A köntös a XVI. századtól vált népszerűvé a szarmata (lengyel)-litván nemesség körében, akik ezt a ruhadarabot rendszerint a zsupán fölött viselték (vö. atilla):
Kontusz (from Polish language; Ukrainian: Кунтуш), originally Hungarian Köntös (robe) ‒ a type of outer garment worn by the Hungarian, Polish, Belarusian, Lithuanian and Ukrainian male nobility (szlachta). It became popular in the 16th century and came to the lands that were under Polish-Lithuanian Commonwealth rule via Hungary from Turkey. In the 17th century, worn over an inner garment (żupan), the kontusz became a notable element of male Polish national and Ukrainian cossack attire.
A kantušt már az ókorban is a bőrből varrt, feszesebb alsóruha fölé kanyarították: The Medes used the chariot sparingly and relied mainly on the cavalry (*aspabāri attested in the proper name Aspabāra [Assyrian Išpabāra]: D’yakonov, op. cit., p. 222 n. 4) furnished with fine Nisean horses (see under Asb). Their martial equipments were the spear (aršti), the bow, the sword, and the dagger (Herodotus 1.103, 7.61-2). Their mountainous country and warlike nature contributed towards the development of a costume suitable for cavalry: tight-fitting trousers (often leathern) with an additional girdle from which a short sword (acinaces) suspended along the right thigh; a long tight tunic (leathern), and a felt round headgear (tiara) with cheek flaps and neck-guard, which could also cover the mouth; and a variegated long mantle (*kantuš) thrown over the shoulders and clasped over the chest with empty sleeves suspended on the sides (Herodotus 7.61‒2; Xenophon, Cyropaedia 1.3.2; 8.2.40.13f.). This Median costume rapidly gained popularity among other horse-breeding Iranians and ‒ with slight modifications ‒ became the general outfit of North Iranians (G. Walser, Die Völkerschaften auf den Reliefs von Persepolis, Berlin, 1966, pp. 70ff. and passim; G. Widengren, “Some Remarks on Riding Costume and Articles of Dress among Iranian Peoples in Antiquity,” in Arctica, Studia Ethnographica Upsalensia 11, 1956, pp. 228ff.).
Hérodotosz (VII, 61‒2): "A perzsák ... testükön halpikkelyszerű lemezekkel borított tarka, ujjas khitónt, a lábukon nadrágot viseltek ... A médek hasonló felszereléssel vonultak hadba; mert a mondott fegyverzet valójában nem is perzsa, hanem méd eredetű."
Xenophón (Kürosz nevelkedése I, 3, 2): "Kürosz nagyapja méd divat szerint erősen fel volt cicomázva, szemhéját festette, arcát pirosította, sőt álhajat is viselt. Méd szokások ezek mind, akárcsak a bíborszínű alsóruhák és köntösök, a nyakláncok és karkötők. A perzsák viszont odahaza még most is sokkal szegényesebb öltözéket viselnek, és életmódjuk is egyszerűbb."
Kötény szavunkhoz vö. Szlatky Mária cikkét (ismerünk egy Kötöny nevű kun vezért is): „Az asszírok alapöltözéke egy sima ing, a kandys, amelynek hossza és díszítése változó volt, a társadalmi hierarchiának megfelelően. Az alacsonyabb rendűek rövid, dísztelen kandyst viseltek, a magasabb méltóságúak hosszút, gyakran bordűrös, rojtos díszítéssel. Ugyancsak a magasabb rangúak kiváltsága volt, hogy a kandys fölött még egy másik ruhadarabot ‒ kaunaszt ‒ is viselhettek. Ez egy keskeny, gazdag mintájú, len vagy gyapjú szövetdarab, amelyet spirálszerűen csavartak az ing fölé … A khitón szó görög viseletformát jelöl, de a szó maga sémi eredetű, az akkád nyelvben vásznat, ruhadarabot, a héberben pedig tunikát, inget jelent. A szó eredete a viseletforma eredetére utal.” (Orvostörténeti Közlemények 1976)
The Position of Zazaki Among West Iranian Languages
In: Proceedings of the Third European Conference of Iranian Studies held in Cambridge, 11th to 15th September 1995, I. rész: Nicholas Sims-Williams szerk., Old and Middle Iranian Studies, Wiesbaden, 1998, 163.
the River Don is called by Idrisi "Al-Sabt," while Kiev is called by Constantinus Porphyrogenitus "Sambatas," ... the Zab in Adiabene ... the name "Sabatos," as this river is called by Xenophon
Emellett a DAI valószínűleg a Dnyepert nevezi Barukhnak (Βαρουχ) a 38. fejezetben.
A Cambridge-i genizatöredék alapján a Bizánc és az Árpádok közötti jó kapcsolat III. Mihály idejéig datálható. A későbbieket illetően Georgiosz Monakhosz krónikájának Niképhorosz Phokasz császár idejében működő folytatója a mérvadó, ez számol be róla, hogyan bérelte fel Árpádot a turkok egy másik uralkodójával együtt Bölcs Leó császár. A kiiktatandó kagán ezúttal a bolgár Szümeón volt: „Ezt látva, haragra lobbant a császár, és Nikétaszt, akit Szklérosznak neveztek, hadihajókon elküldte a Dunához, hogy ajándékokkal bírja rá a turkokat Szümeón megtámadására. Az elment, és a turkok fejedelmeivel, Árpádésszal és Kuszánésszal találkozva, rávette őket a háborúra, túszokat vett tőlük, és visszatért a császárhoz.”
Nem véletlenül említi tehát első helyen a DAI a kárpát-medencei „turk” uralkodók felsorolásakor Árpádészt. Igen jó szolgálatokat tett az említett m.dzs.gh.r király a kompiláció összeállítására megbízatást adó császár atyjának és feltételezhető vér szerinti nagyapjának. Jó pénzért tett közbeavatkozásával talán a pusztulástól mentette meg a birodalmat!
A kompiláció szerkesztőinek további két, Bizánccal összeköttetésben álló „turk” uralkodóról voltak még információi: „Gülasz”-ról és Buloszudészről. Őket Árpádnál jelentéktelenebbnek próbálták ábrázolni, s aligha véletlenül. Mint ahogy azt sem lehet a véletlen számlájára írni, hogy kettejük közül is a Bizáncra támadó, hitszegő karkhasz kapta a rosszabb minősítést. Ugyanis Szkülitzész és az őt szóról szóra kimásoló Kedrénosz így ecseteli kapcsolatukat Bizánccal: „a turkok sem hagytak fel betöréseikkel, és szüntelenül pusztították a rómaiak területét, míg csak vezérük (arkhégosz), Boloszudész (Bulcsú) színleg a keresztény hit felé hajolva, Konstantinápolyba nem jutott. Megkereszteltetvén Konsztantinosz császár lett a keresztapja, és a patrikioszi méltósággal megtiszteltetvén sok pénz uraként tért vissza hazájába. Nem sokkal utóbb Gülasz is, aki szintén a turkok fejedelme (arkhón) volt, a császári városba jön, megkeresztelkedik, s ő is ugyanazon jótéteményekben és megtiszteltetésekben részesül. Ő magával vitt egy jámborságáról híres, Hierotheosz nevű szerzetest, akit Theophülaktosz Turkia püspökévé szentelt, s aki odaérkezvén, a barbár tévelygésből sokakat kivezetett a kereszténységhez. Gülasz pedig megmaradt hitében, ő maga nem intézett soha betörést a rómaiak területére, és az elfogott keresztényekről sem feledkezett meg, kiváltotta azokat, gondja volt rájuk, és szabaddá tette őket. Buloszudész azonban az Istennel való szövetséget megszegvén sokszor egész népével a rómaiak ellen ment. Amidőn ugyanezt forralta a frankok ellen is, fogságba került, és Ottó császáruk által fára húzatott.”
P. mester gestája mellett a DAI említett, szubjektív értékítélete szolgáltatott alapot a történész szakma egy része számára ahhoz, hogy a görög kompiláció ὁΑρπαδής ὁ μέγας Τουρκίας ἄρχων kifejezésében valamiféle, a „turkok” egésze felett fennhatóságot gyakorló ’nagyfejedelmet’ lásson. Az, úgy látszik, nem zavarta őket, hogy ugyanezen forrásban előbb, a 37. fejezetben a besenyőknek nem kevesebb, mint nyolc megasz arkhónjáról tétetik említés! Már a De administrando… teljesebb szövegének ismeretében nyilvánvaló kellett volna lennie számukra, hogy Árpádot nem a Kárpát-medencében élő turkok összességének uralkodójaként, hanem csak „Turkia” leghatalmasabb királyaként/fejedelmeként kell tisztelni – legalábbis a bizánci diplomácia által sugalmazott erősorrend alapján.
Szkülitzész egyik mondatában különben érdemes megfigyelni valamit. Amikor azt írja, hogy „a turkok sem hagytak fel betöréseikkel, és szüntelenül pusztították a rómaiak területét, míg csak vezérük, Boloszudész színleg a keresztény hit felé hajolva, Konstantinápolyba nem jutott”, először mintha a turkok egészéről esne szó, hiszen a forrás általánosságban beszél a „turkokról”, aztán kiderül, hogy ennél azért jóval differenciáltabb a kép. Hiszen nem sokkal odébb a kútfő elárulja: „Gülasz … aki szintén a turkok fejedelme … megmaradt hitében, ő maga nem intézett soha betörést a rómaiak területére … Buloszudész azonban az Istennel való szövetséget megszegvén sokszor egész népével a rómaiak ellen ment.” Nyilvánvaló ebből, hogy Bulcsú népe nem jelentette a „turkok” egészét. Illene a megfogalmazás eme sajátosságait a DAI-ban is figyelembe venni.
Ez ugyanis magyarázatot adna a magyarok ugor (ha úgy tetszik finnugor) nyelvére, a szkíták aranyára, a honfoglalók (visszafoglalók) Mezopotámiai jelképrendszerére, Árpád népe kíváló lovas-íjász harcmodorára, a türkök, magyarok, hunok temetkezési szokásainak párhuzamaira stb.
Hozzáteszem a hyksosok, királyi szkíták, királyi médek/szarmaták és Mao Tun hunjainak nyelvét is. Mind lehetett magyar.
Nézzük az okozati összefüggést:
"...A korai vadászfegyverek és harci eszközök között, különösen, ha nagytestű állatok ellen használt vadászfegyverekről van szó, nem volt különbség... Összetett íj maradványait első alkalommal minden bizonnyal A.P. Okladnyikov bajkálvidéki leletei között figyeltek meg...az i.e. III. évezredre keltehetők...Ilyenformán lehetséges, hogy az összetett íj első megjelenési helye Dél-Szibéria, és a vele határos Közép-ázsiai területek voltak...onnan, egyetlen központból terjedhetett el, keleti és nyugati irányban...Az eurázsiai sztyeppéken az időszámításunk előtti XV-XI. századi, vagyis a nomád élet kialakulását megelőző korszakból származó temetőkben, a régészek az előző korszakokhoz képest a sírokban a fegyvereknek: bronz nyílhegyeknek, kopjavégeknek, késeknek, kindzsáloknak ugrásszerű növekedését tapasztalták. Mindez arra mutat, hogy a törzsek közötti összetűzések és háborúk jelentősége növekedett, és ez a tény a specializált fegyverzetek termelésének dinamikus növekedéséhez vezetett."
Az íj önmagában még nem volt elég nagy hatótávolságú hódító hadjáratokhoz, ehhez kellett a lóval vontatott harci szekér.
A küllős harci szekér első leletei a Kaspi-tengertől északra, az i.e. III-II. évezred fordulóján.
Az íjjal és lovas harci kocsival felszerelt hysosok megjelenése Észak-Egyiptomban és a Szentföldön i.e. XVII. század. "Valahonnan Ázsiából érkeztek"!?
Shaushtatar birodalma - Mitanni, az Egyiptomi Amarna levelek szerint Naharina, a korszak legerősebb katonai nagyhatalma - a mai Török, Iraki, Iráni területen, ahol ma a kurdok élnek - i.e. XVI. század vége. Ők hozták a lótenyésztési ismereteket Mezopotámiába a Kaukázus térségéből. Marjannu katonai kaszt.
Nagyobb mozgékonyságot biztosít az íjász lóra ültetése, az ütőképességet növeli a nagylétszámú lovashadszeregek kialakítása.
Asszíria felemelkedése (miatt?) megjelennek a magas ötvöskultúrával rendelkező szkíták Közép-Ázsiában i.e. VII. század, majd Perzsia felemelkedése után a szarmaták i.e. VI. század - íjjal felszerelt lovashadseregek.
Hunok a Csendes-óceántól a Kaspi-tengerig - i.e. III. század
Európai hunok - i.sz. III. század.
Avarok, akiket hunoknak is neveznek a KM-ben, a Kínában i.sz. VI. században megjelent vaskengyellel - i.sz. VII. század.
Nem tudom, hogy találtad meg ezeket, de köszönetem érte. El is mentettem, amit itt lehetett.
Ha már itt vagyunk: véletlenül nincs olyan adatod, ahol a valódi türkökről ír görög szerző ? Tehát az altáji türkökről, akik akkor jöttek elő, amikor. (Kr.u.V. szd.)
892-900 között lezajlott a honfoglalás. Györffy György szerint 500 ezer fő jött, Kristó Gyula szerint 200 ezer. A történészek többsége szerint a "türkök" nyolc nemének – Anonymus jellemző interpretációjában: a hetumoger szövetségnek – első kárpát-medencei szállásterülete a Dés–(Diós-)Jenő–Torda–Fajsz–Várad–Bihar körzete, vagyis Erdély egy része, a Szamos és a Körös vízgyűjtője.10 Ez a terület mind a keleti kapu (Verecke), mind a déli kapu (Vöröstorony) felől jól megközelíthető, és gyakorlatilag az első útba eső lakható vidék, amely egyébként ekkor legfeljebb gyéren lakott volt, ha nem éppen kihalt. „A régészeti leletek előfordulási helyének és sűrűségének térképezése alapján kiderül, hogy a bronzkor óta Erdély lakott területe fokozatosan összezsugorodik, s legkisebb kiterjedését éppen a magyar honfoglalás előtt éri el, tehát nagymérvű elnéptelenedéssel kell számolnunk.”11
A kurultaj weblapjáról:
Tiszteltgb, 2009, Augusztus 15 - 22:30
Tisztelt Kurultáj! Valamiféle kapcsolat az őseink meg a kurdok között biztosan volt. A munkam során találkoztam kurd hentesekkel, s a megtanult szavak, meg kifejezés között megdöbbentő dolgot fedeztem fel. Egybeeséseket fedeztem fel. Mind a forma, mind a tartalom tökéletesen megegyezik. Ilyenek: baran - bárány, galad - rossz, sza - száz. A számrendszerük nekik is tizes rendszer szerint leledzik, s nem tucatban, mint pl. az angol, vagy a német. A nemzeti lobogójuk színe ugyanolyan piros - fehér - zöld, mint a miénk. Kérem vizsgálják meg, s a többi zászlóval együtt ezt is a felső sorba kellene tenni pl. az iránival együtt. Üdvözlettel: Borotai György
"TextNivis: I am a hungarian, but we call ourselves magyar. Please tell me, what is the meaning of the word madyar.I saw it on more Iranian webpages, also with arabic letters. Is it an ethnical name? Has it connection with medes?
Thank you for your answer in advance."
"Thank you for your letter!
I would like to answer your question in two chapters:
Firstly: about the tradition of to call a nation or people in two or more different names.
Such as:
Japan (Nipon) Finland (Soumi) German (Deutsch) Holland (Dutch) Hungary (Magar) Kurd (Kurmanj), etc, etc,
Obviously some people (nations) of the world or countries has two names.
One of the names is unusual because it is the old (historical) name of the nation. Or it is the name which is the neighbours use to call the people in a different (this) name. For instance we call us Kurmanjs but our neighbours call us for Kurds.
Secondly: This is my opinion that Hungarians (Magars) speaking an UralÁltay Language but they are originaly from the historical Mesoptamia and they are Indo-European.
The name of Magar (or Madgar) is from the Magi (Medes) extraction.
One can maybe don't find many direct explanations or theories in this topic, but I believe that if you seek you can find a ground about this hypotes.
Dareiosz biszotuni feliratán esik szó később egy Fravartiš nevű médről, aki a "Huvakhštra nemzetségéből származó Khšatritá"-nak mondva magát, a birodalom más tartományaihoz hasonlóan lázadást szított (elsősorban 24., 52. §).
A médek királyai Caesareai Euszebiosz Krónikája szerint:
Arbakész (Varbak): 28 év
Maudakész: 20 év
Szoszarmusz: 30 év
Artikasz: 30 év
Déiokész: 44 év
Phraortész: 24 év
Küaxarész: 32 év
Asztüagész (Azhdahak): 38 év
Déiokésztól kezdve Hérodotosz és Ktésziasz is beszámolnak az itt szereplő méd uralkodókról. A korábbiakra nézve asszír forrás emlegeti a mada Kšatritát, Kar Kaši királyát a Kr. e. VIII. század harmadik negyedéből.
Lendering states the following:
“Farrokh … believes that the Median state was more centralized than the Achaemenid Empire (p.39); if this were true, we would find some kind of common state architecture all over the Median realms, but so far, archaeologists have not been able to establish which objects are indicative of Median presence. (Usually, all finds below the Achaemenid stratum are called Median, but this does not mean that they resemble each other.)”
Lendering’s views with respect to Median archaeology can be seriously challenged (as can his views on Median militaria and terminology). While he provides a very selective set of references to bolster his view, he ignores the main thrust of established research in the field:
Diakonov, I.M. (1985). Media. In I., Gershevitch (Ed.), Cambridge History of Iran: Vol.2 The Median and Achaemenean Periods, Great Britain, Cambridge University Press, pp. 36-148.
Diakonov, I.M. (1985b). Elam. In I., Gershevitch (Ed.), Cambridge History of Iran: Vol.2 The Median and Achaemenean Periods, Great Britain, Cambridge University Press, pp. 1-24.
Frye, R.N. (1984). The History of Ancient Iran. Munich, Germany: C.H. Becksche Verlagsbuchhanndlung. [Read first chapters on Media]
Hansman, J. (1985). Anshan in the Median and Achaemenean periods. In I., Gershevitch (Ed.), Cambridge History of Iran: Vol.2 The Median and Achaemenean Periods, Great Britain, Cambridge University Press, pp. 25-35.
Pyankov, I.V. (1965). Istoriya Persii Ktesiya I Sredneaziatskie Satrapii Achemenidov vo Konste V.B. do N.E. Vestnik Drevnej Istorii, 2, 35-50. [Excellent analysis of the Median government system in this paper]
Stronach, D. (1985a). Tepe Nush-i-Jan: The Median settlement. In I., Gershevitch (Ed.), Cambridge History of Iran: Vol.2 The Median and Achaemenean Periods, Great Britain, Cambridge University Press, pp. 832-827.
Lendering’s term “common state architecture” appears misplaced. The term is more applicable to the 20th century Stalinist era of standardized Communist architecture than antiquity. Farrokh made no reference to “common state architecture” in his book. However, it is also interesting that Lendering believes that no consistent architectural style existed in Media. This linear method of analysis indicates a lack of knowledge with respect to the vast work that has already been done (and being done as we speak) in Iran today, especially in Luristan, Ecbatana and Azerbaijan. Shahrokh Razmjou has written on this subject on Iranica Antiqua and commented on the misconceptions of some westerners with respect to Median architecture.
Lendering's statements reveal that he is (selectively?) unaware of the studies in this field of Iranian Studies. It would seem that the main source of Lendering's perspective is derived from the conferences on ancient Persia organized by Heleen Sancisi-Weerdenburg (the first volume of these proceedings was published in 1987, with the 13th volume appearing in 2003). The tone of the conference focused on the "elusive" nature of the evidence for the existence of a Median kingdom, let alone architecture. There is a review in Bryn Maer:
The Bryn Maer review however selectively quotes researchers such as Curtis in a way that portrays them as believing that no Median architecture exists. This is actually untrue as will be seen shortly below.
Any examination of their extensive works will reveal that this is not the case. In any event, the impact of the Sancisi-Weerdenburg publications has not been impressive, simply because the interesting revisionist views have yet to find widespread acceptance in the field of Iranian Studies: The 200 edition of The Encyclopedia Americana (Scholastic Library Publishing) printed 2 years after the Sancisi-Weerdenburg notes the following:
"Median architecture and pottery of the 7th and 6th centuries has been obtained in excavations at Godin Tepe (in Kurdistan) and Tepe Nush-i Jan ..." Encyclopedia Americana, 2005, p.609
It would be impractical to produce the entire text here, however it is clear that the Sancisi-Weerdenburg initiative, though very interesting, is not generally supported. &nb sp; It is almost certain that Lendering has not con sulted works such as those by Boucharlat and Razmjou. Had the consultation been made, Lendering may have been more restrained with respect to producing spectacular statements regarding Median architecture. Readers (and Lendering) are encouraged to consult:
Boucharlat, R. & Razmjou, S. (2005). In Search of the Lost Median Art. Iranica Antiqua, Volume 28, 271-314
Boucharlat and Razmjou's main points may be summarized as such below:
1) There are certain traits of Median form that may be traced to the Ziwiye treasures, Urartu and nomadic regions which the authors note cannot be disputed ("incontestable").
2) When one discusses the Median realm the role of other non-Mede Iranian peoples in the formation of Median architecture and arts must be considered, especially before the era of Persian domination.
3) Median arts can be distinguished in two parts: (a) "the pure and original Media art" and (b) the realms to the north and west of the Medes which "mixed with Mesopotamian and Urartian elements".
But Razmjou and Boucharlat are but two of a series of scholars on the subject. Lendering also fails to acknowledge the works of Iranian archaeologists and researchers. Note the text below:
The Book of Iran: The History of Iranian Art By: H. Ayyatollahi, A. Ayat Allahi, S. HaghshenC4s, (translated by Shermin Haghshenas) Published by: Alhoda UK, 2003
Ayyatollahi, Ayat Allahi and Haghshenas note that:
"Until 1346 there was little information regarding Median art. This information mainly consists of minor details concerning the red, grey and especially the ochre colored plain pottery of the era and a number of tombs carved into the rocky mountain. In the only drawing discovered in the palace of Sargon, the Median towns and cities are portrayed as complexes of multistory buildings. After the year 1346 traces of great Median architecture, bearing information regarding Achaemenid architecture were discovered in excavations performed in two high archaeological sites, Tepe Nush e Jan and Godin Tepe. At the top of Nush e Jan Hill, situated 37 meters above ground level, a selection of buildings in relatively good condition have been discovered." Ayyatollahi, Ayat Allahi & Haghshenas, 2003, p.70-71.
More citations may be produced such as Professor John Curtis:
"As there are also columned halls at Godin Tepe these may be a distinctive feature of Median architecture…(p.37)…" Curtis, J. (2000). Ancient Persia. Published by British Museum Press, p.37.
Or
Professors Francis D. K. Ching, Frank Ching, Mark Jarzombek, and Vikramaditya Prakash who noted in 2007 that:
"The general concept of a columnar hall dates to early Median architecture. An 8th century BCE palace-citadel in Gobin Tepe had one with 30 columns" Ching, F. D. K., Ching, F., Jarzombek, M., Prakash, V. (2007). A Global History of Architecture. Published by J. Wiley & Sons, p.114
Lendering engages in three processes with respect to Median architecture:
1) Dismissing publicat ions by Iranian scholars (including those translated to English) 2) Dismissing Western publications (like Iranica Antiqua, etc.) that contradict his hypothesis 3) Abandoning balanced academic discourse – one that requires entertaining the various sides of an issue (see 1 and 2).
There is however a more fundamental concern: Lendering's alleged knowledge of archaeological and geographic sites in Iran. This was raised earlier in the introductory notes and especially item 1 (The case of Gotarzes II) of this discussion. Recall in the discussion in item (1) (The case of Gotarzes II) where Lendering incorrectly states "The relief of Gotarzes II at Behistun does not stand today" – this is completely false. Simply put, Lendering's observations on Iranian archaeology (i.e. Median architecture) are unreliable, meaning that his20assertions and various postings on the subject need to be thoroughly re-checked by third-party sources.
Median architecture is characterised by both consistency and regional diversity. The Ziwiye style of the arts was not only consistent in western and north western Iran but also influenced the ancient Ukraine through those Scythians who returned to the steppes after the revival of Median political power. The art of Ziwiye however was itself the result of a symbiosis with the steppe arts as well. The Ziwiye style (there are convincing arguments that this originated in Luristan) was one of the primary contributing factors to the Persepolis style of the Achaemenids. For a brief synopsis of the symbiosis peculiar to the Persepolis style consult:
Boucharlat R. (1990). Ambassade a Persepolis. Notre Histoire: La Memoire Religieuse de L’humanite, 80, pp.44-47.
Median architecture and arts also bear a distinct Marlik tradition (itself influenced by Assyrian motifs; i.e. winged bulls, griffins, Tree of Life, etc.). The Marlik tradition was in fact consistent in western, northern and central Iran. This being said, regional variation would occur depending on geography and proximity to other cultural zones (e.g. Urartu/Armenia).
Architecture is rarely as monolithic in the sense of “state architecture”. Median architecture does also display synergy with other cultures outside of the Iranian plateau. Lendering for example is apparently unaware of the relationship between the ancient artistic and architectural styles of Ararat (ancient kingdom in Armenia) and Median Iran and how these helped to formulate a consistent architectural style prior to the Achaemenids:
Chahin, M. (1975). Ararat: The Ancient Kingdom of Armenia. History Today, June, pp.418-427.
Space does not permit a thorough discussion of Median architecture. For example, the present Kurdish area of Iraqi Kurdistan already had a powerful archaeological substratum of Hurrian (or Hurrianized) culture, prior to the Mede arrivals.
But far more interesting is Lendering’s lack of knowledge of the ancient basis of Mede architecture. Rib vaulting is attributed to the Medes, and the techniques for this were bought by a Median architect to the Assyrian building now known as Tell Jemmeh. These same techniques were used in Teppe Nush e Jan as well as other sites of Median origin. These were built in the Median era prior to the Achaemenids. For a full discussion of Near Eastern architecture with respect to vaults/arches (including Median and Assyrian architecture) consult:
Van Beek, G. V. (1987). Arches and vaults in the ancient Near East. Scientific American, July, pp.78-85.
Lendering’s statements with respect to Median architecture are simplistic if not misinformed in that he is either unwilling to acknowledge the vast literature on the subject or is unaware of these.
In the one case of the lion of Ecbatana however, we see Lendering and Farrokh having a simple difference of opinion. Lendering (like Farrokh) has a perspective on an issue that has yet to be decided. Lendering believes he is right, but these are again his theories and have not yet been proven (neither has Farrokh's view). There simply is no textual evidence to prove either as of yet. More studies are required and not all studies will necessarily agree in their conclusions. What Lendering requires is more balanced discourse rather than the need to resort to Ad Homonym attacks.
A baškardī nyelvet beszélők Irán déli részén
Volgai-bolgár harcosok
892-900 között lezajlott a honfoglalás. Györffy György szerint 500 ezer fő jött, Kristó Gyula szerint 200 ezer. A történészek többsége szerint a "türkök" nyolc nemének – Anonymus jellemző interpretációjában: a hetumoger szövetségnek – első kárpát-medencei szállásterülete a Dés–(Diós-)Jenő–Torda–Fajsz–Várad–Bihar körzete, vagyis Erdély egy része, a Szamos és a Körös vízgyűjtője.10 Ez a terület mind a keleti kapu (Verecke), mind a déli kapu (Vöröstorony) felől jól megközelíthető, és gyakorlatilag az első útba eső lakható vidék, amely egyébként ekkor legfeljebb gyéren lakott volt, ha nem éppen kihalt. „A régészeti leletek előfordulási helyének és sűrűségének térképezése alapján kiderül, hogy a bronzkor óta Erdély lakott területe fokozatosan összezsugorodik, s legkisebb kiterjedését éppen a magyar honfoglalás előtt éri el, tehát nagymérvű elnéptelenedéssel kell számolnunk.”11