A szürke táj, a fekete táj; a Hold, mint sárga, görbe kés; s az álmukból riadó pici hullámok tüzes gyűrűi, mikor az öbölbe fordulok, és csónakom a parton megáll.
Aztán egy mérföld sós homok; három dűlőn túl a tanya; ablak, kopogás, gyors sercegés, kék gyufaláng, mely elenyész, egy nő halk, s boldog sikolya, s két szív, mely egymáson dobog!
Forrás folyóba ömlik, folyó az óceánba, az egeknek folyton özönlik vegyülő suhogása. Magány sehol, isteni jel, s rend, hogy isteni tünemény keveredjék valamivel. miért ne veled én?
A hegy csókolva tör égbe, habot hab ölel, szorít, átfog egymást ringatva, becézve hajlonganak a virágok a földet a nap sugara, a hold a tengereket; Minden csókol..-S te soha engemet?
Rózsa, fogadd rózsám: szerelem nyit a rózsafa ágán! Bennem e rózsáért sorvasztó szívbeli vágy ég. Rózsámat, hamvas Rózsácskám, egyre szagolgasd! Hajnalpír-formán magad is gyönyörűn kiviruljál! Rózsika, nézd rózsám; rózsámat látva, kacagj rám! Zengjél rózsámról, szebben, valamint csalogány szól! Csókold meg százszor: szádhoz jól illik e bíbor! Rózsa a festményen nem rózsa: az árnya csak éppen. Rózsát bár festhetsz: éppen csak illata nem lesz.
Létem ha végleg lemerűlt ki imád tücsök-hegedűt? Lángot ki lehel deres ágra? Ki feszül föl a szivárványra? Lágy hantu mezővé a szikla- csípőket ki öleli sírva? Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Létem ha végleg lemerűlt, ki rettenti a keselyűt! S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra!
¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤ ¤
Bármilyen hihetetlen, ez a vers ebben a topikban még nem volt.
dalod és táncod lennék reggeli zöld-arany kisszoknyában elsuhanó téged üdvözlő tánc mezítelen karral és szívvel ágyadba virágot hajító s lennék én déli polkád vörösen lobbanó mosoly körül felcsillanó csókod is lennék és este lennék neked a szikrázó sejtelem pergő vágy aranypénzes sárga ruhám fekete tüll lobogó selyem bokámon holdfény csípőmön kezed szoknyám ráncából szerelem hull eléd öledbe köréd szerteszét lennék dalod és táncod de csak éjféli csönd vagyok és az éjféli csöndedben telis tele kékség…
Mért oly hosszú az út a szivtől a szájig Hogy lüktető lelkem sohsem jut odáig! Hogy a mindenségtől úgy el vagyon zárva Csendes békés szerrel nem jut napvilágra! - Életemnek fáját erősen rázzátok Hadd húlljon gyümölcse ujjongva reátok - És mint dió burka - ha húll napos ágról Repedjen meg szívem a nagy boldogságtól! Törjétek fel zárát az "én" "álmodásnak" Hogy elepedt lelkem odadhassam másnak - Másnak másnak másnak - ki megváltja tőlem Ki mint húrból hangot kicsalja belőlem - Ki valóra váltja - megitatja vérrel S megéteti könnyes szerelem kenyérrel!
Kérdeztem az éjszakai csendtől, Kérdeztem, de néma volt, És a száz alakban visszatérő kérdés: Mit akarok? Mit akarok tőled én?
Faggattam a tiszta fényű hajnalt, Faggattam, de hallgatott, És a száz alakban visszatérő kérdés: Mit keresek? Mit keresek nálad én?
Égő Nap. Tőle tán most megtudom majd, Mért kell még ez a fájó, édes, furcsa játék? Próbáltam. De hisz' nem lehet ezt félbehagyni, Már nem tudom soha elfeledni, megtagadni én!
Kérdeztem a bíbor színű alkonyt, Faggatom, de nem beszél, És a száz alakban visszatérő kérdés: Mért szeretlek? Mért szeretlek mégis én?
Fenn a fán és a fáról leesve, négykézláb a diót keresve, almalopás és menekülés közben, lihegve, röhögve, kéz a kézben, jó veled.
Színházban, templomban, moziban, boltban, az utcákon és a kék alagútban, taxiban, biciklin, mezítláb porban, izzadva, fázva, jóban-rosszban, jó veled.
Ezt én mondom, akinek elhiheted, Aki tudja, hogy milyen volt nélküled, Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy, A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy.
A folyóparton, térdig a vízben, a víz alatt vagy a víz fölött éppen, a híd alatt, mikor szegények leszünk, a pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk, jó veled.
Munka előtt és munka helyett, mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet, gömbölyödve és félig kinyúlva, évek óta és évek múlva, jó veled.
Csőbe húzva, esőben, hóban, sírva vigadva, nyakig a bajban, álmodozva, úgy lassan szépen, akkor is, ha nem szeretsz éppen, jó veled.
A kétely nélküli látványt. A tenger titkos zsargonbeszédét. Levélutakat. Elképzelt csillagképeket az el nem képzelhető valóság fölött. A paleokastritsai olajfákat. Maréknyi szélbe szórt homokot. A saját álmomban való ébredést, és a más életekbe veszett életeket. Az első találkozás boldog rettenetét. S végül e hiú szavak májusi hóesését, ahogy elolvad a számon, mielőtt megcsókolnál.
Azt nem mondhatom, hogy egy egész világ voltál nekem Mivel fogalmam sincs, milyen egy egész világ Azt sem mondhatom, hogy számomra maga az élet voltál Mivel nem merem kijelenteni: tudom, milyen is maga az élet De azt állíthatom, hogy gyönyörű-igaz álmom voltál Mivel éppen az álmok azok, amelyekről sokat tudok Sőt, voltaképpen csak az álmokról tudok igazán sokat Lévén eredendő, megrögzött és hivatásos álmodó Nem csoda hát, hogy végül önmagam áldozata lettem, azé az álomé Mely rólad szólt, s melyet valóságnak képzeltem – üzemi baleset Szomorú vagyok most, és összetört, de nincs bennem harag irántad Romolhatatlan-szép, nemes álmom maradsz te most már örökre Mint egy borostyánkőbe zárt, ismeretlen ősi növény.
Bőrödre zöld fényt lop a félhomály s két szemgolyód egészen elsötétül. Leheleted a vállgödrömbe szédül nyakamra száll a pilleszárnyú száj. A szíved lüktetése szíven üt, feszes indák fonódnak derekamra, te vagy köröttem fönn, lenn, jobbra, balra, élő koporsó, átfogsz mindenütt. Oldalam bordás tengerpartja mellett hogyan hullámzik a nyakad, a melled! Fekszünk, lelketlen, mint az állatok. Megindulnak félelmes áramok mint fellegárnyas föld felé a villám. Aztán bokrot von a könny a pupillán.
Hiányoztam? Nem voltam itt? Talán épp az utcán átfagyottan léptem át egy eső után maradt tócsányi, didergő vizet. Akkor gondoltál rám? Mikor egyedül a sötétben keresett agyamban a remény és nem talált hitet? Esetleg ott voltál mikor egy felhőn ásított a nap? Kezében zsoltár volt a fény egy felém elküldött sugárban. Elhiszem ha mondod. Mosoly inog szemem sarkában mert mertem látni a Tavaszt! Ma… Egy őszi délutánon. Kedvetlen nyűg arat mindenütt nyirkosság tanyáz a fákon az utcán holt levélkupac alatta már az enyészeté lett a sok nyári álom… S Neked hiányzom… Higgyek még egy félig kacér mosolynak? Mert ha kell: Kivárom sorom! De csak akkor, ha hiányzom…
Inségemből hozzád Fohászkodom sirással, Akarod, hogy jó legyek? A szememet csókold, Hadd lássam a mélyben Az elásott kincseket. Álomban szegődött Hozzánk és kék lángokkal Lobogott a szent arany. Te adtad az álmot. Merre az arany-mély? Mutasd meg, hogy merre van. Ha meg nem találjuk, Ha csak fázva didergünk, Lesz-e nekünk szent napunk? A szememet csókold, Hadd lássak, hadd lássak, Mert bizony elkárhozunk.
