Előre szólok, hogy elég hosszú leszek. Bocsánat azoktól, akiket ez esetleg zavarna.
Majd' egy éve (2003. május 14-én) tettem ígéretet, hogy írok a Solaris-lemezekről, illetve a tagok szólólemezeiről. Ez akkor egy eléggé elhamarkodott ígéret volt, mindig akadt valami fontosabb, amit el kellett végeznem. De végre szántam rá időt, és megírtam! Íme:
Megismerkedésem a Solarisszal: Erről elég homályosak az emlékeim. Az biztos, hogy mya_tomnak köszönhetően ismertem meg a nevüket, de abban nem vagyok biztos, hogy a Mike Oldfield topicban vagy egy klubtalálkozón említette-e. Mindenesetre amikor bátyám is megtudta, hogy Oldfieldhoz hasonló igényességű és stílusú zenéről van szó, kivette a könyvtárból a Nostradamus - Próféciák könyvét, így ez volt az első lemez, amit megismertem tőlük. Ennek az eseménynek a bekövetkeztét a mya_tommal való akkori levelezésünk alapján pontosan be is tudom határolni időben. 2001. április 25-én még azt írtam neki egyik levelemben, hogy "Sajnos a másik kedvelt magyar együttesedet, a Solarist
egyáltalán nem ismerem. Milyen zenéjük van?", május 9-én viszont már arról számoltam be neki, hogy "Végre volt alkalmam egy Solaris-albumot meghallgatni - Nostradamus; Próféciák könyve - , és vegyesek az érzéseim velük kapcsolatban..." Mint látható, első hallgatásra nem voltam maradéktalanul elégedett az albummal, és bár mya_tom szerette volna, ha nem csak magánlevélben írom meg neki a részletes véleményemet, hanem itt a topicban is, én éreztem, hogy csak idő kérdése, hogy drasztikusan pozitívabbá váljon a véleményem, így akkoriban ezek a hozzászólásaim elmaradtak. Most viszont igen érdekes visszaolvasni a mostani véleményemhez képest az első benyomásomat, így idemásolom a levél idevonatkozó részét:
"1. Próféciák Könyve 1: Remek ritmus, szép pánsípos téma
alkotja, megspékelve egy kis kórussal, ami kísértetiesen
hasonlít Vangelis Light And Shadow (1492) című
szerzeményére. Talán egy kissé túl rövid, és a kezdő
dobhang, ami végigkíséri az egész számot, túl hangos,
teljes hangerőn, ahogy én szoktam hallgatni, berezeg a
fejhallgató hangszórója. :(
2. Próféciák Könyve 2: Fantasztikusan kezdődik, a témát
akár lehetne folytatni is, de sebaj, egy kórus lép be
ritkán hallható önállósággal, majd effektezgetés (ez is
jó), és végre kezdődik a lényeg. A dallam megintcsak
szuper, már az elején több hangszerrel is eljátszva. Az
egész mű rendkívül összetett, de hátrányának tekinthető,
hogy gyakorlatilag egyetlen témára épül, különféle módokon
és hangszereken előadva, és ellentétben Vangelis Pinta,
Nina, Santa Mariájával a végén személy szerint már más
témát szeretnék hallani. Kedvenc részem a 04:54-kor lévő
gyönyörű basszusgitár-elektomos gitár duó. Eredeti a
kétszeri dallammegszakítás, főleg a második tetszik, azzal
a 3 dobhanggal. Utána egy Kitarós szintihang lép be, később
kissé egyszerűsített Ommadawn-féle dobritmussal megint a
téma.
3. Próféciák Könyve 3: Szintén tetszik, jó ennek is a
pánsípos témája, még zongorával is. A vége elég érdekes. A
hossza viszont végre már megfelelő.
4. A párviadal: Egy gyorsabb tétel, talán kicsit keményebb
is az eddigieknél.
5. Az oroszlán birodalma: A bevezető effekt a Chronologie
Part 1 harmadik részére emlékeztet, csak ott jobban tetszik
a körítés. Néhol szedett-vedettnek érzem a témáját,
amellett, hogy fel-felbukkannak azért pompás melódiák is.
6. A főnix szárnyai: Ez nem igazán tetszik, primitívnek
érzem, erőltetett témával. Lehet, hogy ezt még többször meg
kéne hallgatnom.
7. A Sötétség Hajója: Az egész művet átfogó string-
lépkedések alkotják számomra a lényeget. Elég erőteljesen
dobos szám, kevés dallammal.
8. Wargames: A másik kedvencem, szintén gyönyörű pánsípos
témával, a "Warwargames" szövegű vokált is sikerült
megszoknom. A szám szerkezete kitűnő, a lövések, majd a
visszatérő téma... Szóval oké az egész... Azaz hogy mégsem,
a 03:38-kor kezdődő katonai vidám/szomorú zene nem való
ínyemre. Habár kétségtelenül illik a témájához.
9-10. Az Igazság Pillanata 1-2: Szép dallamok, kellemes
lazító, relaxáló, levezető zene a feszültségek után.
11. Próféciák Könyve (Radio Edit): Még ha az eredetinek is
a hossza nem tetszett, akkor sem örülök ennek a
lerövidített verziónak, mert a kedvenc részeim pont
lemaradtak róla, és nekem hiányoznak...
Biztos nem ez alapján az egyetlen album alapján kéne megállapítanom a Solaris zenei hovatartozását. Amint látod, a Próféciák könyve 1-2-3 fogott meg igazán..."
Aztán persze A skótnak is rögtön megmutattam, akinek nálam még jobban tetszett a lemez, és amikor abban a könyvtárban, ahova jár, meglátta az 1990-at, nem volt kérdés, hogy kiveszi-e. :)
Mya_tomnak a 2001. július 10-i keltezésű levelemben a következőket írtam róla (szintén csak az összehasonlítás kedvéért):
"Solaris - 1990
1. A viking visszatér: Imádom a gitárdallamokat, főleg
általában a szóló és a basszusgitár hangját. Itt elképesztő
jó dallamok vannak, főleg a váltásokat szeretem. Egyszóval:
szuper.
2. Ellenpont: Nagyon hasonlóan kezdődik az előzőhöz, csak
itt orgonán ugyanazok a hangok. Furcsa, hogy 2 bevezető
résszel indul a szám, ennek a témája viszont annyira nem
fogott meg. De persze ez nem jelenti azt, hogy ez a darab
nem tetszene.
3. Óz: Ennek az eleje fogott meg igazán. Ami különösen
tetszik, az a basszushang váltása (00:43). Szép a furulya
is. Aztán hirtelen váltás, és most már egy jellemzően
Solaris-szintihang játssza a témát, ezt követően pedig egy
olyan gitártéma, ami nagyon emlékeztet valamire, de lehet,
hogy csak önmagára. :) Újabb váltás, gyors furulyatéma.
Megint váltás, ez a rész is tetszik. Végezetül gitárral
játsszák el ugyanazt a témát.
4. Mickey Mouse: Meg kell mondjam, az első néhány (basszus)
hang Nirvanának egyik számára emlékeztet (8-9 évesen
szerettem a Nirvanát is, legalábbis azt hittem, de ma már
semmiképpen sem). Ez a szám is rendkívül ötletgazdag, és
mivel sok benne a gitár, imádom is. A címéhez viszont nem
tudom mi köze lehet, talán nem találtak címet?
5. Éden: Elérkeztünk a kedvenc dalomhoz. A kezdő gitár-
akkordok jó hangulatot árasztanak. Majd belép a szólógitár
is (01:32), amit már önmagában is szeretek. Hirtelen váltás
után kicsit keményebbé válik a téma (2:58), majd
visszanyugszik, s megintcsak különös hangulata van. Aztán
04:02-től kezdődik a végső rész, ami fenomenális, főleg a
04:39-kor kezdődő gitárszóló. 05:41-kor olyan érzésem van,
mintha a Crises legvégét hallanám, de csak egy pillanatra,
mert aztán még van egy-két gitárhang, ami bevégzi a darabot.
6. Hullámok: Ezt a tételt eleinte nem szerettem, de most
már ezt is megkedveltem. Az első része gyönyörű, a második
részének pedig imádom a témáját. Azt azért hozzátenném,
hogy ezeket a dobhangokat nem igazán kedvelem, amik ebben
vannak.
7. Egészséges optimizmus: Hát... Nem is tudom, mit írjak...
Na sorjában: a legelején a szövegelés kicsit furcsa, de már
hozzászoktam. Aztán egy szinti-arpegio, amit kifejezetten
szeretek. Ezután viszont számomra túl gyorssá válik a
ritmus, pedig a dallam jó volna.
8. Los Angeles 2026: A nagy mű... :) A 01:45-kor kezdődő
részt nagyon kedvelem, de a kedvencem a 02:34-03:30-ig
tartó rész, ezt hosszabban is elhallgatnám, persze az ez
utáni rész sem kutya. 05:46-kor egy nagyon komor rész
következik, ezt nem is szeretem annyira. Pont ennek kell a
legtovább tartania. :( Ezután megint szép rész jön. Majd
egy átvezetés után teljesen más irányba fejlődik a téma, a
12:44-kor pedig egy olyan perc következik, ami igencsak
hasonlít a Próféciák Könyve 3-ra, vagy inkább fordítva,
hisz az a későbbi, csak azt ismertem meg előbb. :)
Mindenesetre ezt a részt is imádom. Majd megint új téma,
megint nyugodt és szép. Bejönnek a dobok, és onnantól
kezdve tökéletes az összhang. A következő részben majdnem
ugyanez a téma, csak elektromos gitárral (ezt különösen
imádom), innentől egyre gyorsabb lesz a ritmus. 20:43-tól
kezdve ismét nagyon jó téma kezdődik, majd az iménti dallam
reprízével fejeződik be a szám.
9. Éjszakai tárlat: Kissé negatív hangulatúnak tűnik nekem
ez a szám, de a szinti-basszushang felülmúlhatatlan. A
furulya belépésével teljesen más irányt kap ez a zene. De
még másabb lesz a gitárok belépésével. Eléggé különös
témája van, de jó. 04:13-tól ugyanúgy vagyok vele, mint a
Wargames-szel, tehát, hogy kár, hogy ott nincs vége. Nagyon
nem bírom a "katonai dobokat".
10. Közjáték a: SZVSZ ez a legjobb közjáték. Remek az
arpegióba belépő gitár hangja. Az a baj ezzel a számmal,
hogy túl rövid.
11. Szabadjáték: Megint gyönyörű furulyatéma eleinte. Majd
hirtelen dallammegszakítások, s visszatér az eredeti
hangzás. Majd lassan, de biztosan bekeményedik a téma. Erre
is csak azt tudom mondani, hogy túl gyors, pedig a dallama
tetszik. Különösek a hirtelen váltások (04:05, 04:37). A
vége viszont igen jó.
12. Közjáték b: Nem is tudom, hogy mi miatt nem tetszik ez
igazán, de valahogy nem. Hangulat, az akusztikus gitár
hangja, ki tudja.
13. Éjféli valcer: Ezt viszont tényleg nem szeretem,
mégpedig a hangzása miatt, meg talán nem szeretem a valcert.
14. Közjáték c: Erről mit lehet írni? :)
15. Józsi Mátészalkára megy: Újabb kedvenc, habár a cím
elég bizarr. Ezt úgy, ahogy van, szeretem, de főleg a 01:11-
kor kezdődő gitáralap sztereózása nagyon jól sikerült. A
téma is ötletes. Meg ugye a végefelé belépő szólógitár, na,
az felülmúlhatatlan.
16. Közjáték d: Az eleje újra nem tetszik, de aztán
szerencsére 00:33-kor van benne egy váltás, és annak a
témája igen jó.
17. Éjszakai tárlat: SZVSZ a legszebb tétel a lemezen.
Végre egy igazán kidolgozott téma, mert korábban egyre-
másra követték egymást a témák.
18. Közjáték e: Nem tudok ehhez sem sokat hozzáfűzni, nem a
kedvencem.
19. E-moll concerto (allegro con molto): Biztos el fogsz
ítélni érte, de nekem ez a szám sem tetszik, mégpedig a
sokszor feltűnő okból: túl gyors. Egyébként még
megkedvelhetem.
20. Paella: Igazából ez engem Jon & Vangelis Little Guitar
c. számára emlékeztet, ami csak egy egyperces egygitáros
zene, de annál ez egy kicsit jobb.
21. A kígyó szíve: Ezt is imádom. Jó ritmusos, remek témák
vannak benne, továbbá van benne basszusgitár, elektromos
gitár, szinti-arpegiók, furulya is, úgyhogy tökéletes.
Különösen a gitárszólók fogtak meg.
22. Ez nem kán-kán: Akkor mi?? Megint furcsa a cím. Amúgy
nem igazán kedvelem ezt a stílust.
23. Magyar tánc: Vajon mire emlékeztet az eleje??? Hmmm...
Na mindegy, ezt sem kedveltem eleinte, de aztán egyre
inkább megfogott, bár néhol ez is gyors nekem.
24. Duó: Ezt egy kissé unalmasnak tartom...
25. Solaris 1990: Érdekes egy egyveleg... Nem igazán tudok
mit írni róla, talán a végéről azt, hogy ötletes."
Végül a 2001-es Kollár-koncert előtt mya_tom volt olyan kedves, és kölcsönadta nekem a kollekcióból még hiányzó legjelentősebb lemezeket - köztük a Kollár-, Cziglán- és Erdész-szólólemezekkel. Ekkor ismertem meg a Marsbéli krónikákat és a Musical Witchcraftot. A Musical Witchcraft II-t már én vettem meg, nem bírtam ellenállni a dedikált példánynak. ;)
No de ennyit a számotokra valószínűleg haszontalan információkról, jöjjön a lényeg!
Solaris
A Solarist minden idők legnagyszerűbb együttesének tartom - akik megelőzik nálam, azok kivétel nélkül szólisták: Mike Oldfield, Jean Michel Jarre, Vangelis, Laren d'Or, Kollár Attila. (Persze ez utóbbiban egyrészt átfedés van, másrészt lehet vitatkozni, hogy a Kollár-lemezek mennyire szólólemezek.) Én általánosságban azt is tartom, hogy szólistaként jobb zenét képes produkálni az ember, mint amikor összeállnak többen egy csapattá, leginkább azért, mert - hacsak nem képes mindenki több hangszeren játszani - általában minden lemezen, akár minden számban mindenkinek játszania kell, és ezáltal a darabok hangszerelése is szinte ugyanolyan mindig; általában ha énekes van egy együttesben, akkor minden szám énekes stb. és ez egy idő után a legtöbb esetben (számomra) unalmassá válik. A Solarisnál persze ez nem áll fenn, mert egyrészt elég kevés lemezük jelent meg, azok is mind más felosztásban, és ráadásul a hangszerelésük az én ízlésemnek maradéktalanul megfelel, és még ének sem gátolja az alkotói szabadságot. A másik ok, amiért a szólistalétet előnyösebbnek tartom, hogy ha valaki egymaga ír egy lemezt, illetve egy számot, akkor az nagyobb valószínűséggel lesz egységes, és mindenképpen azt tudja takarni, amit ő elgondolt. Ez együtteseknél nem tudom, hogy mehet, bár nyilván ott is mehet jól, erre a legjobb példa a Solaris.
Ha a Solarist zenei kategóriákba kéne besorolni, szerintem a mya_tom által említett "instrumentális art-rock space-rock beütéssel" tökéletesen megfelel rá, viszont szerintem elég messze áll a progresszív rocktól. Ezt azért gondolom, mert igazából egyetlen zenekar zenéjét sem szeretem, amelyre a progresszív rock jelzőt rá lehet húzni -> a Solaris nem progresszív rock. :) Persze ebbe bővebben bele lehetne menni, de ahhoz mélyebb elemzésekre lenne szükség, ezt azonban nem tettem még meg.
Szerintem áll mya_tomnak azon kijelentése is, hogy nagyon hasonlít a stílusuk Mike Oldfieldéra; ez talán a Musical Witchcraft első lemezre még inkább áll, bár a legközelebbinek a Solaris Beyond...-ját érzem szerkesztésileg és megvalósításilag is. Mivel Laren d'Or is imádja a Solaris-lemezeket, az ő lemezein is tetten érhetőek Solaris-elemek. Sőt amikor először hallottam Jethro Tullt, azt gondoltam, hogy ez Solaris-zene - énekkel. Azóta már megváltozott a véleményem, a Jethro Tull zenéjét - egy-két kivétellel - azóta sem tudtam igazán megszeretni, teljesen más, "progresszívebb" :) a megközelítésmódjuk, és ráadásul az énekes zenét csak kivételes esetekben szeretem, pláne ha férfi énekel. ;)
Érdekes a Solaris pályája fejlődés szempontjából. Többekről tudom, hogy a Marsbéli krónikákat tartják az igazán nagy dobásnak, a többi meg sem közelíti azt az ő érzéseik szerint. Nálam a helyzet egészen más: számomra az 1990 a legkedvesebb lemez, és csak aztán a Marsbéli krónikák és a Nostradamus közel egyenrangú nálam (a Live In Los Angelest, az Ős-metált és Az első időket bár sorlemezeknek számíthatóak, mégsem tekintem egyenrangúnak a másik három lemezzel, persze mindegyiket más okokból). Viszont ha abból a szempontból nézem, hogy mennyire komplexek a művek, talán nagyon kicsit a Marsbéli krónikák tűnik az elsőnek, ráadásul az hangulatilag is nagyon egységes, az 1990 elég vegyes hangulatú és komplexitású is (bár összességében nézve elég (jó értelemben vett) sűrű zene az is). A Nostradamusnál talán még többet adtak a hangulati egységességre, viszont az már zenei témákban nem olyan bővelkedőnek tűnik nekem - bár kétségtelenül variálásokban viszont bővelkedik -, viszont effektekből és egyéb hangulatkeltő zenei eszközökből rengeteget találni. Összességében szerintem azonos szinten produkáltak végig ezidáig, mégha változott is az összetételük. Kicsit másjellegű mindegyik lemez, de épp ez adja a nagyszerűségüket, hogy egyediek, semmiképpen sem lehet rájuk fogni, hogy magukat utánozzák.
Írnék mindegyik lemezről bővebben is:
Solaris: Marsbéli krónikák
Ezt a lemezt ismertem meg legutoljára, és eleinte igen nehéz volt hozzászoknom is. Amikor megismertem, még nem olvastam Ray Bradbury művét, azóta viszont pótoltam e hiányosságot, így azóta más szempontból is értékelni tudom ezt a lemezt. Első hallgatásakor nagyon meglepődtem, hogy ezen a lemezen már mennyire nagy szerep jut a szintetizátornak. Kétségtelenül nagyon illik a koncepcióhoz, és egyáltalán nem zavaró a jelenléte, inkább csak a koraisága miatt lepődtem meg ezen a tényen.
1. Marsbéli krónikák I: Itt aztán tényleg a billentyűk dominálnak: 3 és fél percnyi nagyon hangulatos, ugyanakkor dallamos űrzene. Az elején ami rögtön a felhívja a figyelmemet, az első 30 másodpercben pont ugyanolyan elemet használtak fel Solarisék, mint Jarre a Chronologie 1 végén - felfelé ívelő hangok egymásba futnak, majd a végén "visszaesnek". Bár Jarre-nál ez volt az egyik alapmotívum, így ő jóval inkább kidolgozta a témát. Az az egyik kedvenc részem, de azért itt sem rossz, és a koraibb meglátás a Solarisé, hiszen a Chronologie 1993-as lemez. Az ezután következő alap is elég érdekes 3/4-es, dobok nélkül is gyorsaságot kölcsönöz a számnak. Nagyszerűen folynak rá a szintén nagyszerű témák is. A 2:05-nél kezdődő torzított hangú szöveg mottójellegű, de őszintén szólva én képtelen voltam összekapcsolni konkrétan a Marsbéli krónikákkal - mintha elrugaszkodtak volna a történettől. A bevezető 30 másodpercet lezáró ötlet végzi be a számot...
2. Marsbéli krónikák II-III: ...hogy aztán csöndben átfolyjon a második számba, amely megint egy egyszerű szintitémával kezdődik, amelyet aztán a zongora gyönyörűen kibont, és a gitáros átvezetés után különböző hangszerek továbbépítenek - csodás ez a felvezetés. Végre a fuvola is szóhoz jut, és a látszólagos nyugalmat mintha némi nyugtalanság is övezné. Rendkívül egyszerű a téma, amelyet viszont remekül kibontanak - számomra különösen figyelemreméltóak a zongora tempó- és hangulatváltásai (2:30-3:08). 3:57-nél a gitárszóló elsőre kicsit idegen, de aztán a szintitémával jól összeépül. A motívum a végére klimax részt is elér az összes hangszer bevonásával. 6:09-nél van egy zseniális megoldás: a következő szám témájának előre sejtetése nem azonos, de nagyon hasonló dallammal, és ezt követi csak a szám lezárása. Egyébként őszintén szólva nem tudnám megmondani, hogy hol a határ a II. és a III. rész között.
3. Marsbéli krónikák IV-VI: A legnagyszerűbb darab az eredeti Marsbéli krónikákon szerintem, és ráadásul szerencsére jó hosszú. Újból fantasztikus a felvezetés: Remek a kezdő arpegió (amit az előző szám már sejtetett), és a belépő további arpegiók is remekül illeszkednek hozzá, a hangszínek is nagyon jók, jól tükrözik a könyv hangulatát. Ami különösen tetszik, az 0:34-nél a "alap-alap-le-le-alap-alap-fel" és a "fel-fel-alap-alap-le-le-alap" szerkezetű arpegiódallamok összhangja, félelmetes! A cinek beléptével egyfajta felkészülést érezni a főtémára, amely 1:28-kor el is kezdődik. A sok nagyszerű dallam közül is az egyik legjobb ez szerintem, a gitártéma meg már egyszerűen fergetes. Az egész darab szerkezetileg mestermű, félelmetesen egységes. Az itt egyértelműen elkülönülő V. részben is pl. ugyanaz a téma, csak az alap "lépkedései" mások: ezúttal ereszkedő formájú, s máris egész másnak hat. A 8:27-kor kezdődő gyors résznek is mintha az előzőből származna a témája. Egy kisebb klimax zárja ezt a részt is. A VI. rész kezdésénél is van áthallásom: mégpedig Oldfield ugyanezen évben megjelent közel azonos hosszúságú The Lake-jének is szinte pontosan ugyanígy a végén van egy gitáros témája, amely ha másmilyen úton is, de ott is kibontakozódik egy hasonló klimaxra a végén. Bár abban nincs egy olyan főtéma, amely a végén visszatérhetne - itt ez a végletekig van fokozva, és meg is van a hatása!
4. M'Ars poetica: Érdekes, elég egyedi kezdés. Bár itt sem tudok elvonatkoztatni: Vollenweider Pace Verdéje bír egy kicsit hasonló kezdéssel, de persze ott a folytatás egész más. :) Bevallom, ezt a darabot egy kicsit nehezen szerettem meg, kellett hozzá a Live In Los Angeles is, hogy belássam, milyen nagyszerű kis szám ez. Mint a fenti, régebbi leírásaimból is látszik, régebben nem kedveltem a gyorsabb darabokat, talán ezzel is ez volt a bajom. Most meg már van, hogy egész nap ott motoszkálnak ezek a témák a fejemben. Félelmetes energia és ötletmennyiség van ebben a számban! Ráadásul a főtémában van valami sejtelmesség is: ehhez nagyon értenek Solarisék. A darab a második felére lelassul, de amúgy a megváltozott alapon ugyanazok a dallamok.
5. Ha felszáll a köd: Bevallom, ez egyike a kevésbé kedvelt számaimnak a Solaristól. Túl lágynak érzem a megvalósítást, és ezt még számomra az sem ellensúlyozza, hogy amúgy gyönyörű a fuvola hangja. Ettől függetlenül ez is ötletes szám azért.
6. Apokalipszis: Nagyon negatív a cím (könyvcím esetleg?), ehhez képest nem a negatív hangulatot ragadták meg benne (szerencsére, mert akkor nem szeretném). Ezt is nagyon nehezen szerettem meg, és nem is értem régebbi önmagam ezért: elképesztően csodálatos 1:09-től az arpegiószerű témák váltása egyik hangszerről a másik hangszerre. Amúgy is nagyon odavagyok az arpegiós témákért, és ez a darab szinte másból sem áll. :) A befejezés újfent nagyon ötletes.
7. E-moll előjáték: Ennek a darabnak nem igazán értem a jelentését. Miért csak az előjáték?
8. Legyőzhetetlen: Újabb rendkívül gyors szám, azok közül viszont talán a legkevésbé jó. Az alaptéma itt is jó, inkább csak a hangulata az, amely nem áll közel a szívemhez.
9. Solaris: Az első darabjuk is már igencsak kiforrott volt, és nagyon jól összefoglalja a Solaris-stílust. Szerintem alapvetően négy részre osztható (0:00; 1:12; 2:13; 3:04 kezdettel), és ezek közül főleg az utolsót imádom a jellegzetes Solaris-motívummal. Persze ez sem marad hatásos befejezés nélkül...
Viszont ezzel még nincs vége szerencsére a lemeznek, én kifejezetten örülök a két bónusz számnak.
A CD bónusz számai:
10. Orchideák bolygója: Az egyik legkülönösebb szám szerintem, amit valaha hallottam. A Marsbéli krónikák I-re emlékeztet leginkább, nagy része tiszta szintetizátorzene, és az alap benne a nagyon különös, amely rendkívül egyedi: ha csak ezt hallom, biztos nem mondanám róla, hogy megállja a helyét egy szám alapjaként (meg is lepődtem rendesen, amikor először hallottam, hogy tényleg jó alapnak). :) Ami viszont igazán jó a számban, az a gitárduó a végefelé, gyönyörű! A MK eredeti számainak is elég eredeti befejezéseik voltak, de ennek aztán különösen.
11. A sárga kör: Nos ezzel vetekszik nagyon nálam a MK4-6 az albumon a kedvenc számom címéért. Szinte relaxálóan nyugodtan kezdődik a szám, aztán 1:06-nál egy hatalmas váltás (a szó mindkét értelmében). :) Egy klipet is el tudnék képzelni ehhez a hirtelen beinduló pezsgéshez. A Solaris és tagjainak életművében többször visszatérő főtéma rendkívül frappáns, hát még a megvalósítás sokféle formája milyen ötletes! A másik kategória, amelyben indulhatna ez a szám, az a "leginkább Oldfield stílusához hasonló szám", főleg a gitárhasználat és az említett megvalósítási ötletek miatt. Az is érdekes, hogy nagy általánosságban nem szeretem a fütyülést (még zenébe beépítve sem), itt viszont ez is nagyon tetszik!... és megint sikerült frappáns befejezést találni!
A tetszési sorrend (zárójelben egy index az összehasonlításra ;)):
1. A sárga kör (98)
2. Marsbéli krónikák IV-VI (97)
3. M'Ars poetica (95)
4. Marsbéli krónikák II-III (92)
5. Apokalipszis (90)
6. Solaris (89)
7. Marsbéli krónikák I (88)
8. Orchideák bolygója (86)
9. Ha felszáll a köd (80)
10. Legyőzhetetlen (78)
11. E-moll előjáték (70)
Solaris: 1990
Látható, hogy a Marsbéli krónikákról sem vagyok rossz véleménnyel, mégis a legkedvesebb számaim az 1990-en találhatóak. Bár az is igaz, hogy az ünnepi koncert részét nem kedvelem annyira, mint a másik hármat, de ennyi még bőven belefér, főleg egy 2 CD-s kiadvány esetében. :)
INDULÁS - 1980 1. A viking visszatér: Általában szeretem minden általam szeretett zenéről pontosan ismerni a szerkezeti felépítését, vannak azonban olyan zenék, amelyeknél képtelen vagyok erre odafigyelni. Ilyen például a Tubular Bells II, az Amarok és A viking visszatér is. :) Csodálatosan komplex, mégis "következetes" zene - az átvezetések tökéletesek, mindig remekül következnek egymásból a témák -, a hangszerelés is briliáns, és az egymásba folyó és összhangba kerülő dallamokra nem is győzök odafigyelni.
2. Ellenpont: Már a régi levelemben is említettem, hogy szinte ugyanolyan a kezdés, mint A viking visszatér esetében, csak most orgonával. Most már természetesen ezt a darabot is imádom, és számomra rendkívüli módon kapcsolódik (a kezdéstől eltekintve is) az első számhoz. Ugyancsak elképesztően komplex zene. Imádom az olyan megoldásokat, mint itt 2:32-nél: látszólag egymástól függetlenül ősszevissza kígyózó basszusgitár és orgona témák mégis összhangban vannak. A viking visszatérhez abban is hasonlít, hogy ez is keretes szerkezetű.
3. Óz: Marsbéli krónikákat idéző (bár azt időben valójában minden bizonnyal megelőző) hangulatteremtés jellemzi az elején. A visszhangosítás módja és a dobok régies hangzása egy kicsit zavaró számomra. 1:42-nél elég jelentős váltás az addigi nyugalomból: nagyon különös a szintihang vibrálás módja - elsőnek talán dallam nélkülinek hathat, de aztán ráérez a hallgató az ízére. Megint tele van tűzdelve folyamatos váltásokkal és ötletekkel (megfejtetlen számomra :)), és megint keretes szerkezetű.
4. Mickey Mouse: Továbbra sem látok hasonlóságot Mickey egérrel. Mindenesetre a szám maga szerintem frenetikus: annyira az ízlésem középpontjába talált ezzel a Solaris, hogy nem tudok hova lenni a gyönyörtől! :) 0:48-tól arpegiószerű témák egész hada föl-le kígyózik, ráadásul közbenső hangszerváltásokkal megtűzdelve, egyszerűen csodálatos variálásokkal, basszushanggal (és -témával), illetve gitárhanggal. A közbenső részt is imádom, de amikor 2:24-nél visszatér a "refrén", az... leírhatatlan! :)
5. Éden: Az eddigiektől eltérően egy lassú darab, és a Ha felszáll a ködtől eltérően ezt viszont imádom. Mint látható a korábbi leírásomból, ez volt számomra a legkönnyebben befogadható zene akkor, amikor először hallgattam. Nem véletlénül, hiszen tele van hangulatteremtő elemekkel is a szokásosan nagyszerű motívumokon kívül, ráadásul elég nagy szerep jut itt (egyik) kedvenc hangszeremnek, a basszusgitárnak is. A végén a klimaxban még egy nem túl bonyolult, viszont gyönyörű gitárszólót is hallhatunk. Talán mondanom sem kell, ez is keretes szerkezetű. :)
6. Egészséges optimizmus: Alapjában véve nem lenne rossz darab, de az előzőektől azért nálam nagyon elmarad. Kicsit a Legyőzhetetlenre emlékeztet, de annál poénosabb, viszont az alap nem igazán jön be nekem.
7. Hullámok: A dobhangokkal továbbra sem tudtam megbékélni, nagyon régies hangzásúak, ahogy a szám többi összetevője is (az eddigi művekkel ellentétben). Pedig szép darab lenne amúgy...
LOS ANGELES 2026 8. Los Angeles 2026: Ez is nagy kedvencem (továbbra is). Csodálatos, amikor a solarisos komplexitás egy számon belül 23 percig eltart! Megszámoltam, hogy hány részből áll: 0:00; 0:48; 1:50; 2:35; 3:30; 4:55; 5:46; 10:14; 10:45; 11:17; 12:44; 13:47; 15:00; 17:12; 18:41; 19:10; 20:43. Úgy, hogy szándékosan csak a lényegesebb váltásokat tettem külön egységbe, úgy áll 17 részből. Elképesztő! Ha olyan hosszú lenne, mint Oldfield Amarokja, talán meg is döntené annak komplexitását. ;) Nagyszerű az is, hogy a szám alapvetően vidám és "elvarázsoló" hangulatú részekből áll, csak az 5:46-kor kezdődő rész szakítja ezt meg egy kicsit komorabb hangulattal - ez a rész nem is tetszik annyira továbbra sem; a többihez képest talán aránytalanul is van elnyújtva. Nagyon tetszenek az olyan váltások is, mint pl. 3:30-nál, ahol minden előzmény nélkül következik az egyik rész a másikból, mégis következetes marad. A 4:55-ös rész az egyik kedvencem, na nem csak a harangok miatt, de azért is, mert roppant hangulatos. Ezt szakítja meg a zongoraszólós rész. Az viszont káprázatos, ahogy ennek a zongoraszólónak a némileg komorabb hangulatából hogyan tör ki 10:14-nél egy újabb téma. De ez még semmi ahhoz képest, ami 12:44 után történik. Csodálatos hangulatfestés, az események csöndes történése jellemzi a részt, amelyet a síró gitárszóló még csodásabb hangja zár le. Erre a műre egyébként is nagyon jellemző a csöndesebb és a nyugtalanabb részek periodikus és éles határokkal lezárt váltakozása, amelynek hallgatását érzelmi hullámvasútként éli át az ember. 15:10-kor kezdődik az a téma, amely a szám végéig a főtéma szerepet kapja, és a legkülönfélébb hangszerkombinációkban jelenik meg, megszakítva briliáns gitárszólókkal, pl. 17:40-től. Ez még az Éden szólójánál is háromszor olyan szép. :) 20:04-től megint egy arpegiószerű gitártémát hallhatunk szerencsére. Ezután megint roppant ötletes rész következik, különösen annak tartom a főtéma belépésének felvezetését: újra csak hihetetlenül konzekvens a dallamvezetés. Csak ámulok, amikor hallgatom. :) Nem lenne Solaris a Solaris, ha ezek után nem vezetne klimaxba a főtéma.
ÉJSZAKAI TÁRLAT 9. Éjszakai tárlat: Újabb bizonyíték, hogy a Solaris a hangulatfestéshez is nagyon ért. Meglehetősen sejtelemes hangulat árad a bevezető szintis részből, aztán egy pici váltással máris pozitívba fordul át: ez a kis váltás a fuvolatéma. Felkészülés után a szokásos kicsit keményebb hangvételre váltás is megtörténik, és megszólal a főtéma is végre. Nem győzöm magam ismételni: 3:15-től megint zseniális a - ráadásul többszintű - váltás a következő témára az alapdallam kicsi módosításával. Habár továbbra sem kedvelem a katonai dobokat, a basszusgitár és a fuvola összhangja ezt már bőven ellensúlyozzák.
10. Közjáték a: Nagyszerű ötlet ez a közjáték dolog, főleg, hogy Cirrocumulusnak és az Éjszakai tárlat szvitnek köszönhetően tudom, hogy honnan származnak. Ez az egyik legjobban sikerült egyperces, főleg a hangok csodás összecsengése miatt: jó telt, mély a hangzásuk.
11. Szabadjáték: Ezt a Los Angeles-i koncert hatására kedveltem meg, főleg a végén elhangzó jó kis szólók miatt. Azért az eredeti se rossz ezek után. Például nem tudok betelni a gitárok párbeszéd jellegével 1:02-től: mintha megijedne az alapot játszó gitár elsőre, aztán viszont a második próbálkozásra azonnal tudná, hogy mit kell tennie. A hosszú felvezetés után M'Ars Poetica-i gyorsaságra vált a darab. Hatalmas ötlet szerintem ennek megszakítása egy-egy teljesen más hangvételű stílussal (3:39; 4:05) - nem is hallottam még zenében hasonlót emlékeim szerint. Szokatlan a Solaristól a nyugodt befejezés témáját adó szájharmonika, bár a Beyond...-ban is előfordult később, mindenesetre elég különös hangulatot teremt - és remekül lehet folytatni ezt a részt koncerteken. ;)
12. Közjáték b: Spanyolosabb hangulat jellemzi, és inkább már erről jut eszembe Jon & Vangelis Little Guitarja (bár az valójában egy évvel későbbi).
13. Éjféli valcer: Az egyik legjelentősebb változás a nézeteimben ezzel a számmal kapcsolatban történtek: bár nem a legnagyobb kedvencem a Solaristól, már nagyon szeretem. Nagyon magával ragadó a hangok hullámzása, és a téma is szép.
14. Közjáték c: A legjelentéktelenebb közjátéknak mondható, ezúttal "szőnyegeken" játszva. Ötletes a végén a dallam félbehagyása.
15. Józsi Mátészalkára megy: Újabb nagy kedvenc, a komplexitáson kívül a kezdő arpegiótémának és a 3 percnél kezdődő témának köszönhetően. Ez egy olyan szám, amit 12 percen keresztül is képes vagyok hallgatni anélkül, hogy észrevettem volna, hogy már vége lett a számnak legalább kétszer. :)
16. Közjáték d: A legjobb közjáték SZVSZ. Nem csak a második rész miatt, amely kígyózó dallamával egyszerűen fenomenális szerintem, de az első része is nagyon jó. Itt nagyszerűen hat az orgona hangja is.
17. Éjszakai tárlat V.: Az egyik leginkább kidolgozott téma, amely egyfajta folytatása lehetne az első Éjszakai tárlat számnak (az ottani főtémát is használja fel). Ez még sokkal szebb az első résznél, és nagyon jó a folyamatos fokozás benne. Talán az egyetlen Solaris-darab, amely halkulással végződik. :)
18. Közjáték e: Az eléggé jelentéktelen első fél perc után sokkal izgalmasabb rész következik: először a zongora játssza a kíséretet a szintis főtémához, majd ez megfordul, végül mindketten a melléktémát játsszák.
ÜNNEPI KONCERT 19. E-moll concerto (Allegro Con Molto): Ez is egy elég későn megszeretett szám, amiért megint a gyorsaságát "okolhatom". (Klasszikus értelemben vett) komolyzenében nem vagyok túl jártas, így sajnos a kapcsolatát egy hasonló című komolyzenével nem tudom a legkisebb szinten sem elemezni, bár az azért (a koncertélményekből következően is) egyértelműnek tűnik számomra, hogy ez egy paródia, és most már tetszik is. :)
20. Paella: Ezt a mai napig nem tudtam megkedvelni sajnos. Nem túl magával ragadóak ezek a spanyol motívumok, legalábbis rám nézve, egy gitárral...
21. A kígyó szíve: Hatalmas kedvenc! Egyszer hallottam (azt hiszem a Civil) Rádióban is: rögtön utána betelefonált valaki, hogy ő is mennyire szereti a Solaris zenéjét (erre felkaptam a fejem), majd közölte, hogy ezt mondjuk nem annyira (ettől meg hanyatt estem). Hát mit lehet ebben a számban nem szeretni??? Jó, mondjuk az is igaz, hogy nagyon rám van szabva. ;) Arpegiós témák tömkelege, dinamizmus, gitárduó (!!!), gitárszólók stb.
22. Ez nem kán-kán: Pedig nagyon úgy hangzik! Most már ezt is megszerettem persze, a maga rövid kis frappáns kidolgozatlanságában rejlik a gyönyörűsége.
23. Magyar tánc: A Live In Los Angeles segített ki az ő esetében is. Nem lehet valami könnyű eljátszani. A legjobban tetsző motívum benne, ahogy a gyors első részből hirtelen átvált a lassú másodikba - ez utóbbi zseniális dallamvezetésű. Megint jó lenne elemezni a címbéli utalást, de sajnos nem vagyok jártas ebben sem...
24. Duó: A topicban említettem, hogy ezt a Duót egyenesen magamra erőltettem, ahogy a Poseidonnal is tettem, mire mindkettőt sikerült megszeretnem, de most már szerencsére tényleg szívemből kedvelem ezeket is. A legmeghatóbb pillanat 1:29-nél a gyönyörű fuvolatémába belépő gitártéma.
25. Solaris 1990: Érdekes mix a Solaris-főtéma és a komolyzenei művek között. Ötletes, ugyanakkor kicsit hiányolom belőle az átütőerőt, és mintha itt viszont nem lenne mindig minden egymásból következő (mondjuk egy ilyen mix esetén ez nem is csoda).
A sorrend nálam:
1. A viking visszatér (100)
2. Mickey Mouse (99)
3. A kígyó szíve (99)
4. Los Angeles 2026 (98)
5. Éden (97)
6. Éjszakai tárlat V. (97)
7. Józsi Mátészalkára megy (95)
8. Ellenpont (94)
9. Óz (93)
10. Magyar tánc (91)
11. Közjáték d (90)
12. Éjszakai tárlat (89)
13. Közjáték a (88)
14. Éjféli valcer (87)
15. E-moll concerto (Allegro Con Molto) (86)
16. Szabadjáték (85)
17. Duó (84)
18. Ez nem kán-kán (82)
19. Hullámok (80)
20. Egészséges optimizmus (77)
21. Solaris 1990 (75)
22. Közjáték e (73)
23. Közjáték b (72)
24. Paella (70)
25. Közjáték c (66)
Solaris: Live In Los Angeles
Erről nem írnék olyan nagyon bőven, tekintve, hogy nem tudnék mit; olyan nagy különbségek azért nincsenek a stúdiófelvételek és a koncertfelvételek között, hogy igazán érdemlegesen tudjak róluk írni. Viszont mindenképp megemlíteném, hogy nagyszerű a felvétel, és igazán nagy öröm számomra meghallgatni. A két bónusz számot nem hagyom azért ki, illetve az egyiket közülük, ugyanis a Riót még nem volt alkalmam meghallgatni, a Beyond... viszont a legnagyobb kedvenc Solaris-számom.
15. Beyond...: A repülőelsuhanás effekt kicsit talán túl hangos, de sebaj... az azutáni zene bőven kárpótol ezért. ;) Félelmetesen ötletes és eredeti a felvezetése a számnak, ahhoz lehetne talán hasonlítani, mint amikor egy nyugalmi állapotban lévő víz fokozatosan fodrozódna tovább... valahogy így fejlődik az egy hang nyugalmi állapotából az egyre több hang felé a szám. A basszushajlítások után Kollár Attila által meglehetősen ritkán használt fuvolajátéka veszi át a főszerepet, közben az alapváltásokkor bekövetkező hajlítások nagyon erősen hangulatteremtőek. 1:48-kor váltás lényegében az első főtémára. Nagyszerűek a hangszerek és a hangszínek is; mind a dobok, mind a basszusgitár, mind a további gitárok és a fuvola is csodálatosan tiszta hangzásúak. Solarisra jellemző módon folytatódik a dal: a fődallam egyszeri lejátszása után máris váltás következik keményebb hangzásra, hogy aztán új formában jelenjen meg nemsokára. Azonban a köztes átvezetés is hatalmas, amint a lefelé tartó dallamokra felfelé tartók válaszolnak. Ekkor már végre teljes valójában szólal meg a főtéma, amely szintén nagyon figyelemreméltó: a nyolc eljátszás során egyre több hang szólal meg a végső dallamból, így egyre kevesebb a dallamrészek közötti különbség; ez annyira frappáns és zseniális ötlet szerintem! Főleg úgy, hogy ez megvalósítható olyan szinten, hogy élvezetes is legyen. Márpedig itt felettébb az! Az újabb átvezetésben az először összevisszának tűnő, mégis harmonizáló hangsor alatt a felfelé tartó alapra lefelé tartó hangsor következik, egyfajta hullámzást adva. Ezután újabb ötlet: az eddigi főtéma most melléktémává csökken, és ezúttal a gitár játssza a háttérben, az előtérben lévő fuvola újabb dallammal rukkol elő. Az is megfigyelhető, hogy míg először feszültebb volt a zene, mert az alap végig egy hangon szólt, most folyamatosan változik. Egyenesen felfelé tartó átvezető dallamok után már minden hangszer a főtémát játssza, ezáltal már azt hihetnénk, hogy itt végleges váltás következik egy teljesen más témára, pedig dehogy! Még következik egy-két variáció a főtémára, hogy aztán eljussunk a csúcsponthoz, a csodálatos át- és levezetést jelentő gitárszólóig, amely után aztán újra lecsendesül minden, és most tényleg egy másik téma kezdődik el (pont a felénél tartunk :)), amely pici szomorúságot sugall, főleg az elektromos gitár beléptével. A rövid átvezető után a szájharmonika újra melankolikus hangulatú. Ezután mintha pici remény jelenne meg a szomorúságon keresztül, míg egyszercsak (8:53) átlépünk kemény rockba. Gitárduószólamok, rövid fuvolamotívumok és basszusszólók közben a feszültség egyre nő, míg 9:45-nél egy nagyon különös és nagyon élvezetes átvezetés újra - csodák csodájára - a főtémába vezet, amely most még erőteljesebben szólal meg, mint eddig bármikor. Újabb, ezúttal végső klimax rész következik 11:07-kor, mintegy levonva az egész darab konzekvenciáját, de azért még egyszer utoljára a főtéma is eljátszásra kerül. Óh, az a csodálatos utolsó gitárhang! (Illetve csak majdnem utolsó.) ;) De az egész kompozíció is: fergetegesen jó!
A sorrend:
1. Beyond... (100)
...
Solaris: Nostradamus - Próféciák könyve
Nos, a legelőször megismert albumról azóta gyökeresen megváltozott a véleményem, mikor a fenti levelet írtam. Érdekes és egyben pozitív dolog, hogy hangulatilag nagyon messze áll a másik két Solaris-lemeztől, elég egyedi és remekül megfogták a középkori jövőbelátóhoz illő atmoszférát, a múlt és a jövő zenéjének keverékét. A témaválasztás maga nagyszerű volt, nem hallottam még senkiről, aki megzenésítette volna, pláne a Solarishoz hasonló igényességgel.
1. Próféciák könyve 1: Továbbra is tartom, hogy a dobhnagok nem ideális hangerejűek, berezegtetik a hangszórót, ez mindenképp kifogásom a számmal kapcsolatban. Más nemigen van. :) Sokkal gazdagabb hangszerelésűnek tűnik ez az első darab, mint a korábbi Solaris-számok, legalábbis dob szinten mindenképp. Remek a fokozatos feszültségteremtés a végső elhallgatásig, és nagyszerűek a visszhangosítások is. Az átvezetés effektjeiből pedig...
2. Próféciák könyve 2: ...ide jutunk. Nagyon helyénvalóak ezek az effektek ám! Régebben kifogásoltam, hogy 13 percen keresztül ugyanaz a téma hallható, most már ezzel egyáltalán nincsen bajom, sőt inkább szerintem nagyszerűen sikerült kibontani a témát. A "szőnyegek" néhol emlékeztetnek némi Marsbéli krónikák-féle hangulatra is, de alapvetően jóval elvontabb annál a kórusok használata miatt. Amiről nem változott a véleményem, az az, hogy 4:53-nél van a kedvenc részem a letisztult hangzású basszusgitárral. ;) Továbbra is furcsa még az is, hogy két teljes megszakítást tartalmaz a darab, mindkettőt egy-egy klimax előzi meg. 8:30-tól nagyszerű hangulatfestést hallhatunk újfent, sokat segít a "beleélésben". Fantasztikus, hogy a szám során a legkülönbözőbb pillanatokban képes belépni a főtéma (pl. 9:56, 11:58). Nagyszerűen össze van dolgozva ez a mű is.
3. Próféciák könyve 3: Újfent csodás a felvezetés, nagyon ért ehhez a Solaris. A kibontakoztatásra főleg igaz ez: a pompás főtéma az alapból nő ki (1:23), és ez szinte magával ragadja a fuvolát is. A melléktémából pedig egy gyönyörű gitárszóló alakul ki. 3:53-nál felettébb érdekes a felvezetése a befejező témának.
4. A párviadal: Hangulatos férfiének után kemény hangzások uralják ezt a számot. Hangulatilag némi komorságot tükröz, ugyanakkor remek dallamok is jellemzik.
5. Az oroszlán birodalma: Roppant egyszerű alapmelódiával (1:02) rendelkezik, ezt viszont remek dallamok övezik helyenként (2:14), majd a főtéma 2:49-től egyszerűen zseniális.
6. A főnix szárnyai: Ebben a számban találni a legközelebbi hangulatot a Musical Witchcraft lemezhez szerintem: a 2:00-től 2:41-ig tartó rész akár arról a lemezről is lehetne egy részlet. Nagyszerű szám, viszont kicsit túl soknak érzem benne a szintit...
7. A Sötétség hajója: Egyike a számomra legkevésbé tetsző Solaris-daraboknak. Eléggé dob- és szintetizátororientált, és valahogy dallamhiányban szenved. Ez alól még a téma sem mentesíti szerintem.
8. Wargames: Talán a "legslágeresebb" szám a lemezen. Refrén-alapú, ráadásul még vokális is. :) A lövéses megoldás és utána a folytatás briliáns megoldás, főleg hogy ilyen nagyszerű a dallam. Viszont az 1:31-nél belépő erős szintetizátorhang számomra roppant zavaró. A soulosítás (nem tudom, mennyire használom megfelelően a kifejezést) sem tesz jót neki szerintem. Sőt a végén a katonai dobok és a fütyülés :) szintén nem kedvemre valóak.
9. Az Igazság Pillanata 1: Szaxofont sem lehetett hallani korábban hivatalos, Solaris név alatt megjelent lemezeken... :) Mindig elmosolyodok azon, hogy az igazság pillanata akkor jön el, amikor a "kultúra frankó" és "szabad a bankó". :) A kezdeti egy percen kívül kifejezetten szeretem ezt a számot is.
10. Az Igazság Pillanata 2: Meglepően hasonlít a téma a Marsbéli krónikák II-III-éhoz, még hangulatilag is találni hasonlóságot.
11. Próféciák könyve - Radio Edit: Most már úgy gondolom, hogy meglehetősen jól megvágott változata ez a PK2-nek, a befejezés a vokálokkal érdekesre sikerült.
1. Próféciák könyve 3 (96)
2. Próféciák könyve 2 (95)
3. Az oroszlán birodalma (94)
4. A főnix szárnyai (93)
5. Wargames (92)
6. Az Igazság Pillanata 1 (91)
7. Próféciák könyve 1 (91)
8. A párviadal (90)
9. Az Igazság Pillanata 2 (81)
10. A Sötétség hajója (65)
Na jó, ennyi elég mára. :) Majd legközelebbre maradnak a szólólemezek, az NBLD, az Ős-metál és a Mítoszok...
Amúgy újraolvasva ezt a hozzászólást rá kell, hogy döbbenjek, hogy nem igazán sikerült informatívnak lennem, pedig szerettem volna... Bocsánat emiatt is...
Azt hiszem, elszállt, amit az előbb írtam (de lehet, hogy 2-szer lesz itt).
Szóval, itt van az általam említett cikk arról, hogy Lilla hogyan került közéjük. Az interjú a '86-os Interpop fesztiválon, még a döntő előtt készült velük, és az RTV 1987-es Kalendáriumában jelent meg.
Még egy érdekesség a cikkben általam kiemelt résszel kapcsolatban: valóban volt ilyen kettős föllépésük, de fordítva - a Solaris volt az előzenekar...
És hogy így volt, arra biztos, hogy én emlékszem jól és nem ők, mert ott voltam azon a koncerten én is (nemcsak ők) és nagyon ki voltam akadva. Az történt ugyanis, hogy az ezt megelőző Postás Klub-beli koncertjükön Erdész Robi humorosan elő is adta, hogy a Napoleon Boulevard engedélyt kért a Solaris együttestől, hogy valamikor a Solaris előzenekara lehessen. Az engedélyt megkapták. (Jópofa ötletnek tűnt a dolog, ebben a formában.
Eljött az az este, gondoltam, nem kell sietni, a Solaris koncert úgyis később kezdődik, hiszen előzenekaruk is lesz... Kb. 1/2 órával később értem oda, mint ahogy az egész koncert elkezdődött, s már a bejáratnál kezdett gyomoridegem lenni, mert ismerős hangokat hallottam a színpad felől: már javában ment a Solaris koncert! Ezt az égést, hogy egy Solaris koncertre csak a közepén sétálok be; azt hittem, én néztem el valamit, hogy én vagyok a hülye. És nem...
A koncertnek vége lett, de elsötétült a színpad és elkezdődött az NBLD koncert. A pipától nem láttam: annyira megalázónak éreztem ezt az egészet - nem magamra nézve, hanem a Solarisra vonatkozóan. Nagyon mérges voltam rájuk, hogy már ezt a pár hónapot, ami még hátravan a Solaris idejéből, ezt sem bírják ki? Már csak előzenekarrá tudják lefokozni a Solarist, már csak ennyit jelent nekik ez a zene, és még a Solaris időszak alatt már a Napoleon BLD-t éltetik? (Nálam már itt elkezdődött a skizofrénia, ami aztán 4 évig tartott.)
Cirrocumulus ! A történetvég érzékeltetése nagyon szemléletesen, jól sikerült ! Egyszerűen nincs mit hozzátenni. Ha valakit érdekel a jelenlegre kialakult helyzet, hát tanácsos ezen soraidat tanulmányoznia. ;-)
De visszatérve az előzményekre : Valami hasonló gondolatok lappangtak bennem is (amire az 529-530 tájékán utaltam) a szétbomlás tájékán kialakult helyzetre vonatkozóan.
Azaz én is hittem benne, hogy ehhez Lilla személye is nagyban hozzájárult. De én ezt egy amolyan katalizátor szerepnek véltem. És mostanában, a volt tagok szólólemezeinek meghallgatása során kezdtem megfogalmazni magamban azt az eretneknek tűnő gondolatot, hogy már maga a tagság erre a sorsra determinálta az együttest.
Persze akadhattak tényezők, emberek, akik a bomlást - akaratukon kívül is - elősegíthették, illetve késleltették.
Én most a sok idő folytán akár kiforrottnak is betudható, jelentősen eltérő személyes zenei stílusok hallatán úgy érzem, hogy ez a különbözőség akár már régen is ott lehetett a meghatározó tagok között (esetleg még csak kis mértékben, amolyan csírájában). És ha ez így van, akkor akár a sokat emlegetett "együttes alkotások" is némileg más színben tűnnek fel. Azt vélem, hogy az alapítók a saját kiművelt, értelmiségi irányú, igényes és kultúrált emberi lényükből fakadóan bírtak olyan mértékű toleranciával egymás iránt, hogy nem egyvalaki erőltette rá a többiekre a saját zenéjét, hanem nyilván mindegyikőjük jó alapötleteit igyekeztek eggyé gyúrni és így jött létre a közös alkotás. (Ezért lett olyan jó a SOLARIS!)
Namármost ez azt is jelenti, hogy mindannyian némileg központi szerepet tölthettek be a szerzemények létrejötte során, tehát egyrészt komoly súlyt is tulajdoníthattak - joggal - maguknak. Ugyanakkor a többiek iránti elfogadáskészség miatt nyilván le is kellett sok dolog érvényesíthetőségéről is mondaniuk (ami belülről is feszíthetett, főleg az egyébként jelentős szerep éreztével).
Tehát ez idővel mindenkiben eszkalálódhatott, és kialakulhattak a személyes feszültségek.
Ennek ellenére azt kezdem érezni, hogy Kollár Attila lehetett az a híd a két pillér között, aki a feltűnő hangzásával ugyan stilárisan meghatározta a zenekart, de ennek ellenére az Ő játéka vezethette át a két másik fő hangszer szólamait is, illetve az egyéni zenei betéteket is egymásba.
Ezért én úgy gondolom, hogy Ő volt először is, aki késleltette a lufi kipukkadását.
Aztán az N.Bld. egy olyan nagy váltás volt, hogy érdemes lehetett egy új irányba együtt előre tekinteni, ezért szerintem Lilla szerepe eleinte szintén késleltető hatású lehetett.
De a hangszeres és zenei dominencia váltása pedig csak fokozhatta egyesek belső ellenérzését, és ekkor már kevés volt a korábbi kompromisszumkész probléma feloldó szerep (vagy a httérbe szorulás is csökkenthette ezt).
Sőt Vincze Lilla idővel újabb dudásnak is tűnhetett a csárdában (ahol már amúgy is sok zenésznek kellett volna érvényesülnie) - így a végén már a személyes léte is inkább felpörgethette az eseményeket.
Majd a szétbomlás után nyilván mindenki valóra válthatta a saját magában ápolt domináns zenei szerepet, és alkalma lett megjelentetni az igazi saját zenéjét.
És csodák csodájára épp Kollár Attila volt az aki az emlegetett E.M.A. albumon a közös alkotások hangulatát felidéző zenéhez adta a nevét, míg Erdész Róbert a Napoleon Bld.-s stílust részben magáénak érezte tovább is és rendkívül profi módon dolgozta át a Cabaret néhány számánál. Cziglán Istvánról meg úgy érzem, hogy elindult a misztifikáltabb zene felé.
És mindezek után, amolyan lecsengésként (de újra indulás lett belőle :) megintcsak érdekes módon ismét Kollár Attila elevenítette fel a régi együttes hangulatát a Musical Witchcraft első albumon...
A személyes kötödéseket nem tudom, azt viszont igen, hogy
- Vincze Lilla Cziglán Istvánnal beszélt anno. Legalábbis így nyilatkozott 1999-ben (is)...
- Vincze Lilla után (szerintem) Pócs Tamás volt a banda "imidzse", a legtöbb embernek vizuálisan ő ugrik be (séró, Napoleon-vállapos ruha, stb). Ezért terelték őket őssze fotózások alkalmával.
Azért kérdőjeleztem meg Cziglán István kötődését Vincze Lilla felé, mert - mindenféle együtteshez csapódási információk terén való - tudatlanságom folytán én a régi, rendelkezésemre álló képek, lemezborítók láttán egy olyan viszonyt képzeltem az együttesen belül, ami szerint inkább Pócs Tamást gondoltam Lillához közelebb (míg Czigi inkább el-elhúzódott a képeken).
Nem volt helytálló a feltételezésem, és inkább Czigi ápolt vele jobb viszonyt ???
Hát nem egészen... Lilla önmagától toppant közéjük, senki nem hozta magával.
Ezt a sztorit százezerszer elmesélték, még a '91-es Rocklexikonba is belekerült a történet.
Azt hiszem, nagyon alapvető dolgokra kérdeztél rá...
A három csapat lemezei ("Lilla és Czigi", "Egyenlítői Magyar Afrika", "Cabaret") nagyjából egyidőben jelentek meg.
A három felé bomlás miértjéről sosem beszéltek, ez így volt tisztességes a részükről, nem akartak egymásra sarat dobálni - de el lehet képzelni micsoda feszültség lehetett köztük, ha idáig fajultak a dolgok. Az a gyanúm egyébként - és újságírók is pedzegették ezt már 1989-től több cikkben is -, hogy Lilla gerjeszthette az indulatokat, egyre inkább az ő akaratának kellett volna érvényesülnie (és hát azért már mégse a farok csóválja a kutyát!).
Van több cikkem is ebből az időszakból, a Pesti Műsor az egyik 1990-es számában mindhárom formációval közölt egy interjút. Előbányászom majd, aztán megpróbálom beszkenneltetni, érdemes elolvasni.
És Attila ...
Itt valamire nagyon ráéreztél, oyster.
Ezen már én is gondolkodtam többször - legutóbb épp pár napja :o) -, és ha a lényeget nézzük, végül is sosem értettem, miért Erdész Robi az együttes vezetője (mármint a Solarisé) és nem Kollár Attila. Jó, persze tudom - olvastuk mindannyian az Archív 1-beli visszaemlékezésekben -, az első alapítók Robi és Czigi voltak, de én úgy vettem észre a koncerteken is, meg a későbbiek folyamán is így volt szerintem, hogy az igazi centrum - akihez mindenki viszonyult - Attila volt. És nem azért, mert fizikailag ő volt a színpad közepén - koncerteken olyan jó volt figyelni a rezdüléseiket is, nem csak a zenéjükkel kapcsolatban, hanem a tekintetek - a koncert közbeni összenézéseik - is nagyon sokat elárultak róluk. Attila persze ezeket a tekinteteket ritkán láthatta csak, hiszen zömmel háttal volt nekik, de pl. az E-moll concerto alatt azt mindig megfigyelhettem, hogy Czigi és Tamás milyen szerettel követik minden mozdulatát, ahogyan vezényli ezt a számot.
Azt hiszem, mindig is Attila volt köztük a lelki centrum, szerintem ő tudta egyensúlyban tartani a dolgokat. És azt hiszem, a legnagyobb akaraterőről is ő tett tanúbizonyságot, mert vállalta az NBLD-s időkben a háttérbe szorítottságot a többiek (a csapat) érdekében.
És ezért lehetett ő az összekötőkapocs a későbbiek folyamán is a különböző formációk között. Kizárólag Attila az egyetlen, aki a klasszikus Solaris-tagok közül az "E.M.A." lemezen, ugyanakkor Robi "Cabaret" c. lemezén is játszott...
És szerintem főként Attila miatt lehetett az, hogy az "E.M.A." lemez már nagyon Solaris szellemiségű lemez lett, de persze, nagyon fontos volt az is, hogy 2 másik Solaris-tag is itt játszott (Gömör Laci és Pócs Tamás)! Ennek az együttesnek volt jövője, akkoriban (1991-1992-ben) kicsit reménykedtünk is, hogyha már a Solaris nem létezhet, de valami hasonló dolog mégis lehetséges... Jó volt akkoriban ismét koncertekre járni. Aztán Lastofka Bea kisbabát várt, és vége lett az egésznek. Akkor nem maradt semmi, legalábbis azt hittük...
És milyen hihetetlen és csodálatos az élet: mégis lett SOLARIS, már túl vannak egy lemezen, írják az újabbat, márciusban Mexikóban játszanak
majd! Micsoda varázsütés-szerű dolog az, hogy valaki '95-ben a világ másik felén azon munkálkodik, hogy legalább egy koncert erejéig összehozza őket, Robi sokáig nem is hitte el, azt hitte, csak szórakozik velük valaki. (Egy régebbi Rockinform-beli interjúban nagyon érzékletesen mesélt erről Robi.)
Hiszen amíg ők idehaza mindenféle mással foglalkoztak, valami csodálatos folyamat révén külföldön híressé váltak, legenda szövődött köréjük - és ők erről itthon nem is tudtak! Csipkerózsika-álomban léteztek. Mintha valaki szándékosan előkészítette volna számukra a
terepet szép csöndben a visszatérésre... Azt hiszem, ha soha nem lettem volna hívő ember, ezen a folyamaton biztosan elgondolkodtam volna, és lehet, hogy ez istenhívővé is tett volna. Így viszont egyértelműen a Gondviselést látom az egész folyamatban!
Tiszta szívből kívánom, hogy Ti is részese lehessetek ennek a csodának (belátható időn belül)!
De visszatérvén az Egyenlítői Magyar Afrika idejének utódzenekaraira :
Ugye jól tudom, hogy ekkortájt voltak a Lilla és Czigi formáció szárnypróbálgatásai ?
Mindez vajon miért is ?
Azaz miért volt ez a szétbomlás több csapattá ?
Meg miért pont "és Czigi" ?
És hogy-hogy épp Kollár Attila volt az a kölcsönösen elfogadott ember, aki legalább mindenütt (N. Bulvár, Erdész albumok, Alhambra, M.W. lemezek) megőrizni tudta a maga fuvola hangzásával a régi Solaris zenehangulatot ???
Más :
Tegnap láttam a Hyppolit c. új változatú ős-klasszikus történetű magyar filmet.
Nos, a végén a stáblistában a filmzene alkotói között egy ismerős név is akadt : Vámos Zsolt.
Azért valahol rossz ám abba belegondolni, hogy Gömör Lászlót már csak ennek a számnak az erejéig vették be az Utópia lemez elkészültébe. A régi közös számból nem illett kihagyni... De a többiből miért ???
No, végre volt alkalmam egymás után meghallgatni az említett Egyenlítői Magyar Afrika "Hungarovill" számát, és a Musical Witchcraft Utópia lemeze Utópia szvitjének negyedik tételét, azaz a "Máglya fényénél" számot.
Valóban UGYANAZ !
DE !
Az új lemezen akár még egy kicsit jobb is az egész. Mintha dinamikusabbnak, magával ragadóbbnak tűnne (tán épp azért, mert ismét felelevenítődött nekem, hogy erről a lemezről ez a zene tetszett a legjobban :) .
És valahogy jobban is illik ezzel a hangszereléssel a reneszánsz hangvételű lemez egészébe.
Végső meglepetésként pedig megállapíthattam, hogy az alapvető hangulatot meghatározó zenészek is azonosak mindkét felvétel esetén (Gömör L. - Kollár A. - Pócs T. Vámos Zs.) .
...
Érdemes volt ez a kis összehasonlítósdi !
Köszi a figyelemfelhívásért !
Nem tudom, volt-e az E.M.A. 5. számának valamilyen inspirálója, mindenesetre nagyon jó, Malmsteen-stílusú gitározás hallható benne !!!
Az egész szám baromi jó, sodró lendületű zene, simán lehetne Solaris szám is :o)
A "Reszkess Jockey Ewing !" szövegrészlettel félretájékoztatás ellenére azért a szövegek tartalmi összefüggései hátha mégis meglehetnek (főleg más szerzők estében).
Ezért kérdem :
Vajon az E.M.A. lemez utolsó számának
"Ne félj, nem kell most aggódnod !
Hiszen '68 régen volt"
részlete vajon utal-e valamire ???
Ugyanakkor engem meg nem hagy nyugodni az, hogy esetleg az 5. számnak is lehet valami kemény-rokcos inspirációja (finoman fogalmazva). Persze más hangszereléssel, főleg fuvola nélkül.
Hallgatgattam-hallgatgattam én, meg igencsak ismerős is volt (főként, hogy ez épp a klasszikus hangzatúan hangszerelt zenéjük volt), de szégyenszemre telefonon kellett további instrukciókat kérnem Tőled, hogy vajon melyik számmal is érdemes összehasonlítanom.
Mentségemre szóljon, hogy az instrumentális zenékkel könnyebben vagyok úgy, hogy épp nem rendelődnek nekem a számok lemezekhez, vagy számcímekhez.
(Voltam így már az egyik külföldi kedvencemmel, M. Oldfielddal is, a szinte teljes lemezgyűjtemény rendszeres hallgatása ellenére is.):
Sziasztok, annyi kérdésem lenne, hogy tudtok-e valamiféle kottáról, amit kiadtak Solarisék?
Konkrétan a Paella és a Duó érdekel marhára, jó lenne, hogy nem csak a fülemre kellene hagyatkoznom. :)
Semmi jelentősége, csak a pontosság (nem a kötekedés!) kedvéért: a Twin Peaks nyomozóját Kyle McLachlan játszotta, Duchovny tudtommal nem szerepel sem a sorozatban, sem a mozifilmben.
