Régi adósságom, leginkább a rendezők, segítők és főleg Medvegyu irányában. Mindig, minden évben a lelküket kitették, hogy a lehető legjobb körülményeket biztosítsák nekünk, résztvevőknek a teljesítéshez. Én meg minden évben megígértem az élménybeszámoló írását, de ahogy a teljes megtételét, úgy a beszámoló megírását is évről-évre halasztottam. De most ennek vége, íme a 2016-os középtávú M115-öm (107 km. kb. 5500 D+) beszámolója.
Megint június első szombatja, újabb M115. És tudom, hogy az útvonal módosításnak köszönhetően ezúttal nem marad el a Múzsla. Medvegyuék gondoskodtak róla, hogy ezúttal már ne lehessen „elsunnyogni” a Hidegkúti turistaház után (OK, lehetett volna a rövidtávon, de azért ennyire nem akartam meghátrálni, elvégre a július végi „Nagy megmérettetés”-hez kellett az igazi erőpróba is, márpedig a Muzsla nélkül lemondtam volna egy jó lehetőségről).
Idén is a szokásos busszal mentem le. Mátrabérc óta nem tapasztalt korai kelés, első metró, így éppen megvan a busz. XI Captian-nal megyek, próbálom felkészíteni a várható nehézségekre, mert azok lesznek biztosan, ez nem az a kímélő pálya…
A rajtban a már megszokott baráti hangulat fogadott, gyorsan leadom a nevezési díj részét képező sütiket, felveszem az itinert, pacsizom a többiekkel és már 7 óra is van, indul a buli. Minden évben megfogadom, hogy már előző este lemegyek, családot is viszem, biztosan tetszene nekik is az egész, de aztán valahogy sosem jön össze. No majd jövőre… (ahogyan a teljes táv is majd jövőre…:-)).
Lassan kezdek, sokan megelőznek, de aztán valahogy visszaküzdöm magamat az elejére, Kékesen 10-ben vagyok, Sasvártól stabilan ötödik.
Az időjárás nagy talány: esős-hüvőset ígértek, próbálkozik is az időjárás megfelelni az időjósoknak, de végül beadja a derekát a melegnek: eső nincs és inkább napos, mint felhős az ég (legalábbis ott mindig süt, ahol éppen járok…bezzeg az előttem járókat jótékony árnyék fedi, néha eső permetezi őket:-)).
Savártől halvány emlékeim vannak a korábbi részidőkről, olyan 10 perc a hátrányom a PB-hez képest, de még messze a vége. Érzésre küzdelmes a haladás, két éve könnyebb volt, tavaly még ennél is küzdelmesebb.
Az ajándék hurok kellemesen telik, ahogyan a mátraházai átkötés, majd lajosházai ereszkedés is gyorsan lepereg. A talaj meglepően száraz (a budapesti esőzéseknek itt nyoma sincs, állítólag csak egy-egy helyen volt rövid esőzés). Gyakorlatilag ideális pályán, kicsit meleg időben haladhattunk. A frissítések a szokásos rendben zajlanak: elején még nassolok az asztaloknál, de idővel egyre inkább beszűkülök a szponzer-kóla kombóra. Lajosháza utáni nemszeretem szakaszt jó erőben, jó tempóval abszolválom, gyakorlatilag végig kocogom, ami viszi az erőt, de gyalog meg hosszú lenne. Mindezek ellenére a mátraszentimrei pontig újabb 5-10 percet kaptam az előttem lévőktől és erre erősít rá az is, hogy nem sokkal utánam megérkezik Tinca is. Ezek szerint mégsem olyan jó a tempóm. No mindegy, Szorospatakra még Tinca előtt érek, de utána bedarál. (Előző években mintegy sebességem fokmérője volt az utolérésének helye: mivel lassabban kezd nálam így van mit ledolgoznia. 2-3 éve még majd a Hidegkúti turistaházig kitartottam, a tavalyi csúfos teljesítményemmel ellenben csak Lajosházáig tudtam „menekülni”.)
Ágasvárnál sort kerítettem a rizskohra (a bodzaszörp eddig is alap volt), a gusztusos pizzán is gondolkoztam, de azt meghagytam 2017-es kipróbálásra, míg az ugyancsak fenomenális ízekkel kecsegtető rántottát a 2020-as évekre irányoztam elő…:-)).
Fallóskútnál jött el a holtpont, illetve nem is holtpont, hanem az edzettségem szerinti „ív” vége, akkor egy ilyen 80 km-re voltam hitelesítve. Innentől jöhet az „alibi” (ballagás-kocogás, de igazi tempó már nincs). A Hidegkúti turistaház után jól futható a szakasz, de már nem mennek a lábaim, lélekben készülők a „Nap ütközetére”, amiért tulajdonképpen jöttem, a Muzslára. (A júliusi alpesi versenyen is legalább ilyen emelkedők lesznek még több kilivel a lábamban, szóval kellett a tesztelés). Annyira nem volt nehéz, rosszabbra számítottam, de már vártam a végét. Az is igaz, hogy az elmúlt években sokat „civilizálódott” a Muzsla ebből az irányból is: a hajdanán nem létező ösvényt felváltotta egy kijárt single trek, illetve feljebb még szekérutas részt is kaptunk. (Összhangban napjaink erdőgazdálkodási divatjával: halál az ösvényekre, éljenek a szekérutak…)
Muzslán szürreális kép fogadott, egy banánfa! A felvitt több tíz kiló(!) banánt a kedélyes pontőrök sorra felaggatták egy fára. Jól nézett ki, szakítottam is egy banánt, illetve jól feltankoltam a továbbiakra, ettem-ittam (sör is volt, ismétlem mindez a Muzslán!), a frissítőpont láttán már könnyen elhittem, hogy a Tót-hegyesen helyben (!) sütött palacsintával fogadták a túrázókat. Ez mindent elmond a segítők hozzáállásáról, arról a tökéletességre való törekvésről, hogy a rendezvény minden apró részlete rendben és lehetőleg valamilyen extrával valósuljon meg.
Szurdokpüspökinél sötétedett rám, innen gyakorlatilag ismeretlen útvonalon haladtam: szokásomtól eltérően néhány elágazást benéztem, de valahogy mindig valaki vagy valami visszatérített a kijelölt útra. A Kénes-forrásnál egyértelmű volt számomra, hogy idén sem megyek végig a teljes távon: 8 héttel az alpesi verseny előtt nem akartam kifilézni magamat. (Számításom tulajdonképpen bevált: két héttel később már a Mátrában, a Mátra 115-ről jól ismert galyavári ajándékkörön edzettem, de ez már egy másik beszámoló része lesz.)
A célban a szokásos, máshol – legalábbis számomra - máshol nem tapasztalható hangulat: beszélgetések, anekdotázgatások, tapsolás a beérkezőknek, a még pályán lévők kivetítőn történő követése, medencében lazulás. Talán így érthető, hogy Rushboy-t hiába nógatjuk, hogy még eléri a vasárnap reggeli x kilométeres teljesítménytúrát, ha elcsípi a következő buszt, kijelenti, hogy ez az egyetlen túra, ahonnan nem siet tovább egy másikra, mert nem akarja ezt a hangulatot, ezeket az órákat elszalasztani. És ebben mélyen egyet értek vele. Számomra etalon ez a rendezvény: nehéz, de gyönyörű pálya, hibátlan szervezés, otthonos hangulat… csak így tovább, jövőre is megyek!
Egy fiatal házaspár Lilla és Balázs, nem ismertem őket korábbról. Balázzsal dumáltam befutó után, fiatal, lelkes, reálisan látja a problémákat. Bátrak, én sosem kezdenék versenyszervezésbe, pláne nem egyből ekkorába.
Az első Balaton Trail csökkentett verziója lett a nulladik, 100 csapat nem jött össze az előnevezésnél, csak 88, és közülük is kb 25-en fizették be végül a nevezési díjat, így egy kicsit fapadosabb verzió indult végül. Mi Keratomival párosban neveztünk, Lemúr Miki nyaralt[...] Bővebben!Tovább »
Folytatólagosan elkövetett szómenésem 2. része. Bocs, hogy kicsit dagályos, de laikusok is olvassák a FBon. :) Ott vannak képek is. :)
Kezdetben nagyon sok idő elment azzal, hogy egy-egy szűkületnél, technikás gödör átkelésnél megtorpant a tömeg. Volt, hogy 1 percet ácsorogtunk, várva a sorunkat. De erre azért számít az ember, ha 1900 futó neki vág egy single track-nek, azaz egy nyomtávos ösvénynek. Aztán ami kis idővel később jött, az már elővetette velem a telefont pár kép készítésének erejéig. Ahogy felnéztem a hegyoldalon kacskaringós vonalban végeláthatatlan sorban meneteltek felfelé az emberek, és még a hegy csúcsa sem látszott. Itt nem nagyon volt előzgetésre lehetőség, de hogy őszinte legyek amúgy is csak ritkán engedélyeztem magamnak ezt a luxust. Csak mikor úgy éreztem, nagyobb pulzusugrás nélkül előreosonhatok egy-egy lelassuló spuri mellett. Szép lassan cammogtunk hát így fel a meredélyen, egymás nyomában - de nyugodtan mondhatnám, hogy egymás s...ében, mert pont olyan meredek volt a kapaszkodó, hogy ha nem vigyázok az előttem lévő fenekébe szaladok bele fejjel egy óvatlan pillanatban. Senki nem rohant, mindenki fújtatott, nyeltük a lábaink által felvert port, csak a láncok csörgése és az ostor csattogása hiányzott egy jó történelmi film jelenethez. :) Amikor 2 óra múltán úgy éreztem, lassan kezdünk felérni, akkor a hegy gerinc mögül feltűnt egy újabb magaslat, amin szintén ott kígyózott az emberhangyák sora. Végül a rajt után 2 órával és 56 perccel elértem a 2540 méter magas 1. ellenőrző pontot. Mivel tudtam, hogy bő 4 km múlva nagyobb frissítőpontra érünk, és végre futható szakasz következett, nem vacakoltam sokat, a gyors chip leolvasás után elkezdtem leereszkedni a Bertone házhoz. A lejtő az én secret power-om, rejtett képességem. :) De mint a Hihetetlen családban sem nyerhetett a fió az iskolai futóversenyen, én is nagyon erősen visszafogtam magam a hirtelen kitárult térben. Ja ugyanis az egynyomtávból hirtelen párhuzamosan futó ösvények sokasága lett, nem voltunk végre egymás mögé beszorítva. Szóval lehetett volna száguldozni, ha az az lett volna a célom, hogy 30 km után kiszálljak a versenyből. Mert a lábaim tuti feladták volna. Ugyan érzésre az ember a lejtőn kevés energiából jön le, de a gyakorlat azt mutatja, hogy egy óvatlan vágta egy hosszabb ereszkedésben simán szétcsapja az ember combizmait, de még azt kell mondjam, energetikailag is meglepően odab...vág. Az naiv futó leér a völgy aljára, aztán elindulna a szemközti oldalon felfelé, csak hogy nem megy. Kapkodja a levegőt, próbál nem szédelegni, aztán 20 lépés után megáll. No ez az, amit nem akartam, szóval ahogy mondtam, óvattal ereszkedtem le a csúcsról. Ez persze még így sem volt rossz, tucatjával előztem meg a versenytársakat, akik kevésbé volta felvértezve az én titkos képességemmel, a lejtőn futással. Pedig hol volt ez még technikásságban, nehézségben a pálya 2. szakaszán tapasztalt csupa szikla, csupa gyökér ereszkedésektől! Utólag megnézve az adatokat, bár ez nekem is meglepetés, 180 embert előztem meg ezen a 4,5 km-es szakaszon. Pedig fotózgattam is.
Amúgy mindezeket az adatokat innen mazsolázom most:
A frissítőpont után volt a chip leolvasás, szóval a szakasz időm ettől vagy 5 perccel azért jobb volt. Sőt, amit nem vettem észre az egész verseny folyamán, voltak kamerák kihelyezve, amik közvetítették az áthaladásomat élőben, a fent idézett oldalon. Így aztán jól nem integettem. Azonban mókás dolog ám visszanézni, hogy a Bertone házbeli frissítőpont után milyen mókás "lendülettel" vágok neki a hegynek. Úgy bólogatok egész testből, mint az az ivós gólya játék gyerekkorunkból. :) A ponton itt még nem sokat vacakoltam, kicsit ittam, feltöltöttem a kulacsomat (erre még ki kell térjek később), ettem pár falatot, de mivel tudtam, hogy 7 km múlva újabb frissítő jön, inkább továbbálltam.
Ez a szakasz a szintrajzon szemre olyan síknak tűnik, de ha az adatokat megnézzük, máris látszik, hogy azért csak összejön rajta közel 300 m szintemelkedés. No ez hirigelt ki. Pontosabban az előzőleg lábamba tett 1300 m emelkedés egyben, az állandóan tűző nap, a közel 30 fok, és végül ez a hullámos rész. Mert ugye ez csalóka. Vannak benne síknak kinéző részek. Amik persze enyhe emelkedők. Ha itt nem fut az ember, akkor mikor? Aztán lejtő, aztán megint emelkedő, és így tovább. A pulzusommal folyamatosan ment a küzdelem. Ha egy kicsit jobban megengedtem a kelleténél, már elkezdett 135 fölé benézni, sőt, néha a 140 is beütött, ami a verseny ilyen korai szakaszán egy-egy koporsószög volt. A Bonatti házhoz elég ramaty állapotban értem már el. Itt is ettem kicsit, ittam sokat, majd 7-8 perc téblábolás után indultam tovább. A háti zsákom tartályát még a rajt óta nem töltöttem újra, és most sem, mert ezt a következő, igazi nagy pontra terveztem, amitől még 5 km választott el, szerencsére sok lefelével.
Apropó víz. 3 dolgot tehettem a hőség ellenében. Ebből 2-t Speró tanácsolt, én meg szerencsére megfogadtam.
1. vittem egy kulacsot. No persze. Az indulás előtti órában kunyeráltam a kávézóban egy asztaltársaságtól. Megkérdeztem, kell-e majd még nekik ez a műanyag palack, mert én hasznát venném. :) Ez jó döntés volt. Én még versenyen ennyi vizet nem ittam meg, mint itt. Az izótól egy idő után inkább csak émelyegtem, de ha ráküldtem egy kis friss hideg forrásvizet, mindjárt könnyebben bent maradt.
2. vittem egy sapkát. Mivel nekem nincs, kölcsön kaptam az Ildikóét. (Szerencsére állítható. :) Ezt a bőven utunkba kerülő összes forrásban, patakban, csapban, medencében megmártottam, és azzal hűtöttem a fejemet.
3. ahol tehettem mosdottam, bedugtam a kezemet a hideg vízbe, és hagytam, hogy jól áthűljön.
Ha nem lett volna ennyi vízvételi lehetőség út közben, az én mesém se tartana már túl sokáig. :)
Mindezek ellenére eléggé megtörve érkeztem meg Arnuvaba, a nagy frissítőpontra. No itt már nem foglalkoztam az idővel. Miután kicsit lecsillapodott a testem, levest vettem magamhoz, és betoltam 2 tányérral. No ne gondoljatok palóc-, se csülkös bablevesre, de még csak nem is vargányakrém-levessel kényeztettek bennünket. Jó sós porleves volt tészta betéttel, vagy kérhettem anélkül is. Ez azonban ilyenkor jobb tud lenni, mint egy infúzió. Folyadék, só kell a szervezetnek, végre nem édes, tehát a gyomrot is kicsit megnyugtatja. Ücsörögtem is pár percet. Közben végre sms-t kaptam a kedvestől, hogy lát ám a movingobject-en. (Ez egy nyomkövető web oldal, ahol lehetett követni a verseny folyamán méterről méterre. Mondjuk néha azon járt az eszem, hogy miért nem nevezzük inkább barelymovingobject-nek (alig mozgó tárgy), oda jobban illene a produkcióm. :-) Üzente, hogy kifelé jövet fürödjek meg a folyóban. Azt ugyan nem tettem meg, de azért rövid időre beledugtam a kezem a vízbe, és felfrissítettem a sapkámban is a hűtőfolyadékot. A hátitatyómat már a ponton feltöltöttem új izóval - amiről kiderült, hogy bűn rossz ízű - és elkezdtem kínos vánszorgásomat fel a Ferret hágóba.
De ezt már csak a következő részben mesélem el nektek. ;-)
(A folytatásban: hősünket visszaelőzi a Botovics házaspár, de aztán megtáltosodva átröppen Svájcországba...)
A múlt hétvégén részt vettem a terepfutók „világ csúcstalálkozóján”, ahogy a rendezők az eseményt jellemezték. UTMB. Ez az a verseny, ahová az ultra terepfutással kacérkodó futók legtöbbje egyszer el akar jutni. Ez mondjuk inkább egy versenycsokor, hisz az indulni szándékozók 55 és 170 km-es távok között választhatnak. A király kategóriához én még tapasztalatlan és zsenge vagyok, így a 101 km-es távolságot 6100 m szintemelkedéssel párosító CCC-t (Courmayeur – Champex – Chamonix) választottam.
Azonban a dolog nem ilyen egyszerű, hisz már a bekerülés sem könnyű. Először is kvalifikálni kell a jelentkezéshez, amit pontszerző versenyek teljesítésével érhet el az ember. Az utóbbi években szerencsére elég sok 80-100 km körüli etapot pipálhattam ki, így 1 db versenyen összejött a szükséges 3 pont. Idén külön belehomorítottam, hiszen májusban egy 115 km-es, majd júniusban egy 127 km-es etapot húztam be elég tűrhető eredményekkel.
Ha a pontok megvannak, akkor az ember jelentkezik, majd erősen szorít, hogy a 2x-es túljelentkezés miatt tartott sorsoláson az ő nevét is kihúzzák a képzeletbeli kalapból. Nekem mázlim volt, a legelső évemben Fortuna kedveltje lettem. Ez már tavasszal kiderült, nem volt hát más hátra, mint becsülettel edzeni. Ez ment is egy darabig, de ez az augusztusvági időpont nekem nem optimális versenyzés szempontjából. A nyarat végigtúráztuk Ildikómmal, sok kemény ferratat végignyomtuk, majd 100 km felett tettem meg Albánia hegyei között egy 15 kilós hátizsákkal a hátamon, szóval szint került a lábamba szépen, duzzadtak a combjaimon az izmok, csak éppen futni alig futottam. Arra nem sok idő maradt. Bíztam ugyan a túrázás, mászás, cipekedés jótékony hatásában, de a verseny előtti utolsó tesztfutásokon, ahol megpróbáltam belőni, mit engedhetek meg magamnak majd a versenyen, rá kellett jönnöm, hogy az állóképességemen mély nyomokat hagytak a kimaradt edzések. Konkrétan lábaim helyett a pulzusom szárnyalt, és akárhogy fogtam vissza a lovakat, egy 30 kilométeres etap végére lógott a nyelvem, és a mellkasomra is mintha vasabroncsot vert volna egy rosszindulatú kádár.
Azért amit lehet, megtettem az utolsó napokban is. Kirándulgattunk életem párjával, vettünk 3 napos liftbérletet, és amilyen magasra lehetett, mi felmentünk, ott túráztunk, hátha a magaslati ritkás levegőn eltöltött órák valahogy adnak egy kis pluszt majd a versenyre, ahol viszont szintén többször kellett 2000-2500 méter fölé hágni. Futottam is pár rövidet, de a tapasztalatok csak elrémítettek. Magas pulzus, légszomj, mellkas szorítás. Bele kellett nyugodjak, hogy ebből túrázás lesz inkább futóverseny helyett.
Tudni kell még a versenyről, hogy komoly kötelező felszerelés mennyiséget kell az embernek végig cipelnie a teljes távon. Meleg cuccok, vízálló cuccok, 2 fejlámpa tartalék aksikkal, saját gélek 20 órára, plusz a folyadék, ami néha 2-3 órányi mennyiség is lehetett. Rá kellett jönnöm, hogy nem fogok elférni a jó kis kínai tatyómban. Szétnézve a rendezvény kiállítóinak standjain, hol az árakon szörnyülködtünk, hol azon, hogy lehet egy egész jó zsákot, pár ostoba megoldással tönkretenni. Végül szerencsénkre csak úgy bekukkantottunk a helyi Intersportba, ahol meglepetésünkre megtaláltuk a tökéletes zsákot. Egy Hoka tatyót, amit az expón látott 150 euró helyett itt 105-ért kínáltak. Ez még persze mindig horrorisztikus ár, de nem bírtam ellenállni. :) Persze még ez a zsák is tele lett a cuccal, aminek a 2/3-át nem is használtam. De ha a helyi szakértők azt mondják, hogy az egész hetes 35 fokos csúcshőmérséklettel együtt járó kánikula közben is bármikor beüthet egy hóvihar, akkor én nem vitatkozom. :) Mondjuk lehet, a különböző évek versenyeinek körülményeit igyekeznek kiegyensúlyozni, de ezt aligha lehet.
Ami a meleget illeti, ez volt a következő aggasztó körülmény, mert én hidegben egész jól működöm, de melegben hamar bekrepálok. Itt meg: magas hegyi körülmények, edzetlenség, kánikula. A rossz előjelek csak úgy sokasodtak.
A bepakolásban, a szellemi felkészülésben szerencsére tapasztalt profik voltak a segítségemre: Speró és Dévényi Ildi adták a tanácsokat az utolsó simítások elvégzéséhez.
Aztán eljött a péntek reggel, lakótársaim elkísértek a buszhoz, ami rövidesen elindult velem a Mont Blanc alagúton keresztül az Olaszországi rajtba. A buszról leszállva a felkészülési jégcsarnokban – hogy biztosra menjek – 3x voltam vécén (nem pisilni). Ennek meg is lett az eredménye, az elkövetkező 24 órában emiatt nem pocsékoltam el időt. :)
Fél órával a rajtidő előtt beálltam a karámba. Jó hátra kerültem, de nem is volt tervben, hogy nagy sprintet nyomok az első percekben. 3 részletben indítottak bennünket. Pontban 9-kor ment el a legjobb célidőt megjelölő 600 ember, benne a ténylegesen versenyző krém. Én a 2. csoportba kerültem. 9 óra 10 perckor másodszor is felcsendült a CCC szignálja. Vártam valami magasztos érzést, de elérzékenyülés nem volt, csak izgalom, mikor ellőtték 9:15-kor a mi rajtunkat is. Egy darabig csak gyalogoltunk, majd kocogtunk visszaintegetve a rengeteg szurkolónak, akik kolomppal vagy épp fémedénnyel kezükben zajt csapva, esetleg népviseletben tekintették meg, ahogy a mezőny nekivág a 101 km-ének.
Én magam feszülten pislogtam időnként az órámra, hogy nehogy túllépjek a felső határként megszabott 130-as pulzusértéken. Közben összefutottam Bontovits Timivel. Akit amúgy komoly felelősség terhel, hogy ilyen távok felé terelt a sors, mert elég nagy hatással volt rám annak idején a Spartathlon beszámolója; ő ugyanis az első magyar női teljesítője annak a kolosszális erőpróbának. Vele mentünk egy darabon, majd tőle kicsit ellépve elkezdtük az emelkedést Courmayeur 1200 méteréről a Téte de la Tronche 2500 feletti csúcsáig.
az az igazság, hogy én már sokadszor voltam, de utoljára 2012-ben.
a pályát is 75 %-ban ismertem különböző távokból (CCC, TDS, leszázalékolt UTMB, Traverseé), ezért a varázsa sajnos már nem volt meg. pedig pl. a bertone-bonatti ház között lévő panoráma útnál azért talán kevés szebb helyen lehet futni Európában. de ez az egész olasz részre elmondható..
nekem most hiányzott ez a sokkszerű felismerés. kicsit üres voltam belül, de remélem nem hangzik nagyképűnek.
nem is daráltam, csak olyan "rutinszerű" volt. persze az jó érzés volt nagyon, hogy le tudok hozni egy ilyen "post-graduate" versenyt gyak rutinból.
ami a versenyt illeti, a bája azt hiszem teljesen elveszett. chamonix dugig van a köbön. a kivezető úton 2-3 km-es sorfal van. nekem ez picit már túl nagy hájp. ehhez képest a pontok pl. nem változtak. az ellátmány nem javult, persze nem rossz, végig lehet menni így is simán, de mondjuk egy jobb csanya verseny veri. íztelen leves és tészta. elrághatatlan szalámi. sóskeksz és édességek, amiket ugye kb. 50 kili után már öklendezel :). a sajtok viszont jók.
régen is tömegrendezvény volt, de volt egyfajta bája. ma már ez a báj is elveszett sztem.
ha vki először van kint, vagy kétszer megy két teljesen külön távra (pl. CCC, TDS), akkor hatalmas élmény, tényleg once in a lifetime..
persze jó érzés finishernek lenni.. megvan pipa, azért ez egy nehéz verseny nagyon, szóval dagad a mell. de részemről már nem annyira ikonikus az egész..
remélem nem negatív, nagyjából elsőre ezek az érzések voltak bennem..
Hatalmas gratula!A versképek faragása is olyan jól megy, mint a kilométereké. Örülök, hogy meglett a teljes táv.
Azért majd kíváncsi lennék, hogy milyen érzésekkel viseltetsz így utólag az ikonikus projekt abszolválásához. Nekem valahogy egyre kevésbé vonzó ez a távolról túlzsúfoltnak tűnő esemény, valahogy évről-évre veszít a sármjából.
Én nagyjából követtem FB-n az eseményeket, de ami a magam esetleges részvételét illeti bármelyik versenyszámban: nem különösebben vonz ez a tömegrendezvény, annak ellenére, hogy éppenséggel beleférne a költségvetésbe. És valóban messze van. Ha magasabb hegyekben szeretnék versenyezni, itt van Ausztria, Németország, vagy Olaszország. A másik meg, hogy én alapvetően futni szeretek, s bár nem vitatom, hogy csodálatos a magashegyek világa, ott jóval több szint van a pályákban, emiatt több a gyaloglás is, és egyre inkább érzem magam úgy, hogy egy teljesítménytúrán vagyok. Júliusban elindultam az 50 km-es Glockner Trail-en, ami nagy élmény volt, s bár "mindössze" 2000 m szint volt benne és két nagyobb hegy ( egy 2500-as és egy 2600-as), igazából csak az elején ill. a végén éreztem magam elememben, amikor futni tudtam. Az viszont visszaadta az önbizalmamat, mert akkor sorra hagytam ott azokat, akik a meredek felfeléken engem hagytak állva...:)
Én egyelőre távol tudom tartani magam az UTMB-től azzal az alibivel, hogy messze van, drága, macerás... A táv, szint nem gond! :D szóval próbálom is max a címeket elolvasni, mielőtt vérszemet.
