Nem lenne kedved egy rövid beszámolót írni róla, vagy akár csak néhány gondolatban összefoglalni? Bennem olyan régen mocorog már, hogy szeretnék egy hosszabbtávú túrán tengerparton járni, kíváncsi lennék nagyon, hogy milyen volt.
Látom, kicsit fókuszba került az AK. Én először 2020-21-ben tettem meg és nagyon megfogott, de ezzel nem vagyok egyedül. Ákos barátommal nekiindultunk mégegyszer, de most ellenkező irányban, Sátoraljaújhelytől Szekszárdig. Hadidoki írta, hogy ide "felnőtt" kell, én inkább úgy fogalmaznék, hogy befogadónak kell lenni, és leginkább jóban kell lenni saját magunkkal, ez utóbbi nekem azért fontos, mert jórészt egyedül bandukolok a Kékeken...
Talán már olvastátok, de ha nem, engedjétek meg, hogy közzétegyem az AK bejárásom végén írt szösszenetemet....
"2016-ban kezdtem bele az OKT-be, két évre rá befejeztem… Az Alföld? Soha! 2019 októberében teljesítettem a RP-DDK-t is, menet közben ismerőseim kérdezgették, hogy utána jön az AK, ugye? Az kizárt! Aztán megérkeztem Szekszárdra és nagyon meg voltam (akkor is!) hatódva, hiszen már a második Kéktúrát fejeztem be. Vártam a vonatot, elnéztem észak felé, a vasúttal párhuzamosan futó útra és megláttam szépen sorban a kékjelzéseket. Elgondolkoztam, atyavilág, ennek a jelzéssornak a másik vége Sátoraljaújhelyen van! Kicsi ez az ország, no de azért az nagyon messze van! Ott, akkor kezdett bizseregni bennem valami… Jött a tél, a tavasz, megérkezett a pandémia első hulláma is, „Maradj otthon!”, bezárt az ország, pedig akkor még nem tudtuk, hogy a második, de még inkább a harmadik hullámhoz képest, az első csak egy kiscserkészeknek szóló, szombat délutáni matiné lesz… De az elhatározás már gyökeret vert bennem, megvettem az AK füzetet, aztán 2020. június 25-én belevágtam. Ma már tudom, hogy életem egyik legjobb döntése volt!!!Ennyit bevezetőként, és most jöjjön a szokásos…
A Kékkörből a harmadik…
869 gyalogos kilométer, napra pontosan egy év, 30 túranap. Számok, egy színes papírlap, egy hideg kis fémdarab…Elgondolkodva nézegetem őket és eszembe jut az első túrám harmadik napján a pofon, amit az Alföld kiosztott nekem. „Több tiszteletet, Tóni, több tiszteletet!” Igen, az Alföldet tisztelni kell, már megtanultam. És ha kellő alázattal indulunk neki, akkor az Alföld megnyílik, szinte beszippant, megmutatja magát, az összes szépségét, rejtett kincseit, amik autóval átszáguldva rajta láthatatlanok maradnak. Például a legendás Mezőtúr-Ecsegfalva gátmeneten, ahol része lettem a végtelen rónának, megéreztem a megfoghatatlant, azt a semmihez sem hasonlítható érzést, amiért bele lehet szeretni ebbe a tájba… A szemem lassan lecsukódik és megindul az emlékek áradata…A Ruzsa környéki tanyavilág süppedős homokja. A Szerelem domb, az Ólom hegy, vagy a Hoportyó, a maga gigászi 183 méteres magasságával. A kunhalmok… A villanypásztor a Ligeti földeknél, ami úgy megrázott, hogy a szemgolyóim helyet cseréltek egymással…A mindszenti révész, aki a felújítás alatt lévő kompja helyett, a motorcsónakjával vitt át a Tiszán és amikor megkérdeztem, mennyivel tartozom, csak annyit mondott: „A komp az üzlet, ez pedig barátság!” Sinka Miskáék szinte már zavarba ejtő vendégszeretete. Az ósükösdi somlói galuska, aminek az élményét a mai napig őrzöm. A Herpályi Csonkatorony, vagy a tőle nem messze, egy szántóföld közepén, alig észrevehetően megbúvó Fehér templom romja, aminek a szentélyében megfogtam a legalsó követ és megütött közel ezer év történelme… A gemenci erdőben látott, hatalmas vadkan, akkor elhittem a Zrínyi mondát! A 41 fokban megtett 41 kilométer… Az esőben ázó bihari ugar, a kiszáradt fancsikai víztározó, Kepecstag inkább csak hangos, mint ijesztő kutyái. A nyírbátori református templom sokszáz éves, bámulatos tetőszerkezete… A zákányszéki körorvos, aki hitetlenkedve kérdezte: „Magának 45 kilométer gyaloglás után van még kedve lesétálni az étterembe?” A Geszt előtti bozótharc, a réhelyi túzok, vagy a felriasztott, fiatal őzbak, ami, legnagyobb megdöbbenésemre, megugatott engem… Városi gyerekként sosem gondoltam bele, milyen hangja lehet egy őznek… És az eufórikus hangulatban megtett, utolsó tíz kilométer.A vasutas, aki a sátoraljaújhelyi állomáson, látva a könnyeimet a vállamra tette a kezét: „Baj van?” Ránéztem és csak annyit válaszoltam, hogy bár nem látszik, de én most nagyon boldog vagyok!A szorgalmi feladat, a pecsét a Nagy-Nyugodónál. Nehezen értem föl oda, minden izomrostom külön-külön tiltakozott ellene! De muszáj volt, még a szekszárdi induláskor eltökéltem, hogy az lesz az utolsó pecsétem az AK füzetben, azzal ténylegesen bezárom a Kört. Miután beütöttem, leültem egy kőre, magam elé néztem és elpattant bennem valami. Néhány bögöly és pár szúnyog még csípni is elfelejtettek meglepetésükben, látva, hogy egy hatvanéves, szentimentális vén bolond sír, mint egy kisgyerek. De nem szégyellem, hiszen megcsináltam azt, amit néhány éve még elképzelhetetlennek, kivitelezhetetlennek tartottam… Körbegyalogoltam ezt az országot!Kinyitom a szemem, megint könnyes, szerencsére nem lát senki… Nézem a kis fémdarabot, már ő sem hideg. Hiszen tájak vannak mögötte, érzések, élmények és emberek, akik megtöltötték tartalommal ezt a kívülállónak talán üresnek, laposnak tűnő 869 kilométert. Aztán odateszem a másik kettő mellé. OKT, RP-DDK, AK. Ők hárman a Kékkör, így együtt több, mint 2500 kilométer. Az még autóval is sok… Valahol olvastam, hogy úton lenni fontosabb, mint megérkezni. Már-már sajnálom, de én most megérkeztem egy fantasztikus, szinte mesebeli út végére…Most némi pihenő következik, ennek a csodának muszáj egy picit ülepednie bennem. Aztán nemsokára elkezdek készülődni, hiszen sok látnivaló vár még ebben az országban. És indulok tovább…
Kb. két hete voltam a Fishermen's trailen, nem az egészet jártam végig, csak úgy 160 kilométert a 230-ból (ennyire volt kényelmesen időm), hát, tudom ajánlani, de főleg novembertől márciusig, amikor nincsenek sokan. És főleg azoknak, akiknek tetszett az AK kiskunsági és nyírségi homokos szakasza.
Tegnap legyalodoltam egy rövid szakaszt a KDP-ből és pihenésként felmentem nézelődni a Zuppa-tetőre. Amikor lefelé indultam a K3 jelzésen, a következő épületet láttam a távolban (kb. K-i irányban).
Hasonlóan érzünk! (Bár én is tűröm a monotonitást, nem igazán szeretem.:)
Furcsa ellentmondás, hogy bő 20 évig heti rendszerességgel jártam Debrecenbe, Nyírségbe autóval Budapestről, de az Alföldet az AK bejárásán ismertem meg igazán. A látszólag egysíkú világához túl gyors az autó, gyalog kell bejárni, hogy legyen idő észrevenni rejtett szépségeit!!
Sziasztok, mi holnap megyünk bejárni a Nyuszinstant túrát (Szárligeti rajt-cél), elég sokat megyünk majd a Kéktúrán is, Gánt és Kisgerecse között. Egyelőre nem jelvényszerző, csak "élményszerző", bár hamarosan, akár heteken belül lesz fém jelvény és/vagy érem is, és ugyan inkább egy vagy két részben teljesítendő "instantnak" van kitalálva, szerintem nem fogunk elzárkózni a több részletben teljesítőktől, a túramozgalom jellegtől sem.
Apropó, e túra kapcsán merült fel a kérdés, hogy léteznek még ilyen "figuratív" útvonalak? (oké, látni néha feltöltött edzéseket, futásokat amit direkt valamilyen formát, szöveget öltenek a térképen, de meghirdetett túraként találkozott-e már valaki ilyesmivel :)
Tőlem csomószor megkérdezték már, mikor megtudták, hogy legyalogoltam az OKK-t, hogy nem volt-e unalmas az Alföld. Nem! Más, de annak is megvan a maga íze, hangulata.
Meg én a monotonitást is jól tűröm, nem baj, ha 10 kilométereket kell egy gáton gyalogolni.
Az őszi kéktúrázás napja után elkezdtem írni egy beszámolót, nagyrészt készen lett, aztán elfeledkeztem róla - de nem akartam veszni hagyni, így most végre befejeztem:
1.nap AK Kisvárda-Tiszakanyár
Délben már vonaton vagyok – egy hosszú, háromszáz kilométeres utazás elején, melynek egyre türelmetlenebbül várom a végét. Úgy tűnik, nagyon kéne már a mozgás, a szabadság…Az eggyel korábbi, késésben lévő vonattal ugyan, de a terv szerint szállok le Kisvárdán, és az aluljáróba lelépcsőzve már rajta is vagyok a jelzésen. Ellentmondást nem tűrően vágok át a városon, egy hosszú nyűgnek érzem ezt a részt. A gyalogátkelőknél nem udvariaskodok, kerülgetem a sétálókat, és bár elraktározza az emlékezetem a zárt beépítésű, rácsos fém villanyoszlopos főutcát, nem veszek el a részletekben. Tulajdonnevek pörögnek a fejemben: Vulkán Öntöde, Várda-Drink, MasterGood, Seszták, Csépke. Kiérek a focipályához, félhangosan felmordulok, „kiestek a p*ába az enbékettőbe”, majd a várra tekintek, mely épp felújítás alatt van – na, akkor ezt sem most fogom megnézni. A strandnál pecsét, 4-es út, és végre a Bélfőcsatorna gátjára fordulok, és önkéntelenül lassúbbra vált a tempó. Erre vártam hát!
Az avar épp csak hullóban van, csörgedez a vízfolyás, itt-ott átereszek ívelnek át felette. Távolabb valahol állatok lehetnek a túlparti fasor mögött. Ez hát a Rétköz, mint olyan. Lelassulhattam, kicsit talán alábecsülöm a távolságot, így már éppen unni kezdeném a csatornapartot, mikor egy kanyar után balra csak feltűnnek Rétközberencs házai, aztán jobbról a „telep” csücskénél érek be a lakott területre. Csendes alkonyban baktatok tovább a külterületi baromfifeldolgozó felé. Horgászok autója előz meg, majd a szivattyútelepnél egy újabb töltésre kanyarodva joggingoló emberrel is találkozom. A balra letérést elsőre elvétem, utána azonban a hol a tarló szélén, hol a sűrű akácosban kanyargó utat nem nehéz ösztönösen követni. A fejlámpa csak az utolsó két kilométerre kerül elő – így érek be a településre, hogy csatlakozzak vacsorázni induló túratársaimhoz.
Akik egyébként szépen megírták a 2. nap eseményeinek nagy részét. Azért csak nagy részét, mert Gyulaházáról én aznap még elgyalogoltam Kisvárdáig. Először a régi földúton, ami levágja a közúti nyomvonal derékszögű bekötését. Anarcsig tovább aszfalton, ahol a jó állapotú Czóbel-kúria parkjában nagyon kellett egy kis pihenő a padon – szombat délután volt élet itt, és a focipályán is. Innen aztán tapostam a széles, poros földutat, és még nem sejtettem, hogy arról jobbra térve hegyen-völgyön, elvadult gyümölcsösökön át, a pirosló alkonyi fényekben, a nap legszebb szakaszát fogom teljesíteni. Kár hogy nem volt hosszabb. A Nap utolsó sugarai már a város előtti mezőre hullottak, távvezetékeket, ipartelepek csarnokait megvilágítva.
3. nap AK Tiszakanyár-Pácin
Nincs még fél hat, mikor felébredek. Dobol odakint az eső. Eléggé. Volt szó róla hogy lesz, csak inkább napközben. Nem jó érzés egyből elázással kezdeni a túrát, húzom az időt az indulással, felmérem az alternatívákat az esetleges megszakításra, aztán végül is világosodáskor csak felkerekedek. Nem zaklatnak kutyákok a faluvégi putriknál, pár perc múlva fent is vagyok a Tisza gátján, és már nem is esik. Állok pár perccel később a Tisza híd közepén – a szerkezet valaha a 35-ös főút hídja volt, aztán felúsztatták a folyón (áttolva a tiszalöki zsilipen is). Ezt a folyamatot úgy megnéztem volna élőben…Most meg ez a Bodrogköz egyetlen Tisza-hídja. Vasárnap reggel szinte nincs forgalom, hallani ahogy locsog a folyó, peregnek a fákról az ázott levelek – felemelő érzés, már ezért megérte elindulni. A híd után balra térek a gátra, elmulasztom az első szelvényköveket, csak később kérdezem magamtól, akkor most mennyit is jöttem már? A gát kezdetbe burkolt, később enyhén füves, de könnyen járható. A Tisza elbújik az ártér magas fái mögött, sok látnivaló nem akad, de nagyon nyugalmas a környezet, jól esik a menetelés. Földút csatlakozik jobbról, megélénkül a szél, újabb csapadékhullám érkezését jelezve. Mire elérem a régi komp lejáróját, egyben Cigánd szélét, már megint jobban esik, nem is baj hogy a nyílt terepet elhagyhatom. A központhoz közeledve balról kocsma – az ajtóban álló törzsvendégekkel bizonytalanul méregetjük egymást, előzetesen úgyis a város északi részén lévő bisztrót (Kisgaras) néztem ki, tehát megyek még pár száz métert. (Csak odaérve jöttem rá, igazából nem is vagyok már rajta a jelzésen, az másik utcán halad). Az egység kulturált (van egy szinte nappalinak beillő szobája is), én csak a bejárati ajtó mellett ülve kávézok, száradok. Jönnek-mennek a vendégek, a félreeső, alig ismert városka éli a vasárnap délelőtti életét. Nézem az arcokat, a kommunikációt – talán inkább alföldi, mint a hegyvidéki a miliő, hiába adott a (vár)megye. Újra csillapodik az eső, úgyhogy kicsit koptatom az aszfaltot, majd elhagyva a települést, északnak fordulok. Felázott dűlőútra térek. Na, ez nem lesz könnyű. Egy ismeretlen fajtájú, porcsinszerű gyomnövény tenyészik a szegélyén, azon lépkedek, mert a nyomban maradva pár lépés után több centis sárréteg tapadna a talpamra. Keserves az előrehaladás, időnként feltámad a szél, nemhogy a szemközti hegyek, a vízfolyást jelző erdősáv is alig akar közeledni. Elmegy szűk egy óra így. Egy áteresznél végül balra fordulok, pihenek egy kicsit, innen már jobb. Már látszik a gátőrház, az eső megint kicsit jobban esik mire odaérek. Jöttömre négy kutya rohan elő, át a hídon – jó, hogy erre lehet készülni a leírásokból, nem tudom mi lett volna a reakcióm, ha nem tudom azt, hogy ez itt normális. Alapos szagmintát vesznek rólam, aztán onnantól nem is vagyok érdekes, mikor az épületük előtt elbattyogok. Újra törik az út, látszik az áteresz hídja ahol egy órával azelőtt jártam – no igen, sík terep, de vannak vizek, nincs egyenes út. Bár már látszik Pácin templomtornya, a végére marad a neheze: választhatok a szántóföldön elsüllyedés, vagy a benőtt nyiladékban tökig felázás között.
Epilógus: kipróbáltam mindkettőt. Nem élveztem. A faluba érve ráadásul hívtak a szállásról, hogy a kulcsom ott maradt – szerencsére volt még aki utánam hozza- viszont a végére legalább megjött a napsütés is, a kocsma is jó volt, innen kezdhettem meg a több mint öt órás hazautazást.
kék kört meg lehet csinálni 1-2-3-5 stb napos túrákkal, de egyben 20 napot azt meg kell becsülni :-)
zentral vagy svájc keresztbe vagy valamelyik spanyol camino? (primitivo kb 300 km, lebaniego vadiniense Salvador együtt olyan 350, norte mondjuk santanderi indulással 540, portugál út portóból + muxia is kb ez a két hét meg egy kicsi kategória)
Én hajdan, a RP-DDK végét toldottam meg egy kis AK-val, az akkor még üzemelő Keselyűsi csárdáig.
Érdekes, sajátságos a hangulatváltás. Az AK-n nekem (persze inkább a teljes úton), egészen más kihívások jelentkeztek, mint a hegyvidéki, vagy dombos terepen. Csak, hogy néhányat említsek: hosszú egyhangú gát gyaloglások, árnyék hiány - rekkenő hőség - vízhiány, jóval kevesebb "attrakció" az út folyamán, stb. Persze pozitív eltérések is vannak, mint pld. csak az alföldön található csöndes tanyák hangulata, végtelen "zöld tenger" meglepő érzése, vagy akár a több száz éves múlt érintése.
Én nagyon megszerettem az alföldet! A web-lapomon így fogalmaztam meg:
"... lassan ráéreztem, hogy ehhez a tájhoz nem elég a „fiatalos” hevület, ez a táj érett „felnőttet” kíván. Itt nincsenek lélegzetelállító hegycsúcsok, szédítő mélységek, festői völgyek, itt csak végtelen pusztákon legelő birkák, szelíd tavak, a lemenő nap fátyolos ragyogásában megbújó csöndes tanyák vannak, melyeket nehezebb megfejteni, de ha sikerül, feltárul előttünk az őseinktől örökölt hamisítatlan magyar valóság."
Szép utat, sok szép élményt és jó időt kívánok Neked, s majd, ha már jut rá időd, remélem velünk is megosztod élményeid néhány részletét!
Sziasztok! 2024-es évre kaptam szeretett családomtól 20 egybefüggő túranapot 40. születésnapomra.
Hatalmas ujjongás közepette repkedtek a gondolataim, hogy mitévő legyek ennyi túranappal.
Pár éve a befejeztem az AK-t, előtte pedig az RP-DDK-t, de az új füzetek megjelenésekor, vettem is belőle, hátha egyszer újra ott trappolhatok. Az OKT Írott-kő - Gánt "szakasz" van meg, tehát még bőven van választás, hogy hova is menjek.
Hosszú hezitálás, után mégis a DDK-t jelöltem ki, hogy Szekszárdról indulva, jutok ameddig jutok...
Aztán jött egy kósza gondolat... Mi lenne, ha az Alföldről indulnék, és úgy csatlakoznék bele a Dunántúli Kéktúrába! Végtére is, hajdanán a terv, egybe a Kék Kör volt, ami nem adatott meg, mást volt a lapjárás! Ezzel a tervel kicsit mégis olyan érzésem lehetne, hogy "egybe" járom le a két utat. És nem utolsó sorban egy érdekes dolog az Alföldről a Mecsekbe felmászni...
Eddig is nyilvánvaló volt, hogy nem a túrázók, kerékpározók teszik tönkre az utakat. Az, hogy ki mit kommunikál ezzel kapcsolatban az inkább attól függ, hogy neki magának mi az érdeke. Tudomásul kell venni, hogy a túrázó, kerékpározó (és mindenki más, aki szabadidejében van jelen az erdőben, természetben: madármegfigyelő, növénymániás stb.) csak megtűrt személy. Hasznot nem hoz, nem hajt.
Annál inkább hajt hasznot, az maga maga az erdő, a természeti közeg. Közvetlenül a kitermelhető fával, a kilőhető vaddal stb. Közvetve az erdőben szétjárt útra lefektethető kaviccsal, amit persze be kell szerezni valahonnan, azt oda is kell szállítani; a terménnyel, amivel etetik a vadakat és még sorolhatnánk. Tudomásul kell venni, hogy ha van egy haszonelvű megközelítés valami kapcsán (vagy ha úgy tetszik: az egész világon), akkor ez így fog működni.
Lehetséges, hogy mondjuk az erdő kapcsán ne a haszonelvű megközelítés domináljon? Persze. Döntően politikai akarat kérdése. Rossz hír, hogy ebben az országban a politikai kulturálatlanság a divat, ennél súlyosabb kérdések felett is szemet hunynak a választók. De változtatás lehetősége objektíve lehetséges.
A konkrét helyszín kapcsán elmondanám, hogy már ősszel ment a fakitermelés, már akkor szét volt járva például a zöld sáv egy része a Kétágú-hegy és a Pilis-nyereg előtt. De ahogy nagyjából 8-10 évvel ezelőtt ugyanezen a szakaszon, majd most is beterítik nem túl apró kaviccsal az utat, aztán majd a Kinizsi Százas és egyéb teljesítménytúrák mezőnye évek alatt megint szépen beletapossa a követ az útba.
Most jártam az Őrségben, egy helyütt konkrétan frissen volt gyalulva az út, egy másik helyen már láttam az út mellett a traktort a mögé akasztott gyaluval. Másutt persze lábszerközépig lehetett (volna) mélyedni a szétjárt utakat beborító sárban, de előbb-utóbb mindenki rájön, hogy ilyenkor majd mész az út mellett (felett?). Ha éppen te vagy az a peches, aki előtt végigment a traktor a maga után húzott farönkökkel az úton, és még nincs gyalogösvény a szétjárt út mellett, akkor így jártál.
De megnyugtatlak, jó eséllyel megtörténik az út karbantartása, mert valakinek az is hasznot jelent.
Visszaemlékszem azokra a pokoli sáros, szinte járhatatlan utakra hajdanán a Börzsönyben. Nemrég a Kétágú-hegy Z jelén táblák figyelmeztettek, hogy itt erdőgazdasági munka folyik. Ezt a turista amúgyis észreveszi, hiszen az út állapota hirtelen elromlik, és a szélén kénytelen tovább evickélni. Nyilvánvaló, hogy ezeket a munkákat ilyenkor kell elvégezni, és nem nyáron. A gyalogos pedig arra gondol, hogy talán mégsem a kerékpáros-gyalogos turisták verik szét az utakat, hanem bizony a munkagépek. Meg az is megfordul a fejében, nem lehetne-e a munkák végeztével egy kis rehabilitációt (pl útsimítást ?) végezni, talán nem lenne nagyon költséges. Esetleg a túrarendezőktől (ill. a turistáktól) beszedett emelt összegeket ilyesmire is lehetne fordítani.
Köszönöm a beszámolót, ismét jó volt olvasni az ismert utakról!
Én így télen kevésbé szeretek belevágni túrába, bár az is igaz, hogy ha tavasztól őszig belevágok, akkor 4-5 napot szeretek egybe menni. Nem vagyunk egyformák, de így színes a világ!
Mielőtt még beindult volna az új évben a mókuskerék, megkegyelmeztek nekem az égiek, így ismét útra keltem, hogy ismerkedjek a Gerecse újabb tájaival. A szokásos utazási izgalmak után Óbarokról indultam útnak, a zajtól távolodva, de azt el nem hagyva átsétáltam Csabdiba. Hó híján az odakészített hólapátot nem használtam, viszont körbesétáltam a templomromot. Pecsételtem, lövéseket hallottam, őzeket láttam, hegyet másztam és a Somlyóvári kulcsosháznál ebédeltem. Utána vár híján a kilátásban gyönyörködtem, rácsodálkoztam az esztergomi Bazilikára, végül pedig leszaladtam Tarjánba, ahol az aszfalton lekoptattam még egy kis mintázatot a bakancsom talpáról. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2024/01/kdp-obarok-tarjan-20240105.html
Ahogy nézem, valami gubanc lehet a weboldallal. Tegnap az OKT-nál egy ideig 5xxx teljesítőt mutatott a valós 9xxx helyett, most pedig 7xxx látszik. Sajnos az én nevem is lekerült - remélem, nem örökre.
