Kicsit hosszú, de nem rossz :
Ace F. Rebrant
Szép, fényes játékok
Hubraw az istállójában üldögélt és a hajnalt várta. A hajnalt és a kásáját. Ült, mert
hatalmas testével nem tudott felállni a valaha lovak számára épített istállóban. Fekhetett és
üldögélhetett a földre szórt szalmán, de ez is megfelelt neki. Neki szinte minden megfelelt,
mert nem tudta, hogy lehetne másképpen is.
A falusiak mindig is így tartották, azóta, hogy egyikük az erdőben ráakadt az
óriáscsecsemőre. Először el akarták pusztítani. Vesszen az óriások írmagja is. Aztán, már
senki nem emlékszik, kinek a javaslatára, mégis úgy döntöttek, életben hagyják a fülsiketítő
hangerővel bömbölő "apróságot", aki máris akkora volt, mint egy alacsonyabb termetű felnőtt
ember. Talán az asszonyok szíve esett meg rajta, talán egy előrelátó és okos gazdálkodó
javasolta, hasznát vehetik még. Sokat zabál ugyan, de ha nagyobb lesz, sokat is tud dolgozni.
Az sem lehetett utolsó szempont, hogy egyetlen környező falunak sem volt saját
óriása. Mindenki tudta, ezen a vidéken már hosszú-hosszú ideje nem láttak óriást. A józanabb
népek egyenesen azt tartották, óriások csak a gyerekmesékben léteznek, vagy ha léteztek is
valaha, már réges rég kihaltak. Kiirtották őket a hősök, a Király lovagjai, akik könyörtelen
harcot folytattak mindenféle szörnyszülött ellen.
Az országban nem maradhatott más, csak ember. Minden egyéb szerzetnek pusztulnia
kellett, a törpéktől, a sárkányokig. És a lovagok harcoltak. Az Százötvenéves Háború után, a
háborút elindító Király unokája, az új Király büszkén hirdethette ki népének, birodalma az
emberek birodalma. Nem maradt egyetlen gonosz és idegen fajta sem, amely ezt a földet
tapodhatta. Csak emberek és állataik. Az engedélyezett állatok, a ház körül és vadak az
erdőben. Vadak, amikre szükség van, étekül vagy mulatságból, hogy vadászhassanak rájuk.
Mert a medve veszélyes ugyan, de remek kedvtelés űzni, hajtani az erdőben és milyen jól
mutat a bőre a kandalló előtt. De kinek kell egy baziliszkusz? Csak zavart okoz. A jobbágyok
rettegnek tőle és sok, jó csatlós odaveszhet, ha maga próbál a lovagi útra lépni és végezni
vele.
És a törpék a földalatti királyságaikban, és az elfek az erdőkben? Idegen fajok,
bármikor felkelhetnek a Király hatalma ellen. Ezt nem lehet eltűrni. Meg kell halniuk.
Mindegyiknek meg kell halnia! És a lovagok mentek. Ezüst páncéljukon csillogott a nap,
mikor elindultak a csatákba és csillogott akkor is, mikor megtértek onnan. Csak kevesebb
páncélon csillogott. Néhol kormosak, horpadtak, töröttek és véresek voltak a fémruhák, de
gazdáik győztek. Mindig, mindenhol győztek. Nem maradt nyomukban más csak tűz, vér és
halál.
Nagymesterük a Király lába elé fektetve kardját és jelentette:
- Birodalmad az embereké!
Csak mesék szóltak a valaha volt, furcsa lényekről, mesék, amikkel az engedetlen
gyerekeket riogatták, vagy a hosszú, téli esték unalmát űzték el, a meleg és biztonságos
tűzhelyek mellett.
És akkor, jóval a háború után, mikor már a sokadik új Király uralkodott a háborút
indító Király évei óta, egy favágó ráakadt az óriáscsecsemőre az erdőben. Rohanvást tért
vissza a faluba, hogy elújságolja felfedezését.
- Be kell hozni a faluba - döntött a bíró, mert kíváncsi volt a sosem látott lényre. Hitte
is, meg nem is, amit a favágó mondott.
Néhány gazda szekérre kapott és a favágó kalauzolásával nekivágott az erdőnek.
Hamarosan rá is akadtak az óriáscsecsemőre. Nem volt nehéz, messzire hangzott a
bömbölése.
Feltették a szekérre és visszatértek vele a faluba.
A tanács gyorsan összeült. Mi legyen a csecsemővel? És hol lehet az anyja, aki
odapottyantotta, ahol megtalálták?
A gazdák azt tartották a legbiztosabbnak, ha értesítik a lovagokat. Egy óriásnő kószál a
környéken.
És a lovagok jöttek. Kötötte őket fogadalmuk.
Megszemlélték a csecsemőt és az anyja keresésére indultak. Hónapokig kutattak utána,
de nem találták meg. Feladták tehát a hiábavaló hajszát és visszatértek várukba, a kölyköt a
falura hagyva, tegyenek vele, amit akarnak.
A legtöbben azonnal végezni kívántak vele. Túl sokat zabált, túl hangos volt. Aztán
mégis másképp döntöttek.
És jól.
A kölyök még három éves sem volt, mikor már hat ember munkáját végezte el a
mezőkön, mire hat lett, alig maradt dolguk a gazdáknak. Elég volt beleverni, hogy hol és mit
dolgozzon, Hubraw pedig, ha nehezen is fogta fel, mit akarnak tőle, tette, amit parancsoltak.
Paradicsomi idők köszöntöttek a falura. A földeken alig kellett dolgozniuk, legfeljebb
a házkörüli munka maradt rájuk, az pedig csak pár órát vett el a napból. A többi időt a
kocsmában tölthették, a söröskancsók társaságában, újabb és újabb italokat csalva ki a messzi
földekről érkezettektől, akik csengő arannyal fizettek, csak hogy láthassák a szántókon
robotoló óriást.
Fizettek is, akár a köles. Hálás közönségként hallgatták még a legostobább falusit is, a
Félfülű Timet, amikor az óriás viselt dolgairól dadogott nekik. Tudó emberek jegyezték le
minden szavát és készségesen ugrottak újabb korsóért, ha Tim úgy akarta. Kicsit fejébe is
szállt a nagy tisztesség, akár a rengeteg sört, de nem akadt, aki letorkollta volna. Az idegenek
nem merték, mert személyében a falut sérthették volna meg, s akkor ki mutatja meg nekik az
óriást. A helybeliek meg csak nevettek Timen és maguk is buzgón futtatták sörért a sok
ostobát, aki kapható volt ilyesmire. A potya ital, az aranyak mindenkinek jól jött és keblük
dagadt a büszkeségtől.
És Hubraw?
Kiürítettek neki egy ócska pajtát, ahol Gus, a molnár régen a lovait tartotta, és
felszórták szalmával. Ez lett Hubraw lakása.
Minek annak jobb, úgyis féleszű.
Napjában kétszer, reggel és este kását kapott, melyet egy ki tudja honnan, kitől maradt
hatalmas kondérban főztek neki.
Az óriás pedig jámboran böfögve, akár egy tinó, falta a kását és ment, ahova mondták.
Tette a dolgát, sosem méltatlankodott.
Azon a napon is, szokás szerint, mikor eljött a reggel, meghozták a kásáját. Két ember
kellett hozzá, hogy leemeljék a kocsiról a kondért. Letették az istálló ajtaja elé, aztán
kiengedték Hubrawt. Az rávetette magát az ételre és két kézzel lapátolva, tömte magába.
Sietett, mert éhes volt és sietett, mert gazdái nem tűrték az időpocsékolást.
Gyorsan végzett, aztán felállt. Hét éves volt még csak, de máris vagy három ember
magas. Még nőni fog, igaz már nem sokat. Az óriások gyorsan nőnek és nagyra, de nem
sokáig. Ritkán haladják meg négy ember magasságát.
Hét éves volt, de a szelleme… Ki tudja? Egy hét éves gyerek sokkal többet tudott nála.
Az is igaz, hogy egy hét éves gyermeknek sosem kellett a földeken dolgoznia, mióta itt volt
az óriás, legfeljebb otthon segítenie egy kicsit. Aztán játszhatott kedvére, volt játéka bőven,
jutott játékra, szebbnél-szebbre, a hirtelen jött gazdagságban.
- Ostoba fajta - mondogatták is róla a falusiak - nem csoda, hogy a lovagok mind
kiirtották őket. Nem is kár értük.
Azt már nem tették hozzá, hogy így csak NEKIK maradt egy szem óriásuk,
gazdagságuk megalapozója.
Aznap Hob volt a soros. Megparancsolta Hubrawnak, hogy kövesse. Kivezette a
szántókra és megmutatta neki, hogy pontosan hol és mit végezzen el. Az óriás nem lehetett
egyedül elküldeni dolgozni, mert ha nem rágták a szájába, hogy hol és mit csináljon, mindig
elhibázott valamit. Kényelmetlen munka volt hajnalban kicibálni a megfelelő helyre, és addig
üvöltözni vele, míg megértette, mit akarnak tőle. Ezért is osztották be, hogy minden nap más
és más legyen a parancsnoka.
Mikor Hubraw végre dolgozni kezdett, Hob otthagyta. Volt jobb dolga is, mint hogy
bámulja, hogy vonja az a nagy barom az igát. Visszament a faluba, a kocsmába, hogy kifújja a
reggeli robot fáradalmait. És még rávárt az is, hogy este visszavezérelje a melákot az
istállójába. Már előre fázott a feladattól.
Múlt a nap és Hubraw végezte a dolgát.
Egy lovag jött az úton a falu felé.
Már messziről meglátta az óriást a földeken. Nem lepődött meg, hallott már a rend
várában ennek a falunak a rabszolgájáról. Nem a kedvéért tartott erre, csak átutazóban volt, de
gondolta, ha már erre jár, megnézi az óriást. Még sosem látott ilyen lényt, amilyen ellen atyái,
elődei oly sokat harcoltak.
Páncélján csillogott a nap, dárdája végén lobogtatta a tavaszi szél a zászlócskát, ahogy
megállította lovát az úton, a szántó mellett.
- Hé dög! - kiáltott oda az óriásnak. - Gyere ide, hadd nézzelek meg!
Az lassan felé fordította fejét, aztán lomhán odaballagott az úthoz.
- Jó nagydarab, rusnya állat vagy - mondta a lovag, mikor fejét hátra szegve felnézett
az óriás bugyután vigyorgó képébe.
- Játékok, szép, fényes játékok - mondta Hubraw.
- Mit makogsz…
De nem folytathatta. A roppant ököl lesújtott. A ló és a lovag egyszerre pusztult el.
- Szép, fényes játékok - mondta megint Hubraw és lopva körülnézett. Felkapta a
tetemeket és a szántón túli erdőbe sietett velük.
Ott óvatosan, remegő ujjakkal előbb a lovat hámozta ki harci felszereléséből, aztán a
lovagot. A hullákat a közeli szakadékba vetette. Az mély volt, talán feneketlen. Még soha
senki nem ereszkedett le a sötétjébe.
Hubraw felnyalábolta a páncélokat és a fegyvereket és a titkos helyére vitte. Ez egy
barlang volt, nem messze attól a helytől, ahol hét esztendeje rátaláltak.
Itt biztonságban érezte magát, manapság már nem járt erre senki. Az ösvényeket
benőtte a fű, az irtásokat a fák. Minek törné magát bárki ebben a sűrűben.
Hubraw előkotorta játékait a barlangból és szétrakosgatta valamennyit a tisztáson.
Nézegette gyűjteményét, aztán közéjük tette új szerzeményeit.
- Szép, fényes játékok - mondta ismét.
A tavaszi nap fénye meg-megcsillant a többtucatnyi lovagi páncélon.
