Erdőszélen nagy a móka, mulatság, iskolába gyűlnek mind a nyulacskák. A tanító ott középen az a nyúl, kinek füle leghosszabbnak bizonyul. Kezdi az oktatást egy fej káposztával, Hallgatják is tátott szájjal. - Az egymást tapasztó táposztó levelek képezte káposzta letépett levelein belül tapasztalt betétet, mely a kopasztott káposzta törzse, úgy hívják, hogy torzsa. Ha most a torzsára sorjába visszatapasztjuk a letépett táposztó káposztaleveleket, a tapasztalt rendben, akkor szakasztott, helyesen fejesen szerkesztett káposztát képeztünk. Ez a lecke! Megértettük? - kérdezte a nyúltanár.
Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már. - Akkor rögtön feleltetek! – Lapult a sok tapsifül, füllentettek, dehogy értik, és ez most mindjárt kisül! - Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj kétlábra, s vázold hát, mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát? - Jóllakok! – felelte elképesztő képzetten a kis káposzta-kopasztó ebugatta, de a tanár megbuktatta.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy csudaszép lánya. Ha ez a királykisasszony sírt, drágagyöngyök peregtek a szeméből, ha pedig nevetett, rózsák hullottak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany.
Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon. Jöttek is mindennünen királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert mikor éppen indulóban volt, ellenség tört az országba, s csatába kellett hogy menjen.
Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsát nevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi a képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.
Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire, s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.
Hanem az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő lányát veszi el. De ez a lány olyan csúnya volt, hogy az anyja soha senkinek nem mutatta, nem is tudták, hogy a világon van.
Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány, s egyszerre csak egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány lánya. Hirtelen megfogták a rózsát nevető kisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.
Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban, és sírdogált keservesen: de arra jöttek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzzák az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott tovább menni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, s föltette a szekerére.
Hazamegy a kertész, s mondja a feleségének:
- No, feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hogy lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt a szeme ennek a királykisasszonynak, rózsát sem hullat a szája, de meg aranyat sem a lába, nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőjét lehúzzák a lábáról.
Mondja az asszony:
- Jól van , jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt?
- Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélén.
- Isten neki - mondja az asszony -, hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk: nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.
- Te feleség - mondja a kertész -, én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.
Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon ezért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztalfiókba, s odadobott neki két szemet.
Hazamegy a kertész, beteszi a lánynak a két szemet, de csudák csudája, egyszeribe a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz, s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert a leány mindig egy lyukba néz.
- Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam - mondotta a boszorkány nagy kacagva -, macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam az árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.
Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát egyszeribe úgy megszépült, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében, s csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett, s szebbnél szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a két cipőjét, s elkezdett sétálni, s perdült, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért nem hagyta el szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől, s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ott beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert éppen akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.
Hát elfogadta mindjárt a királyné a rózsát nevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt-múlt az idő, s egyszer, mikor bálra szépen fölkészítette a királynét, lejön a királyfi, s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt.
Hej, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből! Nagyot kiált örömében:
- Te leány, talán bizony te vagy a gyöngyöt síró s rózsát nevető királykisasszony?
A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából a fehér rózsa, piros rózsa, égő vörös, egyik szebb a másiknál. Akkor aztán lehúzta a cipellőjét, s elkezdett sétálni föl s alá a szobában, s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűztette udvarából a boszorkányt s a lányát, aztán mindjárt megesküdött a rózsát nevető királykisasszonnyal.
Kisleánykák pünkösd napján fejökre pünkösdi rózsából kötött koszorút téve, felöltöznek fehérbe, házról házra járnak, minden ház előtt kőrbe állva, körülfogják a pünkösdi királynét, s midőn valahová bemennek, „Dicsértessék az Úr Krisztus”-sal beköszöntenek és kérdezik: Szabad-e pünkösdő’nyi? Ha nem szabad, szépen tovább mennek, ellenkező esetben pedig éneklik:
"Keménylegények!" -nek nevezték hajdanában az alföldi csikósokat, juhászokat, gulyásokat.
A folyóktól távoleső pusztaságban, szárazságban, hőségben, a legelőre kihajtott állatok friss ivóvizéről folyamatosan gondoskodni kellett. Mély kútat ástak, vödörrel húzták föl az itatásához szükséges vizet, s a kút mellé helyezett, fából készitett hosszú itatóba, vályúba öntötték.
Leggyakrabban "gémeskútat" épitettek, hogy megkönnyitsék a nehéz vödrök fölhúzásával járó keserves munkát. A gémeskút fából, közvetlen a kút mellé készitett szerkezet, s hasonlit a mérleghintához, "lipityókához". A mérlegkar egyik végére, hosszú rúdra erősitették a vödröt, ezt eresztették le a kútgödörbe. A mérlegkar másik végérére kötött nehezék - kő, fatuskó,- súlya segitette a teltvödör fölemelkedését. A mérlegkar talpa fából készült. Magasbanyúló villásvége, egy forgást segitő vasszerkezettel, messzire látszott a végeláthatatlan rónaságban. Ezt a szerkezetet nevezték "gém"-nek.
A mérlegkar kútgödör felé eső része ostorhoz hasonlit, ezért „ostor”-nak hivták. A gém és kútostor állását, mivel messzire látható, jeladásra is használták. Igy üzentek egymásnak az alföldi csikósok, juhászok, gulyások, ha valamilyen fontos eseményt, hireket akartak tudatni a legelőn történtekről.
Gáborka, az új mosóasszonyunknak a fia lehet olyan háromesztendős. Tegnap jött először a házunkhoz. Azaz nem is jött szegényke, mert az édesanyja hozta az öliben. Meg is pirongattam érte, ahogy megláttam,
- Nem való már az ilyen nagy legényt ölben hordozni - mondtam neki. - Eljár már ez a maga lábán is, igaz-e, kis huszárom?
Kis huszárom nem szólt semmit, csak nézett rám a búzavirágszemével, hanem az édesanyja azt mondta csendesen:
- Gáborkának nincsen lába.
- Gábojkának nincsen jába - mondta utána a gyerek is, de ő már nevetett is hozzá. Piros szájacskájából kivillantak rizskásafogai.
Megállt a szívem verése, ahogy a fiúcskát kibontotta az édesanyja a nagykendőből. A lábacskái csakugyan föl voltak zsugorodva.
Az asszony megijedt, hogy olyan egyszerre elszótlanodtam. Sietett szétteríteni a nagykendőt az akácfa hűvösében, s gyöngéden ráültette Gáborkát.
- Ne tessék félni - nézett rám félénken -, jó gyerek ez nagyon, nem aggat a munkámban. Felé se kell néznem délig, úgy eljátszogat itt egy ültő helyében.
Azzal már ment is a mosókonyhára, csak éppen megveregette még a gyerek gömbölyű képét, és a kezébe nyomott egy száraz zsemlét.
Majd én vigyázok inkább Gáborkára.
Befordultam a szobába székért. Ugyancsak siettem vele kifelé. Az ablakon keresztül láttam, ahogy a Talpas kutya odacammogott a kis nyomorékhoz. Megijedtem nagyon, mert barátságtalan teremtés ez a mi öreg Talpasunk. Még engem is megugat, ha rosszat álmodott.
- Talpas, ide gyere! - kiáltottam rá szigorúan.
- Tajpas, ide gyeje - kacagott a gyerek, s hozzáhajította a zsemlét a kutyához.
Talpas meghökkent egy kicsit. Megállt, felém fordult, aztán megcsóválta bozontos fejét, és a szájába vette a zsemlét.
- Teszed le, Talpas! - parancsoltam neki.
Talpas haragosan rám mordult. Azt hiszem, azt mondhatta kutyául:
- Nem hallgatsz, te ember! Jobban tudom én, mint te, hogy mit kell csinálni.
Azzal odaballagott a gyerekhez, és az ölébe ejtette a zsemlét. De már akkor szaladt is visszafelé, s barátságosan rávihogott a fiúra.
- Vágd hozzám megint, Gáborka! - mutogatta nagy fehér fogait fekete ínye mögül.
A gyerek pedig megértette a vén jószág beszédét. Vígan tapsikolt két kis kacsójával, és megint elhajította a zsemlét. S ahányszor elhajította, a Talpas mindig visszavitte hűségesen.
Utoljára is a gyerek unt bele a játékba. Csöpp kezével megrántotta a Talpas két nagy fülét, és nagyot lökött rajta.
- Csúnya Tajpas!
A Talpas még ezért sem haragudott meg. Eltátotta a száját, és nagyot ásítva végighevert a kendő szélén.
- Jó, jó, Gáborka, azért én mégiscsak melletted maradok - pislogott a gyerekre a félig lehunyott szemével.
Pörge bajuszú pille suhant el a gyerek szöszke feje fölött. A szárnya tele volt virágporral, látszott rajta, hogy a mézesboltban járt.
- Jepke! - tekintett föl rá Gáborka, s nekem megint elszorult a szívem.
- Istenkém, mért nem kergetheti ő is a pillét, mint más gyerek! - sóhajtottam el magam.
Abban a percben kinevetett egy elszabadult napsugár a felhők alól, s rátűzött a Gáborka aranyhajára. Nem tudom, azt nézte-e a pillangó árvalányhajnak, vagy a szemét nézte búzavirágnak, de egyszerre lecsapott, és körülröpdöste a Gáborka fejét.
A napsugár egyszerre beragyogta az én szívem is.
- Ha Gáborka nem mehet a pillangó után, a pillangó keresi föl Gáborkát.
És aztán fölkereste a cserebogár is, a katicabogár is. Jöttek a hangyácskák is, és kértek tőle zsemlemorzsát. Nagy fejű tücsök kidugta a fejét a tücsökpalotából, s ahogy meglátta Gáborkát, mindjárt elővette a citeráját. Cinege szállt az akácfára, és ahogy Gáborkát meglátta, mindjárt megszólalt:
- Gyerre, gyerre, gyerre!
- Merre, merre, merre? - tudakozódott egy másik cinege a háztető szélén.
- Erre, erre, erre! - hívogatta az akácfás cinege. - Gyere, meséljünk valami szépet ennek a szegény Gáborkának.
És valami szépet mesélhettek neki, mert a Gáborka szeme úgy fénylett örömében, mint a csillag. És annyit tapsikolt a két kis madárnak, hogy utoljára belefáradt. Szöszke fejét ráhajtotta a Talpas kócos bundájára, és nem telt bele három cinegeszó, már akkor aludt, mint a tej.
És akkor egyszerre elhallgattak a cinegék. A tücsök is letette a citerát, és még a hangyácskák is abbahagyták a morzsahordást, hogy föl ne ébresszék a kopogásukkal Gáborkát. És akkor az öreg akácfa sóhajtott egyet, és behavazta szép fehér virágjával a gyereket. Mintha csak azt akarta volna mondani:
Hol volt, hol nem volt, hol az ég összeér a földdel, és csak székre kell állni és puszta kézzel össze lehet fogdosni a kóbor csillagokat, volt egyszer egy juhászbojtár.
Nem volt rossz dolga a juhászbojtárnak: egész nap csak a pázsiton heverészett. Volt fű a jószágnak, folyóvíz italnak, ő meg csak énekelgetett, ha meg elunta, elővette furulyáját, mit a zsenge fűzfaágból metszett ki magának.
Elvetődött arra Szél úrfi is egyszer, felleghajtó köpönyegben, s meghallotta, milyen szépen fújja a juhászbojtár. Nem volt éppen sürgős dolga, hát letelepedett ő is a pázsitra, felfújta a két orcáját, s addig fújta, míg lefújta a juhászbojtár fejéről pántlikás kis kalapját. Egyet perdült, kettőt fordult a kis pörge kalap, elkezdett gurulnia selyemréten, a juhászbojtár meg a kalap után. Futott, futott, hogy a lelke majd kiszakadt, mégse tudta utolérni, mert mikor már a kezével érintette, ismét fújt egyet a Szél, és még messzebbre repítette.
Búsult is a juhászlegény, mérgelődött is. Hisz a Nap is nyugodóban volt már, s haza kellett terelni a bárányokat.
Másnap reggel újból kihajtotta a jószágot a legelőre, de nem telepedett le a selyemfűre, furulyáját sem vette elő, csak megállt a rét közepén, rátámaszkodott a furkósbotjára, és úgy búslakodott. Hát ahogy ott búslakodik, jön ám a Szél nagy zúgással, dérrel-dúrral, csak úgy dagadozott bő, szürke köpönyege. Egyenesen a juhászbojtárhoz ment, megállott előtte, kifújta magát és így szólította meg:
- Hallod-e, te juhászbojtár, tanítsál meg engem énekelni!
- Minek az teneked? - csudálkozott el a juhászbojtár. - Mire jó teneked megtanulni énekelni?
- Nem a te gondod! - felelte a Szél gorombán. - Meg akarok tanulni, és kész! Adok neked három napot, azalatt vagy megtanítasz, vagy szétszórom a birkáidat, hogy száz évig se szedegeted őket össze.
Eleinte csak suttogva beszélt, de egyre jobban nekidurálta magát, zúgott-zengett, majd ordítva körülnyargalta a selyemrétet, s a füvek megborzongtak fagyos leheletétől. De a juhászbojtár nem ijedt meg a Szél haragjától.
- Nono, pajtás - szólt a dühöngő Szélhez -, kár azért így dúlni-fúlni! Megtanítalak én szíves örömest, csak hozd vissza pántlikás kis kalapomat,ne süssön a napfény a szemembe!
Került-fordult a Szél, kettőt perdült, hármat serdült, jött is már vissza, a pörge kis kalapot maga előtt gurigázva.
- Itt van a kalapod, te juhászbojtár! Éppen az Óperenciás-tengernél kaptam el, vizes is lett egy kicsit a karimája.
- Annyi baj legyen! - felelte a juhászbojtár. - Fő, hogy megkerült! -Azzal feltette a fejére, majd leterítette subáját a gyepre és elkezdte tanítani a Szelet énekelni. Tanította reggeltől estig, mutogatta, hogy így, hogy úgy, mégis mikor estefelé felkerekedett a Szél, hogy kipróbálja a tudományát, s rákezdett egy bús nótára, nem volt egyéb, mint siralmas nyöszörgés, mint a kölyökkutyák nyüszítése. A réti füvek csak úgy kacagtak tőle, jobbra-balra hajladoztak a nevetéstől.
Meg is mérgesedett a Szél, dúlt-fúlt, süvített, háromszor körülszaladta a földkerekséget, s kavart akkora port, hogy maga is eltévedt benne.
De a juhászbojtár nyakába kerítette a subáját, fülére húzta pörge kalapját, oda se füttyentett, akár hogyan szidta őt a Szél:
- Te emilyen, te amolyan! Hát így tanítottál meg engem énekelni? Széttéphetnélek most, ízekre szaggathatnálak, ha akarnálak! De még egy napig megkegyelmezek az életednek, ha megtanítasz engem énekelni.
Másnap reggel, alig kelt fel a Nap, futott ki a Szél a rétre, s egész estig el nem mozdult a juhászbojtár mellől. Hallgatta őt, illesztgette erre-arra a száját , megpróbálta utánozni. Este aztán felkerekedett, hogy kipróbálja tudományát.
De bizony a Szél nótája nem hasonlított most se egyébre, mint egy keserves szamárordításra. Kacagtak a réti virágok, majd kipukkadtak a sárga pipitérek, a kis patak is könnyezett a nevetéstől.
Most lett csak mérges igazából a Szél. Dúlt-fúlt, dühöngött, háromszor körülszaladta a világot, zörgette az ajtókat, csapkodta az ablakokat, s olyan záport zúdított a földre, hogy maga is kocsonyává ázott tőle. Csak a juhászbojtárnak nem tudott ártani. Állta a legény a szelet, az esőt, még szorosabban burkolózott hosszú szőrű subájába, lehajtotta csurgóra kis kalapja karimáját. Végtére is a Szél unta meg hamarább és így szólt a juhászbojtárhoz:
- Még egy napot adok neked, ha azalatt nem tanítasz meg énekelni, búcsúzhatsz a szép világtól.
- Jól van- hagyta rá a legény -, hát nem bánom, megtanítalak. De jókor gyere, hogy jusson idő a tanulásra!
Jött is a Szél másnap reggel, alighogy a hajnal pirkadt, de a juhász megelőzte, mert addigra már levágott egy öreg birkát, éppen akkor nyúzta le a bőrét.
- Ülj csak oda a bogrács mellé, éleszd a tüzet, mert birkagulyást főzök!- parancsolta a Szélnek. Az meg odatelepedett a tűz mellé, s fújta, fújta a bogrács alatt szorgalmasan.
Meg is főtt a gulyás, jó hagymás, paprikás, melléje is ültek, úgy belaktak, hogy a fülük kétfelé állt tőle.
- No, ez jólesett - csettintett a Szél, s jóízűen megnyalta a szája szélét.
- Hanem most már lássunk a tanuláshoz!
Hozzá is láttak, egész nap tanultak: víg nótát, keservest, ami csak eszébe jutott a juhászbojtárnak.
Mikor a Nap már lefelé indult az égen, hogy elmerüljön az Óperenciás-tengerben, felkerekedett a Szél.
- Ha ma sem tanultam meg énekelni, ütött az utolsó órád! - mondta köszönetül a juhászbojtárnak.
- Jól van - felelte a legény -, hát én is csak azért vesződtem annyit veled. Mert megvallom, nincs sok tehetséged az énekléshez. A hallásod még csak hagyján. De a hangod? Arról jobb nem beszélni. De én kitaláltam arra is valamit. - Elővette a lenyúzott birkabőrt, amit a kútgémre akasztott száradni, és meglobogtatta a levegőben. - Van itt nekem egy bűvös-bájos birkabőröm: aki ebbe belebúvik, úgy megtanul énekelni, hogy az égi angyalokat is lepipálja.
- Ejha! - füttyentett a Szél. - És ezt csak most mondod nekem? Hadd látom azt a bűvös-bájos birkabőrt! Hogy igaz-e, amit mondasz róla? -Azzal - sutty! - már bele is bújt a birkabőrbe. - No, most aztán mit kell csinálnom? - kérdezt, és
kidugta fejét a végén, ahol nem volt bekötve.
- Dugd be a fejed is, majd akkor meglátod! - nevetett a juhászbojtár, és gyorsan bekötötte a nyílást egy kócmadzaggal. - No, most aztán igazából megtanítalak énekelni! Csakhogy ezentúl az én nótámat fújod! - Azzal elővette a sípját, odaillesztette szépen, ahol a birkabőr össze volt kötözve. Szájához tette, a birkabőrt meg a hóna alá kapta.
- Mit akarsz tőlem? - jajveszékelt a Szél. - Eressz ki rögtön, mert megkeserülöd!
De az csak nevette a mérgelődését.
- Te akartad, hogy megtanítsalak énekelni! Most hát rajta! Hadd szóljon az a csendes! - És elindult szépen hazafelé a dudával.
A Szél meg - akarta, nem akarta - kénytelen volt énekelni. Ha elhallgatott, a juhász jól megböködte a könyökével. De a nótájától nem félt már senki. A sűrű lombú fák mind táncra perdültek, görbe szarvú kosok mind bokázni kezdtek, kis bodor bárányok csak úgy járták a csárdást, így vigadtak, muzsikáltak, míg csak rájuk nem alkonyodott. Másnap reggel újra kezdték, úgy várták a fényes estét...
Ha nem hiszed, járj utána, dudaszóra táncot járva!
Pásztor voltam a szigeteken. Egy nyaramon találkoztam a nyáros-szigeti híres pásztorokkal, és megengedték, hogy együtt őrizzem velük a csordát. Kora tavasztól késő őszig élt kint 300-400 darab állat, tehenek, borjak, lovak, csikók, az évszázados pásztorélet hagyományaként. Napkeltétől napnyugtáig bóklásztak a sziget ligetes-bokros dús füvén. Az éjszakát háltatóhelyen, karámban töltötték, mellette a pásztorkunyhóban pihent az öregpásztor a bojtárjaival. Én is velük. Ha lefogyott „lábuk alól a legelő", új szigetre úsztatták a csordát. Igy vándoroltak szigetről szigetre, legelőről legelőre.
Az úsztatás a szigetközi pásztorkodás legnehezebb, legveszélyesebb erőpróbája. De olyan élmény is egyúttal, hogy aki egyszer láthatta, nem felejti el soha életében.
Az öregpásztor már jó előre megbeszéli a tervet bojtárjaival és a ...vezetőivel. Kiválasztják az új szigetet, kitűzik az úsztatás idejét, kiosztják egymás közt a tennivalókat. Sokan jönnek ki gazdák is a közeli falvakból nézni, segíteni. Kora reggel vagy delelés után arra a partrészre hajtják a csordát, ahonnan legalkalmasabb az indulás. Nem kell már az állatokat zavarni, maguk sietnek a hűs habok közé. Legelöl az öregpásztor evez lassan, méltóságteljesen, Ő mutatja az irányt. Állva evez, helyes irányba noszogatja a ladik orrát, szemmel tartja az úszó jószágot, s parancsokat osztogat. Mindjárt mögötte a vezérkolompos úszik. A víz színére fekteti okos fejét, izmos nyaka hasítja a hullámokat. Kettejüket követi a csorda, száz és száz tehén, tinó, ökör, lovak, csikók hörgő, szuszogó nagy összevisszaságban.Csak a fejük látszik ki a vízből. Orrukat magasra tartják, szomjasan szívják magukba a levegőt, s hatalmas erővel fújják ki megint a vízre. Legszebben a lovak úsznak. Büszkén tartják itt is a fejüket, hegyezik fülüket. Fiatal csikók vidáman átnyerítgetnek egymásnak, vadul rugdossák a vizet. Egészen felkavarják a Duna-ágat, s nyomukban a hullámok apró loccsanásokkal ütköznek a partba. Kisborjúk kapálóznak szorosan az anyjuk mellett. Ijedt szemükben tükrözik a víz. A hullámok át-átbuknak rajtuk, s bőgésükben a félelem hangzik. Legszívesebben felkapaszkodnának az anyjuk hátára, de az apró morgásokkal noszogatja őket előre. Néhányan erősen lihegnek már, míg az erősebbeknek még ficánkolni is van kedvük a vízben.
A pásztorok ladikkal kísérik a csordát. Ketten az úszó állatok között eveznek, a harmadik hátul a sereghajtó. Szakadatlanul kémlelik az állatokat, nem kell-e segíteni valamelyiken. Mintha a Duna is örülne az úsztatásnak. Vidáman ringatja őket a hátán. Tréfás kedvében játszik is velük. Hullámkezével megpaskolja, sodrával elragadja az állatokat, hogy csendes vízen újra magukra hagyja. Másokat meg örvényével megpörget néhányszor, vagy lehúz kissé a víz alá. Szegény jószág elveszti tájékozódását, s nagyokat fújtatva vergődik a vízen. Jó szeme legyen ilyenkor a pásztornak! Amelyik legközelebb esik hozzá, gyorsan hurkot vet a fuldokló állat szarvára, és odahúzza a ladik mellé. Ugyanígy segítenek kifulladt borjúkon, gyengébben úszó állatokon. Néha négyet-ötöt is húznak a ladik után. Vigyázni kell a jószágra ilyenkor nagyon, nehogy híja essék egynek is!
Víz alatti homokpadon feneket ér a lábuk. Felkapaszkodnak a zátonyra, kifújják magukat. Nyomukban az újonnan érkezők. Nagy a csoportosulás. Sűrű tömegben nyüzsögnek, mígnem egymást taszigálják le a zátonyról, s folytatódik az úszás tovább.
Néhányan megelégelik a vízi utazást, és a partok felé tartanak. Nem lehet szétszakadoznia a csordának! A ladik orrában apró pásztorkutyák ülnek. Okos, bozontos fejüket mereven előretartva szimatolnak a levegőbe. Egy pillanatra sem veszik le szemüket a csordáról. Hangos ugatással jelzik, ha valamelyik állat eltért, vagy bajba jutott. Csak parancsszóra várnak, s már ugranak. Hangos csaholással úsznak a szökevények után. Lassanként beérik a part felé tartókat. Elébük kerülnek, s szorítják vissza a mederbe befelé. Egyesek visszafordulnak, engedelmeskednek, a makacsok kitartanak. A pásztorok biztatják a kutyákat. Végtelenül ügyesen úszkálnak az állatok körül, belekapaszkodnak a nyakukba, kapdosnak a vízből kiálló orruk után. Amazok védekeznek, de hiába, engedniük kell. Vidám csaholássál terelik vissza őket a csordába. Szinte mosolyognak is dolguk végeztével, ahogy piros kis nyelvük lecsordul oldalt a szájuk szélén...
Az öregpásztor kikötött az új legelőn. Mögötte a vezérkolompos is gázlóra lelt már. A csorda vége még messze bent úszik a mederben. Az eleje lassan cammog a gázlón felfelé. Térdig süppednek az iszapban. Felkapaszkodnak a part csorbáján, és vad rohanást rendeznek a sziget belseje felé. Az új legelőn hasig érő fű várja a csordát. Több se kell az állatoknak! Még lihegnek a hosszú úszástól, de vidáman hemperegnek bele a lágy fűbe. Mikor így szépen megtörülköztek, megjárják előbb a szigetet, tájékozódnak, ismerkednek az új környezettel, s csak azután kezdenek el legelni a selymes rét terített asztalán. Szépen feldíszítette a természet a legelőasztalt. Teletűzdelte galagonya-, vadrózsa- és szederbokrokkal. Beljebb a kis oldalág partján fiatal saggyás díszlik. Hangos ropogtatással, vidám kolompszóval szélednek szét a sziget belsejében.
A pásztorok a kunyhó előtt pattogó tűz mellett pihenik ki az úsztatás fáradalmait. Amíg fő az ebéd, megered a nyelvük, és megelevenednek az átélt emlékek, régi történetek.
- Egyszer icaka furcsa neszre ébredtünk föl - mesélte Soós Antal bácsi. - Hát egy szíp fehír bika legelt a gunnyó mögött. Kimentünk apámmal, oszt be akartuk hajtani, de nem tudtuk sehogy se, mer a karámtul mindig visszafordút. Harmadszorra megugrott a víz felé. Apám utánament, de látta, hogy úgy sétált át a vízen a bika, nem süllyedt el benne. A túlsó partrúl visszaszólt: Szerencséd, hogy ésszel éltél, és nem gyüttél utánam! Mivelhogy táltos vót.
Timaffi László – Alexay Zoltán: Ezer sziget országa – Szigetköz (részlet)
:-)))
Pásztorbotok - Varga Gyula - Bp. Néprajzi Múzeum
Pásztorkutyák - Komondor és kuvasz - Balogh István
A radnóti gyerekek hiába várták haza az idén a fecskéket. Nem hozta meg őket a tavasz. Pedig már az egész Balog völgye virágba öltözködött a tiszteletükre. Hófehér kökénybokrok nézegették magukat a víz tükrében. Gólyahírvirágok aranyszeme nevetett fel rájuk. Harang-virágok harangoztak eléjük:
- Jönnek a fecskék, jönnek!
Nem jöttek biz azok. Egy-egy seregük átvágódott a falu fölött, keringett is fölötte, mintha gondolkozóban volna, de aztán csak elsuhogott másfelé. Volt olyan is, amelyik jajveszékelve szántotta a földet a szárnyával, de aztán az is csak továbbröppent. El, el a radnóti határból!
No, a szúnyogok meg a legyek örvendeztek is ennek nagyon. S nagy boldogan zümmögték, döngicsélték körül a radnótiakat:
- Sose búsuljatok, emberek! Szebb a mi nótánk, mint a fecskéké.
Szegény radnótiakra rá is fért volna a vigasztalás, mert nagyon szomorúan tekintettek az égre.
- Jaj már minékünk, ha az Isten madárkái is elhagytak! Nekik nincs már hajlékuk Radnóton. Nem néz már miránk le a jó Isten sem az égből.
Csakugyan, hamvas felhőfátyollal takarta el az orcáját a nap. Még a múlt tavaszon Radnótra sütött legörömestebb a Balog mentén. Bogárhátú, tiszta házaira, muskátlis, százszorszépes ablakaira, mályvarózsás kertjeire, piros képű, nevetős szemű, nótás ajkú népére.
Hol vannak most már a virágos házak, hol a nevetés, hol a nóta? Mind megették azt tavaly nyáron a piros tűzmadarak. Ledőlt falomladékok temették be a virágos kerteket, kormos szarufák meredeznek az égre, mint valami óriási kéznek az imádkozó ujjai. Csupa szomorúság itt minden. Hallgatagon járnak-kelnék az emberek a háztalan utcákon. Még ahol építenek is, ott is tompán csattog az ácsszekerce. Mintha az is azt csattogná:
- Nem ér ez semmit. Nem lesz többet Radnót. Elkerülik az Isten madarai még a helyét is.
Elég fájdalom az a kicsi madarak szívének is. Azért csicseregtek röptükben olyan sírva-ríva. Nem a régi fészket siratják ők, ahelyett ragasztanának másikat: de hová? Nincsen ereszalja, nincs hajnalka-virágos tornác, nincs leveles kapu.
Újfaluba, Czakóba, Iványiba meg a többi szomszéd faluba kvártélyozták be magukat az idén a radnóti fecskék. Ott is mindenütt derék magyar nép lakik, szívesen befogadja zsellérnek az Isten madárkáit. Még örül is neki, hogy így megszaporodtak az idén az ő határukban a fecskék.
Annál jobban elkeseredtek a radnótiak. Volt köztük, aki szemét törülgetve sóhajtotta el magát:
- Jobb lesz nekünk elbujdosni erről a tájról, amit már a madár is elkerül. Hogy maradhassunk mi akkor radnótiak, ha Radnót nincsen?
S arcról arcra, szívről szívre egyre terült a szomorúság felhője. S az isten tudja, mi lett volna a vége a nagy bánatnak, ha egy reggel arra nem ébrednek a radnótiak, hogy majd fölveti a határt a nagy fecskecsicsergés.
Ott ültek az Isten apró kőművesei kútágasokon, félig égett fák kizöldült gallyán, épülő házak ormán, füstös falomladékokon. S olyan fürgén forgatták a kis fejüket, olyan sebes ficsergéssel tanácskoztak, hogy a radnótiak mindjárt kitalálták, mi történik itt:
- Országgyűlést tartanak a radnóti fecskék.
Azt tartottak azok csakugyan, Visszahozta szegényeket a szívük Radnótra. Megérezték, hogy csak itt vannak ők igazán itthon, azon a földön, amelyen születtek.
- Dévilik, dévilik, ugye, hogy jó lesz itt? - ezt kérdezték az öregek.
- Itt, itt, itt, jó lesz itt! - felelték vissza a fiatalok.
Azzal hirtelen fölrebbent az egész sereg, mint mikor az őszi faleveleket felsodorja a forgószél a magasba.
- Elmennek, elmennek! - ijedeztek a radnótiak.
Dehogy mentek pedig, dehogy! Szépen leszálltak párosával. Csak azt keresték a magasból, hol lesz legjobb fészket rakni.
- Csicseri, ficseri, ide ni, ide ni! - röpködték körül az üres udvarok nekilombosodott fáit.
Mire a nap fölszárította a harmatot, akkorra már ment a munka nagyban. Gyúrták a sarat, szórták a szalmát, villa formájú ágakba rakták a gömbölyű fecskeházakat. Egyik rakta a falat, másik hordta a nekivalót.
- Csicseri, szalma ké-é-é-ék!
- Ficseri, van elé-é-é-ég!
- Add errébb, csicseri!
- Hozom már, ficseri!
Alkonyatra már a maguk házában laktak a, radnóti fecskék. Még-pedig fák ágára rakott házban. Pedig a fecskének nem szokása fára fészkelni. Ezt csak a radnóti fecskék eszelték ki, hogy el ne kelljen nekik szakadni a szülőfalutól.
Boldogan fohászkodtak a hunyó nap sugaraiban, és vidám csicsergéssel kívántak jó éjszakát a radnótiaknak. Azok se kívánkoztak már el a falujukból, jaj, dehogy kívánkoztak! Visszajöttek az Isten madárkái, visszajött velük a szerencse, az áldás, a jókedv, az öröm.
Az épülő házak körül nevetve sürgölődtek az emberek, boldogan nézték, hogy magasodnak a falak, s a muzsikaszónál szívesebben hallgatták, milyen vígan csattog az ácsszekerce:
- Ne féljetek, emberek, falu lesz Radnótból megint. Példát mutatnak az ég madarai!
Az ég madarai már akkor álomra készülődtek. Egyre halkuló csicsergésüket illatos szellő hordta szét a Balog völgyében:
Egyszer volt, hol nem volt, túl a hegyen, túl a réten, egy kis erdő közepében, az erdőben egy tisztáson, fűszálakból vetett ágyon, ott, ahol sosem járt ember, s egy farkas a polgármester, ahol ezer róka túr, ott lakott egy kicsi nyúl.
A kis nyúlnak háza nem volt, szeme kettő, orra egy volt, hosszú füle, kurta farka, semmi furcsa nem volt rajta.
Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt. Szarvas és jóbarátja, minden madár jó pajtása, így éldegélt békességben, a kis erdő közepében.
Így éldegélt, amíg egyszer meg nem halt a polgármester, a bölcs farkas, s eltemették, megsiratták, mert szerették.
Az állatok összegyűltek, egy tisztásra települtek, éjjel-nappal tanakodtak, polgármester választottak.
Róka mondta: Róka legyen! Szarvas mondta: Szarvas legyen! Őz kiáltott: Őzön a sor! Teli faág, teli bokor, madár ült minden ághegyen, s kiáltozták: Madár legyen!
Addig-addig tanakodtak, a végén majd hajba kaptak, míg egy nyúl szólt: Most az egyszer nyúl legyen a polgármester!
Erre elkezdtek kacagni. Nem tud az mást, csak szaladni, az árnyék is megkergeti, úgy megijed, hideg leli, ha ág zörren, rögtön szalad, vagy meglapul a fű alatt.
Most legyen okos az ember, ki lesz itt a polgármester? Szól a bagoly az ághegyen: Az a fontos, hogy okos legyen! Akár bátor, akár gyáva, ész legyen a kobakjában.
Mind így szóltak: Okos beszéd! Próbáljuk ki, ki-ki eszét... Igen ám, de hogy próbáljuk? Máris szólt a bagoly rájuk: Aki becsapja a rókát, az kiállotta a próbát!
Rajta szarvas! Rajta, őzek! Lássuk, ki lesz a legbölcsebb! Ki tud győzni az észtornán? Ki tud kifogni a rókán?
Előbb az őz került sorra. Ide figyelj, ravasz róka! Felhők közt lakik az égen, sohasem járt erdőn, réten, mégis ő növeszt fűszálat, zöldbe borít bokrot, ágat...
Nevet csak ezen a róka. Ez aztán a nehéz próba! Jobban tudom, mint te magad, mi volna más, ha nem a nap!
Most a szarvas került sorra. Én aztán megfoglak, róka! Nincsen lába, mégis szalad, de mégis egy helyben marad...
Megint csak így szólt a róka: Ez aztán a nehéz próba! Jobban tudom, mint te magad, mi volna más: folyó, patak!
Most a kis nyúl került sorra. Erre felelj, ha tudsz, róka: ha megfelelsz, most az egyszer te leszel a polgármester! Nincsen szárnya, mégis repül, fákon, bokrokon hegedül, ha nem repül, nincsen sehol, de mégiscsak van valahol, nincsen szárnya, nincsen lába, mégis a világot járja...
Töri is fejét a róka, ennek a fele se móka, hiába, no, nincs felelet, mondd meg, nyuszi, hogy mi lehet!
Szól a nyuszi: Figyelj, róka! Hogy mi lehet? Mi más volna? Ismeri a nyár s a tél, mi lehetne más: a szél!
Kis nyúl főzte le a rókát, ő állotta ki a próbát, az erdőben akkor egyszer, nyuszi lett a polgármester.
Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt. hosszú füle, kurta farka, semmi furcsa nem volt rajta.
Hol volt, hol nem volt az országban egy Rátót nevű község. Ebben a Rátótban a csősz egyszer a mezőn egy hatalmas úritököt talált.
— Tyű, fékomadta-teremtette — csodálkozott —, nahát ez már megint mi? — Mert hosszú főznivaló tököt már látott, de ilyen sütnivalót még soha.
Fölvette, megtapogatta, megszagolta. De a maga fejétől csak nem tudta kitalálni, hogy mi. Bevitte hát a faluházára. Ott éppen együtt volt a kupaktanács. A csősz letette a tököt az asztalra. A derék elöljárók is mind elszörnyülködtek. Csak nézték, hol a tököt, hol egymást.
Azt mondja a legöregebb, a legokosabb:
— Sok időt megértem, de ilyen isten-teremtményét világéletemben nem láttam még. Mi lehet ez?
Azt mondja rá az időben utána következő:
— Én is sok mindenen keresztülmentem, de ilyet még én se ettem életemben.
S fordul kérdő tekintettel a korban alatta állóhoz.
Az azt mondja:
— Ami azt illeti, én se vagyok már mai gyerek, de azt én se tudom, hogy ez mi a csoda lehet. De azért bíró a bíró, hogy ő mindent tudjon.
Itt aztán a bíró is beleszólt:
— Hát, atyafiak, ez — ahogy a formája mutatja — csakis tojás lehet. Erre aztán a többi feje is egyszeriben megvilágosult.
— Persze hogy tojás! Mert mi más is lehetne, ha nem tojás?!
A csősz most már arra is emlékezett, hogy még egészen meleg volt, mikor a földről felvette.
A bíró nem hiába hitte magát okos embernek, mert most még azt is tudni akarta, hogy a tojás micsoda tojás.
— Egy gyíksárkányé! — mondta a legöregebb elöljáró.
— Lúdvércé!
De a bíró a csőszre hallgatott. Az pedig olyanképpen beszélt, hogy akkoriban, mikor a tojásra ráakadt, valami idegen négylábú nagy állat csatangolt a határban. Futott, sörénye volt, hosszú szőrű farka!
Annak a Rátótnak a környékén még ritka volt a ló. A parasztok tehénnel szántottak s fuvaroztak. Még a lakodalomba is tehén vonta szekéren mentek.
De a bíró látott lovat is, csikót is. Felkiáltott hát:
— Csikó! Csikó tojta!
Most már az öregek is fújták:
— Úgy van! Ezt a csikó tojta. Mert mi más tojhatott nekünk ekkorát?
Ebben mindnyájan megegyeztek.
— Eddig szerencsésen eljutottunk — szólott a bíró —, még csak azt mondjátok meg, atyafiak, most mitévők legyünk?
— Kikölthetjük!
— Ki ám, de mivel? Nekünk nincsenek lovaink.
Mindenki törte a fejét. De hát csak a bírónak támadt jó gondolata.
— Tudják mit, atyafiak? Amondó vagyok, hogy ezt a drága szép tojást költsük ki magunk.
Ebben aztán megint megegyeztek.
Jó példának először a bíró ülte meg a tojást. Aztán sorra a többiek, amint kor szerint következtek. Ki-ki egy napig. Éppúgy, ahogy a kotlós tyúk a tojásokat.
Talán még ma is ülne valaki a tökön, ha a szomszéd faluban rebesgetni nem kezdték volna hogy a rátóti kupaktanácsra rázápult a csikótojás! Merthogy csak nem kel ki! Erre aztán az elöljárók zúgolódni kezdtek, hogy ők bizony nem ülik tovább senki lova tojását.
A bíró nagyon elszomorodott. Szentül meg volt győződve, hogy a kiscsikó már mozog is a tojásban. Megrázta, megszagolta. Megszagoltatta az elöljárókkal is. De azok most már hitetlenek voltak. Az ő orruk szerint a tojásnak már szaga volt! Záp!
Végtére is megállapodtak abban, hogy a záptojást kiviszik a határba egy hegyre, mert onnan épp a felé a falu felé gurítják, amelyik a rátóti tanács lebecsmérlésében leghangosabb volt.
Ennek a csodájára aztán egész Rátót kivonult. Mindenki látni akarta, hogy kapja meg a magáét az a rossz nyelvű falu. Előhozták a tojást. Bizony szaglott már messziről is. Mikor az orrukat már valamennyien befogták, a bíró levette a talicskáról, s gurítani kezdte a csikótojást. A tojás gurult, gurult s a domb alján belegurult egy galagonyabokorba. Ott valami kőbe ütközött, s rapityára törött szét. A bokorból pedig ugyanakkor kiugrott egy piciny nyúl, erre aztán egész Rátót adta a hangot, ahogy kinek-kinek torkán kifért:
— A pici csikó! Ni, né! Fut a pici csikó! Utána, emberek!
A sok nép a nyúl után eredt. A dombon csak a bíró maradt. Látva, hogy hasztalan a rohanás, mert a rohanó kis jószágot senki sem éri utol, szomorúan így sóhajtott magában:
— Nem megmondtam, hogy a csikó már mozog? Miért is nem ültük türelemmel még egy-két nap azt az istenadta csikótojást?
Mink, régi öregek, amikor vándoroltak a török dúlás idején azoknak veszedelemjük, akkor bementek Moldovába. Akkor ott a pusztákba mentek ki, ott nem volt házuk, nem volt semmijük, akkor kis barlangot csináltak. Nem volt ablakjuk,az ablak helyett marhabendőket csináltak..., hogy kilássanak az ablakon. A menekülés idején, akkor, mikor menekültek, akkor a lovakra tettek csengetyűket. Akkor amint a vándorlás idejében csengettek, elnevezték a Moldovába menekült magyarokat csángóknak.
(Magyar mondák)
*
A NYULACSKA CSENGŐJE
NYULACSKA:
Aj, haj, tillárom!
Átalugrok az árkon!
Nyakamban cseng
kicsi csengőm,
ezzel sétálok az erdőn.
Aj, haj, tillárom,
átalugrok az árkon!
(Ugrik kettőt-hármat.)
No, csöngettem hát egy picit,
most aluszok egy kicsit.
(Nyulacska lefekszik egy fa alá, a csengőt egy faágra akasztja. A fa hirtelen nőni
kezd, a csengővel magasba emelkedik.)*
Aj, de csudás
csengőcske!
Milyen vidáman
zengőcske!
Régóta vágytam
csengetni,
az erdőn szépen
zengetni.
Ezt a nyulacskát
sajnálom,
de a csengőt is
kívánom.
Hát neki vissza
nem adom,
csak hilintázzon
ágamon.
(Játszik a csenegővel. A nyulacska felébred.)
NYULACSKA:
Jaj, hol a csengőm?
Hol látlak?
Hova kerültél?
Kívánlak...
Aj, ez a fácska
de megnőtt,
majdnem eléri
a felhőt...
(A nyulacska utána nyúlna, de már késő, nem éri el a csengőt.)
NYULACSKA:
Fácska, te kedves,
Hallod-e?
Pici csengőmet
add ide!
Hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!
FA (megrázza magát, megmozdul):
Én ezt, kiskomám,
nem adom!
Csak hilintázzon
ágamon!
Ágam ringatva
rengetni,
szeretnék csengőddel
csengetni!
(Csengőt ráz a Fa, csilingelés. A Nyulacska sír.)
NYULACSKA:
Kedves játékom,
csengőcském,
te igen szépen
zengőcském,
hogy kaplak vissza,
hogy? Soha!
Nem is lesz csengőm
több soha!
FA:
Nem, ez az enyém örökre.
Ha akarsz, búcsúzz el tőle!
NYULACSKA:
Nem én, nem!
Futok a rigóhoz,
ahhoz a vidám fickóhoz!
Ha te nem adod csengőmet,
azt a csudásan csengőset,
rigó az ágad megrázza,
és tudom, hogy nem vigyázva!
FA(riadtan):
Hol az a rigó?
NYULACSKA (mutatja az irányt):
Meglátod!
A csenegő-csórást megbánod!
(Szalad, egy másik fához ér, ahol a Rigó egy ágon énekel, trillázik.)
NYULACSKA:
Rigócska kedves...
RIGÓ:
No, mi a baj?
NYULACSKA:
Van bizony elég,
haj, hajajaj!
Kérlek, ne sajnáld,
rázd meg a fát,
a csengő-csóró
komiszát!
Nem adja vissza
csengőmet,
azt a csudásan
csengőset,
hogy egy vidámat
csengessek,
csengettyűszóra
léphessek!
RIGÓ:
Én azt, kiskomám,
nem rázom!
Felőlem a te csengettyűd
hintázhat holtig az ágon.
Dalolni jobban szeretek,
fát rázni ingyen nem megyek.
NYULACSKA:
Aj, haj! Mi legyen?
Egy szegény nyulacska
mit tegyen?
Szaladok,
kérem a kiskecskét,
hogy mert a rigó nem segít,
ijessze meg a csöppecskét!
(Szalad, a Kecske a patakparton napozik.)
NYULACSKA:
Kiskecske kedves...
KECSKE:
Mért zavarogsz?
Vigyázz! Ne takard el a napot!
NYULACSKA:
Csak arra kérlek,
kedvesem,
segítsél, kiskecském, nekem!
Ijessz kicsit a rigóra,
hadd lássuk, akkor mi volna!
Nem rázza rigó
azt a fát,
a csengő-csóró komiszát.
Fa nem adja vissza csengőmet,
azt a csudásan csengőset.
KECSKE:
Kiskomám, nyuszim,
nem!
Nem kedves amúgy sem,
hallod-e,
a csengetyüszód nekem!
Pihenni jobban szeretek,
rigót ijeszteni
én egy tapodtat sem megyek!
NYULACSKA:
Aj, haj, no lám,
nem jön segíteni,
nem jön a kiskecske, nem ám!
Szaladok hát a borjúhoz!
harcias bika-ifjúhoz,
hogy öklelje a patakba,
öklelje hamar a kiskecskét,
a lustáját, a hamisát, a bestét!
(Szalad, a Borjú éppen legel a réten.)
Borjú, te kedves...
BORJÚ:
Múú, mi a baj?
Legelés közben ki zavar?
NYULACSKA:
Én, a nyulacska...
Gyere velem!
Kecske nem ilyeszt rigót nekem.
Rigó nem rázza a fát,
fa nem adja csengőmet,
azt a csudásan csengőset!'
BORJÚ:
A kecskét, kiskomám,
nem döfölöm,
jobb legelészni
itt a füvön,
különben is a fán csüngő
csengődhöz nekem nincs közöm.
NYULACSKA:
Aj, haj!
Most mi legyen?
Nem jön segíteni
a kisborjú nekem!
Szaladok hát a juhászhoz,
azaz a csöpp pulijához,
hogy a kedvemért szaladjon,
borjú farkába harapjon!
(Szalad, a Puli éppen egy nagy csontot rágcsál.)
Kicsi puli, kedves...
PULI:
Mi kell, nyulacska?
Nem akarsz enni?
Finom csontocska!
NYULACSKA:
Nem, inkább kérlek,
szaladj!
Borjú farkába harapj!
Borjú kecskét nem döföl,
kecske nem ijeszt rigót,
rigó nem rázza a fát,
fa nem adja csengőmet,
azt a csudásan csengőset!
PULI:
Ej, te kisnyúl!
Csak ne sírjál!
Segítek én,
ne búsuljál!
(Gyorsan elássa a csontot.)
Igy, és most gyerünk,
szaladjunk,
borjú farkába harapjunk!
(Nagyot ugrik, szalad, nyomába liheg a Nulacska. Feltűnik a Borjú. A Puli ráugat.)
Héj, te borjú!
Ha nem ijesztesz kecskét,
farkadba harapok!
BORJÚ:
Jaj, csak ne harapj,
máris szaladok!
(Rohan a Borjú, nyomában a Nulacska. Feltűnik a Kecske.)
Héj, te kecske!
Kétszarvú, beste!
Ha nem ijesztesz rigót,
Beléd döfök!
Mindenkit vízbe lökök!
KECSKE:
Jaj, csak azt ne!
Már szaladok!
Rigóra ijeszteni nagyot!
(Szalad a Kecske, nyomában a Nyulacska. Feltűnik a Rigó.)
Héj, terigó!
Rázd meg a fát!
A csenegő-csóró hamisát!
Mert ha nem,
ehelyt megdöflek!
Arról az ágról lelöklek!
RIGÓ:
Jó, jó,
repülök, rázok!
Amit csak akarsz,
mindent csinálok!
(Repül a Rigó, utána a Nyulacska. Feltűnik a Fa a csengettyűvel.)
Még javában tartott a tél, mikor Kácsa anyó ráült a tojásaira. Kilenc tojása volt összesen. Tudta azt Kácsa anyó, hogy abból kilenc kiskacsája lesz.
Mikor a hó elment, Kácsa anyó fülelni kezdett a tojásokra.
- No, melyitek él már? Amelyik él, zörgessen.
Egyszer csak megkoppan az egyik tojás. Gyönge kopogtatás hallatszik belőle.
Kácsa anyó behorpasztotta az orrával a tojást, hát kibukkan ám egy kis sárga, ostoba fejecske a tojásból, és azt mondja vékony gyerekhangon: - Sáp, sáp.
Ami bizonyosán annyit tesz:
- Jó reggelt kívánok.
Kácsa anyó visszafelel erre vastag, öreg hangon:
- Sáp, sáp.
Ami meg valószínűleg annyit jelent:
- Isten hozott! Bújj csak elő!
A kiskacsa előkecmereg a tojásból ügyetlenül, ostobán. A nagykacsa meg fölemeli a szárnyát, és azt mondja:
- Bújj csak ide, itt jó meleg van.
Persze ezt is sáp szóval mondta.
A kacsanyelv csak ebből az egy szóból áll, de ezzel ők mindent meg tudnak mondani.
Aztán még aznap előbújt valamennyi.
Olyan sárgák voltak, mint a tojás sárgája, és olyan gyöngék, hogy alig tudtak a lábukon állani.
Kácsa anyó akkor nagyot kiáltott a konyha felé:
- Sáp, sáp!
Ott meghallották. Hamar a vizes korpát meg a vágott csalánt! Odahintették a szakajtókosár elé és kirakták a kiskacsákat.
Azok eleinte kedves butasággal néztek a vizes korpára: nem tudták, mire való. De Kácsa anyó megint sápogott nekik, és megmutatta, hogyan kell felnyitni azt a kis lapátforma kacsaszájat, és hogyan kell belevenni a vizes korpát.
No, belaktak ott mindjárt úgy, hogy félreállott a bögyük is a vizes korpától.
Hanem akkor nagy sírás következett az evés után.
- Mi bajotok van? - kérdezte az öreg Kácsa.
- Szomjasak vagyunk — felelték az aprók.
Akkor az öreg kácsa a vizes tányérhoz billegett, és ivott.
- Így igyatok.
A kiskacsák bámulva nézték, hogyan kell inni. Nem nehéz az, csak bele kell dugni a kis lapátot, aztán fölnézni a gerendára: a víz leszalad a gégén.
Ittak mind a kilencen. Mikor ezt elvégezték, az öreg Kácsa azt mondta nekik: - Aludjatok, gyerekek.
A szárnya alá szedte őket. Az egyik olyan ostoba volt,hogy csak a fejét dugta be az anyja tollai közé, azt gondolta, hogy egészen benne van.
- Jaj de ügyetlen vagy! - mondotta az öreg Kácsa.
Azzal betolta az orrával maga alá azt is.
Alvás után már olyan erősek voltak a kiskacsák, hogy valamennyien tudtak járni. Ott illegtek-billegtek az anyjuk mellett. Egyik-másik még lerogyott vagy felfordult, és az ég felé kapálódzott a lábával, de félnapi gyakorlás után már valamennyi jól tudta rakni a lábát.
A vizes tányér különösen tetszett nekik. Belement volna mind a kilenc egyszerre, ha belefért Volna.
- Fürödjünk - mondották az anyjuknak.
- Megálljatok - felelte az anyjuk -, majd egy-két hét múlva elvezetlek benneteket a tóra. Az nagy víz. Nagyobb, mint az egész szoba, még az udvarnál is nagyobb. Abban aztán fürödhettek akár egész nap is.
A kiskacsák türelmetlenül várták ezt a napot.
Végre egy szép enyhe napon megindult velük. Ő már tudta a járást. Ment, ballagott egyenesen le a tóhoz.
Amint a kiskacsák meglátták a tavat, nagy örömmel kiáltozták:
- Mekkora víz! Milyen nagy víz ez!
Rohantak a partról, de úgy rohantak lefelé, hogy egyik-másik hatot is bukfencezett.
- Megálljatok! - kiáltott az öreg Kácsa. - Majd én megyek elöl.
De már akkor a kis kacsák mind ott úszkáltak a vízen. Le-lebuktak, nagyokat ittak. Most is ott vannak, ha még haza nem mentek.
Március 12. – Gergely napja - Juliánus- naptár szerint a tavaszi napéjegyenlőség napja volt.
Az egyház I. Nagy Szent Gergely pápát, a középkor egyik legnagyobb egyházi vezetőjét, az iskolák alapítóját ünnepli, IV. Gergely pápa rendelete alapján (830). A középkorban a tanév téli, mely novemberben és nyári, márciusban kezdődő félévre oszlott. A naphoz kapcsolódó legismertebb népszokás a gergelyjárás, iskoláskorú gyermekek színjátékszerű játéka.
A Kárpát- medence egyes tájegységein szokáselemei összekeveredtek a balázsjárás adománygyűjtő, iskolába toborzó, házról-házra járó, mendikáló köszöntőjével. Szent Balázs a középkorban a diákoknak egyik kedvelt védőszentje volt, napját fényesen megünnepelték. „... közbenjárására szabadítson meg téged Isten a torokbajtól és minden más betegségtől...”
„A Szent Balázs doktorunknak, hogy ma vagyon napja,
„Szent Gergely vitézze ő: ezt az olyan vitézekrül mondgyák, kik erötlenek. Sz. Gergely napján régentén a kisdedek katonásdit játszottak és a' várost körül járták vagy lovon vagy némelyek gyalog. Villogtatták kardgyokat de senkit se vágtak. Ezt még meg tartották Meggyesen és szemeimmel láttam, midőn ott 1767-dikban a hatodik iskolát tanítottam.” Dugonics András
Adománygyűjtő , mendikáló, játékos jellege megmaradt.
„Gergely katonái”, „szent Gergely vitézei”, - tartásukban, mozgásukban, énekükben s a szerepek megjátszásában az egykori katonatoborzók emlékei is élnek...
*
Gergő pápa napja ma van e világba.
Készülj, gyerök, mindjár viszünk iskolába.
Eleget hevertél itthon a kuckóba;
Sokat kandikáltál a kásás fazékba.
Magyar népdal
*
Szent Gergely vitézei vagyunk. Társaink, kik künn vannak, engem bíztak meg, hogy engedelmet kérjek kegyelmetektől énekünk elmondására, hallgassanak meg kegyelmetek bennünket, hisz
nemcsak az imádság, hanem az ének által is a Mindenható Isten dicsértetik.
Reggel még a hétalvó Nap dunyhájából ki se látszott; mosdja már a zubogóban szeméből a téli álmot. Bele-belenéz a vízbe, nézi magát s úgy találja: bozontos nagy szakállá nőtt ősz óta a borostája. Keni magát hólé-habbal, a pataknak nekitérdel, és lehúzza a szakállát egy alkalmas jégpengével. Teregeti kék köpenyét, majd magára kanyarítja, vállára száll valahonnan énekelni a pacsirta. Hóvirágból, ibolyából bokréta nő kalapjába, ül a Nap a dombtetőn és rámosolyog a világra.
Pásztorbotok - Varga Gyula - Bp. Néprajzi Múzeum
Pásztorkutyák - Komondor és kuvasz - Balogh István
