... és a gyerekeiket is előszeretettel fuvarozzák motorral. Tiszta 70-es, 80-as évek. Azzal a különbséggel, hogy nálunk annak idején azért nemigen mertek hármasával felülni a nyeregbe, ami Kubában általános, sőt még esetleg tortát is tartani a kezükben, vagy mobilozni vezetés közben.
Egyebek mellett ilyen sütiket árulnak éjjel a Malecónon. A védgáttal határolt híres parti sétányt 1901-ben kezdték építeni a Prado tenger felőli végétől kiindulva, és az évtizedek alatt fokozatosan haladtak vele nyugat felé. Miközben fotózgattam, a képen takarásban levő jóval csinosabb hölgy megkínált ebből a kókuszos sütiből. Egyébként bármilyen ágrólszakadtak is sokszor, a kubaiak önzetlenül adnak az ételeikből, főleg gyümölcsből-zöldségből, és nem akarnak elfogadni érte fizetséget. Máskor meg a boltba is utánunk jönnek, hogy adjunk nekik vagy a gyerekeiknek ennivalóra valót, és alig lehet levakarni őket.
Női cipőt formázó háromkerekű jármű a havannai Malecónon (malecón több településen is létezik, nem feltétlenül a tengerparton, így például Pinar del Ríóban a malecón természetesen nem a tengerparton van, Havannában és Baracoában viszont igen, a név jelentése kb. 'sétány')
Egészenpontosan Iri's Café az étterem neve, belül kétszemélyes műbőr kanapékra lehet telepedni asztalokhoz, és egész tisztességes áron adják a kaját a tenger gyümölcseitől kezdve a jobb fajta pizzáig.
Mivel kubai tartózkodásom alatt folyamatosan próbáltak lebeszélni az Astro-járatok használatáról, nagyon kevés tapasztalatom van a jegyvásárlásról. Bár a lelkem mélyén sejtettem, hogy a gyakorlatban ez is máshogy működik, mint ahogy a sokszor amúgy is elavult útikönyvekben olvasható, egy sanyarú csalódás vitt rá, hogy kipróbáljam ezt az utazási módot. Egész pontosan az történt, hogy Baracoában a casa előtt leparkolt a régi cadillac, amit még több mint egy héttel azelőtt ajánlott valaki, aki az utcán megszólított minket (közben jártunk Playa Maguanán). A sofőr közölte, hogy 120 dollár lenne Santiagóig az út. A ház gazdájával együtt győzködött, hogy ez a normál ár, és hogy Viazul-busz már nem jár innen. Magyarán, azt akarták elhitetni velünk, hogy ez az egyetlen módja a Santiagóba való eljutásnak az autóbérlésen kívül (amit egyébként megérdeklődtünk Baracoában a város déli részén lévő irodában, de ugyanitt, tehát Baracoában kellett volna visszaadni az autót). Útitársnőm már nyűgös volt, szállt volna be az autóba, engem viszont felháborított a sofőr pénzéhsége, úgyhogy elküldtem még melegebb éghajlatra. Csomagjainkat a szálláson hagyva elindultunk megebédelni a José Martí nevű főutcán levő Iris café étterembe. Itt korábban már jártunk, és most sem kellett csalódnunk, jóllakottan távoztunk. Észak felé tartva rögtön az első vagy második keresztutcán, bal kéz felől megláttam egy buszt. Néhányan már ácsorogtak mellette, kiderült, hogy egyikük a sofőr. Megkérdeztük a menetdíjat, fejenként 600 pesót mondott. Nagy kő esett le a szívemről, és rögtön vertem is a mellemet ekkora önigazolás birtokában, csinos útitársnőmnek fejet kellett hajtania bölcs előrelátásomat megtapasztalva.
Mivel a busz kb. 20-30 percen belül indult, pont elég időnk jutott arra, hogy 1-200 pesóért leintsünk egy bicitaxit ("sofőrjeik" mindig ott lebzselnek a központban), és kényelmesen elguruljunk vele a csomagjainkért. Valószínűleg gyalog is megjártuk volna a rövid utat, hiszen Baracoa központjában nincsenek nagy távolságok, de jókora pakkokról lévén szó, így kényelmesebb volt.
Noha a buszsofőr és segédje számára az első pillanattól kezdve nyilvánvaló volt külföldi turista mivoltom - nyakamban a tükörreflexes kamerával, tökéletlen spanyol nyelvtudással -, egyetlen egyszer nem adták legapróbb tanújelét sem annak, hogy bármi kifogásuk lenne az utazásban való részvételem ellen. Ez egyébként a teljes kubai tartózkodásomra érvényes, akár városi buszt, akár colectivót vettem igénybe. Az utazás sokkal vidámabb hangulatban telt, mint a sokszor karót nyelt nyugat-európaiakat szállító Viazulon, a kényelmi fokozat (a jármű típusa, klíma stb.) viszont teljesen ugyanolyan volt. A járat a hegyekben többször megállt, a különféle portékákat, ételt-italt kínáló helyiek és az utasok nagy örömére, illetve bizonyos, közvetlenül az utat övező sziklákból fakadó hegyi forrásoknál. Később Guantánamóban és egyéb, kisebb településeken is voltak megállói. A meredek emelkedőket - az ósdi, gyakran 12 személyt szállító távolsági colectivókhoz hasonlóan - nehezen viselte. Kérdésedre válaszolva a lényeg, hogy a José Martí utcán északnak, a Casa del Chocolate felé haladva az első vagy második keresztutcán balra találtuk meg a buszt, tehát a Céspedes vagy a Ciro Frías utcán (már nem emlékszem pontosan) bal kéz felől parkolt a busz, amivel mentünk. Sem megállóra utaló jelzésre, sem "buszállomás" feliratra nem emlékszem, egyszerűen csak ott állt az utcán, az utasok meg gyülekeztek mellette a járdán. Santiagót illetően nincs tapasztalatom, hogy onnan Baracoába pontosan honnan indulnak az Astro-járatok, de a helyiek egészen bizonyosan készséggel segítenek. Csak ne hagyjátok magatokat lebeszélni arra való hivatkozással, hogy az Astrót nem külföldieknek találták ki.
Nekünk jó tapasztalatunk volt a követséggel vízum-ügyben. A telefont hamar felvették munkaidőben és nagyon segítőkészek voltak.
Mi még a covid előtt szándékoztunk utazni és ki is váltottuk a vízumot akkor - amit nem pecsételnek bele az útlevélbe, hanem egy külön kártya, de nem tudtuk felhasználni, mert akkor zárták le a határokat.
Most januárban utazunk végül, és azt a tájékoztatást kaptam a követségen, hogy a 2020-ban kiváltott vízumkártya érvényes, ha az útlevél száma maradt ugyanaz, ami a kártyára lett írva, mivel dátum nincs a kártyán.
Egy másik finom édesség, amit ezeken a ködbe vesző hegyi megállókon árulnak, a turrón de coco. Receptjét, elkészítési módját bárki megtalálhatja megtalálhatja a YouTube-on -- persze ez még nem garancia rá, hogy ugyanolyan ízletes turrónt fog tudni produkálni, mint a Baracoa környékiek.
Visszaúton az Astro-busz fedélzetére is felszemtelenkedtek az árusok (a kubai közönség persze velem együtt örült nekik), néha úgy kellett őket ordítva letessékelni, mivel már helyi mércével mérve is késésben voltunk. Ez volt az az útszakasz egyébként, amelyet -- mint már említettem -- a taxis által ajánlott 120 dollár helyett végül fejenként 600 pesóért tettünk meg, és -- akárcsak egész utazásom során -- senki nem firtatta, külföldi vagyok-e, vagy sem, igénybevehetem-e az adott járatot, vagy sem, sőt már felszállás előtt nyilvánvalóvá váltak a sofőr és segédje számára ezek a dolgok.
Rengeteg friss gyümölcsöt is árulnak ezeken a hegyi megállókon, gyönyörű, hatalmas guanabanákat pakoltak ki például november második felében, akkor, amikor az ország más vidékein már szeptember végén sem lehetett ehhez hozzájutni. Az autóhoz hozzák továbbá kakaóból készült áruikat, fából készült tégelyekben kakaóvajat, illetve kávé- és kakaóport meg egyszerű alufóliába csomagolt csokoládészeletkéket. Az utóbbi néhány dologról először azt hittem, hogy a gyárból lopták őket, és Baracoa környéki kuriózumok (a kakaógyár a város északi határán épült, a Playa Maguana felé vezető út mellett), de aztán láttam, hogy Santiagóban és Havannában is árulják ezeket, és felvilágosítottak, hogy a kakaópor meg a csokiszelet nem képvisel valami nagy minőséget. Egyetlen kivételt talán azok a jókora kakaógolyók képeznek, amiket sehol másutt nem láttam.
A kókuszreszeléket mézzel és különféle főzött gyümölcsökkel, guayabával, papayával, ananásszal és naranccsal keverik össze, és töltik a pálmalevelekbe, majd ugyanazon levelekkel lezárják és lekötözik.
A Santiagóból Baracoába vezető, lélegzetelállítóan izgalmas utazás egyik fénypontja, amikor a colectivo, illetve a távolsági busz a nehéz szerpentineken, a hegyek között megáll, és az utasokat a helyi árusok megrohamozzák különféle portékáikkal. Ezek közül az egyik legjellegzetesebb a pálmalevélből formált tölcsérbe töltött, cucurucho nevű édesség, amit néha Havannában is be lehet szerezni, de az igazi hazája a sziget legkeletibb csücske, Baracoa környéke. A Cucurucho alapja a kókuszreszelék -- az itteniek valóságos ínyesmesterei a kókusztej és a kókuszdióbél felhasználásával készült ételeknek-italoknak. Valójában már Guantánamóhoz közeledve kezdenek megszaporodni a kis út menti büfék, ahol olyan finom kókuszitalokat lehet inni, mint sehol másutt.
12 éve még felsétáltam a követségre, mert olcsóbb volt. Kicsit úgy néztek ránk, mint valami űrlényekre, és pár kérdést követően kiállították a vízumot.
Idén, 2023-ban nem akartam ezzel vacakolni, ezért elmentem az első helyre, amit a Google feldobott, vagyis az 5. ker., Kálmán Imre u. 14-be, a Vízumcentrum nevű irodába, és ugyancsak pár perc alatt megkaptam a turistakártyát. Gyakorlatilag ez a vízum. Egyébként azt mondta az ügyintéző hölgy, hogy a nagykövetséget lehetetlen elérni. Hogy igaz-e vagy sem, annak nem jártam utána. Nyilvánvalóan tisztán a pénzről szól az egész, emlékeim szerint valami 17-18 ezer Ft-ért adták ezt a kis papírdarabot, amire odakint Kubában legfeljebb két alkalommal pillantottak rá.
Tehát még egyszer: egyszerű turistának vízum nincs, csak turistakártya, ami lényegében ugyanaz. Ezzel már 90 napot lehet egyhuzamban kinn tartózkodni. A turizmus fellendítésére tolták ki az időtartamot, annak idején egy hónap után el kellett mennünk Miramarba vízumot hosszabbítani.
Január végén utazunk Kubába és vízummal kapcsolatos kérdésem lenne. Nem USA érintésével megyünk, tehát ha jól értelmezem nekünk nem fog kelleni turisatakártya, csak vízum.
Követségre lehet bármikor menni? A követség weboldala háát finoman szólva nem túl informatív és felhasználóbarát.
Ha valaki leírná nekem, hogyan intézte a vízumot azt megköszönném. Ne keljen esetleg vidékről hiába felutaznunk.
Camagüeyben utaztam többször lovas taxival, emlékeim szerint 20 pesót fizettem egy-egy hosszabb útért, de olyan is volt, hogy a hajtó nem fogadott el pénzt az útért. Induláskor ha a kocsi végében ülünk, érdemes kapaszkodni.
Hasonló -- helyi viszonylatban ultramodernnek számító -- paladar a Doña Alicia a Padre Varela és a Simón Bolívar sugárutak találkozásánál. Érintőképernyős rendelés minden asztalnál, vicceskedő pincér (majdnem eltalálta, hogy egy másik hölggyel már jártam itt, csak az egy előző napi, hasonló kaliberű étterem volt), a fő attrakció pedig a kis felszolgáló robot, amely távirányításra viszi ki az ételt, elsősorban a szülinapozó kubai gyerekeknek kitalálva. A Padre Varela felőli oldalon egy külön utcai bejáratú, igen gazdag kínálattal rendelkező cukrászdája van. De azt hiszem, ez már Vedado határa.
Ja, és kóla meg egyéb üdítő van, mint a legtöbb kubai étteremben. Csak találgatni tudom, hogy ez az übergáz legenda nem bizonyos, csillagászati árakkal operáló, megzuhantabb óvárosi éttermekbe terelt bárgyú turistahadak útibeszámolói alapján kapott- e szárnyra...
Ahogy jeleztem, az esetleges rettegést tompítják az olyan éttermek, paladarok, amelyek a totálisan lepusztult környezetben megbújva kis ékszerdobozokként lepik meg az odatévedőket. Ilyen például a Neptuno utcán az a hely, ahol volt szerencsénk összefutni egy rövid eszmecserére. Később egy hölggyel véletlenül belefutottunk, kellően megéhezve, és láttam, hogy más külföldiek is felfedezték. Nem véletlenül, mert 3200 peso körüli összegért irgalmatlanul sokat adtak, finom és bőséges adagokat szolgáltak fel (a képeken csak ezek egy része, italok nélkül). Mindegyik főfogáshoz külön köret járt, külön tányéron. Erre mondják azt, hogy korrekt, nem lehúzós hely.
"a vedadoi szállások jellemzője a tág, ablakos szoba, max 1. emeleten, kellemes kiülhető terasszal.
Centro Havanában a szállások 2., 3. vagy 4. emeleten vannak, ablakatalan pici szobákban és bazi szűk lépcsőkkel, de ezek a lépcsőházak tényleg annyira szűkek, hogy a bőröndödet alig tudud magad mellett felvinni. Terasz szinte nincs is"
Vedadóban a régi villa- vagy inkább kúriaépületek jellemzője a nagy belmagasság, a pazar belső tér (magas oszlopok, nyílászárók, kovácsoltvas remekek stb.), nem véletlenül épültek a helyi elitnek, javarészt az elűzött amerikai milliomosoknak. Az utca felől kis előkertjül van, de legalábbis egy jókora földszinti terasz, ahová családostul is ki tudnak ülni.
Centro Habanában valóban gyakoriak az ablaktalan szobák, de ezeket -- óvárosi társaikhoz hasonlóan -- nyugodtan ki lehet hagyni, van választék bőven. Első utazásomkor egy Capitolio melletti, legalább 10 emeletes épületben majdnem a legfelső szinten laktunk, erkélyes lakrészben, ahonnan kiváló képeket lehetett készíteni nemcsak az egykori kongresszusi épületről, de a többi épület lapostetős részein zajló dolgokról is (pl. harcművészetek gyakorlása).
"Centro Havana, viszont ott európai szemmel nem szép a környezet, első ránézésre az usa filmekből ismert latin getto feelingje van: koszos utcák, romos házak, betondzsungel, hangoskodó helyiek atlétában, stb. Annyi a különbség, hogy míg az amerikai filmek ezt a hangulatot a veszély bemutatására használják, ez Havannában egyáltalán nincs így. Itt ha sétálsz, azt fogod látni, hogy ének a kubaiak, néha zavaróan kendőzetlenül"
Centro Habanát néhány hét alatt teljesen meg lehet szokni, még a tapasztalatlanabbak is rájönnek, hogy nem veszélyes. Ráadásul tele van felkapott éttermekkel, mint pl. a Cuchillo utca környéke (az ún. kínai negyed, bár igazi kínait nem sokat látni). Egészen más a helyzet például Santiago külsőbb, lepusztult kerületeivel. Egyszer guaguával utaztam ki a helyiek társaságában, de már a buszon figyelmeztettek, hogy óvakodjam a fényképezőm miatt, a telefonomat pedig -- lehetőleg a zsebemben -- rejtsem el. Tekintettel az ottani motoroskultúrára (nemcsak a motortaxi hallatlan népszerűségére, hanem arra is, hogy ott a mobilisabb elemek mind gyors kétkerekűvel suhannak), ezekben a figyelmeztetésekben lehetett is némi ráció, különösen, hogy a mobiltelefonos dolgot számtalanszor a fülembe rágták. Makacs és nyitott szemmel magára jól ügyelő ember lévén, az említett intéseket nem fogadtam meg, mindenesetre lehet, hogy hálával tartozom a kubaiak Mindenhatójának, amiért így pártfogásába vett.
Még egy esetre emlékszem ugyanezekből a sokak számára bizonyára zombiterepnek számító santiagói no go zónákból, amikor késő éjszaka egy hölgyet kísértem haza bicitaxival a házába. Mivel megsajnáltam a kimerítő menettől eltikkadt taxist, útközben többször megálltunk, hogy üdítőt vegyek neki, a nehezebb szakaszokon pedig leszálltam segíteni tolni a járgányt. Útitársnőm folyamatosan figyelmeztetett, hogy vágjam zsebre a telefonomat, de nem fogadtam szót. Visszaúton aztán, úgy látszik, "fokozódott a helyzet", mert annyira elhagyatott utcákon haladtunk keresztül, hogy a "sofőr" az egyik merevítőváz mellől előkapta és készenlétbe helyezte a machetét.
"én az elvársaim közül elsők között adtam lejjebb a melegvizes igényt :) Nem is nagyon van, de nem is nagyon kell"
Lehet, hogy csak szerencsém volt, de én ilyen problémával gyakorlatilag nem találkoztam Pinartól Playa Maguanáig, legfeljebb egy-két csaj nyafogott néha a langyoshoz épp hogy közelítő hőfok miatt. De az meg általában inkább kellemes, mintsem zavaró. Az esetek többségében volt meleg, sőt forró víz. Az áramszünetek sokkal jobban meg tudják keseríteni az ember életét (főleg Santa Clarában és Camagüeyben tapasztaltam, illetve Pinar délnyugati részén egy konkrét továbbutazást hiúsított meg).
"A dollár meg azért jó nekik mert sokan járnak át Panamába vásárolni, ott be tudják váltani, onnan hoznak be sokmindent, pl. ruházatot, akár eladásra is. Legalábbis a helyi kubai idegenvetőnk ezt mesélte"
Fogalmam sincs, ez mennyire számít városi legendának, az eladási részében mindenesetre erősen kételkedem, tekintettel egyrészt az abszolút szigorúan vett 32 kg-os súlyhatárra (egy Panamába tartó járatra mindkét bőröndömből kipakoltatták a felesleget, sőt miután majdnem lekéstem a gépet, utolsó pillanatban még gyorsan leszállított a festmények ellenőrzése céljából az amúgy igen kedves és jópofa személyzet), másfelől a kubai viszonylatban nem két filléres jegyárakra. Igaz, a kézipoggyászoknál nem kötözködnek, hármat-négyet is engedtek felvinni (bár ez, hangsúlyozom, egyedi eset!). Gőzöm nincs, milyen apró méretű és súlyú, de nagy értékű dolgokkal lehetne onnan kereskedni, amire Kubában ekkora fizetőképes kereslet lenne.
