Koncertsorozattal köszönti a Filharmónia Magyarország az idei kerek évfordulósokat, jó sokat: 6 magyar mellett 3 (kül)földit is, élőket és holtakat, születésük 70. - 100. évében. A legfiatalabbak közt van Dubrovay László, aki szinte a születésnapjára kapta meg tavasszal a Kossuth-díjat, zeneszerzői és oktatói életműve elismeréseként, pedig - ki tudja? - hol van a vége. Október 13-án őt ünnepeltük az Olasz Kultúrintézetben, és ahogy fogadta az előadott művekkel is kiváltott gratulációkat, még további hasonló nagy sikereket kívánhatunk a fiatalos és tettre kész zeneszerzőnek. Újabb műveket is, ahogy a két itthoni bemutató (az egyik ősbemutató is volt) jelezte, vannak tervei.
2023. március 23-án lesz 80 éves; addig hetvenkedhet!
A fesztivált kortárs zeneinek nevezték, és csak örülni lehet, ha korunk zenéje ilyen művekkel szórakoztatja a közönséget. A közreműködők a Kesselyák Gergely vezényelte MÁV Szimfonikusok és Baráti Kristóf voltak. No meg mi, pálya- és kortársak, tisztelők, mezei zenehallgatók, mert nélkülünk pl. nem lehetne most beszámolni arról a varázslatról, amivel megajándékoztak minket a zenészek és természetesen a szerző.
A műsorlapon Hollós Máté három szóval foglalta össze Dubrovay munkásságának lényegét: A hang színe..., mint a szerzőt leginkább érdeklő dolog, és ez végig érezhető volt a remek darabokon, amihez nyilván a zenekar és a szólista színkeverése is hozzájárult, a főkeverő, a fölkavaróan vezénylő dirigenssel az élen, aki magával ragadóan fogta össze a felvillanyzott vasutasokat.
A konkrét műveket a szerző mutatta be a műsorlapon, hiszen a két bemutatót leginkább ő hozhatta közelebb az előadás előtt a közönséghez. A 17 éves elkárhozott Faust és a mindössze 5 éve írt zenekari mese Tündérszép Ilonáról és Árgyélus királyfiról színpadi koreográfiát igénylő nagyszerű (és nagyméretű) színes gobelinre emlékeztetett, amivel alig lehet betelni. A Faust-téma balettzenéje már 1995 óta kész, éppen az Operaház megrendelésére, de mint olvasom a BMC honlapján, elő még nem adták :-( A Tavaszi Szimfónia igazán fiatalos, derűs, bizakodó volt; az ősbemutató pedig az első részt zárta. Erről bővebben!
Dubrovay sok-sok versenyművet írt a legkülönbözőbb hagszerekre, és némelyikkel az adott időszak jeles fiatal szólistáihoz kapcsolódott, pl. az 1982-es 1. zongoraversenyét Kocsis Zoltán mutatta be két évvel később, az 1984-ben írt 2. ilyen versenyét eleve már Ránki Dezsőnek ajánlotta, bár Baranyay László volt az 1988. évi bemutató szólistája, és ebben a sorban az eddig utolsó zongoraversenyét Fülei Balázzsal hallhattuk 2011 elején. 12 éves rövid hegedűversenyét a nála közel 5 évvel idősebb Négyesy Jánossal mutatták be 1992-ben.
A II. hegedűversenyt nemcsak Baráti Kristófnak írta, de ő volt most első nyilvános megszólatatója is ennek a nagyszabású remekműnek. Minden együtt volt az óriási sikerhez: siker ült!
A szerző erről a darabról így írt - többek között - a műsorlapon: Egy-egy rendkívüli képességű előadóművészt hallani mindig inspiráló. De a legnagyobbak előadása ezen felül is valami megfoghatatlan, földön túli szépséget, harmóniát, megtisztulást tud nyújtani. Baráti Kristóf ilyen interpretációi után határoztam el, hogy írok számára egy hegedűversenyt, a No. 2-t. 2011-ben el is készült a mű, éneklő hegedűhangjára, fantasztikus virtuóz adottságaira.
Majd a művet ismerteti, és a III. tételhez kapcsolódóan megemlíti, hogy a toccataszerű mozgásokat, flgeolett-glisszandókat és virtuóz vonókezeléssel párosított balkéz pizzicatókat tartalmazó igen virtuóz rondó igencsak próbára teszi a szólista technikai tudását, felkészültségét.
Ha jól értem: le akarta vizsgáztatni a kiválasztott hegedűst :-) Baráti állta a próbát - most is remekelt!
A zene nagyon hatásos, és az igen összetett és nehéznek tűnő darabot végig élvezni lehetett, és itt nem csak a szólista képességei, adottságai, hanem ezek töretlen érvényre juttatása volt a döntő, vagyis minden együtt volt a káprázatos élményhez. A szólista végül egy kis ráadással köszöntötte a szerzőt, a már sokat hallott Ysaye-tétellel, az Obcession-nal.
A rádióban élőben leadott koncert 3 hétig visszahallgatható a hangtárban, majd november táján valamelyik kulturált televízió talán az egészet leadja képileg is a szerzőről tervezett portréfilm keretében.
Dubrovay említett fiatalos terveibe tartozik, hogy tavaszra bemutatóérett lesz a(z I.) csellóversenye, a szintén zseni Várdai Istvánnal.
Október 12., Óbudán a 25 éves Társaskörben a közel 3 éves csapat, a helyi négy rezidens együttes legfiatalabbja adott teltházas koncertet Fények és árnyak címmel, barokk szerzőktől. Várdai István vezényelte a G. Horváth László vezette Anima Musicae kamarazenekart, az első szólista Várdai féltestvére, az alig 19 éves, igen tehetséges Bali Dávid volt (nem a Báll, és nem is a János fia), majd a csellisa Várdai is játszott egy versenyműben, végül a ráadásban is - brilliánsan.
A közönség tehát három célból is érkezhetett, de persze voltak bőven olyanok is, akik mindhárom főszereplőt ismerve váltottak jegyet. Nagy esemény volt, köszönhetően a remek szerzők jól kiválasztott darabjainak és a muzsikusoknak. A társaskör terme nem a legszerencsésebb formájú, bizonyos esetekben a keskeny és hosszú térben nem érvényesülnek a finomabb hangok, de persze egy Várdais markáns megszólaltatás azzal a kiváló fiatal hangszerrel betöltötte a termet.
Az itthon nem nagyon ismert Jean-Féry (Ferry) Rebel (1666-1747) Elemek c. művének bevezetése (A káosz) megelevenítése igazolta a zenekar nagyívű fejlődését, de összefogott, szép és erőteljes hangzásukkal a zongoraversenyben nem tudott versenyezni a zongorista, akit néha - még elöl ülve sem - lehetett hallani. Ez persze nem von le semmit a még konzis előadó tudásából, hiszen még csak a pálya elején van, és a szólisztikusabb részeknél lehetett érezni az alapos felkészülést, a kitűnő érzéket. A sokat játszott művet J. S. Bach csembalóra írta (BWV 1052, d-moll, vonósokkal és basso continuóval) egy hegedűre írt - elveszett - mű alapján, és a csembalós eredeti nekem eleve jobban tetszik, mint a zongorás, emiatt is fájlaltam, hogy néha eltűnik a szólista. A csembalókisérethez pedig méltatlan az ottani hangszer, pedig Dinyés Soma kitűnő muzsikus.
A második részben a hamburgi Bach (CPE) 176-os szimfóniája és a Várdaitól már itthon is hallott (2011. május 22., MTA) 172-es jegyzékszámú, 1753-ban írt csellóversenye szólalt meg, és ez volt az est csúcspontja a csodálatos ráadás előtt :-). Azóta is számtalanszor meghallgattam a művet lemezről Anner Bylsmával és a Felvilágosodás Korának Zenekarával egy 25 éves templomi előadásról, tehát ismert volt a nagyon hatásos darab. A kiváló szólista folymatosan fejlődik, és a hozzám legközelebb álló lassú tételben olyan beleéléssel találkoztam, hogy nem fogom elfelejteni. Az első hangvételétől magával ragadóan varázslatos volt, amihez most is hozzájárult a remek Hoffmann-hangszer, nem véletlenül aratva az egész darabbal kirobbanó sikert. Nekem jobban tetszett az előadás az említett Bylsmás-Leonhardtos felvételnél amihez nyilván az előadó testbeszéde, szuggesztív előadása is hozzájárult. Itt egy harmadik Hidemi Suzukival és a Japán Bach Kollégiummal, ahol az első tétel után egy szünet van és csak a 9' 40"-nél kezdődik a kiemelt lassú tétel, a harmadik pedig a 22' 12"-től. Nagyon szép az előadásuk! Egy kis apparátussal felálló templomi előadás pedig innen hallgatható meg. Az eredeti hangszerelésben nem volt nagybőgő és csellón is csak a szólista játszott. A mű forrása egyébként a Wq 168-as fuvolaverseny, amelyből a meghatóan szép lassú tételt idézem.
A ráadásként Csajkovszkij 1. (D-dúr) vonósnégyesének 2. tételéből csellóra és vonósokra átírt gyönyörűséges andante cantabile hangzott el, méltó betetőzéseként ennek a nagyszerű estének, amelynél nem lehet említés nélkül hagyni Várdai értő, határozott dirigálását sem. A ráadáshoz összehasonlításul itt is beemelek egy eredetit, ami szintén jobban tetszik, és az átiratot egy hasonlóan jó előadásból, bár van nagyzenekari eléggé geil felvétel is a tubuson. A Borodin kvartettel az egész v4-es elérhető onnan.
Az előző beírás óta eltelt 8 hónapban persze számos hangversenyen voltam, némelyikről be is számoltam máshol, de most visszatérek röviden a tegnapira. Telt - Bartók Emlék - ház hallgatta Egri Mónika és Pertis Attila Schubert-nyomában összeállított műsorát, és a remek előadás osztatlan sikert aratott.
Attila volt a szóvivő, aki kitűnő érzékkel mutatta be a témát, adva kifogástalan zenetörténeti, zenekiadói és előadói háttérismeretet, közvetlenül és lebilincselően. Hasonlatos volt a játékuk is, időnként cserélve a szólamokat, és olyannyira jó volt a művek kiválasztása, hogy egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelmünk. Ilyen előadásokat inkább ilyen kam(a)rákban érdemes hallgatni!
Szépen kezdődött a háromnapos hétvégi koncertsorozatunk!
A program ez volt:
Schubert: - B-dúr szonáta D 617 (op. 30) - a-moll allegro (Lebensstürme) D 947 (op. 144) ------------------------------------------------------------------------------------- Horst Ebenhöh (1930 - ): Változatok régi stílusban egy Schubert-témára Op. 2b - Ősbemutató a fenti címen lásd a Variationen alatt, bár aszerint 1997-ben volt az ősbemutató... Schubert - Brahms: Ländlerek - válogatás Schubert - Liszt: - C-dúr induló (Lovas induló) - c-moll induló (Magyaros induló)
A fentieken túl az esetlen fordítás hátteréről egy kis elemzés, némileg Pándi Mariannet igazolva:
A legvalószínűbb változat - kedves Zsölény, és kedves Balázs, kedves én - a következő: V. György angol király (1865-1936) 1910. május 6-án lett a brit uralkodó, beleértve a gyarmatokat, de csak 1911. június 22-én koronázták meg. Utána ő is megnézte "mennyit érnek a tartományok", és december 12-én India császárává és királyává is koronázták, felesége, Mária (Queen Mary), pedig természetesen a császárné és királyné lett. Az ünnepségeket már Delhiben tartották, hiszen az új uralkodó 3 nappal később ott tette le a Kalkutta utáni új főváros (Új Delhi) alapkövét (ennek helyén most egy obeliszk áll). Delhiben mindig megemlékeztek a brit uralkodóházban, illetve a birodalomban történt kiemelkedő eseményekről, és ezekre mindig óriási tömeg és ünnepélyesség volt jellemző. Az ilyen összejövetelek színhelye volt a Durbar nevű koronázási park, de amíg 1877-ben és az 1903-ban csak magukban ünnepelhettek, 1911 decemberében végre maga az uralkodó is megérkezett, és ez volt az egyedüli alkalom, hogy India császárát helyben koronázták meg. A "felhajtás" elképzelhetetlenül nagy volt. Az alábbi képen látható a "díszlet" és ezen az eseményen vett részt a párizsi Le Temps tudósítójaként az a RenéPuaux (1878-1938) francia újságíró-fotográfus, aki számos más eseményről is tudósította a lap olvasóit éveken át (bolgár-görög háború, a világháború stb.).
Az 1911-es Durbar-on megkülönböztetett tereket alakítottak ki, állítottak fel a királyi vendégekéin kívül-körül: volt ott "győzelmi csarnok", "örömök terme", a "Szultán kertje" és a tárgybani "közönség-terasz", vagyis az a tribünsor, ahol a meghívott nagyszámú helyi előkelőség stb. kapott helyet. Igazán ösztönző lehetett az impresszionista Debussyre a látványos ünnepség bemutatása, és ezt próbálta visszaadni egy kis holdfényes körítéssel.
Volt olyan vélemény, hogy ez a terasz csak a szerző fantáziájának szüleménye, de a mű értékéből persze ez sem von le semmit.
Érdekes volt, miként próbáltuk helyre tenni a furcsa és valóban helytelen címet, de a valóság az előbbi, amit az említett esemény és a mű megírásának időszaka is megerősít.
Később talán még egyszer volt Durbar Delhiben, de ez már érdektelen.
Tegnap is egy korábbi Junior Prima Díjas zongoristát hallhattunk a Bartók Emlékházban - kezdem ugyanúgy...
A mindig körültekintően összeállított saját műsorismertetővel készülő Fülei Balázs szintén Beethovennel kezdett, bár a Hold köré (össze)állított szép műsorának első száma nem a szerzőtől kapta a címét.
Itt bocsátom előre, hogy a remekül megformált változatos művek hiánytalan élvezete után ezt a kis beszámolót inkább a körülmények köré csavarintom.
Nem először hallottam már Balázstól a Holdfényszonátát, a klasszikus, de már romantikus zongorairodalom egyik meghatározó remekét. Aki vitorlázott már az éjszakai Balatonon, netán a viharos tengeren vagy éppen csak csónakázott a Vierwaldstätti-tó vizén, az átélhette az érzelmek ilyen változásait a legandalítóbb nyugalomtól a viharossá fokozódó kitörésekig. Beethoven 1801-ben írta a darabot, éppen Magyarországon, Brunsvickék korompai kastélyában, de nem a B.-lányok valamelyikének, hanem egy unokatestvér grófkisasszonynak ajánlotta. Neve nem volt, mármint a szonátának, de a cisz-moll hangnemet jól választotta a kezdő tétel mondanivalójához. A 17 éves tanítvány-kisasszonykát Giulietta Guicciardinak hívták, a szerzőt nyilván ő is megigézte. A szonáta nevét, mint Balázs is említette, a Schubert életművében is szerepet játszó Ludwig Rellstab (1799-1860) költő adta jóval később, amikor már zenekritikusként is dolgozott, és éppen előtte ismerkedett meg Beethovennel (1825). Őt a már említett egyik holdfényes svájci csónakázására emlékeztette a nyitótétel, innen a cím és ezt Beethoven el is fogadta. Saját élményeimmel pedig azért támasztom alá a zene hatását, mert a Hold nemcsak békésen vonul át az égen, hanem viharos időben presto agitato vonulnak, rohannak előtte a fekete fellegek, és akkor úgy érezni, hogy a hold mozgása változik végletek között.
Ez az érzelmi hullámzás jellemzi a művet, és Balázs ennek a visszadására nagyon alkalmas, miközben technikailag tökéletes, amit aztán a másik három műsorszámában és a két ráadásban is újból bizonyított. Rellstab különben szeretett kifejező neveket adni, maga pl. a Freimund Zuschauer (Szabadszájú néző) álnéven is írt. No, mindegy. A zongora pedáljának hangoskodó hibáit ki kellene javíttatni!...
A témához tartozik még az a morbid ötlet, hogy a II. világháborúban a Mondscheinsonata fedőnév alatt indította a Luftwaffe bombázóit Coventry fölé (1940. november elején).
A holdfényes Debussy-darab hangulata egészen más volt: finom, kecses, túl már az igazi romantikán is, az új stílus kialakulása kezedetén, közel 90 évvel a Beethoven-mű után írta a szerző. Kicsit meg is nyugodhattunk, és ez a sorrend is Balázsra vallott, neki is pihenni kellett kicsit. Kitűnő Debussy-interpretátor, nagyon tetszett.
Virágh András, az orgonista, zeneszerzőnek is kiváló, és mivel a kottaképet is közelről láttam, jól lehetett követni változatos és nehéz darabját, amelynek premierje remek kezekbe került. Mivel én is csak most hallhattam először, nehezen tudnám visszaidézni, de élvezetes volt.
A Brahms-szonáta aztán egészen más volt zeneileg: monumentális ónémet bútorokra, súlyos és színes kárpítokra, nehéz fegyverekkel felvértezett lovasok rohamára stb. emlékeztetett, néha már sok volt ebből a szövetből (a szonáta több mint 35 perces). A holdas részek viszont szépen lazították a brahmsi vaskosságot, bizonyítva, hogy a szerző mestere volt az összegző korszaknak, éppen annak, amit aztán Debussyék, Bartókék már nem tudtak vállalni, tehát újítani kellett.
A mobilcsengőhangos hangos kíséretről majd a végén...
Az első ráadást is stílszerűen választotta a zongorista, szintén Debussyt játszott, a kétkötetes prelűdök II/7. darabját, amelynek kisérő címe: La terrasse des audiences du clair de lune, tehát szintén egy holdfényes kapocs, de a magyar fordítás hibás, bár a sokak biblijáját jelentő, a Fidelión is elérhető Pándi Marianne-opusz a forrás.
Újból meghökkentem a magyar alcímen: A kihallgatások terasza holdfényben, bár P. M. hozzátette: ez lehet megközelítő, bár esetlen fordítása a gyönyörű címnek, amelyet Debussy René Puaux levelében olvasott a Le Temps hasábjain. Nagyon esetlen, valóban! Elképzeltem ezt a közel száz évvel ezelőtti kihallgatási formát, amikor nem a sötét pincékben történt (ld. Andrássy út 60.), bár a lent tempójelzés még meg is felelt volna annak, hanem egy holdfényes teraszon. Még a pápai és egyéb audienciákat, vagyis meghallgatásokat, sem teraszon tartják, de nyilvánvaló, hogy se nem ki, se nem meg, de még nem is lehallgatásról van szó. Mi hallgattuk meg a talán 4 perces kis darabot, és bent ültünk a teremben, mert nincs terasza. A terasz szóhoz a magyar ember általában a házak emeleti kiugró nyúlványát képzeli el, bár van a napozóterasz, tetőterasz, teraszos művelésű rizsföld vagy szőlőtermesztés, és minden esetben egy vízszintes területet jelent, aminek nem kell valahol fent lenni, ld. az éttermek vagy kávéházak előtti teraszokat. Lényeges tehát még a nyitottsága, ahogy én is most freimund irogatok mellékes dolgokról egy nagyszabású és nagy hatású koncert kapcsán. Egy hozzám hasonlóan kötözködő fórumtársunk is kiszúrta már ezt a bakit, amikor 2008 nyarán éppen palacsintázott egy zenés büfé teraszán, talán Mekkdónaldsz lehetett, ahol ez a prelűd szólt a hangszórókból: szerinte a házak előtti kis teraszocskáról, tehát szabad területről van szó, amely a közterületen van, tehát oda érkezik a házakhoz jövő vendég stb. Ő a maga modorában ezt írta a zeneismertetés nagyasszonyának felületes fordítása olvastán:
"Miféle eltorzult keleteurópaiság huhog itt a fülünkbe? A terrasse des audiences "fogadóterasz", magyarul TERASZ, a házkapu előtt kiképezett bukolikus kis térség."
A második ráadás egy holdatlan-holdtalan Rahmanyinov prelűd volt, szintén hangulatosan, meggyőzően a kb. 140 hallgató bámulatára.
Balázs remek művész, és mivel tartalmas honlapja szerint ez a program még sokszor fog felhangzani a keze nyomán, talán ez a fordítási baki is elmarad a továbbiakban.
Végül a három csapás törvényének kiterjesztéséről a koncertermekbe: a rendezőknek jogot kell adni, hogy megmotozzák a hangversenytermekbe belépőket, főleg a fiatal nőket, de az idősebbeket is. El kell kobozniuk minden ártalmas eszközt, legyen az kés, villa, olló, bicska, körömreszelő, de az összes mobiltelefont is, mert valamennyivel ölni lehet. Máshol is volt már hasonló, kellemetlen, de hogy a Jakobi úr nyomatékos figyelmeztetése után újból csengessenek valakinek, az botrányos, és csak az lehetett az oka, hogy a kedves kis fekete, pufók leány talán nem értett a szóból, mert a Zeneakadémia albán hallgatója volt. Annak persze örülnünk kell, hogy neki is maradéktalanul tetszett a tegnapi kivételesen szép koncert.
Balázs ezt tudja, ezt adja, köszönjük! Sok sikert itthon és külföldön is a továbbiakban!
Tegnap is egy korábbi Junior Prima Díjas zongoristát hallhattunk a Bartók Emlékházban - kissé eltérő műsorral a várttól, mert Lajkó István egy pár nappal korábbi németországi koncertjéhez kapcsolódott inkább.
Az első utolsó :-) Beethoven-szonáta (op. 109) után Liszt mű, a 123. Petrarca szonett, majd egy újdonság hangzott el, a 84 éves is elmúlt Einojuhani Rautavaara 1970-ben írt 2. szonátája (op. 64), a “Tulisaarna” alcímű, vagyis a Tűzbeszéd.
A szerző ezt mondta erről:
"Like many of my works, Piano Sonata No. 2, ... derived its musical energy from its sub-title; the magic words 'The Fire Sermon' stuck in my mind, repeating themselves like a mantra. There is no conscious link, however, with T.S. Eliot's poem of the same name or Buddha's famous sermon. All three movements observe the principle of continuous growth and the initial idea grows in extent, density and strength until the texture cracks (often into clusters), becomes dissonant, dissolves into a fog of sound or, as in the concluding fugue, goes overboard from pathos to trivial irony for a fleeting instant. The mysticism and devotion of the First Sonata have here given way to pessimism, to a repeated and frustrating struggle."
Nagyon hatásos volt Lajkó játéka! A kis teremben kitűnően érvényesült a mű szerves részét képező pedálkezelés :-) okozta lecsengő hangzás ebben a mozgalmas, érdekes, kifejező, szép darabban.
Beemelek egy hasonlóan nagyon ihletett előadást, hogy érezzük e remek kis művet, de hozzáteszem, hogy Lajkó tévedett, amikor ezt hazai bemutatóként említette, hiszen éppen idén április 22-én hangzott el a doktoranduszok nyilvános koncertjén a Régi Zeneakadémián, és valószínűleg ő játszotta.
A szünet után Prokofjevek jöttek..., majd Debussy Étude Retrouvée című 3 improvizációs kis darabja következett, és ez tetszett nekem a finn szonáta mellett a legjobban abban a ködös, hűvös téleleji hangulatban.
Ráadásként Sibelius g-moll impromtu-je és Liszt Szent Dorottyája hangzott el.
István nagyon összeszedetten játszott, bár kissé fáradtnak látszott, és ebben az igen változatos programban is megmutatta kivételes tudását.
Az elmúlt héten két kiváló koncerten voltam, mindkettőn a MŰPÁ-ban: Bogányi Gergely szólóestjén és tegnap a Concerto Budapest hangversenyén. Az elsőről már korábban akartam írni, de éppen most hallgattam meg az Új Zenei Újság 3 kritikusának véleményét, amihez rögtön kapcsolódom. Nekem nagyon tetszett az egész műsor és az előadás, mert annyira nem ismerem a műveket, hogy Bogányi félreütéseit észlelve, azokat említésre méltónak találtam volna, és egyetértve az éppen előtte hallott Lovro Pogorelich-véleménnyel, miszerint minden koncertet csak önmagában szabad nézni, értékelni, hiszen még egy turné ismétlődő műsorában is más-más az előadó hozzáállása ugyanannál a műnél, amit viszont a közönség egyes tagjai többségében csak egyetlen alkalommal hallanak. Bogányinál sem jutott eszembe, hogy máskor miként játszott Chopint vagy Lisztet, és csak az aznapira figyeltem. Tetszett, mert mélyen átélt és sallangmentes előadást hallottam, és csak egy-két esetben érztem lassúnak a tempót az adott helyzetben, részletben a Holdfény és az Appassionata szonáták első tételeiben, de ez mellékes, hiszen egy adott alkalommal egy adott előadó saját értelmezése volt az esemény lényege.
Beethoven e nagy szonátáit az utóbbi időben több fiatalabb előadótól hallottam (Fülei Balázstól többször is némelyiket, és ő is a Debusy-féle Holdfénnyel párosította a Beethovenét; 10 napja Balázs János a Patetikust és a Holdfényt játszotta egy esten), és mindegyik nagy élmény volt önmagában, beleértve az én akkori beállítottságomat is.
Pár napja átbicikliztünk Marosról Zebegénybe és Szőnyi István mellszobrát látva jutott eszembe, hogy évtizedek múlva a már most díszpolgár, (a Ze-begényi :) Bogányi Gergely szobra is látható lesz abban a különleges faluban, ahol kellően feltöltődhet ott lakó művész vagy csak egy közönséges lakó, de az odalátogató is.
A Concerto Budapest koncertjére Baráti Kristóf miatt mentünk, és az egyik legjobb helyről (fsz. 11. sor közepe) hallgattuk a zenét. Részt vettünk az Előhang (Vorhang :) beszélgetésében is, ahol Kovács Sándor Zombola Péterrel és Baráti Kristóffal társalgott a hangversenyről. ZP a fiatal magyar zeneszerzők egyik kiválósága, BK már világklasszis, akik kellő empátiával ismertették elképzeléseiket a nem nagyszámú érdeklődővel, hiszen olyanokat is megtudhattunk, amikre érdemes volt figyelni az előadás alatt. Zombola vonósnégyesből írt kamaraszimfóniája tételeinek inspirációira, Baráti most először előadandó Prokofjev-értelmezésére és a Sosztakovics X. hátterére.
Utóbbihoz egy megjegyzés: a III. tétel kapcsán emlegetett azeri zongoraművésznő és zeneszerző neve: Elmira Nazirova, akinek mint a szimfónia megírására ösztönző fiatal tanítványnak a zenei névjegye bekerült a tételbe, és erről az alábbi linken részletesen lehet olvasni, feltéve ha az angolt érti az olvasó (azeri nyelven is elérhető :)
A koncert (nekem is) nagyon tetszett: Zombola tételeiből az utolsó három kiemelkedően, amelyek közül a messze észak fagyos napfelkeltéjét életre keltő (a szimfónia III. tételele) a minimálzene megkapó tálalása volt, és méltán fogadhatta a szerző az ősbemutatót követő elismerést a közönségtől és a közreműködő zenészektől.
A Prokofjev-hegedűversenyen nem lehetett érezni, hogy Kristóf először adja elő, mert nagy átéléssel közvetítette a technikailag néha nagyon nehéz, különleges szólamvezetésű mű mondanivalóját, a tőle megszokott precízitással és a bármely fekvésben lebilincselő hangzással. Egyedül a nyitótétel végén volt az egyébként csak színező játéka kevéssé hallható, különben minden hangja tökéletes összhangban érvényesült a zenekaréval. A tuba egy illetlen megszólalása csak az előbbiek említett minősége miatt tűnt fel, de erre éppen a kezdő megjegyzésem érvényes.
Kristóf ráadásaiban megint megcsillogtatta méltóságteljes és fölényes Bach-értelmezését, eljátszva az 1006-os E-dúr partita második (Loure), majd a záró rövidebb (Gigue) tételét.
Zenei minta csak a fejemben van, de a versenyműhöz egy olyan kitűnő francia hegedűstől találtam egy szép felvételt, aki szintén remek előadója szóló hegedűműveknek is (Korcia 15 évvel idősebb BK-nál, a felvétel pedig 2005-ös). Kovács Sándorék bizonyára jövő vasárnap eredeti részletet fognak bemutatni a tegnapi előadásból. A ráadások INNEN: Loure, Gigue, Kristóf felvételeiből (több mint 4 évvel ezelőttiek a moszkvai Stradivari Alapítvány szponzorációs koncertjéről, ahol talán először játszott nyilvánosan az új hegedűjével).
A Sosztakovics-szimfónia lehengerlő volt, amelynek legkáprázatosabb - II. - tételét meg is ismételte utána a kiváló zenekar. A Vorhang-ban is szóba került Dudamellel ajánlok egy idézetet az előbbire.
Jónak tűnik az ajánlat, bár a Fesztivál Színházról lesújtó volt Kovács Sándor és partnere véleménye. Én ott csak Jandó Jenőt (a Muzsikással) és Érdi Tamást (Korhecz Imola előadóművésszel) hallgattam, nem tűnt fel a dolog, mert nem a zongora volt a főszereplő.
Tetszik "az egyik legjobb zongora koncert kitételed", de így használják általában (az egyik legrangosabb hegedűverseny stb., holott a legjobb az legyen a legjobb a véleményezőnél, amihez különböző feltételek kapcsolódhatnak.
Nekem u.ott nagyon tetszett Gyöngyösi Ivett szólóestje, amiről valahol írtam is, és mivel ő vagy 3-4 évvel fiatalabb, és ekkora korkülönbség már számít, én a korosztályában kimagaslónak tartom és a további 4-5 éves eltéréssel is megvannak a jelöltjeim, néha több is egy évfolyamból (Fülei Balázs, Lajkó István, Borbély László, Farkas Gábor stb.), de persze nem ismerek mindenkit. A GYöngyösi Ivettel kapcsolatban van egy gondolatkisérletem, amit valamikor kifejtek, u.akkor ajánlom a május 4-én tartandó koncertet a Várban a Városházán, ahol Vukán Györggyel lép fel a Zeneszalon programjában (Beethovenekkel), de van ott jópár remek program:
"A következő májusi szalonest egybeesik az évenként megrendezésre kerülő "BEETHOVEN BUDÁN" koncersorozat rendezvényével, amelyre ezúttal hívjuk meg mindnyájukat. A Budavári Önkormányzat idén rendkívül változatos programmal várja a zenekedvelőket.
Május 4-én VUKÁN György Kossuth-díjas zongoramávész ad Beethoven témáit felidéző improvizációs estet a Városházán, fiatal vendégével, Gyöngyösi Ivett zongoraművésszel.
Május 5-én az Orfeo Zenekar Vashegyi György vezényletével mutat be két Beethoven versenyművet Somlai Petra fortepianista és Simon Standage hegedűművész szólójával.
Május 6-án két vasárnap délutáni szalonprogramon ismerkedhetünk meg Beethoven korával: a Zenetudományi Intézet budavári dísztermében Bagi Andrea és zenésztársai adnak koncertet a zeneköltő kamaramuzsikájából, az Intézet korabeli Broadwood zongoráján. A pesti oldalon a Nemzeti Múzeumban kerül sor arra a szalonprogramra, amelyen vendégül látjuk Lichnowsky herceg ükunokáját, a Brazíliában élő Eduardo Graf von Lichnowskyt. Ezalkalommal a Lichnowsky családnak dedikált műveket és átiratokat mutat be Horgas Eszter fuvolaművész, Szakács Ildikó énekes és Szilasi Alex zongoramávész. A koncert szünetében a közönség megtekintheti a múzeum Liszt emlékszobáját, ahol egyebek közt megtekinthető Beethoven legendás Broadwood zongorája is. A május 7-ei gálakoncert szólistája Balog József zongoraművész lesz, aki Beethoven recitáljával emlékezik meg a zeneszerző 212 évvel ezelőtti Várszínházbeli koncertjéről. A hétfői hangverseny a Beethoven emléktábla koszorúzása előzi majd meg. Május 8-án a Budavári Zenei szalon zárja a Beethoven emlékkorcertsorozatot a Zenetudományi Intézet Bartók termében, ahol Szilasi Alex ezúttal Beethoven műveket mutat majd be a szalon közönségének.
További információt a zeneszalon.hu honlapján. Jegyeket az ismert jegyirodákban lehet kapni, a részletes programot pedig a honlap cikkének utolsó sorában levő linken lehet letölteni."
Együtt élvezhettük a koncertet melyen Balázs János zongorázott! Én már hallottam régebben is, de most hatalmas fejlődésen ment át ( valamennyire konyítok a zenéhez.. ). Főleg billentésben, és átgondoltságban. A műsor Nekem is tetszett, de nem tudom Te hogy vagy vele, de az a Steinway ami az emlékházban van túl nagyot szól, talán le kellett volna teljesen csukni a koncerten..) Ettől függetlenül az egyik legjobb zongora koncert volt amit mostanában a fiatal generációtóll hallottam! Ha van kedved, kedvetek gyertek Ti is a MÜPÁ-ban tartandó koncertjére, én már vettem jegyet, ötletes a címe: ZongOPERA.
Egészen lenyűgöző ez a Biber-sorozat, teljesen elkábultam - gratulálok! De most más miatt ugrottam be ide:
Ma este a Bartók Emlékházban egy rendkívüli koncerten voltunk: Balázs János kápráztatta el a közönséget egy Beethoven( Patetikus és Holdfényes szonátával, közte meg az Elise részére írt kisebb darabbal, majd a szünet után jöttek a Lisztek (Funérailles, a Villa d'Este szökőkútjai, a Rigoletto parafrázis és a 2. nagyar rapszódia), a ráadások: Kodály Intermezzo a Háryból, Liszt: Valse impromtu és Schumanntól az Álmodozás.
Változatos és jól megválasztott műsor, magabiztos technika és lebilincselő előadás! Tökéletesen értelmezett művek, meggyőző előadás, ha kell, energikus és virtuóz, ha kell lírai és ellágyító, hihetetlenül könnyed és közben precíz billentés a legnehezebb menetekben is, kifogástalan kéz- és lábmunka.
Nagyon hatásos, de nem hatásvadász, hanem mélyen átgondolt és tökéletesen visszaadott, illetve közvetített felénk. Eddig csak videóról, más felvételekről és a mostani Liszt-zongoraverseny közvetítéseiben hallottam, élőben először, és nagyon örülök ennek, mert valóban mindenkit elkápráztatott a játéka!
A tavalyi Liszt Ferenc-zongoraverseny - legjobb magyarként - 3. helyezése is nagy jövőt jósol ennek a kedves és szerény fiatalembernek, aki zseniálisan játszik. Jönnek a fiatalok...
Joseph Balthasar Hochreither (1669-1731) Salzburgban született muzsikus-családban. Nagy valószínűséggel Biber-tanítvány, orgonatudását esetleg Muffat alatt sajátithatta el. Kb. 1694-től a lambachi bencés kolostorban Kapellmeister, 1721-ben jobb fizetés reményében visszatelepül Salzburgba, ahol ötödrendű dómorgonista.
Világi szerzeményei mindeddig nem kerültek elő, Lambachban megőrizték számos egyházi művét, ezekből eddig lemezre vették:
Missa ad multos annos (St. Floriani Fiúkórus, Ars Antiqua Austria, Gunar Letzbor (vez.) - a "Gloria in Excelsis Deo" c. lemezen, Symphonia, 2006)
ill.
Requiem
Missa Jubilus Sacer (a lentebb említett új lemezen: St. Floriani Fiúkórus, Ars Antiqua Austria, Gunar Letzbor (vez.), Pan Classics, 2012)
Stlusára egyértelműen nagy hatással volt mind Biber, mind a korábbi lambachi Kapellmeister, Ramhaufski zenéje, részben azoknál azonban már inkább a rokokó felé mutató jellegzetességeket mutat, különösen a szóló-részek dallamiságában; ebben nagyon hasonlít kortársa, Benedikt A. Aufschnaiter (passaui kapellmeister) zenéjére - de különbözik tőle attól, hogy - mint ahogy jó Biber-tanítványhoz illik (ld. Weichlein, Vilsmayr), tele van meglepő, furcsa zenei ötletekkel, éles kontrasztokkal, kísérletező hanghatásokkal - a Requiemben pl. a basszus szólistának két helyen (a Tuba mirumnál és a Lacrimosában) a kotta utasítása szerint, egy "csövön keresztül" kell énekelnie.
A Caldara-lemez egyébként igen jó... Letzbor Biber-felvételei is kihagyhatatlanok (a Rózsafüzér-szonáták egyenesen zseniális - talán a legjobb a 24 előadásból, amit ismerek), de ugyanez igaz a Pandolfi Mealli lemezére is. Na meg a Weichlein-felvételek! De nem nagyon lehet mellényúlni úgy általában az Ars Antiqua Austria CDkkel.
Nagyon hosszú lenne a lista, ha fel akarnám sorolna a lélegzetelállítónál lélegzetelállítóbb felvételeit... de élőben egy egész különleges élmény volt.
(böbő és nekem most már autogrammom is van tőle! Kértem a koncert után... böbőő! )
)
)