Ui. Az eszmefuttatásod első részéhez jelzem, hogy évekkel ezelőtt a nyelvi topokon szét lettek választva, és a nyelvészeti tudományos megközelítéstől elszakadó spekulációk át lettek irányítva az Alternatív fórumcsoportba. Ezt azért említem, mert az anagrammák irodalmi eszközök, amelyekkel a nyelvfejlődés nem él. Így etimológiai eszmefuttatásokban csak az alternatív fórumokra való bejegyzésekben van helye.
Ha a közvetlen átadó nyelv, nyelvjárás nem mutatható ki, (mert pl. nyomtalanul kihalt), egy közeli nyelv hasonló jelentésfejlődése igazolhat. A latinban pl.:
Ha nincs "levéltári" adat, akkor az ilyesmi puszta szofizma. Szeretném jelezni, hogy amit írtál, az csupa feltételezésre épülő feltételezés, aminek nincs egyetlen verifikálható, illetve falszifikálható eleme sem. Már pedig ez utóbbi a tudományosan értelmezhető érvrendszer kötelező eleme.
Nem lehet mindenről levéltári adat. Ahogy idézed „illára vesz(i a dolgot)” az első említés. Összehasonlítva a török köszönéssel: "Ilah bereket versin!", a csak magyarul értő fültanu értelmezése szerint az idegen a "bereket" "veszi" irányba, úgymond "illára". De mivel ilyen szavunk nincs, egy év múlva már "illóra vesz"-ként jelenik meg a lejegyzett alak. Nem csak a bereket lehet illára, vagy illóra venni, de megfigyelték, hogy aki törökösen távozik így tesz. Szerettei valamilyen okból vizet öntenek utána.
Az ófrancia felvetés ellen több határozott ellenérv szól. Alaktani oldalról felmerül, hogy ebben a korban a magyarban névszókból nem alakulnak képző nélkül igék, sőt még az átvett igék is plusz beillesztő képzőt vesznek fel. Ami a fonetikai aspektust illeti, az ófrancia kiejtést jobban őrzi sokszor az angol íráskép, mint a mai francia ejtés: itt is lényeges, hogy az ófranciából eredő angol oil szóalakban az /i/ hang nem szótagértékű, hanem magyar szempontból a /j/ mássalhangzónak felel meg. A francia huile a latin oleum szó vulgáris latin olium változatából ered, és ófrancia ejtése /u̯ei̯l/, tehát hármashangzóval kezdődik. A kérdéses magyar igéhez tartozó illat főnevet már a XIV. sz.-ból lehet adatolni, és már ekkor /i/ hanggal kezdődik, és nem hármas- vagy kettőshangzóval. Mivel a XIV. sz.-ban még voltak a magyarban kettőshangzók (ekkor a tanítlak igalakot még tanoÿtlak formában, azaz /tanoi̯tlak/ ejtésmódot tükrözve írták le), írásban ekkor még meg kellett volna jelennie a hármas- vagy kettőshangzónak, ha az ófrancia szó lett volna átvéve. További probléma, hogy a ófrancia szóalak a magyar szempontból magas hangrendű, viszont a szóban forgó ige mély hangrendűként toldalékolódik.
Ui. Az eszmefuttatásod első részéhez jelzem, hogy évekkel ezelőtt a nyelvi topokon szét lettek választva, és a nyelvészeti tudományos megközelítéstől elszakadó spekulációk át lettek irányítva az Alternatív fórumcsoportba. Ezt azért említem, mert az anagrammák irodalmi eszközök, amelyekkel a nyelvfejlődés nem él. Így etimológiai eszmefuttatásokban csak az alternatív fórumokra való bejegyzésekben van helye.
"Ez az illik ige – amely nem azonos az illik ’megfelelő’ igével – ilyen fromában mára kiavult, csak a származékaiban él, mint illóolaj, (el)illan. Az alapigéről úgy vélik, hogy az iramodik, iramlik igében megőrzött ir ’fut, menekül’ ige -l gyakorító képzős származéka, vagyis az eredeti formája *irlik, amelyből rl > ll hasonulással jött létre az illik."
- Nem vennék rá mérget. Az elillan azt jelenti elpárolog, az elinal elfut. Az illan és az inal anagrammák együtthatása, hogy aki elillan, az sietve elmenekül. Szürreális hasonlattal: eltűnik, mint a kámfor. Az iramodik szerintem más szó. Az ill- tő talán mint illó olaj az ófr. huille származéka, vagy valami hasonló lehet.
Ennek azért ellentmond, hogy az etimológiai szótárak szerint (1) az „illa berek” kifejezés csak a XVIII. sz. legvégéről adatolható, azaz már jóval a török kor utánról; (2) nem mutatkozik a korai szólásalakokban sem az „illa bereket” forma, pedig ha a török eredetet feltételezzük, akkor ennek előbb kellett volna felbukkannia, és csak idővel vonta volna el belőle a nyelvérzék a tárgyragnak vélt végződést; továbbá és főként (3) a szólás legkorábbi, a XVI. sz. közepére visszamenő alakja az „illára vesz(i a dolgot)”, azaz éppen a török időkben nem volt a felvetett török etimológiából levezethető formájú.
"Az „illa berek …” szólás illa szavát az etimológiai irodalom először 1558-ból adatolja az „illára veszi a dolgot” kifejezésben. Ugyanez a kifejezés egy évvel később „illóra vesz” formában is előfordul: ez utóbbiból is látszik, hogy valójában az illik ’elszökik’ ige folyamatos igenevéről van szó, vö. a szólás mai változatát egy rokon értelmű igenévvel: „menekülőre fogja a dolgot”.
Vagyis az „illa berek …” annyit tesz, mint ’ a berek (nádas, bozótos) [felé] szökő, menekülő’ ..."
- Valójában egy török köszönést értelmeztek át ilyen módon, ami úgy hangzik, hogy Ilah bereket versin! Azt jelenti: 'Isten áldjon!'. :)
A bébikönnyűt inkább el tudom fogadni / elfogadom, mint ezt a borzalmat, ami egy érthető, értelmezhető magyar összetétel helyére szivárgott be. Attól, hogy a hatökör hazánkfia rendszerint még azt se tudja helyesen leírni, hogy "hajrá, magyarok", attól a vessző nélküli változat még nem válik elfogadhatóvá. Legalábbis az én megközelítésemben, de látom, manapság trendi mindent ráhagyni az ostoba néptömegekre.
"Az első kifejezés, melyet még ma is gyakran hallunk – különösen az idősebbektől – a maszek, melyet két értelemben is használnak: a vállalkozók megnevezésére és a hagyományostól eltérő, nem ipari termékek esetében (hű, de maszek a ruhád...). Még emlékezhetünk rá, hogy ez a szó bizony meglehetősen pejoratív értelemmel bírt, hiszen ha elhangzott, akkor többnyire egy, a zavarosban halászó, ügyeskedő – de többnyire kőgazdag – lángosos, fagyis, zöldséges vagy hasonló jutott eszünkbe. Maga a szó – a gazdasági világban már egy évszázaddal korábban is használt – magánszektor rövidítéséből jött létre a világháború után, a kommunizmus térnyerésekor."
A szerző egyébként számomra nagyon bántó módon használja a német steinreich tükörfordítását, pedig van annak szép – és főleg értelmes – magyar megfelelője, a dúsgazdag.
"...fiatalkorunk butikkifejezése. Ezt a hangsort, mely a nagyáruházakban kapható egyenborzalmak ellentétét árusító – többnyire méregdrága – divatboltokat takarta, ebben az értelmében Rotschild Klára, a neves divattervező honosította meg Magyarországon, amikor a hatvanas évek végén megnyitotta a Clara butikot.
Ő a francia nyelv boutique kifejezését ültette át a magyarba, ám ezzel nem aratott osztatlan sikert. A magyarban ugyanis már évszázadok óta használták a butik szót, ami a legalantasabb, legigénytelenebb kiskocsmákat jelölte. A dolog akkora felzúdulást váltott ki, hogy az Élet és Tudományban Dr. Rácz Endre nyelvész is eltanácsolt mindenkit az új értelem használatától. Bár a Magyar Nyelvőrben még 1970-ben, évekkel az első butik megnyitása után is csak a régi értelemben lehetett megtalálni a kifejezést, az élelmes maszekok egyre másra nyitották meg butikjaikat, így az új értelmezés hamar elterjedt. A hetvenes évek elején pedig már alig néhányan használták a szót a kocsmák megjelölésére, a korábbi jelentés egyszerűen kiveszett..."
Igen. Pontosan ezért kérdem. A kvász miatt. Honnan tudjuk, hogy a kvász szláv szó? Vagyis, hogy valamely szláv nyelvből vette át a magyar? És nem például a görögből (kvas) vagy törökből (kvaslar) stb? Ilyen helynevek vannak a mai Románia területén: Kovászi, Kovászna, Covasna (utóbbi Jászvásár közelében), és egy Moldovában: Cobasna, de német térképen Kowasna formában (meg hát a cirill "b" "v"-nek ejtendő), de akár Kovászó-várát is idevehetjük a mai Ukrajnából.
A kérdés: mikor történhetett a szlávból ez a szóátvétel, és miként fordulhat elő, hogy ugyanaz a helynévalak alakult ki belőle? És miért az "o"-val feloldott torlódásos változat terjedt el, tehát nem a Kvasz-na, hanem Kovász-na stb?
A -na végződésre feltételezhetjük, hogy szláv női nemet jelöl.
A kovászos kenyeret az 1200-as évektől adatolják a néprajzban, ha jól emlékszem. Tehát minden az előtti kovász az erjesztett és nem a sült gabonaételhez köthető, valószínűleg.
Nem T.I. szerint, hanem általában a köznyelvben (már aki ismeri, de ez mindenre igaz) a kvasz erjesztett gyenge alkoholtartalmú sörféle ital rozs- vagy árpakenyérből, tehát mindenképpen kapcsolatban van a kenyérrel
