A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Fiatal arcnál, fiatal szemeknél Láttál-e szebbet a vén nap alatt? A lánynak mondja: Rózsafán születtél! És a világnak: Én megváltalak! De jár az év, és teljes lesz a rózsa, Tejes tavaszból tüzet szív a nyár: Gyermek apára, tengerek hajósra, Isten és ember férfiúra vár, Aki szeret, de nem hogy őt szeressék, És cselekszik, mert szent a kötelesség.
De legzengőbb a lomb zenéje őszkor, Bimbó-, s virágnál mézebb a gyümölcs. Elzúg a harc és elzajong a hőskor: Harcosnál, hősnél emberebb a bölcs. Ó lombos erdők őszi orgonája Milyen teli-mély a te muzsikád! Ezer sípod egyszerre intonálja Az emberlét ezernyi dallamát. Tavasz illata, nyarak szenvedelme S a tiszta tél kristály nyugalma benne.
Ó emberélet édességes ősze, Te vagy az összhang és az árnyalat. A tavasz benned fanyarát legyőzte, Erdőtüzeket, aszályt a nyarak. Magára ismer benned mind a kettő S te mind a kettőt áldod, érleled. Piros nyaradnak nem volt lángja meddő S magtalan nem lesz szép fehér teled. Mert a szivárvány színei megérve Elsimulnak a ránctalan fehérbe.
Aki odatette, úgy rendelte: a tetőre kiállj! se fagyban, se szélben meg ne retirálj! Verjen a vihar. Sorvadj el a napban. De soha se mással: de mindig magadban!
Aki odatette, azért tette oda, mert nagyon szerette. Vad vihar-kezével verte, ostorozta, hogy azt a pogány lelkét, azt a dacos lelkét hófehérre mossa.
Több mint 300 ezer forintos kárt okozva tették tönkre az interaktív Farkasvölgy úti Wass Albert-szobrot. Ezt ne hagyja ki!
– Amikor ezt a szobrot átadtuk, olyan elektronikai rendszerrel láttuk el, mely a költő verseit tudja lejátszani – kezdte Cseh István fertálymester. – Két héttel ezelőtt szétszaggatták a koszorúk egy részét. Múlt hét péntek éjszaka viszont nemcsak a kihelyezett koszorúkkal bántak el, hanem kiszakították a helyéről a koszorútartót, valamint a plexit és a benne lévő elektronikai rendszert is tönkretették – részletezte.
Cseh Istvánék bánatára nem szaval Wass Albert Elmondta, mindenképpen szeretnék megjavíttatni a berendezést, az összeget pedig a szobor megálmodói, a fertálymesterek gyűjtenék össze. Felmerült, hogy kérnek önkormányzati segítséget, de szerintük a megoldást egy köztéri kamera elhelyezése jelentené, ugyanis hétről hétre randalíroznak a fiatalok.
Megkerestük a rendőrséget is. Soltész Bálint megyei rendőrségi szóvivő elárulta, hivatalos bejelentés alapján rongálás miatt nyomoznak kollégái.
Amikor erre jön: virágok, nyíljatok előtte ki. Pacsirták: énekeljetek! Patakok: csengjetek, nevessetek! Galambok: búgjatok! A nagy mező dallal legyen tele, és napsugárral, fénnyel, szerelemmel, csak tavasz legyen akkor és kacagás, szemeinkben ne lásson könnyeket….. Erdők, rétek, mezők: terítsetek eléje szőnyeget!
Én majd csak nézni fogom “ŐT”, és imádkozva szüntelen, Ha rám se néz, ha meg se lát, megcsókolom a lábai nyomát:
Pacsirta szól. Szivarom füstje száll. A domb alól Bukdácsol a barika-nyáj. Csilingel a táj, Barigyapjas az égbolt. De rég, de rég volt! De visszafáj!
Pacsirta szólj, Bodorodj, szivarom füstje! Hűlő hamuból Foszló emlékek ezüstje. Bari-nyáj, muzsikálj, Zsongj, zsongj, puha égbolt. De szép, de szép volt! Ne bánd, ha fáj!
Az orgona-bokorra cinke szállt, s a kis rügyeknek halk titkot sugott: a dombon látta már a napsugárt, már jönni fog, s a lombok börtönére fényt havaz! Smaragd szívekben felpezsdült az élet. Csodás remény: valahol újra éled egy régi álom, csillogó tavasz.
Lelkünkben is ilyen rügyecske tán a gondolat. A jég alatt szellem-páncélzat védi: kőkemény.
Egy forró csókra hirtelen kipattan, s dalos tavasz lesz: csengő költemény.
Köd imbolyog az ólmos, szürke égen, A völgy kietlen, a mező halott Nem csillan fény a dombok tó-szemében, Borzongnak a tölgyek sötét alakot. Olvad a hó a hegyormokon, S a néma fenyves lágy szellőt szitál, Itt -ott fehérlő tiszta foltokon A zúzmarás tél búcsú-képe áll. A szirteken nem harsog a patak, A fű nem zöldül, s nem zeng a madár, Nyomasztó, szürke ködfátyol alatt A nagy természet új életre vár
Gondolsz-rám Mikor az est szellő-uszálya lebben, S madár dalol a zöldellő ligetben, Mikor az égen első csillag ég, S a nyárfa lombja suttog halk mesét, Bíborba nyíló álmod alkonyán Gondolsz-e rám? Ha lelked, mint egy mámoros madár Az ég sötétkék bársonyára száll, Mikor a fényt koszorúba fonod, S azzal köríted tiszta homlokod, Repeső vágyad tündér-hajnalán Gondolsz-e rám? Én minden este kis faludba szállok, Hol most javában nyílnak a virágok, S szívem egy titkos, halk ütemre dobban, Ha látlak olykor állni ablakodban; El-el merengsz... s úgy érzem, igazán Gondolsz reám!
Állottam hosszan, hallgatag, A fák alatt, a tó felett. Halvány holdfény a gallyakat Sugárba vonva reszketett. Ködben, homályban állt a tó, A légben néma mély igézet, Félálmodásba ringató.
A tónak lelke megigézett.
Levél se mozdul, nesz se szól. Hallgat a víz, szunnyad a szél. Hullám közül, a víz alól, A sejtelem világa kél. A tó beszél. Én hallgatom. S a vízbe nézek, egyre nézek. Élek?... Nem élek?... Álmodom?...
A tónak lelke megigézett.
Testetlenül és nesztelen Hűvös sugalmak rajja kel, És átszűrődik lelkemen. A tó, a tó titkot lehel. Átsző mindent e lehelet. Minden titok, amerre nézek. Nedves köd ül a táj felett.
A tónak lelke megigézett.
Homály, homály! Minden homály! Ez a chaos! Ez a setét! A némaság ős lelke száll Nagy szürke szárnyon szerteszét. A nagy szárny zajtalan suhan. Még nincs napfény. Még nincsen élet. Az anyag áll csak hangtalan.
A tónak lelke megigézett.
A némaságba belevesz A gondolat, a képzelet. Igen, az első reggel ez: A Lélek a vizek felett. Elömlik, áthat mindenen. Csak egyet látok, egyet érzek: A végtelen! A végtelen!
A tónak lelke megigézett.
És halkan és önkénytelen Imádság fogan ajkamon Arcod előtt, ó Végtelen. Imádkozom, imádkozom. És bennem föllobog a fény: Mely elveszett a vak homályban, A Fényes Végtelen ölén A lelkem, a lelkem megtaláltam!
Vén bükkfa volt, szíjas, kemény. Úgy állt az Úristen előtt, mint aki már sokat látott. Sokat látott és belenőtt viharba, télbe, küzdelembe már évszázadokkal ezelőtt, úgy állt az Úr színe előtt.
Valami nyugtalan viharkamasz egy éjjelen valahogy fél kézzel odakapott. Az öreg jajdult egy nagyot, megremegtek a fák és a hegyek.
Reggel, mikor vadászni mentem, ott feküdt. Átléptem rajta. S néhány nap múlva megjegyeztem, hogy a fától még csak éppen tízpercnyi gyaloglás hazáig. Így lett otthon-fa a neve. Forró nyárban, dermesztő télben ha törzsét végre átléphettem, jó meleg érzés ömlött szívemre fárasztó gyaloglás után: már csak tíz perc az út hazáig.
Az erdő testén borzongás fut át.
Isten, add, hogy bujdosásom így végződjék egy szép napon: roskadjak én is le az útra, tettől, tudástól gazdagon, maradjak ott nagy reményjelnek, hogy bárki, aki haza vágyik s átlép felettem gondtalan, úgy mondja halkan, boldogan: már csak tíz perc az út hazáig.
Most így vagyok. Most egyedül vagyok. Csupa idegen arcok körülöttem. Most nem tudom, hogy mit keresek itt, És úgy érzem, nagyon messziről jöttem. Semmit sem értek. Minden idegen. Oly messziről néz rám az életem, És én úgy nézem és úgy bámulom, Mint egy bánatos beteg arcot Egy jégvirágos távol ablakon.
Oly idegenül integet felém, És a szemében annyi titok fázik, És annyi könny és annyi félelem. Oly nagyon én, és olyan nagyon másik! Valamit mond is, zengő susogással, S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal: Rég elfeledtük gügyögő szavát, Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor Valami nagy-nagy messzeségen át.
És ez az arc ilyenkor mindenem. Mert nem igaz, hogy még mások is vannak: Az egész élet ez a kis szoba, Ezek a régi halkszavú hatalmak, És ez a fázó, hangos hallgatás, És ez az arc. És semmi, semmi más. Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet: Ez az egész. És abba belenézzük Az életünket.
