antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
A csönd elvirágzik levelet hajt a bánat nagy erekkel Ne sikolts ne sikolts ne törj meg engem a szemeddel Ne feszíts föl a jajgatásra eleven síró kötelekkel Száradok húsomban szerveimben belep a halál döngő kék legyekkel
Mint a polip karjai idegeim a nyálas űrbe kinyúlnak Csillag-halacskákra tekerődnek forró vérüktől ittasulnak Nyálkás zöld szem vagyok tengelyen forgó szenvedéseim kigyúlnak Emelj ki mélyeimből üveges közönyömtől ragadozó-álcámtól szabaduljak
Egy szarvast hallottam énekelni vándoroljunk arra a tájra Ott csöndből vannak a levelek a némaság fái felszöknek sudárra Ott piros madarak virágzanak ődöng a szelídség őzsutája Kihajt szívedből a szívem holdfényben nyit a Csönd virága
"Beismerem, hogy éppoly nagy szükségem van a szeretetre, mint az életre, az alvásra vagy a mozgásra. Tudom, hogy a lelkem elsorvadna az alultápláltságtól, ha nem szeretnék és ha nem szeretne senki." (Harold Kushner)
"A szeretetet nemcsak érezni és árasztani kell, hanem beszélni is kell róla, mert lámpás a szó, fénye oda is behatol, ahol a szeretetlenség sötétjében téblábolnak, s a világosságot hozó sugaraktól derűs lesz az élet." (Kun Erzsébet)
Elmennek mind oda... A csönd várában nincs többé csoda. Portáján az élet riadva vár. Csönd. Csönd. Tornyával égbe ér a vár.
Megyünk mind, mind oda... Nem gyúl piros láng a bástyák felett, Vak hallgatás az örök izenet. Szomorú-e vagy közönyös e vár? Csönd. Csönd. Az élet künn kérdezve jár.
Megyünk mi is oda... Vannak, kiket úgy von a csönd hona, Hogy itthagyják e zajt, szép boldogan, Sokan vannak s mégis magányosan. Kopogtatok tán holnap én is ott. Csönd, csönd, nyílj meg Szezám! S a hallgatás nagy tornya nyílni fog!
"A szív az csak jelkép. Valójában nem kincseskamrája a szeretetnek. Mert a szeretet nem is hagyja bezárni magát. Szétfolyik az emberben. Amikor megsimogatom az arcodat, az ujjam begyében van. Ha rád mosolygok, ráül a szájam szegletére, és onnan árad szét. Amikor elesel és felemellek, erővé válik a két karomban." (Kun Erzsébet)
"Néhány vallásnak, mint ahogyan néhány embernek is, üzenete van, amely felszabadítja bennünk a szeretni tudás képességét." (Harold Kushner)
Kínában egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden nap a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére, hisz tökéletesen csinalta. De a szegény törött cserép szégyellte a tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál. - Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé. A vízhordozó így válaszolt a cserépnek: - Észrevetted, hogy virágok csak az ösvényen csak a te oldaladon teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.
Tanulság: Mindannyiunknak megvan a saját különleges hibája. Mi mindannyian törött cserépedények vagyunk. De ezek a törések és hibák, amik mindannyiunkban megvannak teszik az életünket olyan nagyon érdekessé és értékessé. Csak el kell fogadnunk mindenkit olyannak, amilyen, s a jót meglátni másokban.
Évek óta úton vagyok, pihennék már, Cipőm talpa rég elkopott, új kellene már. Meg nem állok én addig sosem, Míg egy virág, kicsi virág nincs kezemben.
Fáradt vagyok, aludni nem fogok, Ha elindulok, pihenni nem tudok. Utoljára indulok el, érzem én, Nem állok meg, míg Ő nem lesz enyém.
Szívem mélyén én úgy érzem, jó úton járok, Amiért én elindultam, arra rátalálok. Hogyha majd a két kezemben tartom én, Azt mondom, hogy nem nekem kell, néked adom én.
Gesztenye gurul, mint a nevetés: puttó-hasát csiklandozza a fény. Levelek cseppje sárgáll, mint a méz. Darazsak dongnak rakott venyigén.
Szüreti idő, késő-indián-nyár. Ha ki most nem szed, bort másnál iszik. Méz hulló cseppje - akácfalevél sárgáll. Langy sugár: tarts meg, tarts ki tavaszig!
Tengerek hava szakad ránk nem sokára, jég-fog őröl majd, zabál a fehér. De most még késő-indián-nyár van. Darazsak dongnak rakott venyigén.
Gyöngéden ölelj át és ringass szerelem! Had mondjam halkan el, ne hallja senkise. A nagyvilág te vagy nekem, Karodba bújva már a célba érkezem.
Hó szagú szél, fújja hajunk, Szerelmesem, ketten vagyunk. Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz. Nem várok választ mástól, hogyha te felelsz. Hazatalál, kóbor szívem, Gyöngéden ölelj át, és ringass szerelem!
Gyöngéden ölelj át és ringass szerelem! Had mondjam halkan el, ne hallja senkise. A nagyvilág te vagy nekem, Karodba bújva már a célba érkezem.
Gyöngéden ölelj át és ringass szerelem! Had mondjam halkan el, ne hallja senkise. A nagyvilág te vagy nekem, Karodba bújva már a célba érkezem.
Hó szagú szél, fújja hajunk, Szerelmesem, ketten vagyunk. Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz. Nem várok választ mástól, hogyha te felelsz. Hazatalál, kóbor szívem, Gyöngéden ölelj át, és ringass szerelem!
Ritkán futunk össze, most igyekszem pótolni!
