A mai napon elbúcsúztattuk felejthetetlen és pótolhatatlan barátunkat. Nem várt nagylétszámú csapat jött össze, hogy megadja Robinak a végső tiszteletet. Valamennyi túratársam és a magam nevében ezúton is szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik idejüket és energiájukat nem kímélve az ország távolabbi pontjairól is eljöttek, hogy kimondhatatlan fájdalmunkban együttérezzenek velünk. Ez is megmutatta, hogy van erő a turistaságban, és a mai események is megerősítettek abban az elhatározásunkban, hogy tovább kell építenünk azt az utat, amelynek nagy részét már Robi felépítette. De a további lépéseket nekünk kell megtennünk. Minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy olyan munkát végezzünk, amelyre Robi odafentről is büszke lesz ránk. Drága emléke szívünkben örökké élni fog, és valahányszor valami szépet fogunk alkotni, Ő mindig hiányozni fog nekünk, de a lelkünkben mindig velünk lesz.
Nehéz szívvel írom ezt a pár sort. A Robi barátnője voltam 5 éven keresztül. Ő volt az az ember akivel bármilyen gondomat,problémámat megoszthattam, mindíg mellettem állt jóban-rosszban.Nagyon fáj az elvesztése, számtalanszor felteszem magamnak azt a kérdést,hogy miért éppen neki kellett elmennie.
Robikám! Nagyon,de nagyon HIÁNYZOL!!!!!!Nincs az a nap,óra,perc,hogy eszembe ne jussanak az együtt töltött évek.A szívemben mindíg élni fog az emléked....
SZAKEE , mgruber, és én a pécsi túrázók nevében róttuk le tiszteletünket ma Herroberto emlékének.Érdekes és különös találka volt. Az idő, szokásos novemberi formáját hozta, párás ködös nyirkos. Mégis, már a temető főbejáratához érve lehetet érezni, ez a nap más, mint a többi. Más, mert nem csupán egy embert, egy barátot temettünk ma, ha nem egy TERMÉSZETJÁRÓT. A természetkedvelő emberek és túratársak most is kitettek magukért, és nyilvánvaló volt a külső szemlélő előtt is, hogy nem puszta frázis az, hogy a természetjárók egy nagycsaládot alkotnak.Szívet-lelket melengető volt az, ahogy a máskor oly kemény sportemberek elérzékenyülve, egy szál virággal a kezükben tisztelegtek Robi emlékének.A búcsúbeszédet mondó pap meg is jegyezte. Érzi, hogy Robit igen nagy szeretet vette körül, és megdöbbentő még az ő számára is az, hogy a természetjárók mennyire össze tudnak tartani akkor, amikor erre szükség van.Lévai Fater szorgosan fényképezett, Kattogott a masinája.Érezni lehetet, hogy ez a nap egy különleges nap. Itt egy embert, egy barátot búcsúztatunk, és tanúi lehetünk egy legenda születésének. Mert úgy gondolom Robi sírja egy kegyhely lesz, amit illik majd felkeresni minden természetjárónak egyszer az életében legalább.Robi elment. Természet anyánk magához szólította aranytemplomába, hogy az égi túraösvényeket járó túrázók gyűrűjéből egyengesse tovább a földi vándorok útjait.Elment Robi, elment, és ez nagyon fáj. De nem halt meg! Ő örökké köztünk él, és mint a természetjárás többi nagy halottja a halhattalanság birodalmába lépett. Van egy legendánk! Őrizzük meg sokáig. Isten veled Robi
Történt egy örömteli előrelépés az emléktábla ügyében! A Zoli az imént olvasta fel a levelet amit a Pilisi Parkerdőtől kaptam az ő, illetve az egyesület címére! Ebben pedig az vagyon írva miszerint: Az emléktábla elhelyezését engedélyezik és osztoznak fájdalmunkban!
Azt hiszem nagyon nehéz... Nagyon nehéz volt ottlenni a megemlékezésen, de büszke voltam rá, hogy ennyien szeretik Robit! Ma pedig álmomban sem gondoltam volna hogy munkanap ellenére, ennyien eljönnek. Mindeki ott volt aki csak el tudott szakadni a munkából. Még Zoli Apukája is eljött, pedig neki nem kis feladat. Robi nagyon jó testvér volt. Nagyon ritkán láttam olyan testvéri szeretetet ami köztetek van. Ő még felnőtt nőként is nagyon tudott félteni téged. :))
Ma volt a temetés és mindenkinek nagyon köszönöm a családom nevében is a részvételt és a sok szép sort amit itt olvastam/olvasok..
Nagyon jó érzés számomra, hogy ennyien szerették/szeretik és mindig szeretni fogják az én bátyámát, akinek a hiánya nagyon megvisel..
Ő volt/van az én másik felem, szinte ikertestvérem, 13 hónap volt közöttünk és nagyon szerettük egymást és szertejük is, mert nekem ő soha nem fog meghalni!
Aki ismer engem, az tudja hogy ez mindig is így volt és a jővőben is így lesz, bár elment és a lelkét hagyta itt nekem, ezt nem veheti el tőlem senki!
A november 19-i emléksétán, a sárga körút jelzés végigjárásakor mi, az egyesületi társai is ugyanezt fogalmaztuk meg: ez az útvonal még nappal sem túl egyszerű. Válasz viszont nincs, sajnos már nem is lesz...
Mióta hazajöttem gondolkodom azon, hogyan fogalmazzam meg a gondolataimat, érzéseimet, és szégyellem, de nem igazán sikerül. Hiába, vannak helyzetek, amikor kár erőlködni, talán a mostani is ilyen.
Nem tudtam elmenni vasárnap a búcsúztatóra, amit nagyon sajnálok, mert szándékomban állt. Viszont szerettem volna én is elbúcsúzni Robitól, és megemlékezni Róla, így tegnap felmentem Dobogókőre.
Pilisszentkereszttől Dobogókőig jó kis bemelegítő volt, a sárga kör pedig nehéz. Nehéz, talán azért, mert tudtam, miért is ezt az útvonalat járom. Már messziről észrevettem a kiakasztott figyelmeztetést, és ha lehet, még jobban összeszorult a szívem. Amikor pedig meggyújtottam a mécsest, elnéztem a virágokat majd letekintettem a mélybe...mindenki tudja, aki elzarándokolt oda. Tudat alatt talán mindannyian a sok-sok felvetődött kérdésre reméltünk választ...megbékélést vártunk...elfogadást...megértést...nem tudom. Bevallom őszintén, én nem hogy választ nem kaptam a kérdéseimre, a miértjeimre, de még egy súlyos kérdőjellel meg is toldottam: hogy gondolta Robi, hogy este, sötétben, mindössze két lámpával, és viszonylag tapasztalatlan (vagy inkább nem rutinos?) túrázókkal pont ezt a kört válassza? Miért tűnt ez számára kis esti sétának? Hogy lehet ez? Soha nem volt felelőtlen, és biztos most sem, nem jól mérte fel, tényleg csak 2 km...már sosem tudjuk meg, és a kérdéseinkre sem jön meg a válasz soha. Nem tartom magam amatőrnek (félreértés ne essék a rutinostól és tapasztalttól is meglehetősen távol vagyok), de nekem ez az út kifejezetten veszélyesnek tűnt. Lehet, hogy csak azért, mert folyton azt képzeltem, hogy nincs lámpám, hogy többen vagyunk...nem tudom. Sok-sok nem tudom. Ha engem ennyire megrázott a halála -holott pár rövid párbeszéden kívül ő még csak nem is ismert- mit érezhetnek a szülők, a testvér, a barátok? Megértem. A nyár végén vesztettem el fiatalon az édesanyámat, az egyetlent, a legszeretettebbet, talán ezért lettem ennyire érzelgős, és ezért osztozom édesanyja fájdalmában ennyire. Megérintett a halál, és nekem is van egy fiam...Az értelmetlen elvesztést nem fogadjuk el, de túl kell lépni rajta, az élet megy tovább. Tiszta szívemből kívánom a szüleinek, a barátainak, hogy túl tudjanak lépni, és tudjanak mosolyogva emlékezni...egyszer. Túl értékes ember volt, és nagyon sok dolga lett volna még az életben, de az égiek így akarták...mint tudjuk, velük szemben nincs hatalmunk.
Elégettem a gyertyát, imádkoztam a lelkéért, és elbúcsúztam Tőle. Én, aki szinte alig ismertem, így engedtem el. Isten Veled Robi, nyugodj békében, és tudd, hogy akit szeretnek, nem hal meg soha. Őszintén kívánom, hogy szeretteid is békéljenek meg ezzel...
Nem ismertem Robit, de részvétem mindenkinek, aki ismerte, szerette.
Két dolog jutott eszembe a baleset kapcsán.
1. Amikor autót vezetni tanultam, a fejembe verték, hogy rutinból vezetni veszélyes. 2. Magashegyen fogalmazódott meg bennem, – és eddig nem is gondoltam, hogy középhegységben is érvényes – hogy a Hegy erősebb nálunk, mi, emberek, legfeljebb csak okosabbak lehetünk nála.
Vezetésnél a "rutinból" ismert helyeken hetente vagy akár naponta járunk. Túrázásnál évente néhányszor.
Ha az esetet ismerőknek csak egy része egy kicsit óvatosabban túrázik ezután, már nem volt teljesen értelmetlen Robi halála.
Megdöbbentett a hír, hogy Robi tragikus körülmények között elhunyt. A Bólyain voltunk osztálytársak és nem voltunk igazán barátok, de tudtam róla, hogy lelkes túrázó... Emlékszem egy egész fal volt tele a különféle oklevelekkel és kitűzőkkel, amiket a teljesített túrákon gyűjtött. Mi, többiek hétvégeken rohantunk haza, Egér (ez volt a beceneve) pedig nekiindult az országnak azon pontja felé, ahol túrát rendeztek... Sokszor vasárnap este, amikor újra találkoztunk befáslizott, feltört lábbal alig vonszolta magát a kollégium folyosóján, aztán a következő hétvégén már egy újabb túrát küzdött le... Csak úgy "dobálózott" a kilométerekkel. Nagyon kitartó és szorgalmas volt, ez egyébként a tanulmányaiban is jellemezte...
Sajnos a főiskola után nem nagyon hallottam róla, de olvasva a túrázók által ide írt megemlékezéseket, ami nagyon megindító volt, gondoltam én is írok vele kapcsolatos személyes emléket ide...
Sajnálom, hogy csak az általatok írt megemlékezésekből tudtam meg, mekkora személyiség volt a túrázók körében...
Őszinte részvétem a családnak, a barátoknak, és az összes magyar túrázónak....
mivel én sem tudtam résztvenni egyik megemlékezésen, a tegnapi Keleti Bakony túrán Rá emlékeztem, tiszteletére és emlékére fekete szalagot tűztem ruhámra.
többen kérdezték ennek okát, és nem is hinnénk mennyien tudták ki volt Ő. Többen tőlem tudták meg mi történt. Sajnálom hogy nem ismerhettem meg Őt jobban. Utolsó utjára a szivemben tudom csak elkisérni.
Nem tudom hogy mit mondjak! Két órája értesültem róla hogy mi történt és hiányt érzek! Négy évig volt a szobatársam a Bólyain, de már nyolc éve nem hallottam róla semmit! Haragudtam rá, hogy nem kereste velem/velünk a kapcsolatot, igaz hogy én sem tettem semmit ezügyben. Ahogy végigolvastam a hozzászólásokat őszintén elérzékenyültem, mert felidézte bennem az elfelejtett emlékeket! Másképp láttuk a világot és más dolog érdekelt minket. Értetlenül hallgattam a túrázós élményeit, mert olyan távol álltak tőlem és nem értettem meg, hogy ez neki fontos! Tényleg szívvel lélekkel csinálta! Mindig segítőkész volt és jókat mulattunk együtt, de igazán soha nem kerültünk közel egymáshoz. Emlékszem pár éve megláttam őt az utcán,de nem mentem oda hozzá, hogy megkérdezzem mi van vele! Most ezt már nagyon bánom! Én azt hiszem, hogy egy ilyen tragédiának kell hogy legyen üzenete! Nekem van, de most képtelen vagyok megfogalmazni! Nagyon sajánálom, hogy hagytam elhalni ezt a kapcsolatot és őszinte részvétem a családtagoknak és azoknak a szerencsés embereknek akik ismerték Őt!
Több, mint egy héttel a rettenetes esemény után most kerültem abba a lelkiállapotba, hogy megszólaljak én is.
Búcsúznom kell Robitól mint vezetőtárstól, mint kiváló rendezőtárstól, mint nagyon kedves túratárstól, de legfőképpen a legjobb baráttól, aki örökké nagyon hiányozni fog. Az alábbiakban megkísérelem összefoglalni az elmúlt tíz év történetének legfontosabb eseményeit, amelyek összekötték az életemet Robival.
Milyen vezetőtárs volt Ő? Pontos, kitartó, alapos és segítőkész. A problémák megoldásában mindig igyekezett résztvenni, magára vállalta a legnehezebb feladatokat. Egyesületünk 1996. november 24-i megalakulását követően 1997. március 2-án, az alapító tagok után elsőként csatlakozott hozzánk. Hihetetlen energikus közösségi szelleme már a kezdetekkor megmutatkozott, ennek elismeréséül 1998. február 1-én, az egyesület titkárává választottuk. Ezt követően nagyon rövid idő alatt elsőszámú segítőtársammá nőtte ki magát, amit mindenkor remek ötleteivel és kitartó munkájával ért el. Mindig színvonalas minőségi munkát tűzött ki maga elé, soha nem elégedett meg félmegoldásokkal. Mindenkor igyekezett meglévő eredményeinket is javítani, felhasználva az átlagnál jóval nagyobb informatikai tudását. Elévülhetetlen érdemeket szerzett a túrázói adatbázis számítógépes megteremtésében, amely a 2005. évtől kiváltotta az oly sokszor kritizált kartonrendszert. Mindezt úgy tudta véghez vinni, hogy az előző évek munkái se vesszenek kárba. Munkahelyén szerzett üzletemberi képességeit teljes mellszélességgel bevetette az egyesület pályázatainak megfogalmazásában is. Frappáns gondolatai nagyon sok támogatáshoz segítették hozzá egyesületünket. A rendezvények közötti "holtidőben" is minden igyekezetével azon volt, hogy segítse egyesületünk előre haladását.
Rendezvényeinken lelkiismeretes, megbízható munkával segítette a túrák színvonalának emelését. Mindig a legösszetettebb, legnehezebb feladatok egyikét vállalta magára, és mindezt egy nagyon kedves, minden résztvevő számára megnyerő, illetve vígasztaló modorral egészítette ki. Mindenkihez volt néhány kedves szava, gondoskodott arról, hogy mindenki kellemes emlékekkel távozzon túráinkról. Az eddigi 43 egyesületi rendezvényből 39 alkalommal vett részt rendezőként, valamennyiszer nagyon komoly rendezői feladatokat ellátva. Szinte minden alkalommal jelentős szerepet játszott a rendezvények előkészítésében is. Számára a szolgálat általában nem a rendezvény napján kezdődött, hanem legalább egy, de nem egy esetben már több nappal előtte.
Túratársként felejthetetlen emlékek fűznek Hozzá. Feltétlen odaadó, önzetlen és segítőkész egyénisége segített hozzá enem a Tátra 98 sikeres teljesítéséhez. Még 1998. decemberében egy egynapos országos kéktúra végén együtt dideregtünk végig egy éjszakát Várolőd-Kislőd vasútállomás fogcsikorgatóan hideg vasúti várótermében. 1999. nyarán három csodálatos élményekkel megtöltött hetet töltöttünk el a Magas-Tátrában. Megannyi teljesítménytúrát együtt trappoltunk végig, Neki egyetlen percre sem okozott gondot az, hogy sokkal lassabb vagyok, az volt számára az elsődleges szempont, hogy hozzásegítsen minél több sikerélményhez. Örökre köszöm szépen Neked Robi! Soha nem a saját érdemeit hangsúlyozta, pedig abból sem volt kevés. Komoly szerepet játszott az egyesület Nemzeti Bajnokságban elért eredményeiben. Többszörös teljesítője volt a legnehezebb teljesítménytúráknak.
Az eddig leírtak egy megközelíthetetlen turista emlékét idézik. Számomra azonban Robi mégis mást, ettől sokkal de sokkal többet jelentett. Egy olyan EMBERT, akinek minden megnyilvánulása szeretetet, jóindulatot, kedvességet sugárzott, és vígaszt nyújtott bármilyen problémámra. A gondok megoldása érdekében is nagyon sok segítséget kaptam Tőle. Ezért szerettem Őt úgy, mintha a fiam lett volna.
Végezetül két idézettel szeretném lezárni itteni megemlékezésemet. Az egyiket Ő küldte nekem sms-ben 2004-ben karácsonyi üzenetként:
"A Szeretet az egyetlen, amit nem kell és nem is lehet kimutatni. Sem mutatni, sem jelezni, sem beszélni róla. A Szeretet meleg, mint a kályha. Odatartod a tenyeredet, és érzed. Felé fordítod az arcod, és sugárzik. Egy ember körül, aki szeret, más légkör van. Meleg van. Kívánom, hogy ezt a meleget egész évben érezd magad körül!"
A másik idézet az én legutolsó véradásomhoz kötődik. Ott egy hagyományos táblán mindig olvashatók szívmelengető üzenetek. Most a következőt olvastam ott:
"A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Az igazi barát a legnagyobb kincs, és az összes kincs közül ez az, amelynek keresésére a legkevesebbet gondolunk."
Ezt az üzenetet idén szerettem volna karácsonyi üzenetként küldeni Robinak. Sajnos már csak a lelkének küldhetem.
Isten Veled Robi! Hiányod örökös űr lesz szívemben. Nyugodj békében!
Ma reggel a Dobogókői hegyimaratonra egy korábbi busszal mentem ki, és felkerestem a helyet, ahol Robi lezuhant, hogy lerójam tiszteletemet. Megmondom őszintén nagyon megrendültem amikor láttam a helyszínt, az ormot, amit nevezhetünk rossz látási viszonyok között halálos csapdának is. A bajt szerencsétlen módon az okozta, hogy az SO-t nem követve, sokan kimentek egyenesen az oromra nézelődni. Gyakorlatilag egyenesen a szakadék széléhez vezetve azt, aki nem veszi észre a kicsit kevésbé hangsúlyos lekanyarodást. Az orom pereme sem tűnik túl stabilnak, darabok szakadhatnak ki idővel a sziklából. Nagyon fontos félkörívben a korlát, és annak nagyon gondos elhelyezése, hogy védjen, de senkit ne csábíthasson a veszélyes részekre nézelődni. Robiról az maradt meg bennem, amikor tavaly a Piros 85 céljában kedvesen és intelligensen, egy pillanatra sem felvéve a kesztyűt csitította a célban tomboló túrázókat. Ma reggel velem együtt a ködtől csöpögő pilisi fák is megkönnyezték őt.
Ma délután elültettük a Hegedűs Róbert Emlékfát a Mecsekben és tartottunk egy rövid megemlékezést. Aki arra jár, könnyen észreveheti a kisfát (3 éves kocsánytalan tölgy). A Nyugat-mecsekben van Petőczpusztán, a haranglábtól kb 10 méterre jobbra.
Néha nehezére esik az embernek az álmokat maga után hagynia. Nehéz, de mégis kell, mert álmokból szőjük életünket, sok-sok meseszép álomból.
A meteorológiai szolgálat a túra napjára ködös, párás időt mondott, na, mindjárt morfondírozni kezdtem, vajon bele kell-e vágni ebbe a gyaloglásba. Aztán megszületett az elhatározás: igen, el kell menni. Mert ott kell lenni, mert lehet ködös időben is szeretni a világot. Legfeljebb lelkünk homályosul el egy kissé.
Szépjuhásznéra
érvén reggeli illatok fogadták a vándorokat. A nevezés, mivel előnevezésem volt, nem okozott gondot. Ám ott, azon a napon, azon a helyen, egy pillanatra mindenki elgondolkozott az életről. Hegedűs Róbertet, bár nem ismertem, a leírások, beszámolók alapján mégis egy lelkes, céltudatos, szervező személynek véltem. S akkor talán még fel sem tudtam fogni, hogy most már soha nem is fogom megismerni őt.
Kavargó lélekkel indultam utamra, s valahogy nem akaródzott gyönyörködni az őszi erdőben. Pedig szép volt, igazi novemberi hangulat, s az előrejelzés ellenére még köd sem volt. Ám csak baktattam, s meredtem magam elé. Tudtam, hogy nincs értelme annak, amit csinálok, hiszen a Sors könyvét nem lehet felülírni. Tudtam belül, hogy Róberttel nem véletlenül történt az, ami valójában mással is megtörténhetett volna. Ám ezt nem lehet megmagyarázni, hogy egy fiatal reménységnek ilyen értelmetlenül kell itt hagynia az életet, az álmokat.
Az ellenőrzőpontok a túrán rendre egy-egy emelkedő végén voltak. Az első pont a rajttól nem volt messze, hamar túlestem rajta. S lassan azért csak-csak fel kellett ocsúdnom, hogy én azért mégiscsak egy teljesítménytúrán vagyok, s ha továbbra is ilyen tempóban falom a kilométereket, simán túllépek az egyébként igen jól megállapított szintidőn. Egy hosszabb lejtő után a Fekete-fej meredek fala volt a következő hegy, amit meg kellett mászni. Azért aznap a történtek hatására még a lejtőn is óvatosan lépkedett az ember. Az izzasztó emelkedő után rövid öltözés, meg egy kis pihenő, epres csokival. Alattunk Pesthidegkút, most jóval többet látni, mint a Budai Kilátók túráján.
A hegyről ismét egy meredek út vezetett le, majd jelzetlen, városi részek következtek. (Itt csak halkan jegyezném meg, hogy az itiner kiváló volt, ám a térképen, ahol ilyen utcákat is érint az útvonal, azokat legközelebb a jobb tájékozódás végett jó lenne berajzolni. Csak azt a pár utcát, kereszteződést, ahol a túra elmegy.)
Remete – szurdok
, újabb ismerős hely. Számomra ez a túra amolyan összefoglaló is volt. (a Fekete fejen a Budai-kilátók, míg a Remete- szorosban a Téry Ödön emléktúra alkalmával voltam). A szurdokra most nem szenteltem sok időt, amolyan tessék-lássék módon gyönyörködtem benne. A Remete-hegyet is próbáltam egy kicsit nagyobb sebességgel legyűrni – de nem ment. Megizzasztja az embert a meredély, s nincs senki, akivel a fájdalmat megoszthatná, egyedül kell végigszenvednie. Csak az ég van az ember feje felett, s onnan vár mindig segítséget. (Na, persze, kellett nekem úgy elrohannom a szurdokban, akkor lettek volna társaim is az emelkedőn).
Fent nincs ellenőrzőpont. Illetve van. De azt csak lelki szemeinkkel láthatjuk, ahogy a pintőr pecsétel, s mindenkinek egy-egy jó adag mosolyt ad az út hátralévő részére. Mert egy szelíd szó, egy szívből jövő mosoly többet ér mindennél. S bár a pontőr már nem lehetett ott, Robi mosolya ott volt.
A Remete-hegy után ismét lejtő, szintút, s minden, amit el lehet képzelni Budaligetig. Akadt egy kis társaságom is, de hozzám képest azért elég lassan mentek, így megint belehúztam. Kíváncsi voltam már a Jegenye-völgyre.
Ismét utcák, forgalom, fővárosi hangulat. A civilizáció mindent elborít. Az Alsó-Jegenye-völgy viszont egy tündérszemű világot tár fel. Csak meg kell hallanunk, amit mond, hallanunk kell nesztelen lépteit, ahogy kíséri utjainkat. A vízesések, zuhogók csobogása most is életről, vidámságról, álmokból szőtt csodákról mesél az arratévedt vándoroknak.
A völgy után kegyetlen emelkedő következik, még a Purgatórium hegye se ily kegyetlen. Fel a Kálvária-dombra meredeken visz az ösvény. Fenn sziklák tornyosulnak, ahol azért jólesik, s a kilátás miatt ajánlott is a pihenés. Alattunk Solymár, jól kivehető a 10-es út, mögötte a Pilis lágyan hullámzó tömege. Ez viszont még nem a Kálvária-domb, ahhoz még egy kicsit feljebb kell kapaszkodni, igaz, a nehezén már túl vagyok. Még egy kicsi kaptató felfelé, s a fehér keresztek előtt állok. Akaratlanul is, újra az értelmetlen halálra gondolok. Pedig itt is minden az életről mesél. Mert ahol kereszt van, ott élet van. A keresztút az élet útja. A halálnak ott nincs semmi keresnivalója. A pontőrök dupla adag csokival kedveskednek az előnevezetteknek.
A pont után egy kicsit még szintben vezet az út, érintve egy újabb kilátópontot. A túra sajátossága volt, hogy rendre ezeket a szép kilátásokkal kecse
gtető pontokat vette számba. S voltak, akik nem mentek fel a szalagozás mentén, hanem maradtak a lenti úton. A fenti út is egyszer visszaér, s megkímélik magukat egy felesleges mászástól – gondolták. Igen ám, de elszalasztottak egy csodát is. Az az emelkedő meg nem volt olyan nagyon vészes, legalábbis a Kálvária domb után már mindent ki lehetett bírni.
Aztán jöttek szintutak, meg fővárosi sétálók, akik egy zűrös, mozgalmas hét után végre nyugalmat szerettek volna. Ezért mentek ki a hegyekbe. Sajnálatos, hogy néhány önfeledt cross-motorosnak ez semmit sem jelentett.
A Vihar-hegy, majd a csupasz Hármashatár-hegy megmászása volt a következő leküzdendő akadály. Nem lebecsülendő ez sem, fenn a tetőn jól esett a kiszolgálás. A túrán a kiszolgálásra, ellátásra egy panaszszavunk nem lehetett. Még ma is elgondolkozom azon, milyen akarat és lelkierő kell ahhoz, hogy egy tragédia után egy túrát ennyire jól le tudjanak bonyolítani. Minden elismerésem a szervezőké. A frissítőállomáson volt minden, mi szem-szájnak ingere, ehettünk vadat, halat, s mi jó falat, magyarán banánt, vizet, szörpöt, üdítőt, ki mit kívánt.
Volt időm, így közel fél órás megállást indítványoztam magamnak. Alattam a város, a folyó a hidakkal. Az Árpád-híd megtekintésére egy kicsit lejjebb kellett menni, a növényzet fent takarásba vonta.
A pihenő után az Árpád-kilátó felé vitt az út, lejtő, majd szintút, a végén kisebb emelkedő, de az már csak amolyan nyúlfarknyi. Fent újabb pecsét, újabb nézelődés, majd indulás tovább a szintén szép kilátást nyújtó Apáthy-szikla felé. A szikláknál pár percre ismét megálltam, merengeni időn, életen, múlton, s jövendőn.
Még egy kis ereszkedés, aztán megkezdődött az utolsó emelkedő, a befutó, fel Szépjuhásznéhoz. A szív, a lélek vitte már előre az embert. A célban ismét csoki, csodaszép kitűző, emléklap, meleg kézfogás, barátságos tekintetek. S egy sebtében, rögtönözve összeállított emlékhely. Égnek a mécsesek, s azért talán néha egy-egy ima is elhallatszik.
Kint érkezik a kisvonat. Füttye szomorú, szomorúbb, mint álta
lában. Most nem csak az állomástól búcsúzik. Fájdalmában szól így, mert búcsúznia kell egy értelmetlenül véget ért élettől is.
Isten veled, Robi!
Én tudom, hogy olvasod ezt az élménybeszámolót is. S mindegyiket. S itt vagy, s fogod a kezünk. Mindig, jössz velünk, menjünk bármerre is. Te már itt maradsz velünk, s nem engedünk el, soha többé.
Mindenek előtt szeretném elmondani Nektek, hogy eddig még soha egyetlen egy alkalommal sem írtam egyik topikban sem.Ezt persze nem büszkeségből írom.Most viszont úgy gondolom, hogy sajnos e szomorú alkalom apropójaként nekem is le kell írnom egy-két keresetlen szót, hogy így búcsúzzak Robitól, a túratárstól.
A hírt az Indexen olvastam, akkor még nem tudtam, hogy Robiról van szó, gondoltam is magamban, hogy miként fordulhatott elő a Rezső-kilátónál ez a szörnyű baleset, hiszen ott korlát van, nem olyan "egyszerű" átbukni rajta...
Aztán amikor kedden bejelentkeztem az iwiw-re és a nyitólapon megláttam Toplak Józsi üzenetét teljesen ledöbbentem.
Robit a ttúrákon ismertem meg, ahol rendezőként és pontőrként tevékenykedett.Ezen alkalmakkor találkoztam vele, igaz, beszélgetéseink nem voltak túl hosszúak, mivel a pontokon nem sok időt töltünk, de arra nagyon jól emlékszem, hogy mindig előzékenyen intézte az adminisztrációt, segítőkész volt.Utoljára a Magyar Vándor 105-ön Dobogókőn és a célban találkoztam Vele.Ő adta át az oklevelet, egy poént is eleresztett: Big Attilának nevezett...
Robi elvesztése hatalmas vesztesség a teljesítménytúrázók táborában.
