"Kérlek azért titeket, atyámfiai az Isten irgalmára, hogy szánjátok oda testeteket élő, szent és Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen a ti okos istentiszteletek." (Róm 12,1)
Hát persze, hogy ez így van.
Nem látok ellentmondást. Okos ember a hagyományos, egyetemes ( katolikus ) szentmisén, a legtökéletesebb módon találkozik Jézussal ( Euchariszia ) amikor magához veszi. Jézus ettől függetlenül is köztünk lehet, ha ketten, hárman összejövünk a Nevében, utóbbi jelenlét más mint amikor magunkhoz vesszük.
Valószínűleg Luther és Kálvin is ugyanezt tehette, amíg meg nem változtattak az Istentisztelet módján.
>A szómatikus szubsztanciális jelenlét a reális jelenlétnek egyik egészen különleges fajtája,<
Az öt apostol, mindegyike akik részletesen írtak e témáról elfelejtették megemlíteni, hogy lesz egy ostyához kötött "titokzatos" jelenlét, mely a "keresztény élet forrása és csúcsa"?
Krisztust nem jelenik meg romlandó, élettelen ostyában sem ilyen tárgy tulajdonságai alatt, ezt tanították az apostolok.
Aki egy ilyen valamivel össze tudja téveszteni azt a Krisztust, aki feltámadt romolhatatlan testével az Atya Isten jobbján van
és egyedüli Közbenjáróként könyörög értünk, valamint helyet készít számunkra, majd visszajön e testével, ugyanúgy, amint látták elmenni és az olyan lesz, mint a villámlás, az hogyan ismerhetné?
"Ha valaki akkor ezt mondja nektek: Nézd, itt a Krisztus! - vagy: Nézd, ott van! Ne higgyétek! Mert hamis krisztusok és hamis próféták jelennek majd meg, jeleket és csodákat tesznek, hogy ha lehet, megtévesszék a választottakat"
Ez a tétel két dogmából következik. Egyik az, hogy Jézus teljes mivolta szerint van jelen az eukarisztiában; a másik dogma, hogy Jézust Istennek kijáró tisztelet, vagyis imádás illeti meg. Hosszú idő telt el addig, míg az Egyház ebből a két dogmából levonta a fenti következményt, és a dogmafejlődés odáig jutott, hogy tételünket az újítókkal szemben a trienti zsinat dogmatizálta. (DS 1656). Nincs adatunk arra, hogy a niceai zsinat előtt kifejezetten imádták volna az eukarisztikus Krisztust. Szent Ambrus, Szent Ágoston és Jeruzsálemi Szent Cirill nyilatkozataiból úgy látjuk, mintha csak a vétel pillanatában imádták volna. Az ortodox keletiek mindmáig megtartották ezt a szokást, nyugaton azonban szokásba jött, hogy a konszekrált ostyát nemcsak betegeknek, foglyoknak és remetéknek vitték, hanem -- eleinte ritkábban, később gyakrabban -- másokat is megáldoztattak szentmisén kívül. Az ilyen célra szolgáló Sanctissimum-ot díszes helyen őrizték, és imádás végett is fel-felkeresték. A középkor eleje óta van a szentmisében Úrfelmutatás, későbbi keletűek az eukarisztiás körmenetek, a szentségkitétel és az Úrnapja ünnepének megülése. Mindezek nyomán igen mély és bensőséges hitélet fakadt. Mert az eukarisztia őrzése és felkeresése -- ha nem is elsődleges célja a szentség megalapításának -- azt a fajta találkozást eszközölheti, amelyet a ,,hitetlen'' Tamás megrendült felkiáltása mutat: ,,Én Uram ,és Istenem!'' (Jn 20,28) Régebben az Egyházban mint Krisztus titokzatos Testében, továbbá Krisztus igéjében, valamint az eukarisztia ünneplésére egybegyűltekben megvalósuló kegyelmi jelenlétet szembeállították az eukarisztikus reális jelenléttel. Ma, amikor a reális szó a köztudatban a képzelttel és a szimbolikussal áll szemben, az előbbi esetekben is reális és személyes jelenlétről beszélünk (L 7; M 35- 39; Mysterii. fidei enciklika.). A szómatikus szubsztanciális jelenlét a reális jelenlétnek egyik egészen különleges fajtája. Az utóbbi nemcsak abban különbözik az előbbiektől, hogy szakramentális jellegű, azaz jelek közvetítésével jön létre és áll fönn, hanem abban is, hogy az előbbiek kegyelmi hatásait mintegy gyújtópontba gyűjti, és így képes létrehozni a személyes találkozásnak különleges formáját és egészen bensőséges, fokozott intenzitását mind az egyesekben, mind pedig az eukarisztiát ünneplő (misehallgató és áldozó) közösségben. Az eukarisztia szentségi hatásainak egyikével, másikával már találkoztunk, amikor az eukarisztikus lakoma igent-mondó jellegéről és bűntörlő hatásáról szóltunk; továbbá akkor, amikor az eukarisztikus áldozat dicsérő, hálaadó, kérő és engesztelő hatásairól beszéltünk. Ezeket és a többi szentségi hatást egybefoglalja, és jól illusztrálja az a kép, amelyet Jézustól kaptunk a kafarnaumi beszédben, és amelyet Egyházunk liturgiája és eukarisztikus irodalma áhítatos tisztelettel őrzött meg számunkra: égből szállott manna, Jézus híveinek és azok közösségének, mindennapi kenyere Az eukarisztia elsősorban a közösség mindennapi kenyere. A Bibliából látjuk, hogy az első keresztények alapélménye az eukarisztiáról ez volt: együtt étkezni Jézussal, akihez egyesek még életében, mások az első pünkösd után csatlakoztak, s akinek világvégi visszajövetelét várták; de hitték, hogy láthatatlanul az eukarisztia ünneplésekor is megjelenik közöttük. Ez a hit és a közös szertartás összekovácsolta és összetartotta a híveket. Szent Pál írja, hogy egy testet alkotnak, akik egy kenyérből táplálkoznak (1Kor 11, 17). Ezzel a testtel Krisztus azonosítja magát, saját testének tekinti, és belesugározza azt a természetfölötti erőt, amelyet kereszthalála és feltámadása révén érdemelt ki számára. És hogy ez hatékony legyen bennük, hogy ők benne, ô meg bennük megmaradjon, azért adja táplálékul szómatikus testét és vérét. Egyes hittudósok (pl. Ratzinger) szerint, amikor az Apostoli Hitvallás a szentek közösségét említi, nem személyekre, hanem szent ajándékokra utal, első sorban az eukarisztiára, és annak egységesítő erejére. Mert az eukarisztikus lakoma fogja össze, illetve tartja össze a keresztségben Krisztussal és egymással egyesült híveket; Krisztus valóságos teste tartja életben Krisztus titokzatos Testét, és önt erőt azokba, akik az értünk szenvedett és feltámadt Küriosz ünnepi lakomájára újra meg újra összegyűlnek. A kenyérnek sok búzamagból és a bornak sok szőlőszemből való készítésében már a patrisztika korában a szentáldozásban eredményezett egységnek jelképét látták Szent Ágoston az egység jelének (signumunitatis) és a szeretet kötelékének (vinculum caritatis) mondja az eukarisztiát (In Joh 26 13). A középkorban is így gondolkoztak. Szent Tamás azt írja, hogy az eukarisztia az Egyház egységének szentsége.
"Annál meglepőbb a határozottság, amellyel az ókori keresztény források vallják a valóságos jelenlétet." - Nem mind: pl. Tertulliánusz bosszantó módon "figurának" (képnek) nevezi az eukharisztiát, és Ágoston sem egyértelműen a tridenti dogma érelmében tanít. A valóságos jelenlét persze nem is azonos az átlényegüléssel.
"Az első komoly kísérlet az Egyház történetében, amely Jézus testének és vérének eucharisztikus jelenlétét jelképesen próbálta értelmezni, Berengarius Tours-i püspöké volt a 11. században" - De nem előzmények nélkül. Jóval ezelőtt folyt le Radbertus és Ratramnus között a valóságos jelenlétről szóló vita. Érdekes, erről az általad idézett vitaoldal mélyen hallgat.
"Csakhogy a kenyér és bor célja és jelentése a szentmisében éppen azért változik át, mert maga a kenyér és bor átváltozik." - Helyesebben úgy lehetne mondani: "Csak olyan értelemben változik meg a szent jegyek neve, hogy a céljuk és jelentésük megváltozik." Mert Jézus nem önmagában mondta: "Ez az én testem / vérem", hanem azután: "Vegyétek, egyétek." Ezt a hivatkoztad vitaoldal elsikkasztja, mikor egyre csak a szubsztanciális átváltozást erőlteti.
"Ezt az ontológiai változást a javasolt kifejezések elsikkasztják." - Éppen a r.k. felekezet volt az, amely a célt és a jelentőséget elsikkasztva egy maga képzelte ontológiai változás ábrándképében merült el.
"Ahogy a felhozott példában a gyűrű nem válik fiúvá, úgy a megváltozott reláció vagy jelentés nem teszi a kenyeret és bort Krisztus testévé és vérévé." - De senki nem is állította, hogy fiúvá válik, hanem hogy jegygyűrűvé válik.
"Ha a szentmisében csak a kenyér és bor jelentése változik, akkor a kenyér és bor valósága nem változik." - Nem is kell megszűnnie azok kenyérségének és borságának.
"A „relácionális ontológia” amolyan „nesze semmi, fogd meg jól”. Minden jelentés valaminek a jelentése, minden reláció valaminek a relációja." - Így van. A szent jegyek jelentése az, hogy vételük alkalmával az Úr testável és vérével tápláltatunk.
"Ha ez a valami az átváltozás után is csak kenyér és bor, akkor a katolikus hit nem igaz." - Bizony, és éppen erre alkalmas Pál mondása: "Tegye próbára ki-ki magát, és úgy egyék abból a kenyérből" stb.
"„szisztematikus reflexió” címen előadja a dogma ellenkezőjét." - A jelen r.k. belviszonyok közepette mást nem is tehet, ha ki akarja fejteni a skolasztikus álláspont elavultságát.
"Amikor a miséző pap megtörte az átváltoztatott ostyát, abból vér folyt az oltárkendőre, még a templom köveire is. Vér. Nem „jelentés”." - Ez a csoda egyszerű babona szülötte. A jelentés nem tud folyni, ezért ez számonkérni rajta szónokias és lovagiatlan húzás.
"Mi van, ha már nincs ott, mert kísérlet tárgyává teszik? Ez nem lehetséges Neki?" - Érdekes, a középkori oltáriszentség-csodák esetében állítólag mégis láthatóan bebizonyította a valóságos jelenlétet, mégpedig hitetlen vizsgálóknak!
"én nem hiszek a természettudományos kísérletben, mert szerintem Istennek minden lehetséges" - E kettő nem függ össze. Istennek csakugyan lehetséges minden, de a r.k. dogma egyértelműen fogalmaz (tán a negyedik pont kapcsán próbálhatsz kibújni alóla), amikor kimondja, hogy a r.k. tan szerint mit tesz az Isten az átlényegülésben.
"ha gúny, vagy kísérlet tárgyává akarják tenni, a legalapvetô tényeket is képes megváltoztatni" - Akkor már inkább így kellene mondani: "Ha a Bibliának ellentmondó állításokat tesznek Krisztus testéről, akkor ő képes arra, hogy ezeket egy kísérlet keretén belül megcsúfolja."
"Megint ott vagyunk a tudomány gôgjénél! Az ember, a mindentudó. Vicc!" - Dehogyis állítja, hogy mindentudó volna. Szerinted mi egyébért végezne kísérletet, ha nem azért, hogy megtudja a dolgot? Hogy te ezt sokadszor olvasván mégsem érted - az az igazi vicc.
"Majd tudományosan bizonyítja a természetfölötti nem létét. Fából vaskarika." - Az átlényegülés nem pusztán a természetfelettiről, hanem a természetesről is tesz állítást. A kenyér megmaradó vagy eltűnő kenyérsége nem természetfeletti téma. Erről bizony helyénvaló dolog kísérlettel meggyőződni.
Mi van, ha már nincs ott, mert kísérlet tárgyává teszik? Ez nem lehetséges Neki? Nem akarja, h. vizsgálják, higgyék, ne tudományoskodjanak. Mindegy, nem érted az én álláspontom.
Ennyit szántam a témára, fölösleges ragoznom tovább, két malomban örlünk, én nem hiszek a természettudományos kísérletben, mert szerintem Istennek minden lehetséges, ha gúny, vagy kísérlet tárgyává akarják tenni, a legalapvetô tényeket is képes megváltoztatni. Neki minden emberi aggyal felfoghatatlan, lehetetlen lehetséges.
"Szerinted a kísérletezô módszer helyes eljárás? Gondolj bele!" - Nem a kísérletező a hibás, hanem az, aki olyan állítást tesz, ami ellentmond a Bibliának.
"Eleve eldönti a kísérletezô, h. Krisztus nincs az ostyában és ehhez keres egy tudományos kísérletet, igazolandó." - Miből olvastad ki, hogy a kísérletező """"eleve eldöntötte"""" a dolgot?
"Eszébe se jut, h. mi van, ha téved. Ez a szomorú." - A kísérletet végző fél """"tévedése"""" legfeljebb abban állhat, hogy az Apcsel idézett helyét, netán az átváltozásról szóló r.k. tant rosszul értelmezi. De magának a kísérletnek sem egyik, sem másik kimenetete nem mutathatja ki az ő tévedését, legfeljebb igazolhtja a r.k. dogmát.
"Te is kijelented, h. már pedig nem igaz, mi van, ha tévedsz? / mint ahogy így is van/" - A kísérletező szembenézett mindkét lehetséges kimenetellel, csak te nem olvastad figyelmesen: "A szerénytelen római katolikus tantételeknek köszönhetően egyrészt a tét igen nagy, hiszen eszerint vagy a világ (talán) legnagyobb csodájával vagy a világ (talán) legnagyobb becsapásával állunk szemben."
Megint ott vagyunk a tudomány gôgjénél! Az ember, a mindentudó. Vicc! Pedig milyen korlátolt az ember, még azt se tudja, h. mi mindent nem tud! Majd tudományosan bizonyítja a természetfölötti nem létét. Fából vaskarika.
Szerinted a kísérletezô módszer helyes eljárás? Gondolj bele! Eleve eldönti a kísérletezô, h. Krisztus nincs az ostyában és ehhez keres egy tudományos kísérletet, igazolandó. Eszébe se jut, h. mi van, ha téved. Ez a szomorú. Te is kijelented, h. már pedig nem igaz, mi van, ha tévedsz? / mint ahogy így is van/
Mt 4,7 Monda néki Jézus: Viszont meg van írva: Ne kisértsd az Urat, a te Istenedet.
Na ja, majd hagyja magával a kísérletezéseket! Egy befôttesüvegben tárolva☺ Jó vicc!
Krisztus teste nem szórakozás, tesztelgetés, emberi okoskodás tárgya! Az fel sem merül, h. dafke nem akarja, h. a vele szórakozó bármit is bizonyíthasson?
Szégyen ez az egész felvetés is Istenkáromlás szerintem!
A teszt a Római Katolikus Egyház egyik központi állítását vizsgálja, miszerint felszentelt papjai emberi szóval (a protestáns hiten túlmenően)
szószerint fizikailag is állítólag Világmindenség Urává változtatják az egyszerű ostyát és bort.
A vizsgálat egyszerű, világos és bárki által egyszerűen elvégezhető, mindössze négy alapállításból (egy Bibliai és három római katolikus) következik:
A Biblia állítása:
1. Jézus Krisztus fizikai teste romolhatatlan (Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 13:34-37 versek)
A Római Katolikus Egyház állításai:
2. Az áldozati ostyák és bor valóságosan fizikailag is Jézus Krisztus testévé, vérévé változnak. (KEK1374,KEK1375,KEK1376,KEK1404,KEK1378)
3. Az átváltoztatást kizárólag felszentelt római katolikus papok végezhetik és ez minden „szentmiseáldozáskor” meg is történik (KEK1410,KEK1411,KEK1412,KEK1413)
4. Az átváltoztatás érvényes, míg láthatók az „adományok”. (KEK1377, KEK1379)
A szerénytelen római katolikus tantételeknek köszönhetően egyrészt a tét igen nagy,
hiszen eszerint vagy a világ (talán) legnagyobb csodájával vagy a világ (talán) legnagyobb becsapásával
állunk szemben. Ugyanezeknek a szerénytelen állításoknak köszönhetően viszont a vizsgálat igen egyszerűen ellenőrizhetővé is válik.
Ha feltételezzük, hogy a Biblia állítása igaz, akkor a recept ez: bármelyik „Istenné átváltoztatott” ostyát megőrizzük és megnézzük idővel megrothad/megromlik/megpenészedik-e?
Ugyanis ha ez bekövetkezik, akkor az állítólagos átváltoztatás egyszerűen nem történt meg és a tárgy nem lehet fizikailag is valóságosan Krisztus teste (akkor viszont imádata közönséges bálványimádás).
A teszt legegyszerűbben egy befőttesüvegbe tett miseostyával végezhető el, de elvégezhető (állítólagosan) átváltoztatott miseborral is, bár ennek kivitelezése kicsit nagyobb találékonyságot igényel a kísérletet végrehajtó személy(ek) részéről.
A mellékelt képeken egy normál körülmények között végzett ostya-kísérlet eredményeit látjuk, ahogy az állítólag Istenné átváltoztatott ostya lassanként megpenészedik majd teljesen szétrohadt, tehát a tárgy a Biblia alapján mégse lehet(ett) maga Isten.
A kísérlet továbbfejlesztései:
a)
Találékony kísérletezők elvégezhetnek olyan kísérletet is, hogy egy át nem változtatott és egy átváltoztatott ostyát helyez egymás mellé és megnézi valóban van-e különbség a kettő között romolhatatlanság terén, másként reagálnak-e a körülményekre?
b)
Ha pl. egy rozsdásodó és egy rozsdamentes acélt szeretnénk megkülönböztetni száraz körülmények között akár évszázadokig is kívülről azonos tulajdonságúnak hathat a két vizsgálandó tárgy, azonban a kísérlet gyorsítható ill. lassítható a körülmények változtatásával. Tudván, hogy a rozsdamentes acél nedves körülmények között vagy szabadban sem fog rozsdásodni, míg a normál öntöttvas ekkor hamarabb korrodálni kezd.
Ezt az analógiát használva az ostya-teszt hossza is változtatható.
Melléklet; a hivatkozások részletesen:
Apostolok Cselekedeteiről szóló könyv 13. fejezet 34-37.versek:
"És mi hirdetjük néktek az atyáknak tett ígéretet, hogy azt az Isten betöltötte nékünk, az ő fiaiknak feltámasztván Jézust: Mint a második zsoltárban is meg van írva: Én Fiam vagy te; ma nemzettelek én téged. Hogy pedig feltámasztotta őt halottaiból, úgy hogy nem is fog többé az enyészetbe visszatérni, azt így mondotta: Néktek adom a Dávid biztos szent javait Azért mondja másutt is: Nem engeded, hogy a te Szented [Krisztus] rothadást lásson. Mert Dávid, minekutána a saját idejében szolgált az Isten akaratának, elaludt, és helyhezteték az ő atyáihoz, és rothadást látott. De a kit Isten feltámasztott, az nem látott rothadást."
(Károli Gáspár fordítása)
„ Hogy pedig feltámasztotta a halálból, és hogy többé már nem tér vissza az enyészetbe, így mondta meg:'Nektek adom a Dávidnak ígért biztos kegyelmet' Éppen ezért mondja másutt is:.'Nem engeded, hogy Szented [Krisztus] romlást lásson' Dávid ugyanis, miután a maga idejében Isten akaratát szolgálta, elszenderült, atyái mellé tették, s meglátta a romlást. De az, akit Isten a halálból feltámasztott, nem látott romlást.”
(Káldi Neovulgáta fordítás)
„Azt pedig, hogy feltámasztja a halálból, úgyhogy nem tér többé vissza az enyészetbe, így mondta meg: Nektek váltom be a Dávidnak szóló szent ígéretet. Vagy ahogy egy más helyen mondja: Nem engeded, hogy rothadás érje Szentedet [Krisztust]. Dávid a saját nemzedékében szolgálta Isten akaratát, aztán meghalt, eltemették atyái mellé, és bizony romlást látott. Akit azonban feltámasztott Isten, az nem látott rothadást.”
(Szent István Társulat fordítása)
1324 Az Eucharisztia "az egész [római katolikus] keresztény élet forrása és csúcsa".
2031 az egész [római katolikus] keresztény élet ... az eucharisztikus áldozatban találja meg a maga forrását és csúcsát.
1374 Krisztus jelenlétének módja az eucharisztikus színek alatt egyedülálló. És e jelenlét emeli az Eucharisztiát az összes szentség fölé, úgyhogy az Eucharisztia "a lelki élet beteljesedése és az összes szentség célja". Az Eucharisztia legszentebb szentségében "a mi Urunk, Jézus Krisztus teste és vére, emberi lelkével és istenségével együtt, azaz az egész Krisztus igazán, valóságosan és szubsztanciálisan van jelen". "E jelenlétet nem kizárólagosan nevezzük valóságosnak -- mintha az egyéb jelenlétek nem valóságosak volnának --, hanem kiemelő módon, mert e jelenlét szubsztanciális, benne ugyanis az egész és teljes Krisztus, az Isten és ember van jelen."
1375 E szentségben Krisztus a kenyér és a bor Krisztus testévé és vérévé változása által válik jelenvalóvá. Az egyházatyák határozottan állították az Egyház hitét abban, hogy Krisztus szavának és a Szentlélek tevékenységének hatékonysága van ezen átváltozás végrehajtására. Aranyszájú Szent János így nyilatkozik:
"Nem ember az, aki megteszi, hogy az adományok Krisztus testévé és vérévé váljanak, hanem maga Krisztus, akit értünk megfeszítettek. A szavakat kimondó pap Krisztust jeleníti meg: de az erő és a kegyelem Istené. Ez az én testem -- mondja. Ez a szó változtatja át az áldozati adományokat."
1376 A Trienti Zsinat összefoglalja a katolikus hitet, amikor kijelenti: "Mivel pedig Krisztus, a mi Megváltónk azt mondta, hogy amit Ő a kenyér színe alatt fölajánlott, valóban az Ő teste, azért Isten Egyházában mindig élt a meggyőződés, és ez a szent zsinat újra kinyilvánítja: a kenyér és a bor konszekrációja által olyan átváltoztatás történik, ami a kenyér egész lényegét Krisztus, a mi Urunk testének lényegévé és a bor egész lényegét az ő vérének lényegévé változtatja át. Ezt a változást a szent, katolikus Egyház helyesen és sajátos értelemben transsubstantiatio-nak, `átlényegülésnek' nevezte."
1377 Krisztus eucharisztikus jelenléte az átváltoztatás pillanatában kezdődik, és addig tart, ameddig az eucharisztikus színek megmaradnak. Az egész Krisztus van jelen a színek mindegyikében, és az egész Krisztus van jelen azok minden egyes részében oly módon, hogy a kenyér megtörése Krisztust nem osztja meg.
1410 Krisztus, az Újszövetség örök Főpapja, a pap szolgálata által maga ajánlja föl az eucharisztikus áldozatot.
1411 Egyedül az érvényesen fölszentelt papok vezethetik az Eucharisztiát, s konszekrálhatják a kenyeret és a bort, hogy az Úr testévé és vérévé váljanak.
1412 A szentség lényeges jelei a búzakenyér és a szőlőbor, melyekre a pap lehívja a Szentlélek áldását és kimondja azokat a konszekráló szavakat, melyeket Jézus az utolsó vacsorán mondott: "Ez az én testem, mely értetek adatik. (...) Ez az én vérem kelyhe (...)".
1413 A konszekráció által történik a kenyér és a bor átlényegülése Krisztus testévé és vérévé. A konszekrált kenyér és a bor színei alatt maga az élő és dicsőséges Krisztus van jelen igazán, valóságosan és lényegileg, az Ő teste és vére, Lelkével és istenségével együtt.
1404 Az Egyház tudja, hogy Eucharisztiájában az Úr már most eljön és benne közöttünk van.
1378 Az Eucharisztia tisztelete. A szentmise liturgiája során Krisztusnak a kenyér és a bor színe alatti valóságos jelenlétébe vetett hitünket többek között azzal is kifejezzük, hogy az Úr imádásának jeleként térdet hajtunk vagy mélyen meghajlunk. "Az Eucharisztia szentsége iránti imádást a katolikus Egyház nemcsak a szentmisében, hanem azon kívül is végezte és végzi azáltal, hogy a konszekrált ostyákat a lehető leggondosabban őrzi, a hívők imádása tárgyaként kihelyezi és a népsokaság örömére körmenetekben hordozza."
1379 A tabernákulum korábban arra szolgált, hogy az Eucharisztiát méltó körülmények között őrizzék annak érdekében, hogy a betegeknek és a távollevőknek a szentmisén kívül elvihessék. Ahogyan az Egyház elmélyült Krisztus valóságos eucharisztikus jelenlétének hitében, úgy ébredt tudatára az eucharisztikus színek alatt jelenlévő Krisztus csöndes imádása értelmének. Ezért a tabernákulumnak a templomban különösen méltó helyen kell állnia; és olyannak kell lennie, hogy az Krisztus valóságos jelenlétének igazságát az Oltáriszentségben kiemelje és nyilvánvalóvá tegye."
899. kán. 1. §. Az eucharisztikus ünneplés magának Krisztusnak és az Egyháznak a cselekménye, melyben az Úr Krisztus a pap szolgálata által, A kenyér és a bor színe alatt lényegileg jelenlévő önmagát felajánlja Az Atyaistennek, és magát lelki eledelül adja a felajánlásban részt vevő hívőknek. 2. §. Az eucharisztikus gyülekezetben Isten népe egy közösségbe nyer meghívást, a Krisztust megjelenítő püspök vagy az ennek fennhatósága alatt álló pap elnökletével, és az összes jelenlévő hívők, akár klerikusok, akár világiak, a rendek és a liturgikus feladatok különbözősége szerint, a maguk módján vesznek részt és működnek együtt benne. 3. §. Az eucharisztikus ünneplést úgy kell megrendezni, hogy belőle az összes résztvevők igen bőven kapják azokat a gyümölcsöket, melyeknek elnyeréséért az Úr Krisztus az eucharisztikus áldozatot alapította.
Az eucharisztikus kongresszus a hit ünnepe Krisztus, az emberiségért hozott legmagasabb rendű áldozat körül; ez az ünnep lehet nemzeti vagy világméretű. Ebben az esetben Statio Orbis az eucharisztikus kongresszus neve – állapította meg a Szentatya.
Krisztus Testének szeretetközössége révén az egyház egyre inkább önmagává válik: az egység misztériumává az egész emberi nem számára. A bomlasztás vírusaival szemben, amely a mindennapi gyakorlat szerint a bűn miatt az emberiségben gyökeredzik, Krisztus Teste egységet teremtő erőként jelentkezik. Az Eucharisztia, amely szüntelenül alakítja az egyházat, megteremti az emberek közötti egységet is – fogalmazott Benedek pápa.
A 2010-es plenáris ülésre 50 évvel a müncheni eucharisztikus kongresszus után került sor, melyen részt vett a fiatal Joseph Ratzinger teológus is. A dublini kongresszus is jubileumi jellegű lesz – emelte ki XVI. Benedek – hiszen 2012-ben ünnepeljük a II. Vatikáni Zsinat megnyitásának 50. évfordulóját.
Az eucharisztikus kongresszusoknak sajátos módon hozzá kell járulniuk az új evangelizációhoz, az igehirdetés és a szentségek, az ima, a liturgia révén – fejtette ki a pápa, utalva arra, hogy az Oltáriszentséghez szorosan kapcsolódik a misszió, a minden keresztényt érintő küldetés. Az eucharisztikus kongresszusok hozzájárulnak az egyház eucharisztikus életének szüntelen megújulásához – hansúlyozta XVI. Benedek a plenáris ülés résztvevőihez intézett beszédében.
Az Eucharisztia a szolidaritás forrása 2011. 09. 06. 11:23 -
Vasárnap kezdődött a XXV. Eucharisztikus kongresszus Anconában. A találkozó utolsó napján, szeptember 11-én XVI. Benedek pápa is részt vesz.
Napjaink társadalmában, amelyet az önzés, a féktelen spekuláció, a feszültség és a szembenállás, az erőszak jellemez, az Eucharisztia a mások felé való nyitottságra hív és arra, hogy tudjunk szeretni, tudjunk megbocsátani” – mondta Giovanni Battista Re bíboros a vasárnapi nyitó szentmisén. Majd így folytatta: „Az Eucharisztia szolidaritásra és a szegényekért, a szenvedőkért, a kicsinyekért, a kirekesztettekért való elkötelezettségre ösztönöz… Fény, amely által felismerhetjük Jézus arcát a testvérek arcában. Ha felismerjük Krisztust a szent ostyában, akkor meg tudjuk látni Őt testvéreinkben is, és megnyílik a szívünk a szegénységgel való találkozás előtt.” Az Eucharisztia tehát a közjó érdekét is szolgálja, a keresztényeket a társadalomért való munkálkodásra ösztönzi. Krisztusban kell megtalálnunk az erőt az élet és a társadalom megváltoztatásához. Az Eucharisztia „a keresztény élet motorja: bátorít, hogy állítsuk helyre a társadalom keresztény szövetét és az evangéliumi jó életre neveljünk; kiindulópont az olyannyira várt új evangelizációhoz…”
A hétfői, Jesiben mondott szentmisén a csodálatos kenyérszaporítás története kapcsán Re bíboros kiemelte: ez azért volt lehetséges, mert akadt valaki, aki rendelkezésre bocsátotta azt a keveset, amije volt. A csoda azért jöhetett létre, mert létrejött a megosztás és a szolidaritás. A mai gazdasági válság megoldásához is a szolidarás lelkülete szükséges. Ugyanakkor hatalmas lelki éhség is él az emberekben, az emberi szívben létezik egy űr, amelyet csakis Isten tud betölteni. Szükség van a mennyei kenyérre, ami maga Krisztus, aki önmagát adja nekünk.
Giuseppe Bertello bíboros, a Vatikáni Kormányzóság új elnöke a kongresszus első munkanapját megnyitó szentmisén azt emelte ki a csodálatos kenyérszaporítás kapcsán, hogy Jézus irgalommal tekint a tömegre, nem úgy, mint mi, akik leginkább magunkra, a saját problémáinkra koncentrálunk és nem vesszük észre a körülöttünk szenvedőket. A napjainkban uralkodó individualizmus szemben áll Jézus érzéseivel. Hangsúlyozta: az Eucharisztiából érzékenység fakad. Az Eucharisztia kenyerét el kell vinnünk mindennapjainkba.
A Vatikáni Rádiónak Giuseppe Orlandoni, Senigallia püspöke beszélt az összejövetelről, amelynek címe: Uram, kihez menjünk? Fontos azonban az alcím is: Az Eucharisztia a hétköznapi életért: vagyis a szentségnek a mindennapokkal, a családdal, a munkahelyi, a városi élettel való kapcsolatáról is szó esik. Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy ne válasszuk külön a hitet az élettől, az egyház életét a társadalom életétől.
Az első nap előadói a fiatalokról beszéltek, akik önállónak hiszik magukat, kapcsolataik időlegesek, nélkülözik a kötődést és bármiféle tervezést. Szóba kerültek a virtuális valóságban kialakuló kapcsolatok, és ezzel szemben a család fontossága, megtartó ereje. A családban tanulhatja meg az ember a másik másságának elfogadását, szeretetét, és a megbocsátást. Szó esett a plébániai hitoktatásról is: nem szabad, hogy a szentségek azonnali felvételének célja mozgassa, hanem az érett keresztény személyiség kialakítása, aki aztán képes lesz az Eucharisztia által áthatott létezésre és a keresztény tanúságtételre.
A litánia szövege nagyon tetszik, bárcsak a Bibliában valóban mindenhol Jézus Krisztust ismernénk fel!
Ám, amit láttunk, az nem evangelizáció! Milyen jó lett volna, ha a kapucinus szerzetesek bíztak volna a Jézus Krisztusról szóló örömüzenet erejében, és nem a beszervezett előtérdelők többségi befolyásolásában reménykedtek volna! Vajon miért nem mertek csak úgy, szervezetlenül, egyedül az Úr Jézus Krisztusra támaszkodva kiállni a térre, és tanúságot tenni az élő és jelenlévő Jézus Krisztusról, miközben néhány perces közös imádkozásra hívták volna az arra járókat? Ahogyan az utcazenészek is teszik, a szükséges engedélyek birtokában kiállnak, ugyanígy a szerzetesek is megpróbálhatták volna ugyanezt. Akkor lett volna ez evangelizáció, ha arról beszéltek volna, hogy számukra kicsoda Jézus Krisztus, mit tett személyesen őértük Jézus Krisztus! A szerzetesek előadtak egy (amúgy ügyesen megszerkesztett) műsorszámot, miközben a beszervezett emberek köréjük térdeltek, majd néhány arra járó katolikusban is működésbe lépett a feltételes reflex, hogy ők is letérdeljenek, ha monstranciát látnak, aztán mikor vége lett a produkciónak, a szerzetes összecsomagolta a holmit, majd mindenki ment tovább a maga útján, és nem változott semmi. Azaz mégis, diadalmasan konstatálták, hogy lám-lám, nem csak az előre beszervezett térdeplők térdepeltek le, a tanulságot pedig ki-ki vonja le magának, mindez persze alaposan irányítottan tálalva...
Remekül lehet használni a járókelők játékos manipulálásában a mindannyiunkban észrevétlenül és sokszor tudat alatt betanult, és könnyedén működésbe hozható magatartásformákat. Volt egy érdekes kísérlet erre egy bevásárlóközpont (vagy irodaház) liftjében. Beépített emberek egy csoportja lesben állt, majd mikor érkezett valaki a lifthez, ők is odasereglettek mindenféle irányból, gondosan palástolva, hogy ismernék egymást. Annyian voltak, hogy a mit sem sejtő kísérleti alannyal együtt tele is lett a lift. Mikor elindult a lift, a beépített emberek megnézték, az igazi utas arccal merre fordult, majd mindannyian együtt a másik irányba fordultak. Az utasnak ez hamarosan feltűnt, kezdte furán érezni magát, majd ő is a többséghez igazodva megfordult, hogy mindannyian egy irányba nézzenek. Később, mikor utólag megkérdezték, miért követte a többséget, vagy nem tudta megmondani, vagy nem is tűnt fel neki, hogy automatikusan ő is arra fordult, amerre a többiek néztek. Érdekes és tanulságos kísérlet volt, hogy mennyire hajlamosak vagyunk gondolkodás nélkül követni a többséget. Ha emberek a sétálóutcán térdeplők egy csoportjába botlanak, akkor nem fogja mindenki kikerülni őket, lesznek a bámészkodókon kívül olyanok, akik a többségi befolyásolás hatására átmenetileg átveszik a többség viselkedésmintáját, függetlenül attól, hogy valójában tudatosítanák magukban, miért is teszik, ami tesznek (és persze lesznek, akik nagyon is tudják, mit és miért csinálnak, és örömmel teszik, amit tesznek).
Másik példát mondok a feltételes reflexből adódó akaratlagos mozgásra. (Akaratlagos viselkedés az, amikor valami külső hatásra megindul egy rögzült viselkedésforma, vagyis nem mi indítjuk a cselekvést, hanem az magától indul el külső hatásra, miközben természetesen ez az önindítottnak érzékelt viselkedésminta gátolható és befolyásolható, de végigfuthat a program észrevétlenül is, hogy csak utólag tudatosul bennem, hogy valami olyasmit csináltam, amit éppen akkor nem akartam, de mert olyan hatás ért, amire ez a válasz szokott jönni, így most is lefutott ez a program az indításom és beavatkozásom nélkül.) Egyik nagy egyházi ünnepen (Pünkösdkor, vagy Húsvétkor) láttam az alábbi esetet. Ilyenkor olyanok is eljönnek istentiszteletre, akik amúgy nem járnak, vagy más felekezethez járnak. Istentiszteletre várva a templom előtt beszélgettem egy régen látott ismerőssel, akinek a felesége katolikus. A nagy ünnepre tekintettel több istentisztelet is volt egymás után, és az előző éppen most ért véget, amit harangszó jelzett, egyúttal hívogatva a következő alkalomra. Megszólalt a harang, mire a katolikus anyuka, miközben úgy beszélt tovább, hogy még hangsúlyt sem váltott, motorikusan keresztet vetett. A harangszó kiváltotta belőle a keresztvetés beidegződött mozgásformáját. Semmi elcsendesedés, vagy pátosz, vagy bármi, ami arra utalt volna, hogy tudatosan eszébe idézte volna Jézus Krisztust, csak a rögzült mozdulat zajlott le úgy mellesleg. Pedig milyen jó, mikor eszünkbe jut Jézus Krisztus, akit szeretünk, és aki úgy szeretett minket, hogy meghalt a bűneink miatt helyettünk, hogy mi már ne kelljen elhordozzuk bűneink igazságos ítéletét. Olyan jó Jézus Krisztusra emlékezni, és olyan mindegy, hogy ezt a harangszó váltja-e ki belőlünk, vagy a monstrancia látványa, vagy bármi más! De ha a harangszó, vagy az egyházi szertartás bármelyik eleme csak egy gyerekkorban belénk nevelt mozgásformát csalogat elő, aminek nincs számunkra semmi belső tartalma, csak a megszokás külsősége maradt...
Visszatérve a videóra, a litánia szövege nagyszerű, köszönet, hogy belinkelted!
Ezzel az erővel minden mást is el lehetne sütni, mondván: nem főszabály, elfér a többi eset mellett. Például ha olyan csoda történne, melyben a kenyér először szubsztanciálisan testté változna, aztán akcidentálisan kővé. Erre szentírási alapul kínálkzik az apostoli szó: Ama kőszikla pedig Krisztus vala." Ekkor aztán senki nem harapna bele a kősziklának kinéző Jézus-testbe. Mégis mi másnak kellene ezt tartani, mint a krisztusi rendelést megcsúfoló babonás álcsodának?
Az eukharisztia elsődleges szerepét annyiban rontja le az oltáriszentség-csoda, hogy az állítólagos átlényegülésnek a kapernaita értelmezését állítja szem elé, és abból, amit az Úr enni és inni rendelt, egy bámulni való rettenetes titkot farag.
Párhuzamod főszereplői, a Jézus-ereklyék (tegyük fel a vita kedvéért, hogy nem közönséges hamisítványok) nem cáfolnák meg a keresztáldozatot, sem az evangélium hirdetését, mert nem magáról az evangélium tartalmáról vagy a keresztáldozatról állítanák, hogy annak célja az ereklyék létrehozása, hanem azt, hogy Jézus életébe belefért az is, hogy pl. lábát sziklába nyomja Rómában. (Természetesen csak a vita kedvéért feltételezve e legenda igazságát.) Ezzel szemben az oltáriszentség-csoda magából az eukharisztiából csinál olyan színjátékot, ami kizárja az isteni parancs teljesítését, ráparancsolván az emberekre: Ezt konkrétan ne egyétek, hanem hordozzátok körbe és imádjátok. Hogy ez mi módon fér össze az alapítás szavaival és eszméjével, ám te lássad. Én ragaszkodom ahhoz az apostoli szóhoz, hogy mikor e kenyeret esszük és e bort isszuk, akkor hirdetjük Jézus halálát, míg eljövend. Ki az, aki ennél méltóbb és meggyőzőbb kifejezést akar koholni? Tán bölcsebbnek képzeli magát az Úrnál?
Armstrongot nem olvastam el, bár számos részletkérdésben beletekintettem a tőle elvárt kicsinyes kötekedésekbe. De az általam rábizonyított felületessége (melyet Konstantin adománya kapcsán levélben kimutattam neked, és erre azóta sem feleltél) nem véletlen, mert jellemzően ő az a r.k. hitvédő, aki valódi válaszok helyett sokszor beéri egy-egy hangzatos álválasszal.
"Jézus nem valamiféle dogma bizonyítására rendelte e szakramentumot, hanem evés, ivás és szellemi épülés végett." - De az Oltáriszentség-csoda nem főszabály, hanem egy igen kivételes dolog. És az, hogy nem zárjuk ki, hogy ez megtörténhett, attól még nem változik meg a az Eucharisztia általános szerepe-rendeltetése. Ez csak annyit mond, hogy amikor az Oltáriszentségbe vetett hit ellanyhul, akkor előfordulhat, hogy Isten valamilyen látványos csodával tesz tanúságot. De ez egy rendkívüli dolog, és mint ilyen nem rontja le az Eucharisztia elsődleges szerepét.
Ez körülbelül olyan mint ha azt mondanánk, hogy a Jézustól származú, Jézussal kapcsolatan születtt fennmaradt (esetleg hiteles) ereklyék léte megcáfolja Jézus szerepének keresztény értelmezését, miszerint Jézus azért testesült meg, hogy kihirdesse az evangéliumot majd a keresztáldozatot végrehajtsa, nem pedig azért, hogy különféle ereklyéket haggyon hátra. Megint ez a buta vagy-vagy!
Apropó: azóta végigolvastad már Armstrong majd' négyszáz oldalas könyvét Kálvinról?
Tkp. azzal akarod védelmezni az oltáriszentség-csodát, amit én hibáztatok benne. Mert Jézus nem valamiféle dogma bizonyítására rendelte e szakramentumot, hanem evés, ivás és szellemi épülés végett. Ezt hiúsítja meg a kenyérnek és bornak fizikai hússá és vérré változása, és ezen az áron hangsúlyozza az átlényegülés r.k. dogmáját. Ebből persze nyilvánvaló az, ilyen forrásból származik ez a csoda, amely az Isten rendelésével szegül szembe, úgyannyira, hogy azt emberek között lehetetlenné is teszi. És persze magával rántja a dogmát is, amit bizonyítani akar - hacsak el nem határolják tőle.
