Ebben a topikban szeretném összegyűjteni Sapphotól napjainkig az irodalomban tevékenykedő nők költeményeit, rövidebb prózai írásait, a műveikből kiragadott, rövidebb idézeteket (a mű alkotójának, címének és a keletkezés évszámának feltüntetésével). Várom ebben az irodalomkedvelő netezők segítségét.
Rácsot hoz megnyílni ez az éj, szurkot hoz fölgyúlni ez a hold, szélperzselt hajjal lobognak a fák arcom felé, arcod felé, lengő füst homályában forgunk egymásból sodort indává fonódva szemedtől szemem hangrobbanása mintha azt üzenné a ház, hogy égjünk - kilincshideg csönd ütődik homlokunknak mint vallatásnál a ki nem mondott igen csak most kibírni csak most vissza nem vonni rátapadni csomókban a térre mint a gyökér, a sár, vadlúd hasít léket a falon - nyomában már csak mi vonulhatunk csak most föl-le szállni csak most fényben maradni szeletekre bomlik a lázongó idő
kedvéért: borda-csíny csont-összeesküvés hatalmából szétcsapódni, folytatni tovább, csak most mindig és mindig csak most az egyszer soha
Ki soká nem borul emberi vállra, Ahhoz a fák egyszer közelhajolnak. Ki soká nem figyel emberi szájra, Ahhoz egyszer a falevelek szólnak. Ki soká nem örvend az emberekkel, Egyszer a kertben, harmatkora reggel Megérti, mit csíznek a csíz üzenget, S mit a szél ujja az ágon kipenget.
Ki soká nem olvas emberi könyvet, Az megtanulja, mit a felhők írnak. Ki soká nem lát egy emberi könnyet, Azért az esők patakokat sírnak. Ki földi csókot immár sose kóstol, Arra az ég lehajlik csillagostól, S megérzi egyszer, hogy az Isten szája Csókol a napban le reája.
Itt hol a ködben, az időnek villanva suhogó szárnya megbénul, súlyos falak közt, én felébredt tavaszom csengettyű hangod megnémul, menjünk a régi rétekre megint,
hol tavaszi árvízről a nap az égre s onnan nevetve magára tekint.
Itt vagyunk, várj amíg feltűröm, bokáig leérő, hosszú ruhámat, indulj te előre, térdig sem ér a víz, könnyen lábalok utánad, ott túl a zsendülő bokrok alatt,
félig a vízből kiállva a gólyahír sárga virága fakad.
Hallod az erdőben szerelmes kakukok egymásra találva szólnak, menjünk és kérdezzük tőlük, hogy boldogok leszünk-e soká vagy holnap? fussunk az erdei puha mohon,
nedvesen csillogó meztelen lábbal az úton játszó napfoltokon.
Tavaszom, csengessed erdei csendbe most csengettyű hangod zenéjét, gyermekkor, hadd igyam csapongó gondtalan örömed mézét, vágyak és szerelem muljatok el!
gyermekkor szép ege, ártatlan derüje, sohse hagyj el!
Emmett's mother is a pretty-faced thing; the tint of pulled taffy. She sits in a red room, drinking black coffee. She kisses her killed boy. And she is sorry. Chaos in windy grays through a red prairie.
Szegény Rákhel Anna elmaradt magára, Ő volt Kisteleken a legárvább árva. Se apja, se anyja, Csak egy öreganyja, Azt is a bíróság egyre licitálta. Ki tehetett róla?! Senki fel ne rójja! Csak Feledi Pista volt a marasztója, Amikor elindult messze a világba, Tengeren is túlra, nagy Amerikába.
Első esztendőbe' jönnek a levelek, A szomszédságnak is van benne üzenet. Egy kis pénz is tőle, A rendes időbe' Az adósság lassan kikerült belőle. Szegény öreg asszonyt egész falu járja: "Adjon Isten, néném! Mit izen a lánya? Hazajön-e már most? Lakodalom lesz-e?" Csak Feledi Pista sohasem kérdezte.
Másik esztendőbe' megritkult a posta.
Pénz nem igen jött már, - csak levelét hozta, Szépszavú írását, Meg a képe-mását, Rajt' legyező, gyűrű, hosszú, úri szoknya. Az egész szomszédság megnézi, csudálja, Öreg Rákhelnénak könnye perdül rája. A tükör mellé hogy sírva odatette, Annak is Feledi Pista hírét vette.
Fordul az esztendő, térül az új rája,
Egyszer csak elmarad levele, postája.
Sugdosódni kezdtek: "Tán már nyomavesztett Szegény Rákhelnénak cifra unokája?!" Telik, meg is fordul újra egy-két hónap, Nagypecsétes írást küldtek a bírónak. Idegen nép nyelvén, idegen pap írta, Rákhel Anna sorsa abba volt megírva.
"Világ csavargója, lelketlen úrféle Az volt veszedelme. Összeakadt véle. Valamíg tehette Gyönge szegény teste Összeroskadásig úgy dolgozott érte. Mikor pedig meghalt, senkisem siratta, Verje meg az Isten, ki idejuttatta!" Rákhel Anna sorsát egész falu szólja, Feledi Pista is mogorvább azóta.
Ültünk Babylon folyópartjain. Sírtunk. Babylon tenger nélkül él. Hárfánk a fűzfán. Másképp szól a kín. Tőlünk verejték kell, nem szenvedély. S nem érv, erünkből mért dőlt itt a vér. Hát kihűlt jobbom legyen rá az ámen, ha elfeledlek egyszer, Jeruzsálem.
Jelünk itt falba karmolja a nép. Kik biztatják, sem tudják, mért teszik. Királyi jel, sok más jelet tulélt. Ne ródd fel, Uram, vétekül nekik! Ne vágasd falhoz szép kisdedeik…! És fájó orcám rángjon majd a számhoz, ha elfeledlek egyszer, Arany János.
Jean Louise said, “Don’t worry, Cal. Atticus’ll do his best.”
Calpurnia said, “I know he will, Miss Scout. He always do his best. He always do right.”
Jean Louise stared open-mouthed at the old woman. Calpurnia was sitting in a haughty dignity tvhat appeared on state occasions, and with it appeared erratic grammar. Had the earth stopped turning, had the tree frozen, had the sea given up its dead, Jean Louise would not have noticed.
“Calpurnia!”
She barely heard Calurnia talking: “Frank, he do wrong… he pay for it…. my grandson. I love him…but he go to jail with our without Mr. Finch….”
“Calpurnia, stop it!”
Jean Louise was on her feet. She felt the tears come and she walked blindly to the window.
The old woman had not moved. Jean Louise turned and saw her sitting there, seeming to inhale steadily.
Calpurnia was wearing her company manners.
Jean Louise sat down again in front of her. “Cal,” she cried, “Cal, Cal, Cal, what are you doing to me? What’s the matter? I’m your baby, have you forgotten me? Why are you shutting me out? What are you doing to me?”
Calpurnia lifted her hand and brought them down softly on the arms of the rocker. Her face was a million tiny wrinkles, and her eyes were dim behind thick lenses.
“What are you doing to us?” she said.
“Us?”
“Yessum. Us.”
Jean Louise said slowly, more to herself than to Calpurnia: “As long as I’ve lived I never remotely dreamed that anything like this could happen. And here it is. I cannot talk ot the one human who raised me from the time I was two years old… it is happening as I sit here and I cannot believe it. Talk to me, Cal. For God’s sake talk to me right. Don’t sit there like that!’”
She looked into the old woman’s face and she knew it was hopeless. Calpurnia was watching her, and in Calpurnia’s eyes was no hint of compassion.
Jean Louise rose to go. “Tell me one thing, Cal,” she said, “just one thing before I go – please, I’ve got to know.
Did you hate us?”
The old woman sat silent, bearing the buden of her years. Jean Louise waited.
Perelj, uram, perlőimmel? Felelj, Uram, felhőiddel. Mondd, hogy rend van a világban, felejtsem, amiket láttam.
Nehéz lenni, tudod, Uram? Szívünk-szemünk úgy tele van fájdalommal, szenvedéssel, amit nem érünk fel ésszel.
Körülöttünk annyi zaj van. A testtel is csak a baj van. A lélek meg – szent a lélek, de nem éli a szentséget.
Kő a szívünk, fáradt, nehéz, szemünk csak a képekre néz, tükrök közé vagyunk zárva, nem látunk ki a világra.
Itt lent perbe vagyunk fogva, perlőnk fölénk magasodna, túlkiabál, elküld haza, hiába, hogy nincs igaza.
Perelj, Uram… - Nem, ne perelj. Inkább csak felhőket terelj: a változó világ képét – ezzel hozd fölénk a békét.
Felelj, uram, felhőiddel, vértezz fel a kellő hittel, hogy törvényed ne feledjük, eged alatt legyünk együtt,
tanuljunk világot látni, indulatainkkal bánni, nem bújkálni, mint a gyermek, viselni a közös terhet,
éljük át a mások részét, legyen bennünk újra részvét, legyen bennünk hit, alázat. Égből építs nekünk házat.
(Az ég zsoltára. A vers az idén megjelenő új verseskötetemben lesz. Eredetileg az Ars Sacra fesztivál megnyitójára írtam. A kép a netről való - van egy nagyon hasonló sajátom, de nem találom.)
"Mintha ezért jöttem volna ide. Homályosan éreztem hetek, hónapok óta, hogy dolgom lesz még ezzel az érzelemmel, hogy a legváratlanabb, leglehetetlenebb helyzetekben fog felbukkanni, hogy nem lehet csak úgy egyszerűen abbahagyni egy kapcsolatot, meg kell dolgoznom azért, hogy múlttá válhasson a még jelenlévő, kísértő, lezáratlanul magam mögött hagyott idő.
Ha nagy vonalakban nézzük a tizenkét kérést, azt kell megállapítanom, hogy míg szerelmem mondatai egy kivételével igencsak konkrét kívánságokat fogalmaznak meg, az én üzeneteim inkább valami körvonalazatlan, betölthetetlen hiányról üzennek: mintha nem kisebb feladatot róttam volna rá, mint hogy a létezésem falán addig nyílt összes repedést betöltse. Utólag, a világ túlfelén egy franciaágyon üldögélve hirtelen megértem, hogy miért beszélt mindig becserélhetőségről, miért hitte, hogy az ő személye tulajdonképpen elvész a lényét beszippantó tébolyult szerelem gyűrűjében. Rádöbbenek, hogy a szenvedélynek ez a foka tulajdonképpen elszemélytelenít, hogy akitől mindent akarnak, az végül semmit nem képes adni, mert nem tudhatja többé, tényleg ő tükröződik-e egy másik lélek örvénylő felszínén.
'Örökké maradj velem.'
Micsoda baromság. Persze, hogy én írtam. Hanyatt dőlök, mint aki hirtelen nem bírja tovább, aztán felülök és a tizenkét cédulát két részre osztom.A 'Sose legyen mással ilyen jó' kerül legfelülre. Ez legalább olyan őrült, mint az enyém: inkább átok, mint kívánság, több benne a kétségbeesés, mint a vágy. Hat-hat papírcsík fekszik lefelé fordítva az ágyon. Nem lehet véletlen, hogy ezek a cetlik elkísérnek engem ide. Egyenként fordítgatom őket vissza. Helyet kell találjak ezeknek a valaha leírt szavaknak, végső nyughelyet.
Másnap reggel a közeli sintoista szentély kapuja előtt állok. Kezemben a város térképe, zsebemben a cédulák. Először volt szerelmem legforróbb céduláját akarom elhelyezni, ezt szabtam ki ma délelőtti feladatnak. Tanácstalanul nézelődöm. A kérés szókimondó és szenvedélyes, ugyanakkor leírva megejtően suta is. Valami különleges, titkosnál is titkosabb helyet szánok neki. Meleg, védett, örök zugot. Besétálok a szentély parkjába, a bejáratot két oroszlán őrzi. A jobb oldali szája kitátva, ez az életet szimbolizálja, a a másiké csukva, ő a halál oroszlánja. Őgyelgek a jinja parkjában, figyelem az ittenieket. Jönnek, kezet mosnak, bemennek a szentélybe, minden mozdulatuk valami szorgos igyekezetet tükröz: talán tényleg csak pár percre tértek be. Egy gingkófa aranyló leveleit fotózom éppen, amikor fehér galambraj kap fel a lombok közül. Galamb! Hosszan tűnődöm, hogyan lehetne egy fehér galambra bízni céduláim legforróbikát, hogy aztán egy meglepett szerzetes átvegye az idegen nyelven írt, immár érvénytelen üzenetet. Hülyeség, valami egyszerűbbet kell kitalálni. Hirtelen rájövök a megoldásra: az életet jelképező oroszlán szájában fogom eldugni a papírt, hogy másnap lángot leheljen és vörösen felgyulladó szemekkel döbbentse meg a környék járókelőit. El is indultok visszafelé, aztán hirtelen megtorpanok. Szemben cölöpök közt kifeszített madzagokon fehér papírdarabkák sokaságát látom remegni. Mintha az én céduláim rokonai reszketnének a kötélen: még íratlan, hófehér csíkok. Ezeket úgy nevezik, hogy nusa, a tisztaságot jelképezik. A kívánságnélküliség tisztasága.
Odalépek, és gondolkodás nélkül felkötözöm az egyik mondatomat: 'Simogasd meg a melleimet'.
Érzem, hogy amit teszek, bizonyos értelemben illetlen, ugyanakkor tisztában vagyok tevékenységem kultikus jellegével, ezért nem hagyom szóhoz jutni a tudatomban suttogó kételyt.
Kifelé menet visszanézek egyszer, elbúcsúzom a három év előtt vágytól. Az apró betűs cetli elvész íratlan társai közt, talán már meg se találnám, ha hirtelen le akarnám venni."
Let me be buried in the rain In a deep, dripping wood, Under the warm wet breast of Earth Where once a gnarled tree stood. And paint a picture on my tomb With dirt and piece of bough Of a girl and a boy beneath a round pipe moon Eating of love with an eager spoon And vowing an eager vow. And do not keep my plot mowed smotth And clean as a spinster's bed, But let the weed, the flower, the tree, Riotous, rampant, wild, and free, Grow high above my head.
—————
Johnson Helene
Kérés
Esőben temessetek el, a rengeteg ölén, a Föld meleg, nedves szivén vágyom pihenni én. Egyszerű kézzel azután fessétek a sírra fel: egy ifjú pár: legény s leány egy teliholdas éjszakán hogy csókol és ölel. S ne legyen sima az a domb, akár egy szűzi ágy, ó jó lesz tudnom ott alul, hogy nő fejem fölött vadul s buján fa, fű, virág.
When Jacob and Rachel met for the first time, He bowed to her like a humble wayfarer. The herds were raising hot dust to the skies, The little well's mouth was covered by a boulder. He rolled the old boulder away from the well And watered the flock with clean water himself.
Yet sweet little sadness crept into his heart With each passing day growing stronger. To wed her he bargained to toil seven years As shepherd for her artful father. Oh, Rachel! To the captive of love in his eyes The seven years seemed as a few dazzling days.
Yet Laban was thirsty for silver, and wise, And mercy he didn’t espouse, Assuming forgiveness for all kind of lies… As long as they serve his own house. He took homely Leah with his sure hand And led her to Jacob in his wedding tent.
A sultry night reigns over high desert sky And spreads misty dews in the morning, While pulling her braids in despair all that night The younger of sisters is moaning, Sends curses to Leah and God for her doom Imploring the angel of death to come soon.
As Jacob is dreaming the sweetest of dreams: The clear well spring in the valley And Rachel's eyes happily looking at him Her beautiful voice singing softly: O, weren't you kissing me, Jacob, with love And calling me always your black turtledove?
Judit könyve a katolikus Biblia egyik deuterokanonikus könyve. A héber és protestáns Bibliából kimaradt. Görög nyelven maradt fenn. A Kumránban talált írások között azonban megtalálták a héber nyelvű Judit könyvének részleteit is
Judit könyve (Judit magyarul „zsidó nő”) ősi zsidó írás. A könyv elbeszélése szerint a ninivei uralkodó Nabukodonozor hadvezére, Holofernész hadjáratot vezetett Izráel ellen, és amikor Bethulia városához ért, a moábiták népének fejei tanácsot adtak Holofernésznek:
„"Hallgasson meg bennünket, urunk, és akkor nem kap egyetlen sebet sem serege. Mert Izrael fiainak ez a népe nem a lándzsákban bizakodik, hanem sokkal inkább arra számít, hogy a hegyek, ahol lakik, magasak. A hegycsúcsaikra való feljutás valóban nem könnyű. Ezért, uram, ne ütközz meg velük csatasorba állva, akkor nem esik el egyetlen ember sem embereid közül. Maradj táborodban és tartsd ott sereged minden emberét, de szolgáid foglalják el a forrást, amely a hegy lábánál fakad. Mert ez látja el vízzel Betilua lakóit. A szomjúság majd rákényszeríti őket, hogy feladják a várost. Közben mi és embereink felmegyünk a legközelebbi hegyek gerincére, őrséget állítunk oda, hogy így ne mehessen ki egyetlen ember sem a városból. Az éhség elpusztítja őket, asszonyaikkal, gyermekeikkel egyetemben, és mielőtt még átjárná őket a kard, már az utcákon hevernek házuk előtt. Így keményen megfizethetsz nekik lázadásukért és azért, hogy nem jöttek ki eléd békésen."”
Mikor az ostromlott város már majdnem megadta magát, Judit, a gyönyörű és istenfélő zsidó özvegy az ellenség táborába ment, ahol Holofernész kegyeibe férkőzött, akit megbűvölt szépségével. Judit lefejezte a részeg Holofernészt és fejével visszatért a városba, amit kitűztek a városfalra, így a zsidók megfutamították az ellenséget
Hagai: (to Esther as she is feeding the monkeys) I am curious, to whether you frustrate me of sincerity or to ensure you're never chosen Queen.
Queen Esther: (getting to her feet, turning around) You assume I actually care about being chosen Queen.
Hagai: I am serious!
Queen Esther: Serious of what? Finding a real Queen? Is that why you subject us to these beauty treatments? These... classes?
Hagai: You do not like our fine instructors?
Queen Esther: They simply neglect to teach us some things.
Hagai: Such as?
Queen Esther: Well seemingly anything to do with actually being Queen. The thought well thought; the word well spoken; and the deed well done. As it is said in the great books.
Hagai: (very amused) You read?
Queen Esther: Many times.
Hagai: (turns away and starts laughing)
Queen Esther: (going after him) Before I received your 'invitation', I was reading of Gilgamesh and the Babylonian!
Hadassah: One Night with the King novella alapján készült a film
Eszter igazi, rendes asszony, Eszter jámbor és istenfélő, A világban, mint egy apáca, Az ágyban meg akár egy kéjnő.
Eszter nem beszél, csak ha kérdik, Lepelbe bújva teste-lelke, Eszter nemet még sosem mondott, Nem sejti senki, mi van benne.
Eszterben belül nincsen semmi, Eszter üres lett, mint a méhe, Ahányszor újabb gyereket szült, Azt is a férj dicsőségére.
Eszter a lányát is tanítja Lapulni csöndben, semmi másra, Eszter kipereg, mint a magvak, Eszter készül a meghalásra.
Akkor majd Eszter meztelen lesz, Csak önmaga, kilép a fénybe, És akkor Eszter elkezdődik, Mikor már azt hiszik, hogy vége.
Edwin Long festménye (1878): Eszter királyné
Eszter zsidó származású lány, aki a Perzsa Birodalom fővárosában, Szúzában élt gyámjával és unokabátyjával, Márdokeussal. Amikor Ahasvérus király (egyesek I.Xerxész perzsa uralkodóval azonosítják őt, mások vitatják ezt) eltaszította feleségét és a birodalom legszebb lányai közül akart feleséget választani, Eszter is a jelöltek közé került, akik 1 év felkészítés után kerültek a király elé. Ahasvérus végül Esztert választotta ki királynévá.
Hínárzöld falak és kopott márványfoltok, víz mossa őket és az idő ostroma; de hírnevük örök: a hír, hogy valaha itt élt a zseni, itt szenvedett s mulatott.
Bicegő léptei itt kongtak tova (mily visszhang kél bennetek, ó-lombard csarnokok?) Ünnepestéken az erkélyről északot innen fürkészte az isteni-szép profil.
S lent sorban úsztak a fekete gondolák, és lebbentve aranyhímzésű fátyolát, hány forró vágy próbált Hozzá feltündökölni:
Velence lánghajú, hófehér karu női hívták az álmodó éjben a furcsa lordot, a száműzöttet, a keserű Childe Haroldot.
“Every man’s island, Jean Louise, every man’s watchman, is his conscience.”
“The only thing I’m afraid of about this country is that its government will someday become so monstrous that the smallest person in it will be trampled underfoot, and then it wouldn’t be worth living in.”
Harper Lee: Go Set a Watchman Menj, állíts őrt!
Prophet Isaiah, in the King James Bible: "For thus hath the Lord said unto me, Go, set a watchman, let him declare what he seeth."
Isaiah 21:6
Harper Lee a Ne bántsátok a feketerigót! és a Menj, állíts őrt! c. regény írónője
