antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Amikor a csend betölti a szobát, mintha valami suhanna ablakomon át Meglibbenti a függönyöket, széket, asztalt simogat Kitágítja bennem az időt egy pillanat alatt Átsiklik fölöttem, röppen az ajtóig, s a kulcslyukon keresztül lassan kibújik
Magamban maradok, megmaradok magamnak, de már nem ugyanaz az én vagyok már nem ugyanaz az ágy, az ablak, a virág, mit a vázába tegnap tettem már nem ugyanaz a virág a szememben Színei élénkebbek, újra köszönnek a fénynek Még poshadó vizének illata is üdébb lett És tapétámon a csíkok, És a képkeretekben a képek élnek, élnek, élnek!
Hallgasd csak frissen loccsan lent a víz kövekkel játszik boldogan a tó az ellobogó nyári délutánban mikor a szinek égnek még sötét kevély erővel telten teljesen tisztán és önfeledten hegyeken fákon égen réteken — Hallgasd csak szőke vizek kedve csörren játékosan a langyos grániton ingó lombok közt gyors szellő iramlik s virágokkal hajlong a pázsiton — Két hegy közé bezárva csöppnyi völgyben két part közé szorulva kis tavon elmondhatatlan-gyönyörűen itt lobog árad él szeretkezik az örökkévalóság —
Ó milyen boldog vagyok ahogy álmaimmal az erdők kristálycsöndjén keresztül szembe megyek az alkonyi nappal világló halvány homlokomon piros sugarak szép örömével gyöngyházszínűegek tűzével havak gyémántkék tündöklésével Ó milyen mondhatatlan tiszta vagyok arcom fehérsége fényesedik a dérvirágos fák villogásában érintetlen mocsoktalan friss havakat óraszám járva — Szemernyi por sincs rajtam és bennem fölöttem nincs hatalma a szennynek szépségemért szemeim látó lobogásáért jaj nagyon megszenvedtem de erdős havas hegyhátakon át fiatalon és tisztán menetelek szembe az őrjöngő esti nappal lelkemben vidám bátorsággal s a tiszta formák örömével —
Szeretek csöndes fasorokban járni napos és tiszta őszidőn sétabotként használni az esernyőt ráérőn könnyedén de mégis tartással s picit hetykén lépni tűnődve meg-megállni néha a játszi könnyű sárga tényben s a rétek fölött messze nézni hol halványkéken úsznak a hegyek a pasztellszínű párás végtelennek s fürtös hajam ha homlokomra hull a könnyű bőrkesztyűt lehúzni balkezemről körmeimen szikrákat vet a nap s pár percig így maradni mozdulatlan csak nézelődni boldogan miközben halottszép pirosló levelek sodródnak szállnak a sugaraktól porló tájnak — Tudjátok jól hogy egyedül vagyok ne oktassatok komolyodni s ne bántsátok szép őrültségeim mert nagyon szeretek mosolyogni —
Nézd a füst szenvedélytelen kék csavarodását alázatos ágak közt az égre — ilyen a halál összesepert szelíd levelek égése-illatozása az őszben tengerek nedveszöldje hegyek délutáni párakékje s halvány egek télelőtti üvegtisztasága — Csak bennünk verdes a nyugtalanság szerelmesem —
,,Én jót akartam, - s minden rosszra vált...'' Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés; Mellyel a szív magának ád halált, S önnön hajába markol szaggatón A kétségbeesés?! ,,Én jót akartam. Zephirt vetettem, - és vihart arattam. - Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! - S megindult alattam, Mint a horkanó paripa, vadul. Egy tégla nem tetszett a templomfalban, Megmozgattam, - s a templom összedőlt. Én jót akartam.''
Mikor eljő az ítéletnek napja, A végső nap, S a maga jussát minden szív kikapja, Mikor a Bíró rátekint merőn: Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát, Egy hópehely a másik serpenyőn, Lángtengerek közt keskeny tejfolyó. Kárhozat-földjén üdvösség-barázda: Jóakarat - elég lesz ez a szó?...
Havazik tágasan nyugodt bőséggel ahogy egykoron a valahai békeidőkben is így tél közepén van ebben a fehérségben valami felemelő tisztaság az a különös kegyelem amely sietség nélkül takarja be ezt a megroppant eltorzított megvetemedett embercsinálta tájat s varázsol belőle ismét szépséget tüll-ragyogást épít csodálatos hó-hegyeket kicsi himalájákat csúcsokkal hegygerincekkel fennsíkokkal amelyek felett áteveznek fekete árnyakként a varjak az összesereglett cinkék sármányok s a stiglicek is s ahogy az ember elindul ebben a fehérségben és kinyíltságban szinte hallja a leszálló csendet amelyet a hópihék hoznak a magasból s kísérnek madárárnyak...
Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.
Hogy honnan jöttem? Ez kérdés csupán még, utamat, azt alig gyaníthatom. Ma s itt, a szép, derűs napon barátképp találkozik öröm és fájdalom. Mily boldogság, ha ketten egyesülnek! Magányosan ki ki sírhat, ki örülhet? /Goethe/
