Előbb is a VÁR-BA-VÁR triót említettem, így erre rímel egy tegnap eszembe jutott felvétel egy próbáról vagy házikoncertről, ahol a három világklasszisunk talán éppen a jövő április 19-i Müpa-koncertjükre készül, de július végén ugyanezt a triót adja elő a londoni Wigmore Hallban Várjon Dénes, Joshua Bell és Steven Isserlis, aki az idei novemberi, Várjonék által szervezett zeneakadémiai kamarazenei fesztiválon is szerepelni fog. Az első videón a még csak 69 éves Körner Tamás is látható Várjonék otthonában.
Tehát az 1. Mendelssohn-zongoratrió(g-moll, op. 49), alább pedig ennek egy másik szép felvétele, majd az egésznek egy szintén ihletett előadása, olvasni valóval együtt:)
Megkésve, de annál hitelesebben jelent meg Csengery Kristóf alapos és hosszú beszámolója a Mozgó Világban a Vár-Ba-Vár trió koncertjéről
(Müpa, 2016. május 10.).
Kezdem a kiemelt névvel, mert ezt már régóta hangoztatom/irogatom, hiszen jobban tetszik a Baráti-Várdai-Várjon trió névnél, bár a lényegi tartalom ugyanaz. Persze ez az előadói formáció hivatalosan még nem testesült meg, de az jétékukban érzett kiemelkedő minőség akár sok évtizedes összefonódásra is utalhatna.
Utóbbit a kritika vége felé fogalmazta meg Csengery, amit előre kiemelek:
"Baráti, Várdai és Várjon mindhárman a hangszeres teljesítmény perfekcionistái, vagyis a közreműködésükkel elhangzott előadásokat mindig és mindenütt a technikai kivitelezés maximalizmusa jellemzi. Ugyanakkar abban is nagyon hasonlítanak egymásra, hogy ez a kivitelezésbeli igényesség soha nem kap főszerepet, a lényeg mindig a zene poétikai tartalmával való maradéktalan azonosulás, a zeneszerző szolgálata, a mű mondandójának közvetítése. Így volt ez most is: a három muzsikus...mindhárom szerzői stílus jellegzetességeit méltó fogékonysággal tárta fel hallgatóik előtt."
A három kiválóság 2014-es foglalkoztatottsága ma már érdektelen, de akkor is csupán egy statisztikai adat volt. A minőség a továbbiakban van.
A Marlboro Festival-hoz, amit a "klasszikus zenei világ legvonzóbb menedékhelye"-ként emlegetnek. A honlapon és főleg az archívumban további érdekességek vannak a cikkben említetten túl:
1951 óta közel 2500 résztvevője volt, további magyarokkal is, főleg a tárgybani koncerttel kapcsolatban:
Várjon Dénes (1993, 1995, 2012, 2013 és 2015),
Baráti Kristóf pedig tavaly.
Schiff Andráson kívül még két magyar zongorista volt résztvevője a fesztiválnak: Frankl Péter (1998 és 2000),
Fejérvári Zoltán (2014 és 2015).
Végh Sándor hegedűsként 1974 és 1977 között évente, de u.akkor karmesterként és koncertmesterként is szerepelt.
Perényi Miklós szintén évente 1969 és 1972 között.
A fuvolista Seres Dóra pedig 2005-ben volt a résztvevők között.
A fesztivál művészeti vezetője 1999 óta már csak Mitsuko Uchida.
A fesztivál történetének bemutatása során az alapításról is többet lehet olvasni.
Malina János megírta a május 10-i "álomtriós" koncert szakértői kritikáját a Fidelióba, az előadást - jogosan - csak felsőfokú jelzőkkel minősítve. Mivel a rendkívüli hangversenyt élőben közvetítette a Bartók Rádió, bejátszhatóvá kellett volna tenni a cikkben az onnan két hónapig elérhető csodálatos zenét, ami az ismétléstől újabb hatvan napig elérhető lesz majd a rádió hangtárában, ha éppen működik!
Másik észrevételem a képek aláírásával kapcsolatos: már az elsőnél megzavarodhat a zenészeket felületesen ismerő, és később csak a kizöldített nevek mögötti képek teszik egyértelművé, kiket látunk az egyes fényképeken. Nem mindenki ismeri őket annyira, mint a fotós, a kritikus vagy én, és lehet, hogy olyan is olvassa a kritikát, aki a másik oldalhoz tartozik. Tehát: a csokornyakkendős a csellista Várdai István, Várjon a szemüveges :-)
A 3. kiegészítés a címben kétségtelen kitételhez: Carlos Kleibernek ajánlva
Lejjebb azért óvatos a szerző, mert ezt írta:
"Az előadók ezt az estét mintha Carlos Kleiber felejthetetlen személyiségének ajánlották volna: a részletek kérlelhetetlen precizitását és az előadás elemzés értékű világosságát az érzelmek teljes intenzitásával, latinos temperamentummal párosították, s játékukból az együtt-zenélés sajátos kleiberi derűje és melegsége sem hiányzott."
Ki ez a felejthetetlen és latinos temperamentumú német muzsikus? És ha nem ajánlották neki az estét, a fenti címben miért jelenti ki Malina János? A többi bizonyára igaz, és ehhez a kamarázás kleiberi derűjét és melegségét én megidéztem volna :-)
Nem mindenki járatos annyira a zenetörténetben mint az igazán szakértő kritikus. De hogy jön egyáltalán ez a kiváló karmester egy még oly magas színvonalú kamarakoncerthez?
Carlos Kleiber (1930-2006) kitűnő karmester volt, idézek is tőle, de szerintem a trió ezt a felejthetetlen estét a három zeneszerzőnek és a három nagyszerű előadóra kíváncsi közönségnek ajánlotta, és adta elő a legnagyobb zenei alázattal is varázslatosan!
Az együtt-zenélés terén van néhány kiemelkedő trió a zenetörténetben, de valószínűleg azért nem azokhoz hasonlította a kritikus a három fiatalt, mert ők összehasonlíthatatlanul jobbak bárkinél. Ez persze csak vicces túlzás a valóban kiváló karmester szóba hozása miatt :-) Nekem azért ők a legkedveltebbek...
Az összehasonlítás kedvéért egy példaértékű, bár idősebb társaságtól, és meg fogjuk érni, hogy a VÁR-BA-VÁR-trió lesz az etalon! :-)))
Közben találtam egy egészen új felvételt a tubusban, fortepianóval az említett Schubert-zongoraszonáta. Az andantino a 16:19-től. Fátyolos hangjával még kifejezőbb!
A Hungaroton kiadású Schubert szonáták Bilsonnal ugyancsak fortepianós felvételek. A D 959-est egy 1815. évi Salvatore Lagrassa hangszer rekonstruált példányáról ismerem.
Erre számítottunk: a kamarázás legizgalmasabb válfajában tökéletes előadásokat hallhattunk. Többet a a produkciókról nem is lehet mondani, leírhatatlan, elmondhatatlan, hallgatni kellett, és kell a rádiófelvételt, amíg a hangtárban elérhető!
60 napig hallható, és remélhetően nemsokára leadják a koncertet, és onnan újra indul az említett időtartam.
A rádióközvetítés persze nem ugyanaz, mint élőben élvezni egy ilyen hatású hangversenyt, de azért nagyot szólt ott is!: a Müpa telt terme, az akusztika, a zenészek látványa és az adott ülésről hallott hangok ereje, árnyalata, megfejelve az 1700 hallgató teremtette befogadói feszültséggel olyan összhatást eredményezett, ami egyedülállóan magas színvonalú volt. Dicsérek tehát mindent, és persze nem a játékosok technikájáról, billentéséről vagy vonókezeléséről beszélek, mert arról nem kell semmi részletezőt mondani. Az egész együtt volt olyan, hogy a szezon vége felé elmondhatom: az évadban általam meghallgatott rengeteg koncert legjobbján voltam!
Kiegészíteni viszont lehet néhány dologgal a műsorlap vagy a rádiós kommentátor szavait, bár a műsorlapok hamar elfogytak, ami érthetetlen :-(
A művekről:
- a Schubert noktürn 1827-es mű, és ahogy írják több helyen, a következő évben írt utolsó művek lassú tételeihez hasonlít, szinte összegezve a finom lélek varázslatos gondolatait. Volt szerencsém a Schubert vonósötöst (D 956) éppen a mostani két fiatallal többször is meghallgatni (Pécs - 2012, Kaposvár - 2015), de másoktól is lélekbe markoló a 2. tétele. Az alapvetően A-dúr D 959-es zongoraszonáta fisz-moll andantinója az utolsó kifejezése a helyzetéből kitörni próbáló, de nem tudó fiatal zeneszerző reménytelenségének. Mint minden lassú tétel, ezek mind a legnehezebben visszadható költőiséget jelentik meg, és ennek említett színvonala fogta meg rögtön a közönséget.
- A Dvorzsák-Dumky trió a jellegzetes szláv bánat kifejezése, amely hallatán szinte képekben láttam egy mind inkább vodkázó társaságot, az időnkénti táncraperdüléssel, énekléssel, hogy aztán visszazökkenjenek a szomorúságba. Ezek a józan srácok tökéletesen átérezték a darab lényegét, remekeltek.
- a Csajkovszkij-triót (a-moll) idén harmadszor hallottam velük, és persze a körülmények miatt ez volt a legjobb. A szerzőnél máshonnan ismert utolsó szívdobbanások után most 16 mp-ig tartott a néma feloldódás a fájdalmas befejezésből.
Ilyen az általuk is említett médiumok, vagyis a maguk szerepe, minden sallangtól mentesen közvetíteni a a zeneszerző gondolatait, és ez kifogástalanul sikerült, amihez a két vonóshangszer és most különösen a velünk végig szemben lévő cselló, egy 296 éves Montagnana hangszer egészen rendkívüli (szívbe markoló) hangja is hozzájárult. Várjon Dénes pedig most is ragyogott, maximálisan érezve a kamarázó zongorista szerepét.
Itt technikáról stb., már nem érdemes beszélni, náluk az az alap, a megfogalmazás volt alkotó/képzőművészi, ami több az előadóművészetnél.
- ráadásként a noktürnt hallhattuk, és persze az egészet felvételről is, az említett hátrányokkal.
Ha tudnak valami mást is mondani majd az Új Zenei Újságban, kíváncsian várom.
Egyet azért összegzésként: számos nagy előadásról, muzsikusokról olvasni felsőfokú beszámolót, képekkel, hangfelvétellel illusztrálva, és hajlamosak vagyunk a rég- vagy közelmúlt sokat említett kritikáit fetisizálni, miközben itt van egy friss esemény három egészen kiemelkedő zenésszel, akik együtt még nagyobbat alkottak, és mi ennek részese lehettünk. Érezzük át tehát, hogy ez világszám volt!
Több beszámoló jelent már meg a volt kaposfestesek idei szervezéséről, amely júiusban kínál tanulási és koncerthallgatási lehetőséget művészeknek, zeneiskolásoknak és a közönségnek a Zeneakadémián.
Erről is beszélget a Kelemen házaspárral V. Nagy Viktória a Heti Válasz friss kiadásának Kultúra rovatában.
Alapvetően az új rendezvényről, de a család érintettsége miatt a Virtuózokról, de még a karmesterkedésről is kamarazenészi szemszögből beszélgetnek.
.
.
A bájos kép alatti szövegnek csak az eleje olvasható:...góra
"Csak azokat hívjuk meg, akik képesek rá,
hogy együtt zenéljenek másokkal" - mondja
Kokas Katalin, aki férjével, a szintén hegedű-
művész Kelemen Barnabással a Kaposfest
után új rendezvényt indít Budapesten.
.
.
.
.
.
Nem biztos, hogy olvasható a kép, és a 2-3. oldalt is felcseréltem e próbabemásolás során :-)
.
Ami biztos a sok érdekes program között: a kitűnő Fenyő László interperetációja Kodály-Szólószonátájával óriási vonzerő, amelyen ott kell lennem!
Már nagyon készülünk a május 10-i Müpa-koncertre, amelyen három kiváló muzsikus, Várjon Dénes, Baráti Kristóf és Várdai Istvánfog kamarázni.
Többek között az ORIGO is beszámolt erről, bár - a hozzászólásokból is láthatóan - eléggé pongyolán, és ennek egy része sajnos hasonlóan jelenik meg a Müpa koncertajánlójában, de ez persze nem fogja zavarni a közönséget.
Már csak 120 eladatlan jegy van. főleg az olcsóbbak, így telt hát lesz.
Az Összkiadásélőben sorozatában Beethoven zongorás trióit hallhattuk a múlt hétvégi zeneakadémiai kettős koncerten, és akik ott voltak (szombaton majdnem telt házzal, vasárnap jóval kevesebben, talán az élő közvetítés miatt), élőben lehettek részesei az eseményeknek, míg a szombati koncertet kissé később (22:10-től), a vasárnapi részt viszont egyenesben a rádió is közvetítette. Az elhangzottak a számozott művek voltak, hiszen írt Beethoven korábban is zongoratriót (Esz-dúrban 1787-ben, 1803-ban a népszerű Kakadú-változatokat (op. 121 a, C), az op. 44-es Esz-dúrban egy témát 14 változattal, végül 1812-ben - egy egytételest B-dúrban.
Zongoratrió volt a műfaj, emiatt Várjon Dénessel kezdem, akinek partnerei a hegedűs Keller András és a csellista Perényi Miklós voltak. Zenéltek ők máskor is együtt, így várhattuk a kifogástalan kamarázást az alábbi, megírásuk időrendjében előadott művekkel.
Op. 1/1-2-3 (1793, Esz, G, c); op. 11 (1798, B) az első este, majd op. 70/1-2 (1808, D, Esz) és az op. 97 (1811, B) másnap. Az op. 1/3 kivételével tehát dúr hangneműek. Feltűnhet az op. 1/1 jegyzékszám, és ezt a triót hallottam az utóbbi időben a legtöbbször, és éppen Várjon Dénessel, de partnerei akkor Baráti Kristóf és Várdai István voltak. Az említett felállások a koncertek jellegét is befolyásolták: a fiatalok fiatalosabbak, energikusabbak, az idősebbek kissé fáradtabbak, néha tompábbak voltak, bár a precízitással nem volt baj velük sem. Nehezebben hangolódtak össze Perényiék, néha pedig úgy tűnt: van három jól képzett kiváló szólista, akik összeültek kamarázni, bár ne felejtsük: a korai triókban kifejezetten a zongora dominál.
A későbbiekben szép vonós-szólókat is hallottunk, de mindvégig Várjon Dénes volt az egyensúlyteremtő, aki gyönyörű zongorahangjával próbálta maximálisan magával ragadni társait, ami nem mindig sikerült. Nem szabadna az előadók korával érvelni, de az átlagéletkorúkbeli majd két évtized különbség érezhető volt az említett két hármas játékán.
Nekem tehát Várjon Dénes volt a meghatározó, és akárkivel beszéltem a két nap során, ugyanezt mondták ők is. E néhány megjegyzést alátámasztandó a felvételeket kell meghallgatni a hangtárból, majd az első rész leadásakor, illetve az ismétlések során!
Az op. 1/2 nem volt ismerős, miként majd az op. 70/2 sem, de a többit nagyon sokszor hallottam, némelyiket élő koncerten is (az op. 70/1-est Jean-EfflamBavouzet-vel, míg az op. 97-et Würtz Klárával a két fiatal zseni mellett közel egy éve). Az egész sorozat remek zenét jelent, egyre érettebb triókkal, néha szinte kiszenekari hatással, holott az első négy a még fiatal és nem beteg, megkeseredett ember műveivel szemben a későbbiek környezete éppen az ellenkezője, de a vidám hengvételen ez nem érződik.
Néhány kiegészítés a darabokhoz: valamennyi lassú tétele gyönyörűséges líra, és ezekben éreztem az előadókat kifejezőbbenek, a cantabilék, scherzók megnyerőek voltak, míg az első napi ráadás az Op. 1/1 fináléja újból remekül sikerült.
Az op. 11 a Sláger (Gassenhauer) néven ismert, mert az utolsó, variációs tételben a Kalóz című Weigl-vígopera egy dalát dolgozza fel kilenc változatban (amikor a három tengerész búcsút tart a hajóra szállásuk előtt. Az ismert és népszerű dallamot alul több változatban is meghallgathatóvá teszem, a második felvételben az eredetileg írt klarinétos változatban (van hogy a csellót a fagott helyettesíti). A második napi ráadás ennek a triónak a gyönyörű adagiója volt, ugyancsak nagy hatással a hallgatóságra. Beethoven különben rengeteg variációs művet írt ezek előtt és után is.
A harmadik felvételen egy fortepianós változat hallható az említett op. 44-gyel, végül egy archív felvétel három óriással a Kakadú-változatokban. Ennyi kiegészítés kívánkozik az összkiadáshoz.
A másnapi Szellem trió alcíméhez illően sejtelmesen, a Főherceg trió viszont kissé fárasztóan hatott, és szerintem túlzottan hosszú (közel 45 perc) is ez a nagyszerű mű, ahol már kiemelt szerepet kapott a cselló, és szólt is elegánsan, meggyőzően. Valahogy Schubert nagy C-dúr szimfóniája jutott eszembe, mindkettő lehetett volna rövidebb ( a trió max. 30 perc), nem ment volna a művek kárára. (Nem szabad azért félreérteni: mindkét mű azért a kedvenc em, éppen a végeláthatatlanságuk miatt :)
Van tehát pótolni valóm a két nem ismert művel kapcsolatban, és várom a rádiós ismétléseket, illetve meghallgatom a felvételeket, mert egy jól bemikrofonozott cselló és persze a hegedű is hatásosabb egy felvételen, bár az élő koncerteket mindig sokkal jobban szeretem. A zongorát már említettem, uralta az estéket!
Már majdnem elfelejtettem, hogy volt egy novemberi kamara(pont)hu fesztivál a Zeneakadémián, amikor megjelent egy újabb kritika Várjon, Simon címmel a Muzsikajanuári számában. Persze a sorozat felejthetetlen volt, így csak emlékeztetőül az előzményeket, majd a beszámoló rövidítve, de a lényeget megtartva.
"Elsők és utolsók" - volt a téma a Solti-terembe szervezett sorozatnak, vagyis a kiválasztott zeneszerzők pályájának kezdetéről vagy végéről válogattak műveket, miáltal egyes zenei korszakok és zeneszerzők közti rejtett kapcsolatokra mutathattak rá, másrészt az életműveket lezáró híres alkotások mellett a fiatalkori zsengék is zenei csemegét kínáltak. A fesztivál célja a legifjabbak és más művészeti ágak felé való nyitás is volt (Poulenc: Babar, az elefánt, illetve beszélgetés SpiróGyörggyel irodalmi témákban).
A legnagyobb érdeklődés az esti koncertek iránt volt, és a következőkben az első három hgv.-ről lesz szó. Az első koncert Schumann egyik utolsó művével kezdődött (a-moll h-z szonáta), Veronika Eberle és Várjon Dénes előadásában. Várjonhoz közel áll Schumann ezen műve, és ezt igazolta a III. tétel csodás lírai hangja, pontos arányai, a folyondárszerű szólamok érzékeny vezetése. A látszólag lezárt, de magától értetődő természetessséggel továbbhömpölygő dallam végig figyelmet követelt. A zárótétel sodró virtuózitása oldotta fel az előzmények érzelmi feszültségét. Az előadók remekeltek. A következőkben könnyedebb számok jöttek, amikor az oboista Luoise Pellerin és Simon IzabellaMozart-átiratokat adott elő a Zaide és a Varázsfuvola című operákból és az Ave verum corpus c. kórusműből. Játékuk kedves színfolt volt.
A világhírű kürtös, Radovan Vlatkovics következett, először Schuman Andante és variációk (op. 48) c. művében. Simon Izabella, Várjon Dénes, Claudio Bohórquez és Várdai István csellisták társaságában meghitt hangulatot teremtett, s talán ilyen lehetett a Schumann házaspárnál egy házimuzsikálás. A hangszínek szépen folytak-olvadtak egymásba, de szükség szerint markáns éllel elkülönültek. A variációk egyszer komolyan lépegető, máskor vidám, majd humoros, néhol erőteljes színeket villantottak fel.
Vlatkovics a következő koncerten először Schubert kései művében Pasztircsák Polina énekét kisérte (Auf dem Storm, D 943), miként Simon Izabella is. A zongora bevezetőjének puha hangzása szépen készítette elő a kürt természeténél fogva bársonyosabb hangszínét. Vlatkovics tisztán intonál, levegővezetése kiváló, a darab végének pianissimója gyönyörű volt. Technikai erényei mellett a "zenélésre" is maradt ideje. Brahms Esz-dúr kürttriójáank (op. 40) lassú tétele (Vlatkovics, Eberle, Várjon) picit statikusan indult, átgondolt felépítése végül mégis lélekemelő volt. A zárótételben bizonyította, hogy megfelelő kezekben a kürt rendkívül virtuóz is lehet.
A koncert első felében hangzott fel Brahms zongorás triója (op. 8), Baráti Kristóf, Várdai és Várjon fenomenális, magával ragadó, szavakkal ki nem fejezhető szuper előadásában, különösen a kát vonós oldaláról, és ez kissé elhalványította a kürttrió egyébként magas színvonalú előadását - ez a relatívitás. Az I. tételben a kifejezés szolgálatában álló dús vonós hangzás, a II.-ban a scherzo kisérteties főrésze és a férfias lírát képviselő középrész deklamációja volt különösen emlékezetes. A IV. tétel egészen elképesztő drámai fokozásban kulminált, az előadóktól és a figyelmes közönségtől is hatalmas energia-befektetést igényelve. De nem volt fárasztó, inkább lebilincselően izgalmas. Baráti és Várdai játékában többek között végig kiegyenlített hangképzés, a hangokhoz szervesen kapcsolódó vibrato, a hihetetlenül sima legato, a verbális dialógust idézően beszédszerű játékmód nyűgözött le. A hang pianóban is képzett marad, a forte erőteljes, de sosem erőltetett, préselt. Ilyen szintű technikai profizmus midenféle színéskedés nélkül, elkötelezetten a zene szolgálatában - próbálja meg a kedves olvasó elképzelni az eredményt. A két vonós játéka kissé elhomályosította Várjon szintén magas színvonalú játékát, szólama éteri finomsággal és cizellált billentéssel megszólaltatott ornamensei elismerést érdemelnek.
Pasztircsák Polina teljesítménye kissé ingadozott az általam hallott három műben (Schubert: Auf dem Storm; Schumann Sechs Gedichte und Requiem; Chausson: Chanson perpétuelle). Az elsőben a szépen hangzó zongora és a kürt mellett nem illeszkedett be azonnal. Hangképzésbeli bizonytalankodásait az elfogódottság okozhatta, hiszen a Schumann-dalokban már sokkal otthonosabb, magabiztosabb volt, szép csengésű hangjának drámai erejét is megmutatta. Igazán elemében a következő este volt: Chausson dalát kifogástalan francia szövegmondással, a zenét mélyen átérezve közvetítette. Lényéből áradó törékenysége, eleganciája teljes összhangban volt a hangzó élménnyel és a mű hangulatával. Ezzel inspirálni tudta a Casals Kvertettet (Vera Martínez, Abel tomás, Jonathan Brown, Arnau Tomás), akik a nyitókoncerten nyújtott produkciójuknál sokkal kifejezőbbek voltak. Mozart A-dúr kl5-ösében (K 581) Ib Hausmann társult a Casals v4-hez. Lazaság, a zene szeretetét sugárzó örömteli játéka nem ragadt át teljesen a társakra. A kisérőfüzetben idézett igéretes minősítésük ("az új évezred vonósnégyese") beváltásához több hangképzésre és talán több próbára volna szükség. Előadásukban Webern gyönyörű későromantikus Lassú tétele néha kissé kifejezéstelenül, Beethoven F-dúr v4-e (op. 135) pedig tisztességesen, de nagyrészt oda nem illően morcosan hangzott el.
Claudio Bohórquez éa Katja Skanavi (zongora) Debussy és Richard Strauss cselló-zongora szonátáját játszották. Várjon Dénes és Simon Izabella Beethoven saját átiratát játszotta (Nagy Fuga, op. 134), mely rendkívül nehéz mű. Négykezes átiratban az eredetileg v4-re írt szövevényes mű bizonyos szólamai elsikkadhatnak, vagyis nem kellően ervényesülnek. A két zongorista mindenesetre hősiesen teljesítette a kihívást.
Mindezek alapján úgy látszik, hogy ez a négy nap valóban a kamarazene ünnepe lett. Remélhető a folytatás, és jövőre ismét sokakat örvendeztet meg a szervező házaspár egy új, szintén tartalmas fesztivállal.
A közel 80 percnyi csodás közvetítés utolsó szívdobbanásai után ugyanúgy 10 mp is eltelt, mire a közben hasonlóan köhécselő és lenyűgözött párizsi közönség tapsolni mert, és tetézte ezt más hangos hangos ovációval, mint itthon is.
Remek reklámja volt a trió játéka a kimagasló magyar előadóművészeti kultúrának. Öröm volt hallgatni a párizsi koncertet, és ezt még többször is meg lehet ismételni a következő 60 napban a hgv. visszajátszásával (=Récouter)
Még jobbnak is tűnt az előadás a márványterminél, talán a jobb akusztika és rögzítéstechnika miatt.
A VÁR-BA-VÁR trió december 5-i párizsi koncertje utóéletéről: természetesen Franciaországban is felveszi a rádió az ígéretesebb hangversenyeket, és ezt tette a Théâtre de la Ville, azaz a Városi Színház említett eseményéről is.
Az ottani gyakorlat szerint a fő műsoridőn kívül adják le a koncerteket, hogy akik nem tudtak személyesen részt venni egy hangversenyen, bárhol meghallgathassák utólag: autózás vagy otthoni munka közben, de akár a munkahelyen is stb. A hétköznaponkénti kora délutáni időpont már hagyományos, és a rákövetkező 30 napban a felvétel még elérhető (Réécouter), mindenféle kompjúterről.
Várbaváriék :) említett triózása 2016. január 12-én kerül adásba, 14 órai kezdettel, és így meghallgatható lesz az op. 1/1-es Beeethoven- és az op, 50-es Csajkovszkij zongorástrió, amelyeket előtte Budapesten is hallhattunk. A Bartók Rádió közvetítését is figyelem majd, de a Francia Rádióét is jelzem az időpont közeledtével.
a Le concert de l'après-midi címre kell majd klikkelni, és az élő adást indítani (Écouter). Ma éppen a 100 éve született Frank Sinatrára emlékeznek kiemelten.
Nagy előadásokról csak óvatosan, de mindig őszintén!
Akik ott voltak, egyöntetűen érezhették, hogy különleges élményben részesítették őket a VÁR-BA-VÁR trió tagjai 2015. december 1-jén a Magyar Rádió Márványtermében. A márvány kissé rideg, nem a legjobb ilyen hangokhoz, de azért varázslatos volt!
Beethoven1. zongoratriója és Csajkovszkij a-moll triója hengzott el, és persze ezt rögzítette a Bartók Rádió (is), ahogy én is próbálkozom a lehetetlennel, hogy ne menjen feledésbe ez a rendkívüli előadás. A képzeletem addig talán szépítgeti is a hallottakat, de majd megint be fog bizonyosodni, hogy az első benyomás meggyőző volt, sőt: a felvétel még javíthat is apróságokon (a zongorapad vagy a hegedűs alatti szék nyikorgásán sajnos nem).
Pedig felejthetetlen az élmény, amit megelőzött egy három nappal korábbi zenebeszélgetés a Csajkovszkij-darabról, ahol ugyanők játszottak Péteri Lóránt értő elemzése alá. A teljes neveket nem ismétlem, benne vannak a rövidítésben, középen Baráti, a szélső játékosok neve felcserélhető, Várdai-Várjon.
Miközben hallgattam őket az alábbiak jutottak eszembe, amennyiben nem kötött le az a kiérlelt harmónia - meg a szünetekben, meg hazafelé 15 km-en át-keresztül a városon -, amit produkáltak:
- ez a három, közel 38 éves átlagkorú zseni szerencsés csillagzat alatt született és találkozott össze, összhangjuk tökéletes, játékuk egyenértékűen kifogástalan,
- a tucat-zongora hangzása versenyre kelt a két barokk egyedi csodahangszerrel, és újból éreztem, hogy ezen Stradivari és Montagnana hangszerek kvalitása szinte egyenértékű, ami persze megszólaltatóik érdeme. Akármilyen variációban figyeltem a szólamokat, hibátlan hangsúlyokat tapasztaltam és majd sportbeli hasonlattal is próbálom kifejezni az élményt,
- ebben a felállásban szinte életre keltek művek, mint ahogy egy remek festmény vagy szobor is szinte élőnek hat, ha alkotója a művébe tudja helyezni lelkét. Egyes zeneművek előadásakor pedig a szerző alkotói intuícióit próbálják az előadók életre kelteni, amihez saját benyomásaikkal, tudásukkal és lelkesedésükkel közelítenek,
- minden együtt volt tehát, és ez átsütött a termen (fogjuk hallani), de azért a látvánnyal kiegészített helyszíni tapasztalat magasabb élvezeti szintet jelent mindig,
- a három muzsikus, akik módszeresen építik karrierjüket, érezték is ezt a kivételes együttállást, mert igazi örömzenélést nyújtottak: nem a virtuózitásra törekedtek, mert a gyors részekben gyakori dinamika, néha dübörgő lendületből úgy váltottak vissza akár a legalsó fokozatba, mint pl. Alonso a célegyenes utáni kanyarkombinációban, mondjuk 330-ról 80-ra. A lassú tételekben vagy költőibb részekben úgy indítottak a vonósok, hogy ennél finomabban nem lehet a húrokhoz érni, miközben a költőiség végig dominált. A scherzók is felvinnyozók voltak, mosoly az arcokon és a mozdulatokban :), lelkesedés a hallgatókban. Ugyanakkor egyik zenséz sem próbált az előírtnál uralkodóbb lenni, ahogy ezt sokszor megfogalmazták interjúikban, alázatos hozzáállásuk a szerző és műve, illetve egymás iránt példamutató volt ott is.
- A Csajkovszkij-trió záró gesztusa, a szerző barátjának váratlan elhunyta okozta bánat elhaló hangjai után most már a szombatihoz képest kétszer annyi idő telt el megdöbbentő csendben, amire valakik elkezdték a kirobbanó elismerést, amit ugyanolyan alázattal fogadtak az est főszereplői.
Összefoglalóan: az egyébként ismerten precízitásra törekvő muzsikusok egyetlen pillanatra sem adták fel alapelvűket: a mélyen átérzett mű tökéletes megformálását, vagyis közvetítését az egyre érzékenyebb hallgatóságnak. Érezték ezt ők is, felszabadultan próbáltak utoljára e darabokkal a szombati párizsi előadáshoz, amelyen csak ez a két mű fog elhangzani a Városi Színházban (arra persze kíváncsi vagyok, hányan fognak elmenni a néhány hetes terrortámadás után). A művek kifejezőbbek lettek, megnyíltak, és ezért is érdemes újra és újra meghallgatni őket és előadóikat más darabokkal is.
Nem lehetünk álszerények: tudnunk kell, hogy ezeket a muzsikusainkat hallgatva néha zenettörténeti jelentőségű események szerencsés részesei vagyunk, ahogy olvashatjuk a sok-sok évtized előtti hasonló élmények lelkes leírását az akkori hallgató(k)tól. A hangzó anyagok, a lenyomatok, pedig igazolhatják a lelkes beszámolókat, újra átélhető az élmény, és az ottani hallgatókon kívüliek is megtapasztalhatják a csodát, három zseni előadóművészi alkotását e gyönyörűséges darabok szépségeinek feltárására, tökéletes harmóniában.
Visszatértem az elejére: köszönet érte, és lassan rólam is elmondhatják, hogy "ő is szerencsés volt, még hallhatta őket élőben is" :-) Amíg tehetem, nagy örömmel teszem, mert gazdagítanak.
"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell...", de ma reggel 6:49-től Várjon Dénes mégis, persze csak áttételesen, szépen és tartalmasan beszélt a konkrét zenékről, amelyekkel ma este ő is szerepelni fog a Magyar Rádió Márványtermében. Partnerei Baráti Kristóf és Várdai István lesznek, és a velük való barátian harmonikus kapcsolat miatt az ezáltal magasabb szinten megszólaltatható művek mondanivalója is jobban átjön.
Hogy "nagyon szeretnek együtt játszani", az meg is hallszik a játékukon, érdekes és élvezetes zenebeszélgetésükön!
Akár ma este is az említett Csajkovszkij- és Beethoven-triókkal.
Elfogadhatjuk mottónak a lejjebb idézett megjegyzést:
"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell – ... mégis megpróbálják a lehetetlent: beszélnek a zenéről, elmondva élményeiket,..."
Ha már a kritikusokkal kapcsolatban is helytálló ez, tőlem még inkább: élménybeszámolót tudok csak írni, némi zenetörténeti vagy egyéb kiegészítéssel.
Tegnap délután zenebeszélgettünk a rádióban. Pontosabban: Péteri Lóránt beszélt Csajkovszkij a-moll triójáról, és ha csak a három közreműködő zseni (Várjon Dénes, Baráti Kristóf és Várdai István) lett volna a stúdióban, értelmetlen lett volna az egész, így teltstúdiós és pótszékes hallgatóság hallgatta a zenetörténész és a muzsikusok zenei beszélgetését.
Többször hallottam már e remekművet élőben és felvételről is, de ez az élve boncolás sok mindenre fényt derített a darabbal kapcsolatban, főleg zeneileg: struktúrában és a hangszerek beszélgetése vonalán.
Szeretem a kamarazene kettőseit is, de a triókban természetesen jobban érzem az együttzenélés elmélyülését, mivel az előbbi hármas megszólalási lehetősége itt már hét változatot jelenthet, ami a zenei szövetet dúsabbá, plasztikusabbá teszi. A kvartettek és kivintettek stb. lehetőségeit most hagyjuk, maradjunk a trió(k)nál.
Nem lehetett volna kedvezőbb darabot kiválasztani ehhez a világszínvonal fölötti előadáshoz, és ehhez három olyan kimagasló tudású és előadói kvalitásokkal rendelkező muzsikust találtak, akik ugyanakkor a tőlük megszokott alázattal és természetességgel (úgy érzem, ez valóban a szerencsés természetükből fakad) játszottak, így szerves egység alakulhatott ki a maximálisan figyelemre késztetett közönséggel a zeneszerzői mondanivaló jobb megértésére. A három fiatalember baráti kapcsolata láthatóan is erősítette a színvonalat.
Az egész kifogástalan volt: az alaposan felkészült és összefogottan (elegánsan) beszélő zenetudós és a zenét nem csupán előadó, hanem meg is formáló, mondhatni életre keltőhárom fiatal együtt produkálta azt, amiről nem lehet, de próbálok beszélni. A két vonós hangszer minőségét is ismerjük, és a két fiatalabb kezében ezek úgy szóltak, hogy én még ilyet sehol máshol és mástól nem hallottam.
Egyre gondoltam a végén: hogyan lehetne velük ugyanilyen színvonalú előadást a Zeneakadémia nagytermében ezer érdeklődő részére megszervezni, élő tévéközvetítéssel további tízezreknek elérhetően, akár külföldre is továbbítva? Ehhez a többnyelvű tolmácsolás egyszerűen megvalósítható követelmény. Bizonyára lehetne, amihez a mi vállakozásunk elsőként lépne be a szponzorok sorába, míg a többi csak szervezés dolga, mivel reklámra nem sokat kell már költeni velük kapcsolatban. Ehhez még ott van az ugyancsak lenti átlagéletkorú másik kiváló zenetörténész a zeneakadémai tanszékről, akinek a nevét most nem reklámozom.
Nem tudjuk, hogy milyen kincs birtokában van a magyar zenei élet, többségében köszönhetően a genetikának, majd a zenészek szorgalmának, zeneoktatásunk és koncertez(tet)ési gyakorlatuk minőségének, beleértve az elemző felkészültségének színvonalát is !?
A mély fájdalommal záruló emlékmű utolsó hangjai után kb. tíz másodperc telt el, mire a lenyűgözött közönség magához tért, és kirobannt a méltó elismerés. Nagyszerű volt, és kíváncsian várjuk a keddi márványtermi előadást, ahol most még egyszer és zeneileg is közelebbről hallgathatjuk meg a triót (a korai Beethoven-trióval - op. 1/1 - együtt).
A december 5-i párizsi előadásuk e darabokkal pedig előre borítékolhatóan óriási lesz, amiről várom a kritikát.
A tegnapi felvétel leadását pedig még jobban, és ennek meghallgatására mindenkit csak bíztatni tudok!
Végül néhány szám: a négy közreműködő átlagos életkora 38 év volt, a közönségé sajnos 60 fölött; a nyugdíjas belépőnk egy ajró volt. Párizsban közel 900 a férőhelyek száma és várhatóan telt ház lesz. Érdekes az ottani jegyek árazása: a 19 eurós teljes ára mellett a 30-14 év közöttieknek csak 14, míg a még fiatalabbaknak csak 9 eurót kell fizetni. Ezeken túl van 38 db 1. kategóriás hely is elől, amelyekért 114 eurót fizettek, mert azok már rég elkeltek.
Valóban láttam a Kovács János beszélgetőpartnerét, Mácsai Sándort, bár lehetséges a keresztnevek cseréje, annyira hasonlítanak egymáshoz vagy máshoz, és sajnálom, hogy Mácsai nem volt ott a további koncerteken, ahol felismerhette volna azt az oboistát, Louise Pellerint, aki még egyszer fellépett a Mozart-kvintett klarinétosaként.
Mint teniszező, ezt a magas labdát nem hagyhattam ki, le kellett ütnöm!
:-)
De hogy klarinétzene is legyen:
Vagy innen:
És Luise Pellerinről se felejtkezzünk meg - varázslatos hang itt is!
Magam is lemaradtam, mert ma már vasárnap van, csak a tegnap délutáni Zenebeszéd miatt elvesztettem az időérzékemet, hiszen szinte megállt az idő a 6-os Stúdióban. Erről nemsokára elmondom élményeimet, mert a lehetetlennel nem próbálkozom.
Most fogom bekapcsolni a Bartók Rádiót, mert 9:30-tól az Új Zenei Újságban bizonyára lesznek szavak és hangok a kamara.hu-ról is.
A bevezető szöveg ül: "Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell – kritikusaink Kovács Sándor vezényletével mégis megpróbálják a lehetetlent: beszélnek a zenéről, elmondva élményeiket az elmúlt hét legfontosabb koncertjeivel kapcsolatban..."
Csak néhány pontosítás a kitűnő kritikához: a Sosztakovics-mű nem csak szonetteket vett alapul, és nem ő írta az összes verset. A szerző által adott dalcímeket is pontosítom: Az éj, illetve - az Alkotóerő helyett - Teremtés vagy Alkotás.
Az egész ciklus lírai hátterét különben a Zeneköltészet, ... topikba nemsokára beírom (az eredeti versek hátterével és szövegével, illetve fordításokkal, közte persze a feliratozott magyarral, de más nyelveken is, zenékkel is kiegészítve. Izgalmas és szép téma a remek előadáshoz, amelynek felvételét nemsokára hallhatjuk a Bartók Rádióból).
Amatőr élménybeszámolóm után egy igazi kritika a kamara.hu utolsó napjáról, amelyből az is kiderült, hogy a vasárnapi Schubert-dalt nem Simon Izabella kísérte, mint írtam, hanem Várjon Dénes. Elnézést kérek.
Mona Dániel írása, Mudra László kitűnő fényképeivel!
A kamara.hu találkozó második zenei félideje is lezárult, csodás élményekkel feltöltve távoztunk a csodálatos kisteremből (a mai korai munkakezdés miatt a bizonyára érdekes beszélgetést már nem hallgathattuk meg :( Utóbbi kérdezője közben beszámolt a sorozat második napjáról, benne az általam is - már korábban - érzett felkiáltással: kamara.húúú!, de kérdő formában.
Összegzésem után beemelem Mona Dániel írását is.
Vissza kell térjek az első nap csúcstalálkozójához, a Brahms-trióhoz, mert annak hallgatása közben újból érzetteket nem írtam meg első beszámolómban. Nem is bánom, mert aztán ugyanazt éreztem a Beethoven-trióban is, így megerősödtem benne.
Már hivatkoztam a felötlött versre, mert amit hallottunk, úgysem lehet visszaadni, csak megközelíteni mindenféle dolgokkal. Azt az előadást, azokat a zenészeket hallgatni kell, teljes odafigyeléssel, tiszta szívű befogadókészséggel!
Babits MihályEsti kérdésére utaltam, amely így szól: "ez a sok szépség mind mire való?"
A versben ugyan 10 kérdőjel van és további 16 kérdés is megfogalmazódik, de a fő kérdés az idézett, amit a máshol is filozófikus költő nem tudott megválaszolni. Csak példákat sorol, egészítsük ki a sajátjainkkal, akár egy esti koncert élményeivel is, és az említett két hangversenyen is éreztem, hogy az általa megfogalmazott este felvezető hangulata mennyire összecseng Barátiék bizonyos részleteknél tapasztalt játékával:
"Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek:"
Hát így: ezt éreztem, de korábban máskor is, amikor a két vonós megszólaltatja hangszerét, már az első érintéskor! Aztán főleg a lassú tételekben, ahol a cselló és a hegedű most is énekelt, a Beethoven-trióban a szerző által is előírva.
Szóval: leírhatatlan, csak kapisgáljuk, az élmény mindkétszer felemelő, és - mondhatni - mennyei volt. Várjon Dénessel pedig olyan kiegészítést kaptak, ami egészen különlegessé tette előadásaikat.
A szombatiakról: tökéletes műsorösszeállítás! A művészeti vezetők pihenhettek.
Schubert rövid éjjeli zenéje (D 897) megadta az est alaphangulatát, akár az idézett versrészletet is újra elolvashatjuk! A már ismert muzsikusok - Veronika Eberle és Claudio Bohórquez - mellett egy újabb résztvevőt ismerhettünk meg: Katja Skanavi érzékletesen finom vagy erőteljes volt, jó hogy végül nem merültünk álomba tőle!
Az ismert Debussy-szonátában is ő volt a délamerikai csellista partnere, aki kiváló muzsikus, egyedül a rendszeresen hallható erőteljes orrlégzése volt zavaró, ami a hangszerűkkel ennyire testi kapcsolatban lévő csellistáknál nem egyedüli (pl. Fenyő László is hasonló gonddal küszködik), és a kisterem sustorgó klímaberendezése sem illik ehhez a finom muzsikáláshoz.
ChaussonChanson perpétuelle c. zongoraötösét még nem hallottam: az előző napokon már hallott elbűvölő Pasztircsák Polina és a Casals vonósnégyes, az említett zongorista hölggyel remekelt. A talán 7 perces darab nagyon kifejező volt, bár Charles Cros verse nem különös tartalmú a szerelmi bánatról. A kvartett szordínós kisérete és a zongorista visszafogott játéka bársonyos függönyként hatott a sugárzó énekhanghoz. A verset egyébként Henri-Paul Büsser (1872 - 1973) is megzenésítette, és mindketten kihagytak néhányat az eredetileg 14 versszakból.
A szünet után újabb két telitalálatot hallottunk: Richard Strauss csellószonátája és Mozart sokkal ismertebb klarinétötöse csak a főműsorban még nem szereplő Ib Hausmannal egészült ki. A kvartett összeszokottsága és hangzása most is nagyon tetszett, a klarinétos pedig hangszere mestereként remekül illeszkedett hozzájuk.
A záró napon megint a három kedvenc kezdett, de előadásukhoz itt már sok újat nem tudok írni: zseniálisak , fenomenálisak, varázslatosak voltak, és nekem itt is a lassú tétel és a scherzo volt a szívem csücskében. Mások is el voltak ragadtatva, mert ezeket a zenészeket hallgatni világesemény!
Sosztakovicsot nagyon szeretem, és persze a Michelangelo-versekre írt szvitjét nem ismertem, így kíváncsian vártam a Kékszakállúból vagy barokk operákból ismert kiváló basszus, Kovács István szereplését. Rövid ismertetője után viszont nekem és néhány társamnak is túl hosszú volt a teljes mű, ami először hangzott el itthon: több mint 40 perc volt a 11 vers, és talán elég lett volna egy 5-6 tételes válogatás, ahogy ennyi is ragadott meg, érdekes módon - a haragról szólót kivéve többségükben éppen a mű végéről. A feliratozott idegen szövegekkel egyébként is az a bajom, hogy bár tudom, mit énekelnek az előadóik, de igazán csak azok az énekes művek fgonak meg igazán, ahol azonnal és teljesen értem az énekelt mondanivalót. A táblára feldobott szöveg olvasása elvonja a figyelmet, nem beszélve arról, hogy előbb olvasom a szöveg második részét, amit az előadó később énekel, mert az oroszból azért néhány szót értettem. Ez a problémám az operákkal és egyéb művekkel is, és fordítva: nagyon zavar, ha például a Kékszakállút egy hibás akcentusú idegen ajkútól hallom, akár zseniális szólistákkal is. A szerző zenéje és Simon Izabella zongorajátéka pedig nagyon élvezetes volt.
Az utolsó szünet után aztán megint az elragadó szoprán és kiváló partnere (Simon Izabella) volt a bevezető a több versen alapuló Schubert-dal (Pásztor a sziklán) ihletett előadásával. Óriási sikerük volt megint.
Végül igazi örömzenéléssel búcsúzott tőlünk a fesztivál, bár ebben a remekműben mutatkozott be ennek a közönségnek kitűnő fagottosunk, Lakatos György. A Mozart Esz-dúr ötösben Várjon Dénes mellett az addig hallott másik három remek fúvós játszott: felszabadultan, tökéletes összhangban. Nagy sikerük volt nekik is, és ezután megint együtt köszönte meg az összes fellépő a közönség figyelmét, és vette át a megérdemelt virágot.
Jövőre megint ugyanott, amihez várom a programot, a szereplőket, és nem volnék meglepve, ha a mostani újak közül néhánnyal majd Kaposváron is találkoznék. Maximális elismerésem a szervezőknek!
... és csak a legutolsó sorban, illetve vonal alatt említem
a műsorfüzet hibáit, főleg a tördelési anomáliákat, a négy napból háromszor nem világító főbejárati míves csüngő lámpákat vagy az épület előtt nem működő egyik kandellábert, pedig az új díszkivilágítást korábban méltán dicsértem.
A szünetekben megnézhettük a Zeneakadémia történetéről szóló kiállítást az Átriumban, ahol egy remek grafika vonta magára figyelmünket a főépületről. Amint az első tablóra néztem, rögtön szemet szúrt a pontatlanság, hiszen Fischer Annieról, Szvajatoszláv Richterről és vendégeikről A MŰVÉSZ SZOBÁBAN felíratú összeállításban láthattunk kedves képeket. Ez olyan mint a korábbiban, ahol éppen Fischer Annie hat személyes kávéfőzőjéről írtak, pedig azt hittem, hogy az ő kávéfogyasztásához egy hatszemélyes is elég lehetett volna. Kíváncsi lennék, mi lett a Richter által fogadott trombitás hallgatókból vagy Baranyay László lányaiból, akikkel Fischer Annie beszélgetett a művész-szobában annak idején :-)
A kettővel lejjebbb említett kamara.hu a félidejéhez érkezett tegnap este.
Majdnem telt ház előtt hallhattuk Schumann egyik alig ismert hegedű-zongora szonátáját, amelyet a nagyon fiatal és érzékenyen játszó Veronika Eberle és a most is remek partner Várjon Dénes adott elő. Az eleinte szokatlan, de nagyon kifejező darab második felében az ismert F-A-E szonáta köszönt vissza, az egész visszaidézéséhez az alábbi felvételt kellett meghallgassam: érdemes a még normális Schumann képzőművészeti kézírását olvasni! A felvétel alatti angol szöveg többet tartalmaz a szonáta történetéről:
Az átkötő részben három Mozart-átiratot hallhattunk a gyönyörűen játszó kanadai oboista hölgytől (Louise Pellerin), Simon Izabella finom kiséretével.
A szünet előtti szám szintén Schumann-mű volt, egy ötös, két-két zongora és cselló, valamint egy kürtössel. Nem ismertem, különösen nem kötött le, a távolabbi zongorát alig hallottam (Várjon Dénesét), a két cselló hangminősége nagyon eltért, bár Várdai társa jó előadó. A kiváló kürtösről majd a péntekiek kapcsán is.
A szünet után a kései Nagy Fuga fergeteges és finom (mint a fugák általában) volt négy kézre a zongorista házaspártól, ajánlom az eredeti kvartett meghallgatását:
A Casals-v4-es elegánsan mutatkozott be a Kaposváron a lengyelektől hallott rövid és lassú Webern-tétellel, majd még meggyőzőbbek voltak az utolsó Beethoven-kvartettel (op. 135). Kiváló összhang, és nagyon jó helyen is ültünk egy ilyen remekmű élvezetéhez.
A pénteki műsort a kürttel is kiegészített Schubert-dal kezdte: Pasztircsák Polina nagyon elmélyülten és csodálatos hangon énekelt A folyónál :-), a horvát kürtös (Radovan Vlatkovics) hangja rendkívüli és éppúgy alázatos volt a dalhoz, mint Simon Izabella. Az ihletet adó vágyteliRellstab-verset majd a Zeneköltészet, ... rovatba beírom.
Ha lehet fokozni a minőséget, jött a kiemelt kategória (ld. a nagy kerékpár versenyek hegyi szakaszait!): a h-dúr zongoratrió első változata utólérhetetlen előadói magasságban hangzott el a világklasszis hármastól (Várjon Dénes, Baráti Kristóf és Várdai István), és itt még jobban érvényesült a helyszín és azon belül a mi helyünk, mert a második sor közepén, 5-6 méterre az előadóktól, pontosan a hangzás fókuszában olyan élményben volt részünk, ami felejthetetlen marad. Persze mások is hasonlót érezhettek, mert a befejezést követően szinte felrobbant a kisterem. Mindhárom előadó és mindhárom hangszer kifogástalanul és tökéletes össszhangban játszott, néha mosolygósan, mert bizonyára ők is nagyon élvezték a remekül megismert , megértett és sziporkázóan előadott darabot. A lassú tétel most is elbájoló volt, míg az előtte megszólaló vidám scherzo úgy szólt, mintha nagyon egyszerű dallamokat adtak volna elő. (Erről mondta a szünetben a kiváló kürtös barátunk (Friedrich Ádám), hogy amikor első csellótanára ezt a - különben nagyon nehéz - tételt tanította be, akkor a kezdő és többször is visszatérő motívumot a következőkkel érzékeltette a hangzás eléréséhez: " Fe-ke-tén vet-tem egy do-boz gyu-fát" :-)
Nem kell nekünk külföldre menni, de jöhetnek ide a külföldiek, hogy ilyen varázslatban legyenek részük. Ez volt eddig a csúcs!
A hat Schumann-dal (Lenau verseire) most is igazolta a ragyogó énekes-zongorista páros tudását, míg a befejező Brahms-kürttrióban újból a már említett kiváló kamaramuzsikusokat hallhattuk nagy élvezettel (V. Eberle, R- Vlatkovics és Várjon Dénes).
Nagyon várom a továbbiakat, és lassan megint kaposvári hangulatban leszünk a tömény kamarazenétől. Nagyon jó a Zeneakadémia új díszkivilágítása!
A messzi Skandináviából érdeklődtek Baráti Kristóf és zenésztársai felől, mert sok jót hallottak eddig is. A válaszomhoz keresgéltem anyagot, eközben rátalálva erre a versre, amit tavaly december 20-án emeltem be a Baráti Krsitóf fóruma topik 1453. beírásából. Megismétlem:
Zene, vég nélkül
Teljesség van. Várjon Dénes a zongora mellett. Baráti Kristóf hegedül. Perényi Miklós gordonkázik. Játékukban a tökély bujkál, mint Nap az erdő fái mögött.
Nem érti az ember, miért van más is, mint a zene. Nincs más, ha más is, mert minden, ami nem rossz, zeneien van. Isten agya – zene, írta le Einstein.
A zsenit nem kell, nem lehet, talán nem is szabad tudni. Angyal-labirintus. Üres füllel hallgathatod jól: kinyilatkoztat. Akkor telítődj vele, légy a zenéjévé, légy azzá, ami ő, egyetlen; ugyanaz, mint mi. Nem te cselekszel, te csak elviseled a monumentalitást. Fölfogjuk, föl, de kisiklik... Nem baj. A talajavesztett meg- találja a Földet. Ha régi, ha Új.
Jézus sem az igazakhoz jött, sem a beavatottakhoz; a nincstelenekhez, kiknek még nincsük sincs, hisz nincs- telenek.
... Befejezték. Kitör a taps. Kiabálás. A meg- gazdagítottak – kint s bent – ujjonganak. Elszabadult láncáról a nemes vad. Eddig éhen várakozott. ... Mennyire értem őket. Bár az a vad lennék. Teljesség van. Bach a neve.
.