Szia Szadvar. Nem, nekem nincsenek érzelmi hullámzásaim, mármint a szempontból, hogy nem szoktam magamba süllyedni. Az antidepresszánsok eltűntették a depressziómat. Viszont az mindig is, gyerekkoromban is jellemző volt rám, hogy indokolatlanul rám jött például a nevethetnék, vagy a sírhatnék. Ha sírtam, odajött anyám, és megkérdezte, hogy miért sírok, de nem tudtam válaszolni rá. Én nem vagyok tisztában az érzésekkel. Néha úgy gondolom, hogy tudom, hogy mit érzek, de ha jobban elgondolkodom rajata, kiderül: ostobaság.
Te hogy vagy a kapcsolatteremtéssel és a beszéddel? Én általában összevissza beszélek , ha kapcsoltatot akarok teremteni. De néha sikerül.
Miért kérdezed hogy hány éves vagyok?
Egy valamit nem értek: ráklikkeltem a nick-nevedre, és láttam, hogy sok hozzászólásod volt, de egyik se a Szadvar-nicknéven....
Ha ezt megmagyarázod, leírom én is, hogy mennyi idős vagyok, és tehetsz fel kérdéseket is, amit akarsz. De először ezt tisztázzuk le.
Ugyanis volt már olyan ember akivel leveleztem, és autistának mondta magát, majd én jöttem rá, hogy többszörös személyiségzavara van. (jó pár évig tanultam pszichiátriát a főiskolán, és a gimiben is 2 évig pszichológiát.)
Egyáltalán nem zavartál meg, sőt!!! Örülök, hogy van végre valaki, aki tudja, mi ez!!!
Igaz, én megyeszékhelyen lakom, de nem igazán volt eddig lehetőségem megismerkedni autistákkal. Talán az én hibám is. Mivel nem vagyok biztos a saját aspergerségemben, így nem is merek nyitni, mert félek, kinevetnek.
Ha nem sértelek meg, leírnád hány éves vagy? Én 27 múltam és úgy éltem eddig, hogy tudtam, nem vagyok átlagos, de nem gondoltam arra, hogy ami nekem természetes, az másnak nem.
Nekem az állandó mehetnéken túl a zene volt min-most ez is visszaesett, de majdcsak visszatérek a régi kerékvágásba...
Az én szüleim sem tökéletesek -elváltak 1997-ben, én az alkesz apámmal maradtam, anya meg elment tesómmal. Szönyű gyermekkorom volt -holott az anyagiak adottak lettek volna... de ez nem rajtam múlt.
Ja, és én is imádok olvasni. Sajnos, elég gyakran olyannyira letaglózom magam egy könyvvel, hogy bezárkózom teljesen a saját világomba. És senkinek nem beszélhetek erről, mert úgysem lenne értelme. Ők meg csak ezt veszik észre, hogy napokig nem vagyok hajlandó és képes semmire.
Szerinted ez normális dolog? (itt most erre a hullámzásra gondolok) Neked is vannak ilyen időszakaid?
Szia Szadvar. Bár elsős koromban a főiskolán csak valamivel négy fölött teljesítettem, a 2. évben már kitűnő voltam....csak annyira piszkáltak az évfolyamtársaim, hogy nem bírtam tovább, és önként és dalolva tovább álltam. Nem bántam meg. (Végülis még folytathatom, fiatal vagyok még.)
Érdekes, hogy állandóan mentél valahová régebben....ismerek olyan autistákat, felnőtteket, akiknek szintén ez volt a mániájuk....
Én ennek pont az ellentetje vagyok. Nekem a saját szobám a világom, és a saját világom a saját fantázia-gondolataimba menekít el....na ebből biztosan sejted, otthon ülő típus vagyok....mindig ez volt velem....csak a könyvek, a lexikonok, az internet, és már meg is van a világom....
Sohasem vágyódtam arra, hogy menjek csak úgy....de hát, ilyen vagyok.
A kérdésedre a válasz: hogy hogyan viselték el a szüleim hogy ilyen vagyok? Amikor gyerek voltam, a szemembe mondták, hogy ne forogjak tovább, mert beleszédülnek és visznek a fogyatékosok gyermekotthonába....szóval sehogy....azt hiszem, valami gáz lehetett a nagyszüleimmel is....
Ott ültem 4 éves kiskölyökként a vonatok előtt, és mégcsak fel sem kaptak....Egy idegen férfi mentette meg az életemet, ordítva, hogy: "Gyerek a sínen! Gyerek a sínen!"- s azonnal felkapott, míg nagyszüleim csak ezt mondták: "Már megint makrancoskodik". Most neki köszönhetem hogy itt ülhetek a gép előtt.
Egyedül anyám volt az, és persze most már a nagyszüleim is, akik kezdtek megérteni akkor, amikor 21 évesen mondta nekik a pszchiáterem hogy a gyerek autista. (Igen, csak 21 évesen. Bár 18 évesen már diagnosztizált egy főiskolai tanár, valójában ő cipelt a gyerekpszchiátriára, és eleinte még a gyógyszereimet is kiváltotta. Mert nem tudtam hogy kell azt csinálni.Anyám nem is tudta, hogy pszchiáterek és pszichológusok vesznek körül meg dilibogyó, csak amikor már vészes volt a helyzet, akkor mondtam a pszihológusnak, hívja fel anyámat....na onnan már sínen ment a dolog.)
Anyám eleinte-és még néha most sem- nem tudja kimondani az autista szót. Amikor rokonok, családtagok, szomszédok kérdeznek, hogy na mi van velem, anyám csak annyit mond, hogy ő más. Meg ilyenek. Egyszerűen nem tudja kimondani az autista szót. Sokszor felróttam családtagjaimnak, hogy ez nem lehet igaz, hogy én totál autista vagyok, és ráadásul középsúlyos-ezt mondták az autizmus kutatócsoportnál,
és mégesem vittek el orvoshoz. Azt hiszem, az okait már leírtam nekde. Súlyos családi okai voltak amiért nem kerülhettem orvos közelébe. Annyira súlyos, hogy a szakembereken kívül senkinek sem mondhattuk el....
De anyám és nagyszüleim már máshogy viszonyulnak hozzám talán egy kicsit. Talán megértenek. Talán nem. Azt sose értik hogy miért ordítottam le az egész életemet kicsi korom óta. Talán én sem tudtam.
De megírtam a könyvem, csakhogy tudja ország-világ, olyan autista is van, mint én. És tudom, hogy ez nem a reklám helye, de én az autizmusomat nem reklámozom, csak neked írom le.
Bocs, ha nem voltam elég egyértelmű! Nálam is ez volt a helyzet a tanulással. Az én tanulmányi eredményem volt az etalon, amivel példálóztak a tanárok, deazért tényleg a leető legtöbbet voltam "futkosón". Kiéerdemeltem a leglógósabb diák címet is -amit a diáknapon adtak volna át, de én akkor sem voltam ott...
Az én hobbim az utazás volt eddig, mst áttértem a teljes visszavonulás élvezetébe. A dokim szerint ez nem jó, de majd job lesz és újra mehetnékem fog támadni. Remélem, mert tényleg tökéletes minden a terepen. Magamra vagyok utalva -ugyanis mindig egyedül megyek(mentem)- és ott állok meg, azt nézek meg, ott eszek és azt iszok, amit én akarok az erdő csendjében.
De ott is mindig vigyáztam arra, hogy olyan útvonalat tervezzek, ami nem jár emberekkel. Sok kihalt terepen jártam, és megérte, mert ott egalább tényleg nyugodt voltam.
Elvégezted a fősulit? Én most íratkoztam tegnap -csak levelezőre, mert örülök, ha el tudom végezni ebben a bezárkózottságomban. Hála Istennek, úgy látom, tolerálják a dolgaimat, legalábbis eddig. Egy nap után még igen...
A szüleid téged támogatnak legalább? Nem feltétlenül anyagiakra gondolok, hanem inkább hogy lelkiekben melletted állnak e?
Nahát nálam ég és föld volt a különbség a viselkedésem és a tanulmányi eredményeim között. Ugyanis kitűnő tanuló voltam a gimiben minden éveben....
A viselkedésemet ez által azt hiszem mindenki jól tolerálta. Pedig sok csínytettet csináltam. Pl. szó nélkül kimentem az órákról az esernyőmmel, és letettem a folyosón fejjel lefelé, és pörgettem-pörgettem. Azt hiszed szólt rám valaki? Soha senki. Máskor meg azt csináltam, hogy tanórán az esernyőmet kinyitottam, és forgattam a fejem felett, megállás nélkül. Azt hiszed szólt rám valaki? Soha senki. Általános iskolában pedig azt csináltam, hogy kinéztem állandóan a tanórákon az ablakon, és kommentáltam az eseményeket: márminthogy mi történik az utcán. Röhögött mindenki. De azt hiszed, felrótták ezt nekem? Soha. Sőt! Én voltam a mintadiák, aki mások tanulmányi eredményét 2-ről felvitte 5-re.
Csakhogy a sok furcsaságomat a főiskolán már nem tudták tűrni....
Ugyanis Alkalmazott Pszichológia Tanszékre jártam....
Na és ott már mindenki meg volt győződve róla, hogy valami nem stimmel....de nagyon nem stimmel....
Te hogy boldogultál a sulikban?
Van kedvenc hobbid? Nekem a hobbim a netezés. Ez mindent kizár .... eléggé drasztikusan....
Éljen a póló és a szabadidő-alsó!!! És abból sem mindegy ám, hogy hol és mennyire ér hozzám, mert ha túl szoros vagy túl laza, háááát egyik sem jó.
Én nem emlkszem a gyermekkoromra nagyon, csak arra, hogy mindenki ki volt akadva a viselkedésemen és a tanulmányi eredményemen is -ami a viselkedésemmel ellentétben szuper volt.
Kivéve a tesit. Igaz, van rajtam túlsúly, de egyszerűen nem tudok összekoordinálni bizonyos mozgásokat. Ez baj -azt hiszem, bár engem nem lep meg.
Az alvással nekem is vannak problémáim, de mivel mindig így volt, ez sem olyan fura -bár a főnök hülyének néz, amiért 4-re járok dolgozni (hajnalban), mikor kezdhetnék 8-kor is.
Nekem a problémamegoldás is probléma. Kb 25 éves koromig elmenekültem, ha gondom volt. Így nem mentem be a suliba, hanem elindultam, gyalogoltam, megszállottan. Aztán másfél éve ez abbamaradt -akkor hatalmasodott el rajtam állítólag a depresszió. Megfelelő dokit csak októberben találtam, aztán május óta szedek antidepit. Már nincs kényszerem a gyaloglásra, bár jót tenne egészségemnek, az biztos.
Szia Szadvar.Tudod, hogy én is milyen kényes vagyok az anyagokra? Gyerekkoromban 8 éven keresztül hordtam ugyanazt a ruhadarabot, anyám nem győzte mosni. 23 éves koromban pedig azt mondtam magamnak, hogy nem nézhetek úgy ki, mint egy csöves, úgyhogy levetettem a gallérjánál és az ujjainál is kiszakadt ingemet és pulcsimat, és mondtam anyámnak önként, hogy szeretnék szép lenni, és szép ruhában járni. Azóta ez sikerül is, nagyjából, már csak kb. egy évig járok egy ruhában....
De én pl. nem tudom elviselni a pizsamát sem, ezért teljesen utcai ruhában aludtam mindig is....
És nekem az is nehezemre esik, hogy hogy ha pl. véletlenül hozzáérek furcsa , ismeretlen anyagokhoz, olyan érzésem van, mintha felsértené a bőröm, és vinnyogni kezdek....persze ezt már megtanultam kontrollálni, és üzletekben ugye csak elrántam a kezem pl....
Az autoegresszióról....(önagresszió)....Gyerekkoromban nem volt fájdalomérzetem és ezért nekimentem fejjel a szekrénynek vagy éppen a furulyámmal addig ütöttem a fejem, mígnem bekékült....
Ezek megszűntek nálam kamaszkoromra....Azonban kamaszkoromban már rájöttem, hogy a fájdalmat, a nyomást stb....érezni kell, ezért felvágtam az ereimet....
ja és ugyanúgy vagyok ezzel valószínűleg, mint te....Amióta szedek (18 éves korom óta) antidepresszánsokat, és antipszcihotikumokat, azóta nincs olyan vágyam, (általában), hogy üssem magam....helyette inkább ingerlem az embereket, mondom nekik, hogy masszírozzanak meg jó erősen....nálam ez csodákat tud tenni....
Más! Nekem vannak evés-és alvászavaraim is. Például, tavaly egy éven át csak a tejfölt tudtam megenni, és a vajas kenyeret....Gyermekkoromtól kezdev nem tudom megennei a piros és a naranancssárga színű ételeket....
Az alvászavaromat inkább a szakemberek tekintik nálam zavarnak....Én egyszerűen csak nem szeretek aludni....
Nálam -veled ellentétben- nem volt prögés. De ilyen dolgok azért voltak nálam is, hogy nem voltam hajlandó felvenni egy ruhát, de azt hiszem ez máshol gyökerezett. Nekem tényleg elviselhetetlen néhány anyag tapintása. Nem vagyok képes elviselni a selyemszerű dogokat pl. Így aztán előfordult már, hogy hőn áhított ágyneműhuzatomtól meg kellett szabadulnom rögtön az első éjszakán. Nagyon jó. De nem érdekel.
Az érintés néha nekem is hiányzik -de mint írtam, nagyon kevés ember van, akitől elviselném, így inkább megpróbálom ilyenkor elfolytani a vágyam. Ez úgy néz ki, hogy inkább magamat vagyok kénytelen bántani, fizikai sérülésektől sem riadva vissza. De mindegy. Ezen egyébként a május óta szedett antidepresszáns úgy érzem, segített, mert azóta egyre ritkábban érzek a saját testem ellen irűnyuló késztetést.
Éppen ezért nem tudom, mi ez az egész. Az összes többi tünet teljesen jellemző az Aspregerre, de ez megakaszt, mert hogyan is segíthetne egy depresszió elleni gyógyszer egy ilyen betegségen?
Az pedig tuti, hogy rendes emer vagy! Csak egy kicsit különbözöl az átlagtól -és ez szerintem egyáltalán nem baj!!! Írj, délután jövök!
Szia Szadvar.Engem is nagyon bántanak a fények, a hangok, a színek....és általában az egész világ....néha már ottartok, hogy egy nagyáruházban szánt szándékkal nekimegyek az embereknek, és utána becsukom a szemem, csakhogy megszűnjön a szenzoros túlingerelteségem, ahogy könyvemben leírtam. Engem sok helyen diagnosztizáltak, és mindenhol autizmus diagnózist kaptam. Az első az volt, amokis a pszchológusom a főiskoláról 18 évesen diagnosztizált....,Alkalmazott Pszcihológia Tanszéken, mert odajártam....de ugye kiutáltak....Ez a pszichológusnő elvitt gyermekpszichiátriára, 18 éves voltam még mindig, és a diagnózis szintén autizmus. Azután 22 évesen kerültem az Autizmus Kutatócsoporthoz...., diagnózis ugyanaz....
Általános iskolába sem vettek fel, mindenhonnan elutasítottak: na talán akkor kezdődött, de ez már olyan régen volt, hogy akkor még az Esőembert sem forgatták, mert azt csak 1988-ban forgatták, én meg jóval előtte is autista voltam de senki se ismerte ezt a szót. 4 éves korom körül pedig az volt a szórakozásom, hogy leültem a vonatok elé a sínre. És nagyon szerettem forgni. Hú még mindig nagyon szeretek.De én rendes ember vagyok, szeretek segíteni másokon. Ide fordulj bizalommal, mert ez diagnosztizáló intézmény: Bp., Autizmus Kutatócsoport, VIII.kerület, Delej u. 21. 1089, tel:06-1-334-1123
De!Én-veled ellentétben-, néha iszonyúan kívánom, hogy megérintsenek. Máskor azonban ha hozzám érnek úgy visítok, hogy mindenki elrohan a közelemből. Valószínűleg ez abból adódik, hogy egyszer alul vagyok ingerelve- és várom, hogy taszítsanak, nyomjanak, érintsenek, máskor meg túlingerelve vagyok - s talán ezért ordítok.
Te szerettél , vagy szeretsz forogni?
UI:Egy kicsit vicces volt, amikor azt írtad hogy a kisgyerek nem veszi fel a ruhát, és hogy na te nem vagy olyan, hát én olyan voltam, de ez már humorosnak tűnik, remélem írsz.
Engem nem diagnosztizáltak, csupán a tünetek alapján gondolom magamról. Igen sok egészségüggyel és gyermekvédelemmel kapcsolatos könyvet olvastam, az egyik volt közülük a Különös gyerekek című, mely erről a szindrómáról szól. Szinte mindenben magamra ismertem, de kicsit kelha ezzel állítanék be a dokimhoz, hogy most tényleg aspergeres vagyok vagy sem?
Nekem amúgy hangok, anyagok és fények szoktak zavaróan hatni -az emberek közelségéről nem is beszélve. Nagyon kevés ember van, akinek a fizikai közelségét el tudom viselni. Te hogy vagy ezekkel? Hol diagnosztizáltattad magad? Mik a feltételei annak, hogy valakit megvizsgáljanak?
Én kb fél éve járok pszichológushoz, aki nagyon jó fej, lehet hogy megkérdezem tőle, mi a véleménye erről. Vagy ne tegyem?
A családod hogyan viszonyul a furcsaságokhoz? Az én anyum nagyon ki tud akadni pl. a boltban. Ha nem a megszokott sorrendet követjük a sorok között, nagyon ki tudok akadni -ezen persze ő akad ki...
No, eleget dumáltam, várom válaszodat, addigis minden jót!
Sziasztok.Egy topicot kerestem , ami autizmusról szól. Szia Szadvar. És mindenki. Titeket hol diagnosztizáltak? Én is autista vagyok, mégozzá HFA-autista. High Functions with Autism. Magyarországon még az Autizmus Kutatócsoport sem tesz különbséget az Aspergerség és a HFA között. Nekem azt mondta az egyik pszichológus, hogy lényegi különbség nincs aspergerség és magas szinten funkcionáló autizmus között. Szia Szadvar. Nekem is szuper jó a számkombinációs készségem, akárhány számot vissza tudok mondani fejből, és több száz telefonszámot és születési dátumot jegyzek meg.
Szerintem az Aspergernek köszönhetek nagyon sok mindent. Olyan szám és betűkombinációkat tudok megjegyezni, ami nem normális. Egyszer egy pszichológiai vizsgálaton kérdőn nézett rám a lógusnő, mert azt mondta, nincs a tesztlapon következő szint, mert az 5-6. szinten kibukik a legtöbb. Én felvittem a 9.-ig.
Szóval biztos vagyok benne, hogy ezzel a betegséggel is csak meg kell tanulni bánni, mert hozhat is a konyhára -lásd az előző hozzászólásban felsorolt neveket is.
persze, ha igaz, hogy Newton, Einstein és Michelangelo is aspergeres volt, akkor én is mingyá az leszek, mert olyan cool.. :)
http://www.origo.matav.hu/tudomany/elet/20040113acsodalatos.html na az ilyen cikkektől hányok, amikor nyomorult emberek bogarait sztárolják, amikor menő lesz a drog meg a fejlövés meg a depi meg a mánia meg a többi Kult elfajlás, és az ember már asse tudja, hogy a nagy választékból melyik szipiszupi bajt húzza magára
mert hiszen einstein is.. kár, hogy ő zseni volt, és _csinált valamit, én meg nem, de hát elég egy degenerált dns-részlet, és már fürödhetek is a dicsfénye sarkában. Ha esetleg közben mégis szerzek egy nóbel díjat, akkor meg majd jön valami lúzer barom, és ír róla egy tanulmányt, hogy mindezt azért értem el, mert degenerált vagyok.
akkor egészítsd ki a listát, mert amig erről eddig itt és másutt olvastam, kevés...
nem vitatom, hogy ezek meg más létező tünetcsoportok, én is magamra húzhatnám a fél DSM4-et :), de helyes betegségnek "kezelni"? szindrómadobozba csomagolni masnival, és feltenni a polcra/szőnyeg alá. Egy felcimkézés semmit nem old meg, sem a betegnek, sem a beteg társadalomnak, ami nem képes szembenézni önmagával. Ahogy olvastam, a gyógyszerezést azért nem favorizálod annyira, talán érted, mire gondoltam. Lehet, hogy épp rossz fórumba írtam be..
Az a helyzet, hogy kitartani a saját elképzeléseink mellett, megvalósítani a terveinket, átvészelni a kudarcainkat, a tragédiákat feldolgozni, bízni, _adni_ szeretetet, odafigyelni másra, magunkra, kimondani az igazat, szemtől szembe, vállalni a véleményt, nem megfelelni, nem függni és tartani mástól és elvárni dolgokat stb -- ezek kib*ttul fárasztó, félelmetes és nehéz dolgok!!!! Nagyon sokaknak nem megy ez-az vagy semelyik, és olyankor olyan jól jön egy ilyen cimke meg egy tabletta, ami kellemesen ellazít, és mindent "megold". Ha körülnézek a környezetemben csak, csupa meghasonult, megtört, játszmákban utazó, egymást kihasználó, labilis, eltorzult embert látok, akik feladják, behódolnak, manipulálnak, csalnak, taktikáznak a kapcsolatokban, kintről várják a belső tartást, autó, pénz, stb - és akkor ehhez képest fogalmazunk meg betegségeket? Vicc.
Bocsi, de ez ennél kicsit összetettebb, csupán a hely miatt nem írtam le orvosi részletességgel mindent erről. Azt gondoltam, más is küzd ilyen dolgokkal. Hidd el, ez nem ilyen bebeszélt hülyeség, mert igen komoly dolgok vannak még ezen túl is.
Azért is írtam ilyen keveset, mert aki tudja, miről van szól, ismeri ezt. Én nem azokról a hisztis kisemberekről írtam itt, akik nem veszik fel a rohát mert nincs kedvük oviba menni. Ez teljesen más -és hangsúlyozom, nem csak ilyen tünetei vannak.
"Közömbös az iránt, amiért a többség lelkesedik, hidegen hagyják a korosztályát jellemző hobbik, ugyanakkor elsöprő lelkesedéssel merül el a saját fura kedvtelésében. Sehogyan sem érti, miért kell udvariasnak lenni olyasvalakivel is, akit nem kedvel, miért nem mondhatunk ki mindent úgy, ahogy érezzük"
Ezt tudtommal őszinteségnek hívják (meg egyéniségnek). Tény, hogy a mai világban ez egy nagyon kóros elhajlás. Az emberek 99%-a hazug, gyáva és megalkuvó. Ők az "egészségesek", akik aztán a saját pondróságuk termelte "hivatalos" és törzskönyvezett "valódi" betegségekben (rákban, cigizésben, stresszben, dagadtzabálásban, szívrohamban, asztmában meg kitudja miben) halnak meg, szóval mindabban a civilizációs finomságban, amibe pszichoszomatikusan belerokkan az, aki hazug és gyáva.
Hát, az isten mentse meg a "beteg" embereket az "egészségesek" orvosaitól!
Ez a szindróma szerintem egy divatos blöff. A gyógyszergyárak és orvosok meg bulvárkönyvet író dilettánsok jól megszedik magukat, a tévében lehet dokumentumfilmen sóhajtozni, szánakozni embertársainkon és magunkon(!), szóval remek játék. Az ügyesebbek írhatnak bestsellert "hogyan lettem asp" "hogyan éljünk együtt az asp" "hogyan gyógyultam meg" és "gyermekem jaj asp" témákban. És persze a legtutibb, hogy a dugába dőlt életű, vágyaikat és álmaikat már fiatalon feladó LÚZER szülők a workaholikságuk termelte pénzen orvoshoz vigyék a gyereküket, ha esetleg még 3-4 éves korára nem csináltak belőle zombiet, és gondolkodik szegény. Nevelni, szeretni nem tudják, de ha támogatja a TB, akkor rulez.
Persze lehet, hogy van ilyen biológiai, genetikus eltérés .. de ahogy a depressziósok mindössze 1%-a csupán a biológiai alapú, úgy itt is a többség majd Kiskegyed cikkek hatására fog diagnózishoz jutni. Ha nem gyerekekről volna szó, azt mondanám, hogy megérdemlik.
Mire gondoltál, mikor azt írtad, ritkán viselkednek így? Hogyan? Ha gondolod, írj a senki.hazi@citromail.hu-ra, bár nem tudom, tudok e még újat mondani Neked!
A hangsúly azonban tényleg ott van, ahol Te is írtad: "muszály e ezt egyáltalán gondnak nevezni"? Engem -hála Istennek- nagyon sokan nagyon szeretnek, de az anyámék nem nagyon tartoznak ebbe a körbe. Mindenki más képes volt elfogadni a dolgaimat, így lehet ezzel együttélni.
Tudom, hogy nem rám várnál ebben a topikban, mivel nem ismerem a témát; de míg elő nem bukkan valaki, legalább addig is fenntartjuk a témát. (Mindenesetre ha zavarnék mint laikus, azért szólj.)
Az eddig leírtakból úgy tűnik, hogy ez is egy idegrendszeri probléma (jó, mi más lenne - kérdezhetnék mások), legalábbis az érzékenység pl. textíliákra szerintem erre vezethető vissza. A könyv foglalkozik a biológiai háttérrel is? Persze ettől még nem akarom a témát a tudományos mezsgyék berkeibe beterelni, mivel ez az idegrendszeri gond kialakulhat - szerintem - lelki háttér miatt is.
Az mondjuk kérdés, hogy muszáj-e ezt egyáltalán gondnak nevezni, hiszen kellő figyelmességgel (pl. nem piszkálom a gyereket azért, mert nem hajlandó egy adott textíliát felvenni, mert nem érdeklik bizonyos dolgok) a nehézségek elkerülhetők, s mint autizmus-jellegű esetnek, biztos megvan a maga előnye, amiből tőkét lehet kovácsolni. Erről kiderül valami?
Ui. Beleolvastam a hozzászólásaidba. Érdekes ember vagy, olyan körülmények között, ahogy Te élsz, az emberek ritkán viselkednek így. A leírt problémák ellenére is úgy érzem, nem kis lelki tartás van benned, s ez nekem nagyon szimpatikus volt. Szubjektív magánvélemény ez csak - leírtam volna e-mailben, de nem nyilvános a címed.
Röviden csak annyit írnék, amit a könyv hátlapján is " Olyan különös ez a gyerek! Közömbös az iránt, amiért a többség lelkesedik, hidegen hagyják a korosztályát jellemző hobbik, ugyanakkor elsöprő lelkesedéssel merül el a saját fura kedvtelésében. Sehogyan sem érti, miért kell udvariasnak lenni olyasvalakivel is, akit nem kedvel, miért nem mondhatunk ki mindent úgy, ahogy érezzük."
Tehát, ha a könyv lényegét összefoglalom, olyan emberekről szól, akik "jól képezhető autista" címet is viselhetnék magukon. Szinte az autistákra jellemző összes ismérv jellemzi őket, de sokkal enyhébb megnyilvánulási formákban.
Zavarhatják -egyéntől függően- zajok, szagok, de érintések, anyagok is. Nem "képesek" játszani -abban az értelemben, ahogy egy "egpészséges" gyermektől azt látnánk. Nem szeretik az érintéseket -nem tudnak bizonyos textileket elviselni magukon, így a gyermek reakcióját hisztizésnek gondolják, holott a ruha anyagának tapintása, érzete nem viselhető el számára.
NAgyon röviden csak ennyi, mert tényleg ahány ember, annyi féle, tehát az Aspergeresek sem egyformák.
Igazándiból nem tudom, mi van velem, de sosem voltam valami átlagos emberke. A múltkor elolvastam a Különös gyermekek című könyvet, amiben teljesen magamra ismertem. De nem tudom, mennyire létező ez a dolog és mennyiben befolyásokják a neveltetésből adódó tényezők? Van még valaki, aki ezzel a problémával küzd?
