfának a legény: - No, hallod-é, ebből már elviszem a tartozásodat, a többit meg elviszem kamatnak. Úgy, amint volt kiemelte az üstöt, belehúzta a fejsze nyelébe, fellódította a hátára, s hazáig meg sem állott. Amikor megérkezik, meglátja a két másik legény a tenger pénzt, összesúgnak-búgnak, hogy a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak. Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra. Ennek a királynak olyan lánya volt, hogy soha ember lélek meg nem tudta kacagtatni, úgy búnak ereszkedett. Mikor a bolondos legény elmondotta a panaszát, olyan hegyesen elkacagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé. Azt mondja erre a király: - No, te legény! Én megfogadtam, hogy aki a lányomat meg tudja kacagtatni, annak adom, és nem is másítom meg a szavamat. Neked adom a lányomat s fele királyságomat, a testvéreidet pedig elkergetem az országból. - Fölséges királyom! Ne kergesd el szegényeket, majd jók lesznek az udvarban királyi béreseknek. - Jól van, teljék kedved - mondta a király. Csaptak azán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap és hét éjjel még a ló is bort ivott. Azután a szerelmespár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, s ha kiszállnak, legyenek a vendégeitek!
Volt egyszer, hol nem volt, valamikor réges-régen, egy kék és zöld szigeten élt egy szép fiatalasszony. Sok barátja volt a szigeten, tündérek, fák, virágok, nyulak, szarvasok és madarak... ám ő volt az egyetlen ember, aki a szigeten élt. Szerette volna magához hasonló emberekkel megosztani a barátságát, a titkait, ezért szülni kezdett. Minden hónapban, amikor a hold elrejtőzött, az asszony szült: Az első hat hónapban sötét bőrű és szemű leányokat szült. Az év második hat hónapjában fehér bőrű leányoknak adott életet. Minden év hetedik hónapjában varázserejű, szent tölgyfát szült az Első Asszony. Ahogy teltek az évek, sok-sok leány született, és néhány tölgyfa is. A leányok az állatokkal és egymással játszadoztak, fölmásztak a tölgyfa ágai közé, és a tündérek társaságában virágokat szedtek.
Egy napon az Első Anya elsőszülött leánya maga is szült. Az Első Anya nagyon büszke és boldog volt, legkedvesebb barátja, a Tölgyfa (aki szerfölöttbölcs volt) ezüstkoronát ajándékozott neki, és elnevezte Nagyanyónak. Hamarosan sok leány szült még, és a sziget még boldogabb hely lett, mint valaha, benépesült csecsemőkkel, nagylányokkal és nagyanyókkal, akik együtt játszottak az állatokkal, a fákkal és a tündérekkel. Egy téli éjszakán, amikor a hold elrejtőzött, az egyik leány olyan babát szült, aki minden eddig látott lénytől különbözött. Nem leány volt, se nem tölgyfa, hanem fiúgyermek! Nagyon sötét és hideg éjszaka volt, az év leghosszabb éjszakája, ezért minden leány és minden állat összebújt, hogy ne fázzanak. Miután izgalmuk lecsillapodott a különleges csecsemő láttán, rájöttek, hogy a kisfiú nem érzi jól magát. Nem volt olyan erős, és nem volt olyan meleg vérű, mint a sziget eddigi szülöttei. Mindannyian aggódni kezdtek érte, és megpróbálták őt átmelegíteni. A vastag prémes állatok odabújtak hozzá meg az anyjához, a tündérek varázsködöt hintettek fölé, a kicsi leányok pedig gyönyörűséges dalokat daloltak, és körbe-körbe táncoltak a szobában. Ám a kisbaba nem tudott eléggé fölmelegedni, és hamarosan annyira kihűlt, hogy már sem sírni, sem a tápláló anyatejet szopni nem maradt ereje.
Első Nagyanyó nagyon féltette a kisfiút. Igyekezett eltitkolni könnyeit a leányai előtt, és kifutott az erdőbe. A hó szörnyen mély volt, és szikrázóan fehér. Annyira mély volt, hogy Nagyanyó lépni sem tudott benne. Igy hát barátja, a bagoly a tömött hófelhők fölé emelte őt, és magával vitte a varázserdőbe, ahol elsőszülöttje, a legszentebb, legbölcsebb barátja, a Tölgyfa élt. Első Nagyanyó elhatározta, tanácsot kér barátjától, hogyan segíthetne a kisfiún. Amikor a bagoly odaért a tisztáshoz, ahol a szent Első Tölgyfa élt, Nagyanyónak a szava is elakadt a látványtól! A földön egy szem hó sem volt, s a szabályos kör közepén ott hevert barátja, a Tölgy. Kidőlt ugyanis, és egy halom tuskóvá és gallyakká hasadt. Nagyanyó térdre rogyott a kidőlt fa mellett, és kicsorduló könnyei szikrázó jégcsapokká fagytak az arcán. Miközben próbálta megérteni, hogy mi történhetett drága barátjával, egy prérifarkas lépett a körbe, és melléje telepedett. Először lenyalta arcáról az odafagyott könnyeket, majd egy titkot súgott Első Nagyanyó fülébe. Nagyanyó bólintott, majd a prérifarkas és a bagoly segítségével néhány rőzseköteget szedett össze legöregebb barátja, a Tölgy ágaiból, majd visszatért leányához és kisunokájához. A Tölgy adományát és a prérifarkas titkát felhasználva, Nagyanyó megépítette a kék és zöld sziget legelső tűzrakását. A tündérek megrémültek, még sohasem láttak olyat, ami szárnyak nélkül táncol. Az állatok kacagtak, még sohasem láttak ilyen ragyogó színeket, hacsak nem a tavaszi virágokon. A leányok nem tudták, mitévők legyenek, még sohasem éreztek tél közepén olyan meleget, mint a nyári homok a tengerparton. Az anyja közelebb húzta kisfiát a tűz széléhez, közelebb, mint bárki más (kicsit mindannyian meg voltak illetődve az új dologtól, amit tűznek hívnak). A kisbaba egész kicsit kinyitotta szemét, és mozgatni kezdte ujjacskáit. Aztán elmosolyodott, és lábujjacskáit is megmozgatta. Amikor már jól fölmelegedett, odabújt anyjához, és szopni kezdett, s hamarosan már mindenki biztos volt benne, hogy minden rendben van vele. Mindannyian olyan boldogok voltak, hogy táncra perdültek a tűz körül, kedvenc különleges dalaikat énekelték, és kicsiny ajándékokat adtak a tűznek.
A kisfiú erős és boldog ifjúvá cseperedett, hála az Első Tölgyfa adományának. Sok-sok fia lett, és megtanította őket makkot ültetni az év hetedik újholdjának idején, hogy mindig sok-sok tölgyfa legyen a szigeten. Minden télen, az év leghosszabb, leghidegebb, legsötétebb napján a kék és zöld sziget egész népe különleges tüzet rakott. Különleges fából rakták a máglyát, és fényes díszekkel, csillogó tündérköddel ékesítették. Különleges ágat vagy tuskót szedtek össze, és miközben ékesítették, kedvenc dalaikat dalolták. Aztán ezt a szépséges tuskót a jövőnek adták ajándékba... és minden gyermek meghallgathatta az Első Tölgyfa ajándékának történetét. Az év leghosszabb éjszakáján, amikor gyertyát gyújtotok vagy tüzet raktok, emlékezzetek az Első Nagyanyó és a prérifarkas történetére, aki elárulta a titkot Nagyanyónak! Nem számít, milyen hideg van és milyen sötét, a Nap mindig újjászületik, és nekünk adja melegét, fényét.
Ha napfényes Vízkereszt Megcsordítja az ereszt, Akkor évben jól ereszt A kalász és a gerezd. Öregektől tudom ezt, Higyjük el, probatum est. Kelt: hoc anno, Buda-Peszt.
Volt egyszer a világon egy király, s ennek három szép eladóleánya. Itt a király hosszú útra készült, s ezért sorrul-sorra megkérdezte a három princzesznét, hogy kinek-kinek mit hozzon.
- Nekem, szólt a legnagyobbik, aranyos ruhát. - Nekem, szólt a középső, biboros-bársonyos ruhát. - Nekem pedig, szólt a legkisebb, szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot. S ezzel a király elment ország-világszerte a hosszú útra. Aranyos és biboros-bársonyos ruhát csak kapott, de szóló-szőlőt, mosolygó-almát és csengő-baraczkot bár tűvé tett értük mindent, seholse. Ezért a király, hogyim a legkisebbik és legkedvesebbik leánya kivánságát nem teljesíthette, nagy búsan és nagy bánkódva hazafelé vette az útját. A mint mén mendegél, egyszer olyan nagy kátyúban lelte magát, hogy a kocsi tengelye tolta a sarat. Itt lelkem teremtette most mi tevő legyen, mikor se előre se hátra, mikor se ki, se be, mint az ablakfa? Az aranyos csizmával csak nem szállhatott le, mikor a ló füle is alig látszott ki a kátyúból, embert pedig, ki segitségére lehetett volna, még hírrel sem látott. A mint ott legjavában évődik, egyszer, honnan honnan nem, csak terem egy kis sündisznó, s azt mondja a királynak:
- Röff, röff! Hogyha nekem adod a legszebbik leányodat, majd kisegítlek én. Mi volt mit tenni a királynak, legszebbik leányát odaigérte a kis sündisznónak. Az a kis állat aztán csak a rúd végét kapta meg, s ugy kirántotta a kátyuból a király kocsiját, mintha ott se lett volna. No jól van, ez abba maradt. A király aztán nagy búsan hazafelé bandukolt, a sündisznó pedig elment a maga útjára az erdőbe. Itt lelkem teremtette, mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy semminél, egyszer a mi mesebeli királyunk rezidencziája előtt megáll egy kordé, s erről csak leszáll a mi sündisznónk s fel egyenesen a király színe elé, kinek azt találja mondani: - Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, most tehát azért jöttem.
Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, a juhászának a leányát felöltöztette abba a drága patyolat ruhába s azt adta oda a sündisznónak. A sündisznó aztán a királyi ruhában felöltöztetett juhászleányt beültette a kordéba, s aztán eldöczögött; de alig ért ki a határból, megfogja a szegény juhászleányt és a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen ujra beállitott a király színe elé s azt mondja neki. - Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyúból kisegítettelek, azért tehát az igazi királykisasszonyért jöttem. Itt a király mit mit nem cselekszik, kapja a lelkét, most meg a kondásának a leányát öltöztette fel még czifrábban mint az elsőt, kit aztán át is adott a sündisznónak. De a sündisznó ezzel is ugy bánt mint az elsővel; mert alig ért ki a határból, ezt is a kősziklához vágta, s aztán nagy mérgesen harmadszor is beállitott a király színe elé s azt mondja neki: - Röff, röff! Tudod-e mit igértél akkor, mikor a kátyuból kisegitettelek, azért tehát nem kell nekem sem a juhászleány, sem a kanászleány, hanem az igazi királykisasszonyt add ide. Mit volt mit tenni a királynak, a legroszabbik ringy-rongy ruhába felöltöztette a legkisebb királykisasszonyt - minthogy a két nénje inkább a kútba akart ugrani, mint elmenni, - s azt adta által a kis sündisznónak. De bezzeg most a sündisznó ezzel nem bánt ugy, mint a két első leánynyal, hanem szépen felültette a kordéra s aztán gyű te Sárga, gyű te Fakó, meg sem állt vele hazáig. Mikor a sündisznó hazaért a királykisasszonynyal, egy rosz ólat mutatott neki, mondván: - Ne, itt van a te királyi rezidencziád! Majd szalmát vitt be neki, mondván: - Ne, itt van a te menyasszonyi ágyad! Majd elszaladt az erdőbe, meghentergődzött egy vadalmafa alatt és a sok vadalmát, melyek a bundája töviseire szúrodtak, hazavitte s azt mondja a princznéből lett feleségnek: - Ne, itt van a te ételed, lakj jól! Mit volt mit tenni a princznének, bement az ólba, evett a vadalmából s aztán lefeküdt a szalmára s elaludt szép csendesen. Itt lelkem teremtette, mikor a princzné másnap reggel fölébredt, bezzeg nem az ólban és nem a csupasz szalmán találta magát, hanem egy virágos kert kellős közepén álló királyi rezidencziában, és szép paplanos ágyban, és az oldala mellett bezzeg nem a sündisznó feküdt, hanem egy gyöngyadta 24 éves királyfi. Kik aztán alighogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: - Én a tiéd, te az enyém, ásó kapa sem választ el egymástól. S aztán megölelték és megcsókolták egymást.
A princzesznét aztán huszonnégy szobaleány öltöztette fel, kik őt akár merre, akár jobbra akár balra lépett, szüntelen kisérgették s csak a parancsszóra vártak. Mikor a princzné szépen fel volt öltözve a biboros bársonyos ruhában, a királyfi karon fogva levezette a virágos kertbe. A királyné hogy elment a szőlőlugos mellett, a szőlők megszólaltak, mondván: - Szakits rólunk szép királyné! Aztán hogy tovább mentek, az almák mosolyogtak a királyné felé, mondván: - Szakits közülünk szép királyné! S mikor a baraczkok mellett elhaladtak volna, azok a legszebb ezüstcsengő hangon szólaltak meg. Mikor a princzeszné két nénje hirét vette, hogy milyen jóljárt a testvérök, csak ekkor bánták meg, hogy a sündisznóhoz nem mentek férjhez, de késő idő után kántálni, késő eső után a köpenyeg! Igy teljesedett be a legkisebb princzeszné kivánsága; biz ő rá nem illett ez a mondás: "Feltette már a búfedelet;" mert ugy éltek együtt mint a galamb az ő párjával.
„Hallgat a föld és hallgat az ég. Felhőbe vesznek a csillagok.
Egyszerre megzizzen a fekete csend. Hólepke száll a kerteken át és az avaron megül. Nyomában új meg új pehelyrajok... megtelik velük a tér.
A kék virradatból a hó kifehérlik. Reggelre kelve már vakitóan ragyog. Kristályvánkos terül el a földön, a mélyben szunnyadó magnak pehelymeleg. Pehelypamacsok... az ágon, bóbitakucsma a madárodún... mindenütt a ropogós, friss, fehér hideg és az első hó patyolating illata.
Beköszöntött a tél.”
Valló László – A Kiskertész
:-)))
JÉZUSKA KISCSIZMÁJA
Rossz a Jézus kiscsizmája, sír a ködmöne,
Ázik, fázik, megveszi az Isten hidege.
Hogyha kiscsizmám volna, néki adnám,
Báránybőrős ködmönkémmel jól betakarnám.
Akkor hozzám hajolna, megcsókolna,
Boldogabb a széles földön senki se volna.
Ha jól lakna, elalhatna, álmot láthatna,
Álombéli jövendőtől felriadhatna.
Hogyha szívem jó volna, néki adnám,
Sok szépséges hazugsággal vígasztalgatnám.
Akkor hozzám hajolna, megcsókolna,
Boldogabb a széles földön senki se volna.
Ghymes – Smaragdváros - Jézuska kiscsizmája – Szarka Tamás
*
KIS, KARÁCSONYI ÉNEK
Tegnap harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.
Isten-dicséretre
Mégiscsak kiállok,
De boldogok a pásztorok
S a három királyok.
Én is mennék, mennék,
Énekelni mennék,
Nagyok között kis Jézusért
Minden szépet tennék.
(Így dúdolgattam én
Gyermek-hittel, bátran,
1883
Csúf karácsonyában.)
Óh, ha tudtam volna,
Hogy ő volt Mária,
Aranyból is, ezüstből is
Ágyat adtam volna,
Aranyból is, ezüstből is
Ágyat adtam volna.
Ghymes - Kis, karácsonyi ének - Béhr László, Szarka Tamás - Ady Endre
*
Annyi jelvény, annyi ingen,
De csak egy jelez az égen,
Szép csillag szép jelt kapott,
Szép napunk feltámadott,
Egymástól az ég s a földje,
Ajándékot igy kapott.
Szarka Tamás – Mendika
*
„Nem hihető annyira félünk, könnyeiből megszületnünk,
Abban a nehéz órában, amikor Szent József megtudta, hogy családjával menekülnie kell Heródes gonoszsága elől, az angyal a szamarat is felébresztette az istállóban. „Kelj föl! – mondta neki a magasból az angyal –, Szűz Máriát urával most Egyiptomba fogod vinni!”
A szamárnak ez egyáltalán nem tetszett. Nem volt valami jámbor szamár, sőt egy kissé inkább csökönyös. „Nem tudsz erről magad gondoskodni? – kérdezte bosszúsan. – Neked szárnyaid vannak, nekem meg mindent a hátamon kell cipelnem. És miért éppen Egyiptomba, mért nem jó egy közelebbi hely?”
„Biztos, ami biztos!” – válaszolta az angyal. Ez egy olyan felelet volt, amire egy szamár csak azt mondhatja, hogy most már értem.
Kiballagott az istállóból és látja ám, hogy mennyi terhet gyűjtött össze számára Szent József: ágyneműt Máriának, egy csomag pelenkát a gyermeknek, egy láda aranyat, a király ajándékát, két tömjénnel és mirhával teli zsákot, egy egész cipót, sajtot és egy oldal füstölt húst a pásztoroktól, a víztömlőt és mindennek tetejébe még ott van Mária a gyermekkel! Ennek láttára a szamár újból megmakacsolta magát. És nem értette meg őt senki a gyermek Jézuson kívül. „Mindig ugyanaz történik. Ezek a koldusok úgy jöttek ide, hogy semmijük sem volt, most meg már annyi mindenük van, hogy két pár ökör sem tudná elvinni. Én azonban nem vagyok szénás szekér!” – mondta a szamár. Pedig úgy nézett ki, amikor Szent József mindent fölpakolt rá, még a patái is alig látszottak.
A szamár kidomborította a hátát, hogy helyreigazítsa a terhet, majd megkockáztatott egy lépést, óvatosan, mert azt hitte, hogy összedől a rajta levő torony, mihelyt egyik lábát a másik elé teszi. De különös módon, csodálatosan könnyűnek érezte terhét, mintha lábai csak saját testét vitték volna, valósággal táncolni kezdett a sötétben a tuskók és a kövek között. Persze, nem sokáig, mert újból elkezdett bosszankodni: „Miért kell belőlem gúnyt űzni? – mormogta. – Talán bizony nem én vagyok az egyetlen szamár Betlehemben, aki egyszerre négy zsák árpát is el tud vinni?” – Haragjában nekifeszítette lábát a fövenynek, és egyetlen lépést sem ment tovább arról a helyről. „Ha most még meg is üt engem – gondolta elkeseredve –, egész cókmókja az árokba repül!” József azonban nem bántotta. Egyik kezét a hátára tette, a másikkal a szamár fülei felé nyúlt, hogy megsimogassa. „Menj még egy keveset! – bíztatta szelíden –, hamarosan pihenni fogunk!” Erre a szamár felsóhajtott és újból baktatni kezdett, s közben így gondolkodott magában: „Ez valóban szent ember, még azt sem tudja, hogyan kell egy szamarat sietésre ösztökélni”.
Közben megvirradt, és a nap melegen kezdett sütni. József egy cserjésre bukkant, amely azonban nagyon száraz és tüskés volt, hiszen a sivatagban jártak. Ennek gyér árnyékában akarta megpihentetni Máriát. Lepakolt tehát és tüzet gyújtott, hogy levest főzzön. A szamár ezt nagyon bizalmatlanul nézte. Ő saját takarmányadagját várta, de csak azért, hogy megvetően mondhassa: „Inkább megeszem a farkamat, mint a ti poros szénátokat!”
Szénát azonban nem kapott, sőt még egy harapás szalmát sem, mert Szent József – Máriáról és a gyermekről való gondoskodása közben – teljesen megfeledkezett róla. A szamarat óriási éhség fogta el. Olyat kordult a gyomra, hogy József ijedten nézett föl. Azt hitte, hogy egy oroszlán telepedett a bokorba, és az bődült ilyen nagyot. Időközben megfőtt a leves is, mindnyájan ettek belőle. Előbb Mária evett, majd utána József kikanalazta a maradékot. A gyermeket is megszoptatta anyja, csak éppen a szamár állt ott éhesen. Nem volt egyetlen fűszál sem, amit rágcsálhatott volna. Nem termett itt a kősivatagban semmi – néhány bogáncson kívül. „Kegyelmes Uram!” – mondta a szamár haragosan és egy hosszú beszédbe kezdett a gyermek Jézus előtt. Csak egy szamár-beszéd volt ez, de nagyon ravaszul volt kieszelve. Rendkívül éles ésszel és világosan mondott el mindent, amit csak egy szenvedő teremtmény Isten előtt elpanaszolhat. „I-Á” – kiáltotta végül, ami annyit jelent, hogy „Így igaz, én szamár vagyok!”
A gyermek mindent figyelmesen végighallgatott, s amint a szamár befejezte mondókáját, lehajolt, fölvett egy bogáncsot és átnyújtotta neki.
„Jó! – mondta a szamár, miközben szíve mélyéig megsértődött. – Nem bánom, megeszek egy bogáncsot. De te bölcs vagy, és előre láthatod, hogy mi fog történni. A tüskék úgy összeszurkálják a hasamat, hogy meg kell halnom, s azután nézhetitek, hogyan mentek Egyiptomba!”
Dühösen harapott a kemény kóróba, de rögtön tátva maradt a szája, mert a bogáncs nem úgy ízlett neki, ahogy várta, hanem úgy, mint a mézédes lucerna, vagy az illatos káposztalevél. Senki sem tudja elképzelni, csak egy szamár, hogy milyen finom dolog is a bogáncs!
Elmúlt erre a csacsinak minden bosszúsága. Áhítatosan egymás mellé rakta füleit, ami egy szamár esetében annyit jelent, mintha mi összekulcsolnánk a kezünket.
Egy szép, régi történet igy meséli el, hogy miért éppen a fenyőfából lett a karácsonyfa...
Amikor Jézus a földön járt, a gonosz, a rossz emberek elől bujdosnia kellett. Menekülés közben egy sűrű lombú fa alá bújt. Ez a fa odaszólt neki:
- Menj innen! Ha nálam találnak meg, engem is elpusztitanak!
- Félelmében a többi fa sem adott neki menedéket. Egy fenyőfa – amely éppen lombhullató volt akkor még, mint a többi – megszánta. Ágaival elrejtette. Üldözői nem találtak rá.
Jézus ekkor megáldotta a fát, s azt mondta neki:
- Leveleid soha ne hulljanak le! Télen is legyenek zöldek! Légy az emberek öröme; és emlékezetemre rajtad gyújtsanak karácsonyi gyertyát!
A hófehér, szikrázó országúton, ami az eget összeköti a földdel, s ami fölött úgy szálldosnak a csillagok, mint a falevelek, egy nagyon öreg, jóságos arcú bácsi haladt lefelé. Az út két szélén álldogáló, hólepte fák összesúgtak mögötte:
- Viszi már a jó öreg Mikulás a sok ajándékot!
Mert bizony ő volt az, a jó gyerekek öreg barátja, aki akkorákat lépdel csizmáiban, hogy egyetlen éjszaka bejárja a világ összes városait és falvait. S akinek puttonyából sohasem fogy ki az édesség, jut abból minden jó gyerek cipőjébe.
Most is alig lépett hármat-négyet, már lent volt a földön, és körülnézett, hogy melyik ablakban talál gyerekcipőt. Ahogy nézdegélt, észrevette, hogy valaki alszik az utcai padon. Odament hát hozzá, hogy megnézze, ki lehet az a szegény, aki ilyen hideg téli éjszakán az utcán húzza meg magát. Egészen föléje hajolt, és bizony majdnem elsírta magát a jóságos öreg. Megismerte az alvót. Sok, sok évvel ezelőtt cukrot és csokoládét vitt neki, s másnap még az égbe is fölhallatszott, ahogy nevetett örömében. De ez már régen volt, azóta felnőtt ember lett kis barátjából, s íme, most itt fekszik a hideg, decemberi éjszakában.
Nem sokáig gondolkodott Mikulás bácsi, levette puttonyát, és megtöltötte az alvó zsebeit csokoládéval és mogyoróval. Aztán piros köpenyét is ráterítette, hogy ne fázzon, s mikor észrevette, hogy milyen rosszak a cipői, levetette mérföldjáró csizmáit, és ráhúzta a szegény ember lábára. Azután szomorúan és mezítláb ment tovább, hogy elvigye ajándékait a gyerekeknek.
S amíg a jó öreg Mikulás vándorolt a messzi városokban, az alvó ember álmodni kezdett a piros köpeny alatt. Azt álmodta, hogy ismét gyermek lett, puha paplan alatt alszik, s cipői cukorral telerakva ott állnak az ablakban. S míg álmodott, az útszéli, kopár fák föléje hajoltak, és megvédték a széltől, a csillagok pedig egészen föléje szálltak, és simogatva melegítették az arcát.
- Álmodj, csak álmodj! - susogták a fák, zizegték a csillagok.
S ő álmodott. Álmában elmúlt az éjszaka, szép, világos reggel lett, s annyi cukor és csokoládé került elő cipőiből, hogy az asztalt is telerakhatta vele. Milyen boldog volt álmában, istenem, milyen boldog! A fák és a csillagok mondogatták is egymásnak:
- Csak föl ne ébredjen, míg ki nem tavaszodik...
De véget ért az álom, és véget ért az éjszaka, s a szegény ember csodálkozva látta magán a köpenyt és a csizmát. S mikor a zsebébe nyúlt, azt hitte, a tündérek játszanak vele, azok töltötték meg ennyi jóval a zsebeit.
Hát még mekkora lett csodálkozása, mikor a cukor és a mogyoró mind pénzzé változott zsebeiben. Csengő aranypénz lett valamennyiből, s most már vehetett házat, ruhát magának, s olyan lett az egész élete, mint az álom. Úgy nevetett megint, mint gyerekkorában.
Mikulás bácsi boldogan hallgatta a nevetést. S a tündérek hiába kérdezték a jó öreget, miért jött vissza mezítláb a földről. Mikulás bácsi nem felelt, csak szelíden belemosolygott hófehér szakállába.
Még sötét van, mikor már harangoznak a rorátéra. Hideg decemberi sötétség ez, csak alig áttetsző. Férfiak, asszonyok fekete árnyékokként mozognak benne a templom felé.
Az ablakom előtt egy-két kisebb árnyék válik el tőlük. A kis árnyékok betérnek az iskolába. Kisködmenek, nagycsizmák. Az arcát egyiknek se látom; de már az alakjáról, mozdulatairól megismerem valamennyit. Mindenik hoz a hóna alatt egy darab fát. Ledobják azt a kályhazugba. A kályha előtt Istenes Imre térdel. Teleképpel fújja a tüzet. A tűz pirosló fényt áraszt az arcára.
- Ég már - mondja, becsukva a kályhaajtót.
Ég; de még nincs meleg. A kályha úgy mormol, mint a fonó-macska.
A kisködmenek, nagycsizmák türelmesen állanak a kályha körül és hallgatva hallgatják a mormolást.
- Ki hoz ma gyertyát? - kérdi egy halk és vékonyka hang a sötétben.
- Gál Józsi - felel egy másik.
- De soká jön!
Nem jön soká. A pitvarban mankókoppanások. Ő az.
- Hoztál? - kérdi egyszerre három hang is a sötétben.
- Hoztam - feleli az érkezett hangja -, kinél van masina?
Masina minden gyereknél van télen-nyáron. Az egyujjnyi kis gyertyamaradék meggyújtódik és a kályha vállára tevődik.
Az iskolát gyönge világosság árasztja el.
Az előbbi sötétség helyén látszik most a vén zöldmázas kályha, körülötte a piros képű, kisködmenes, nagycsizmás gyerekek, akiknek árnyéka óriásokként mozog a falakon. A sarokban a számolótábla mintha még aludna. A földgömb mint valami görögdinnye áll az asztalon.
A gyerekek rá-rátapogatnak a kályhára.
- Már melegszik!
Egy vizes fadarab fölsziszereg a parázson, aztán a kályha buzgó mormolással dolgozik tovább.
Futva jön most egy tatársüvegű kisgyerek.
- Új tollam van! - kiáltja még a küszöbön.
A Gönczöl gyerek az. Lecsapja a süvegét a padra és a tarisznya mélyéből egy fényes tollacskát kapar elő.
A toll csakugyan új. Valamennyi gyerek mind összedugja fölötte a fejét. A toll úgy csillog a Marci tenyerében, mintha arany volna. Csodás szép. Rézkezet ábrázol. A rézkéz hosszúkás éket tart.
- Nézd meg, jó-e? - mondja Istenesnek.
Istenes Imre műértő komolysággal veszi kezébe a tollat. Hozzáérinti a gyertya mellett a körméhez és kijelenti:
- Jó.
Marcinak már akkor a markában van a tollszár is. Beilleszti a tollat és szétteríti az irkáját. A tollpróba általános érdeklődés mellett történik meg. A cigány Laci tartja hozzá a gyertyát, a szöszke Burucz Bandi meg a madzagra kötött kalamárist. Egy malac - amit a Marci gyorsan felnyal -, aztán az írás egy takaros G betűvel megkezdődik.
De íme, beharangoznak. Burucz Bandi egyszerre bedugja a tintásüveget. Rendre sorakoznak, s megindulnak a templomba.
A templom tele van már subával meg kacabájjal. A padokon fekete báránybőrsüvegek meg testes Rózsás-kertek és Lelkifegyvertárak fekszenek. Az oltáron minden gyertya ég, s a viaszillat belévegyül a be-beáramló téli levegő ködös ízébe. Imitt-amott bele-beleköhög az ájtatos csöndbe egy-egy öregasszony, vagy vékonyabb köhögéssel egy-egy iskolásgyerek.
Im azonban ott áll már a nagy miséskönyvvel a piros inges ministránsgyerek a sekrestyeajtóban. Vissza-visszapillant, hogy indul-e már a plébános úr? Egyszercsak megrántja a csengetyűt és előrelépked nagy méltóságosan a könyvvel a pap előtt.
Az orgona mély búgással ered szólásnak. Hangjától remeg a fal is. A pap violaszínű miseruhában áll az oltár előtt. Leteszi a kelyhet, aztán lemegy az első lépcsőre, hogy elmondja a gyerekekkel Dávid királynak azt a zsoltárát, amelyben az az oltárhoz visszatér.
Akkor meglágyul az orgona hangja. A sok száz esztendős adventi ének megzendül a templomban:
"Oh fényességes szép hajnal! -
Kit így köszöntött az angyal:
Üdvözlégy teljes malaszttal!"
Végigreszket idegeimen az a mennyi szent érzés, amely gyermekkoromban áthatott, mikor az első hajnali misén ezt az éneket hallottam. De micsoda nyomorult szerszám a toll és micsoda erőtlen erő az emlékezet, hogy egy éneket se lehet vele leírni. A hangokra nincs szavunk, mert az ének hangjai egy alaktalan álomvilágból valók. A szöveget, amely egy angyal földi látogatásáról szól, az ének a képzeletnek egy olyan birodalmába emeli, amelybe csak a szívnek szárnyazott sejtelmeivel juthat el az ember.
A második ének szintén ősrégi magyar ének. Megvan a Náray-féle énekeskönyvben is, amit még a Rákóczi-kor előtt nyomtattak. De nem tudjuk ezt mink és nem törődnek ezzel a gyermekeink. Éneklik és elringatóznak magasztos szépségű képeiken:
Oh nemes ékes liliom,
Szép és gyönyörű rózsa, Mária!
Ki szent malaszttal,
Mint gyöngy-harmattal
Neveltettél óh Mária!
Ezt az éneket nem csinálhatta latin nyelven beszélő klastromi barát. Ezt magyar poéta csinálta, aki a nazaréti istenszerette szüzet a maga képzeletében olyanná formálta, mint amilyen leányok a Tisza-Duna partján teremnek: rózsák, liliomok.
Varga Ádám kinyújtott nyakkal fújja mellettem az énekét. A gyerekek is odalenn buzgón énekelnek. A szentek a falon komoly figyelemmel hallgatnak. Bibliai áhítat van az egész templomban.
Mert hát szép is volt az, mikor az Úr elküldötte az ő követét a fényes magasságból a nazaréti szegény zsidólányhoz, akinek a neve Mária vala, szép és gyönyörű rózsa, Mária.
