Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Elméláztam azon,hogy amíg Paul alig több mint húsz évvel London és persze Liverpool bombázása után német (Höfner) gitárt vásárolt magának,addig John a színpadról (is) a legválogatottabb nyomdafestéket nem tűrő megjegyzéseket,szidalmakat szórta a krautkopfokra.
Még közel volt az "élmény",az A Hard Day's Night vasúti jelenetében is szóba hozta az előjogaira hivatkozó idős úr,na de aztán Ringo durván jól leoltotta. ;)
Furcsa módon ebben az időszakban gyakorta úgy kezdte a dalt,hogy my love don' buy me presents my love don't give me helyett.Szíve joga.Azt csinál a saját dalával,amit akar,ugyebár.Amikor először hallottam így,egyből felpattantam ültömből.
Szerintem ez az egyik legérdekesebb McCartney-kiadvány és sajnálom is a mostoha sorsát.
Réges-rég meg kellett volna jelentetni a teljes koncertet valami CD/DVD pakkban.
Számomra ez ugyanakkora hiányosság Paul diszkográfiájában, mint Lennon estében a One To One koncert újra „ki nem adása”. Egyrészt értem: egyik sem az az oda-vissza szuper koncert, inkább jó és kevésbé elkapott dalok váltakozása, tehát „for fans only” kategória elsősorban: viszont manapság már nagyjából minden újrakiadás az.
(Legfeljebb a Beatles reissue-k tudják ténylegesen megszólítani a rajongói keménymagon - ami az ő esetükben mondjuk milliós nagyságrendű - túli nagyközönséget. Csakhogy itt ex-Beatle-kről van szó.)
Másrészt nem értem, miért pont ezeknek a koncerteknek az újra- (vagy inkább első rendes) kiadásai nem jelennek meg, ha annyi minden más, ráadásul simán feleslegesnek tűnő kiadvány meg igen.
(Lennonnál például, amíg csak a címét ismertem, én meg voltam győződve, hogy a Gimme Some Truth végre a One To One méltó kiadása lesz… erre egy újabb válogatás…)
Érdekes ez a lemez, tényleg. Mivel a nagy 90s unplugged-láz előtt jelent meg (de akár úgy is nézhetjük, pont a megjelenése után kezdték a nagy nevek komolyan venni a dolgot és ez indította be igazán az egész unplugged-hullámot lemezfronton is: máig 59 előadó adott ki MTV Unplugged albumot), eléggé a későbbi híres koncertek (pl. Clapton, Nirvana, Page & Plant) árnyékában létezik csak, úttörő-jellegű érdekességként számon tartva: nem önmaga jogán szokták emlegetni, hanem egyszerűen az elsősége miatt.
Valahogy Paul hozzáállása is felemás volt: bizonyos szempontból félvállról vette a koncertet és a kiadványt is, más szempontból viszont pont, hogy a belefektetett energia és tudatosság látszik.
A koncert dallistája egyfelől kuriózum - egyáltalán nem egy szokványos szett: két olyan Beatles-dalt is játszott (Here, There and Everywhere, I’ve Just Seen A Face) aminek ez volt az első élő előadása.
(Utóbbi talán emiatt sikerült picit haloványra: egyszerűen nincs benne az a dinamika, mint a stúdiófelvételben, előbbinél pedig az az unikális tónus hiányzik Paul hangjából, amit a Revolveren hallani - és amit ha jól rémlik, Marianne Faithfull inspirált.) Másfelől szerintem egy ekkora dalszerzőtől pazarlás ennyire sok feldolgozással megszórni egy ilyen speciális előadást, mint Paul tette itt. Van közte zseniális (micsoda irónia, hogy a szerintem legjobban sikerült cover Ain’t No Sunshine-t nem is Paul, hanem Hamish Stuart énekli!), napokig tartó dallamtapadást okozó (Blue Moon of Kentucky refrénje) és nem annyira sikerült is (Be-Bop-A-Lula: fura ilyen hangszerelésben, kicsit lassítottak is rajta és nekem külön fura Lennon Rock and Roll lemeze után hallani – ahol szintén nyitódal volt, de teljesen más hatással).
Meglepő, milyen szemérmesen állt (akkor már több mint két évtizedes) szólókarrierjéhez:
mindössze az első lemezéről válogatott dalokat.
Emellett külön fájlalom, hogy a nagy kedvencem, a Junk ének nélkül, Singalong Junk-formában szerepel.
Viszont az I Lost My Little Girl-nek nagyon örülök: Paul szerint a valaha írt legelső saját dala (szakírók szerint a legelső gitáron írt dala, viszont még így is benne van az első háromban) és mivel Lennont pont az inspirálta dalszerzésre, hogy megtudta, Paul is ír, két zseni indulása köthető ehhez a dalhoz – tehát nehezen lehetne ennél fontosabb: jó, hogy ez a koncertlemez megőrzi az utókornak (noha, mint most olvasom, már 1977-től rendszeresen játszotta, de más hivatalos megjelenéséről nem tudok, mint az itteni).
Az And I Love Her valahogy túl van dramatizálva, a stúdiófelvétele szikárabb és az jót is tesz neki.
A She’s a Woman viszont nagyon jól szól így is érdekes módon.
Tetszik, hogy egy ilyen teljesen atipikus választást is beemelt, miközben a legnyilvánvalóbbat (Yesterday) kihagyta.
A felkonfokban kicsit erőltetett jófejkedést érzek többször is, az énekben meg olykor szükségtelen túlhangsúlyozást, néha nyegleséget. (Lehet Paul „komolyabban” vette volna, ha már egy bejáratott műsorban lép fel?
Kicsit - akár tudat alatt - esetleg lesajnálta egy kierősített, többezres stadionbulihoz vagy akár egy hagyományos klubkoncerthez képest is?)
Ezzel szemben viszont az is a „komolyanvevést” mutatja, hogy átszerkesztette a lemez műsorát a koncerthez képest (a későbbi Unplugged lemezeknél, legalábbis az általam ismerteknél nem ez volt a gyakorlat: a koncert pont úgy került lemezre, ahogy elhangzott: ha volt is újravett take, a dalsorrend megmaradt). Viszont azt sajnálom, hogy - talán a lemez „feszesebbre vevésének” igényével – öt elhangzott dalt is lehagytak róla (nagyrészt feldolgozásokat, de sajnos a Things We Said Today-t is), viszont pont emiatt is igényelne az album egy újrakiadást (hogy ezúttal elhangzásuk sorrendjében szerepelnének a dalok vagy az öt bónuszdalt csak simán az eredeti lemez végére tennék, az szinte részletkérdés egy újrakiadás tényéhez képest).
A borító dizájnja is furcsa kicsit nekem: a pár évvel korábbi CHOBA B CCCPfeldolgozásalbumra hajaz, ettől kicsit olyan, mint egy „afterthought”, de emiatt sincs meg az a karaktere, mint egy teljesen önálló albumnak. (Esetleg az orosz album "halk" párjának volt szánva? Itt is sok a feldolgozás - igaz, amott nem voltak saját dalok - és eredetileg ez is limitált kiadás volt. Plusz közös pontként ott három olyan dal is van, amik a Be-Bop-A-Lulához hasonlóan Lennon feldolgozáslemezén is szerepeltek. Nem tudom, hogy ez egyfajta tisztelgés volt-e John felé, vagy egyszerűen csak annyira közösek voltak a gyerekkori kedvenceik nemcsak előadók, de egyenesen dalok szintjén is, hogy ha feldolgozásról volt szó, ugyanazokhoz a számokhoz nyúltak?
Végül a két - tehát az orosz és az akusztikus – album sorsa pont fordított lett: utóbbit még 1991-ben utánnyomták, előbbit pedig újra kiadták néhány éve – viszont az Unplugged pont addigra vált hiánycikké. És hát a CHOBA-t annak ellenére kiadták megint, hogy azóta született egy igen hasonló album, a Run Devil Run, viszont az Unplugged annak ellenére sem jött ki újra, hogy egyedi színfolt maradt az életművében.)
Az official bootleg alcím is rejtély kicsit nekem, pontosabban ez is mintha ezt a furcsa, felemást hozzáállást tükrözné: fel is vállaljuk meg nem is. Hivatalos, hiszen az, de bootleg, mert nagyon más, mint a többi lemeze, pláne koncertlemeze.
Pont ezért kellene jobban megbecsülni, még akkor is, ha ez a felemásság az előadásban is tükröződik.
(Talán az sem lett volna baj, ha kierősítik az akusztikus hangszereket ahelyett, hogy csak „bemikrofonozzák” őket. Vékonyan szól így. És persze „csalás” lett volna az erősítők használata, viszont a lényeg, az akusztikus hangzás megmaradt volna, épp csak kicsit erőteljesebben, talán dinamikusabban. Jót tett volna a zongora hangsúlyosabb használata is és ha se harmóniumot, se harmonikát nem használnak – utóbbi nagyon kirí egyes dalokból és valahogy vásári hangulatot kölcsönöz nekik, de mindenképpen olyat, ami eredetileg nem volt bennük és nem is hiányzott...)
Mondják, hogy az az igazán jó dal, ami működik egy szál gitárral (de legalábbis akusztikusan) is.
Ezzel nem biztos, hogy egyetértek: egyrészt pl. a U2 tavalyi próbálkozása (Songs Of Surrender album) elég katasztrófális lett, de nem azért, mert nincs egy csomó nagyszerű daluk. Másrészt íme, az egyik legnagyobb dalszerző próbálkozása is felemás eredményt hozott. Viszont az is igaz, hogy a katalógusából bőven választhatott volna ideillő saját dalokat (továbbra se értem, hogy lehet ilyen jelentéktelen a zongora szerepe ezen a felvételen, hát Paul az egyik legnagyobb dalszerző a könnyűzenében ezen a hangszeren... is).
Igazából, ahogy az R.E.M.-et is meghívták kétszer a műsorba (pont 1991 után 2001-ben is), meghívhatták volna Paul-t is, talán egy nem is tudom, rutinosabb, saját dalokkal teli, jobb előadás született volna – amit teljes szívvel vállalhatónak tartana ő maga is, nemcsak „official bootleg” formában.
(Viszont érdekes az is, hogy ’91 nyarán teljes miniturnét inspirált ez a fellépés: igazából én azokból a koncertekből is el tudnék képzelni egy válogatott albumot).
De minden felemásságával együtt is hiányzik egy méltó kiadása.
Sokat hallgatom újabban és egyre többre értékelem – de attól tartok, ami zavar benne itt-ott, az mindig zavarni is fog amellett, hogy más részeit meg minél többet hallgatom, annál többre értékelem.
(Egyébként az egyik első eredeti kazettám tíz évesen a - címe ellenére folytatás nélkül maradt - The Unplugged Collection, Volume One volt, ami pont az MTV műsorából válogatott. Lehet, hogy épp emiatt a hosszú évekig ronggyá hallgatott album miatt akadtak így be nekem az akusztikus lemezek: mind a mai napig kimondottan keresem a nagy kedvenceim ilyen jellegű felvételeit. És itt hallottam először a We Can Work It Out-ot is: jóval előbb, mint a Beatles-eredetit, ahonnan eleinte egyenesen hiányoltam a leállást meg azt a gonna-gonna-go-t - vagy hold on-t mond? –, azt hittem az a dal része, nem egy spontán hiba. :) )
Igen, McCartney felveszi fele a versenyt szólóban is, de McCartney szólóban szerintem nagyjából mostanra írt annyi kitűnő dalt, mint Lennon 1980-ig. McCartney-nak (legalábbis én így látom) mintha minden egyes erős dalhoz szüksége lett volna egy csomó gyengébb dalra, míg Lennon képes volt kizárólag az erős dalokat megírni. Ha 1984-ig tekintjük a két életművet, Lennoné nekem erősebbnek tűnik. McCartney-nak kellett az a plusz 40 év.
Ő olyan volt Lennonnak, mint Barry Miles McCartney-nak, csak neki sajnos nem volt alkalma megírni a maga Many Years From Now-ját. Mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok a könyvére.
Ezt én is így gondolom, mondjuk ehhez hozzájárul, hogy előbb hallottam Lennon szólódalait (konkrétan a John Lennon Collection válogatást), mint bármi Beatlest. Ma már - nyilván - a Beatles-korszakban írt dalait tartom a legjobbnak, viszont amit utána írt, mindig más mércével fogom mérni, mint a többi ex-Beatle munkásságát.
(Miközben tudom, hogy Paul felveszi vele a versenyt: más emberi, szerzői, előadói habitus, de ugyanolyan zseniális, arról pedig nem tehet, hogy Lennon említett habitusai közelebb állnak hozzám.)
Azt hiszem ezt inkább úgy értette, hogy tudatosan vannak megkomponálva, míg Lennon jóval intuitívabb szerző volt (utóbbi egy hírhedt és jellegzetesen lennonos hasonlattal hasmenéshez hasonlította, amikor nagyon ihletett állapotban csak úgy kizúdul belőle egy dal).
Ezzel nagy Lennon-rajongóként sem tudok vitatkozni, viszont annyit hozzáfűznék, hogy Lennon dalaiban nem érzem azt az érzelmi távolságtartást, mint McCartney-nál. Úgy értem, hasonlítsuk össze mondjuk a Let It Be-t meg a Mother-t. Mindkettő nagyon személyes dal, de a Let It Be egyfajta melankolikus himnikusság, a Mother pedig a nyers kétségbeesés hangján szól. Mindkettőt a szerző édesanyja ihlette, de a Let It Be-hez tudni kell a hátteret, nem véletlen, hogy az Across The Universe filmben gospelként értelmezték, a Mother-nél fel se merül, "mire gondolt a költő", annyira egyértelmű és emiatt egyből átérezhető. Oké, a Let It Be is azonnal hat, de az inkább valahogy átjár, a Mother pedig lesújt a hallgatóra, mint egy természeti csapás.
Valami hasonlót már Ian MacDonald is mond: Lennon mindig önkifejezni akart, saját magáról énekelt, nem érdekelték "mások", lázadt, polgárpukkasztott - McCartney meg "csak" dalokat írt, bármiről/bárkiről/ mindenről/mindenkiről, de annyira ZENÉSZ, hogy még a gagyinak tartott dalaiban is van annyi újdonság/invenció/ zenei ötlet stb. hogy "jobbak" a dalai mint Lennonéi (nem, természetesen ilyet nem mond azért...)
Számomra mindig is furcsa volt, hogy a közkeletű vélemény szerint Paul Good day sunshine című dalocskája mennyire tetszik a klasszikus-zenészeknek...
Ez az egyik legjobb Beatles-könyv, amit eddig olvastam. 8000 Ft-ért tudtam megvenni, szívtam kicsit a fogam, de aztán rájöttem, hogy egyrészt ma már egy magyar nyelvű könyv is legfeljebb 2-3000 Ft-tal olcsóbb, ez pedig Angliából jött, illetve sajnos többször volt már, hogy évekig halogattam egy külföldi könyv beszerzését és mire rászántam magam, el is fogyott mindenhol.
Majdnem lecsúsztam erről is: 2017-ben jelent meg.
Nem életrajz, de nagyjából azért kronologikusan haladva, alapvetően egyes dalok, lemezek, sőt borítók kapcsán - a velük kapcsolatos tényeket is érintve - ír nagyon ötletes esszéket.
Nagyjából olyasmi ez, mint a Hey Dullblog (https://www.heydullblog.com/) cikkei, de jobban, feszesebben megírva. Sajnos nem hiszem, hogy valaha megjelenne magyarul: ahhoz túl rétegkönyv. Azoknak szól, akik átérzik annak a blognak a szlogenjét: "who think about The Beatles maybe a little too much". Nem okoskodás, hanem gyakran "aha pillanatot" okozó gondolatfüzér.
Pl. eddig én nem tudtam, hogy Paul irigykedett, hogy nem ő írta a Something-ot és a My Love volt a reakciója, amit pedig George a Maya Love-val parodizált ki. Ez egyfelől tekinthető "zenei konteónak", hiszen maga Sheffield se tudja idézetekkel alátámasztani (hacsak nem a Maya Love elején hallható gunyoros My Love-ozással), másrészt viszont én egymás után hallgatva a három dalt arra gondoltam, "nahát, lehet benne valami".
Ehhez képest viszont amikor a Revolutiont a Silly Love Songs-szal állította párba, eléggé felhúztam a szemöldökömet - végül mégis a kötet egyik legérdekesebb része kerekedett belőle: Lennon számára a zene általában alá volt rendelve egy "big idea"-nak (e dal esetében annak, amit a forradalomról gondolt), McCartney számára viszont maga a popzene volt ez a bizonyos nagy ötlet (és erre jó példa a SLS). Viszont micsoda paradoxon, hogy míg a "forradalmi" gondolatokat fejtegető dal igazodik a dalszerűség sémájához (kellően rövid, verse-chorus-verse felépítésű), addig Paul egy sokkal experimentálisabb dalban zengi a popzene dicséretét.
A szerző két írása, ami ugyan jóval a könyv kiadása után született két kardinális eseményről (Get Back és Now and Then), de ezekből le lehet szűrni a stílusát:
Nekem nagyon tetszett ez a könyv és aki szeret agyalni zenékről, szerintem annak is tetszene. Magyarán megtérült a borsos ára és külön imádtam a borítóját is - illetve a kötet alcímét. :)
(De éppenséggel a címét is, ahogy rájátszik a lennoni "the dream is over" - re: az álomnak vége lehet, de az álmodozásnak nincsen: "I'm a dreamer..." énekelte ugyanő egy évre rá.
Ahogy ez a könyv is bizonyítja: 53 évvel később is igaz az "I'm not the only one".)
Igazából így, hogy akkor oszlottak fel, amikor, a működésük teljesen lefedi az évtizedet, aminek az emblematikus zenekara voltak. Viszont mivel erejük teljében oszlottak fel, mindig marad az emberben hiányérzet: "mi lett volna, ha..." És annak ellenére van ez a "telhetetlenség", hogy azért csak maradt utánuk olyan 15 albumnyi zene - akkora mennyiség, amit más 30-40 év alatt hoz össze. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg későbbi kedvencemnél mit nem adnék ekkora mennyiségű zenéért, de van, hogy a harmadával kell beérnem egy életre.
Például nagyon örülnék, ha lenne 15 John Lennon lemez...
(A mondjuk 22 albumnál tartó Ringo-életmű kevésbé lelkesít.)
Úgyhogy mondom, egy másfél-két órás, a korabeli technikai lehetőségekhez mérten a teljes karriert lefedő búcsúkoncert a nagy hiányosság. Példát vehettek volna George nagy barátjának a zenekaráról (Cream).
Érdekességként el lehet gondolkozni, hogy ki , kik hogyan találkoztak a Beatles -szel először.
Pl egy kb 14 éves gyerkőc nem mindegy, hogy 1964 -ben, vagy 2024 -ben 14 éves.
Előző esetben egy generációs meghatározó élmény volt a Beatles 1962 - 1970 közötti munkássága, folyamatos változása.
A második esetben egy érdekes zene lehet, és ki tudja mit hallott Tőlük elsőre, a "bulikon" sem ezt fogják játszani.
Erre egy fantázia variációt kínál a Yesterday c. film, hogy milyen lehetne a világ Beatles nélkül.
Mellesleg a film telis tele Beatles emlékekkel, nem csak zene, hanem mondatok, mozgások, helyszínek, tárgyak ..stb..stb.
Az Imagine LP nekem is megvan, még bakelit formátumban is, ereklye az biztos, számomra egyetlen "hiba" tűnt fel,
George Martin hiánya. Amúgy azt az 1962-1970 -es sorozatot-folyamatot lemezeket nem képes semmi űberelni nálam.
Lennon maga nyilatkozta, hogy 1970 -ben már mind Paul, mind Ő kimerültek mint zeneszerzők, ami logikus, 8 év az élen folyamatosan, nagy idő és fárasztó. De attól még jó az Imagine LP ... is.
John kérdezte utcsó interjújában a régi Beatles számok kapcsán egy riportertől: "vissza akarsz menni a gimnáziumba ?"
