antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
"Bármely út csak egy út, és nem vét az ember sem maga, sem mások ellen, ha szíve parancsára feladja azt... Tanulmányozz minden utat alaposan és megfontoltan. Próbálkozz vele, ahányszor csak szükségesnek gondolod. Utána tegyél fel magadnak, és csakis magadnak egy kérdést... Szívesen végigjárnád ezt az utat? Ha azt válaszolod, hogy igen, akkor az a jó út. De ha úgy találod, hogy nem, akkor semmi haszna sincs számodra."
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz. /JA./
A vers valami éteri magány, amit mégis meg lehet osztani. Egyetlen pont, melyben benne csillog a világegyetem, mint pupillán a könny. ....... Benne van a versben a költő, mint virágban az illat, tört fűben a kasza egyetlen gyomban a saját életére tört keserűség. ......” Ó, ó, verset írni a legszebb, legboldogabb állapot, az ember maga is verssé válik és elfoszlik az égbe. A vers – ima, melyben megismerjük legrejtettebb vágyainkat, legöntudatlanabb bolondságainkat is. A vers – levél, melynek címzettje a halhatatlan szerető. .... A vers a szeretet nyelve. Egyetlen verset sem írtam gyűlöletből vagy közönyből. ......
A vers – én vagyok, meg egy kicsit már nem is én. Átlényegülés, amilyen lehet Krisztussá lenni kenyérből és borból. Vagy fordítva? Testből és vérből eledellé lenni. ..... Gyurkovics Tibor
A másik élet – mint a fák haja, mint a fák héja, fáj, ha beszakítod, vizsgálod, téped, mint valami titkot – a másik élet – minden éjszaka csak fáj, csak fáj, az álom alatt képek, reálisak, örökké visszatérnek – egy nadrágtartó, üres szemüveg, a másik arc, ajtó benyitva áll, ki van véve a tokból, a másik arc, a másik élet, a földig lebontott fák haja, fák héja – fáj, ha beletépsz, véres a fa, vérzik a kés, a másik élet – minden éjszaka kifordított nyöszörgő bogarak kapálóznak a mennyezet alatt, kisfejű orvos tüdőt kalapál, odahajol, visszhangot talál – a másik élet nyöszörög, zihál, recseg a tüdőfelület, úszik a vízben valaki fejét időnként kiemeli, szabályos úszó, szel, vág, halad és süllyed, kisfejű orvos, saját tüdejét nem mentheti meg –........
És ha százszor is becsapnak, és ezerszer csalódom abban, kinek szívemet, mint álmából a rózsát, kitakartam, s ha épp az árul el, kit életemmel fedeztem én, Ha tulajdon fiam tagad meg, és ha nem harminc ezüstért, de egy rongyos garasért adnak el engem barátaim, S ha megcsal a reménység, S ha kudarcaim térdre kényszerítenek, S elátkozom már, hogy megszülettem, S ha csak a bosszút hízlalja a hála híveimben, S ha rágalom kerít be, - Akkor se mondom, hogy nem, hogy nem érdemes!
Akkor se mondom, hogy nem érdemes hinni az emberben, akkor se mondom, hogy megélek magam is, végtelen magányban, mert irgalmatlan az élet...
De csöndes szóval eltűnődve mondom: Bizalmam sarkig kitárt kapu, nem verhet rá lakatot a gyanú, Ki-bejárhat rajta bárki szabadon. Egy besurrant csaló tiszteletére nem állítok őrséget tíz igaznak!
Kit tegnap itt a gyöngeség bemocskolt, megtisztálkodva ma betérhet újból, Ki kétélű késsel jött ide ma, köszönthet holnap tiszta öleléssel!
Nem, nem a langy irgalmat hirdetem. Nem hirdetek bocsánatot a rossznak, kegyelmet a hazugnak, Nem tudok mentséget a könnyes képmutatásra, s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm, akár a nyers önzés orvtámadását.
De hirdetem, hogy bűneink mulandók! Mint a mammut és az ősgyík, a múltba porlad a gyűlölet és a gyanakvás. Dühünk lehül, csak szerelmünk örök. S halandó gyarlóságai között csupán maga az ember halhatatlan. Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen irgalmas vára bizalomból épül, S az önmagával vívott küzdelemben csak jósága szolgálhat menedékül.