A játsz felbontása nevezhető etimológiának, azonban az sz igeképző létezik. Ezt a játék szó létezése bizonyítja, illetve azoknak az igéknek a sora, ahol valódi vagy fiktív tövek mellett megjelenik az sz képző.
Azt hiszem, a magyar ejtés szempontjából a tsz kontra c értelmetlen. A magyarban nincs olyan fonéma, amelyet tsz-szel lehet jelölni, és eltér a c-től. mÍgy a javasolt megoldás a magyar írásrendszertől eltér. Ez persze, lehetséges, csak nem tudom, mi indokolja. Hiszen úgyis Keats-et írunk, és kic-et ejtünk. A rtsz-szel írt Keats-leszármazásokat hogyan kell tagolni? Keatson: kit-szon, vagy kí-tszon. Ez lényeges döntés.
Végül is azzal, hogy az AkH. az idegen szavaknál megkülönböztetve "utolsó kiejtett mássalhangzó"-t ír (nem csak "utolsó mássalhangzó"-t), feloldja az ellentmondást. Ezt én a hozzászólásomban nem említettem, nem is néztem utána, mert azt hittem, az idegen szavaknál csak a kötőjeles eseteket nézi.
Más kérdés, hogy számomra nem egyértelmű, hogy a keats utolsó ejtett mássalhangzója c, nem pedig sz. Nem igaz, hogy a kíc vagy kicc stb. alaktól eltérően affrikátás ejtés affektálás lenne. Vagyis én magyar ejtésként "kítsz"-et adnék meg, aztán ez automatikusan összeolvad, de ezt már egyéb fonetikai törvények elintézik.
Egyébként sztem itt a játsszon felbontása nem ját + sz + j + on, hanem játsz + j + on vagy játsz + jon. A játsz felbontása már etimológia.
Kis Ádámhoz hasonlóan én sem emlékszem arra, hogy hallottam volna valaha is magyar szájból [csajkovszki] ejtést, ez valóban egyfajta "germanizmus" lehet. Amúgy azt hiszem, maguk az oroszok kb. [csikófszki]-nak ejtik.
Csakhogy ennek semmi köze a kötőjelezéshez. Mindegy, hányat hánynak ejtesz, akkor is magánhangzónak ejted, tehát nincs csatolási probléma. Esetleg a hasonulás lehetne a kérdés, azonban ez a szempont nem jelenik meg a kötöjelezés vonatkozásában.
MI a célja a kötőjelnek a hármas hangcsoport után, és e tekintetben miben különbözik a kettős és a hármas csoport?
Szerintem arról van szó, hogy a bizottságnak az adott esetben szubjektív problémái voltak, és ezért következetlen kompromisszumot fogadtak el.
Te hallottál már már magyar szájból olyat, hogy Csajkovszkival? Meglepne, hacsak nem megint arról van szó, hogy német nyelvterületen élő magyark szájából hallottad.
Honnan veszed, hogy és Csajkovszkijjelt mondok? Én Csajkovszkijjal-t mondok, és ezt is írtam. Az kétségtelen, hogy egy elutasított példában nem volttam pontos, azt írtam: "A magyarban nincs Csajkovszkij-vel." És ez így igaz. De ugyanúgy igaz, hogy "A magyarban nincs Csajkovszkij-val" sincs. Se redukálódott j-vel, sem ejtettel.
Légy szíves, mielőtt cikizni próbálsz, olvasd el rendesen, amit írok.
Tényleg szubjektív, de az én fogalmaim szerint sokkal bonyolultabb, ha 3 betűt egy negyedik hangnak ejtünk, mint ha két betűt a második betűnek megfelelő hangnak.
Én eddig Csajkovszkij-t csak [-szki]-nek hallottam ejtve, sose [-szkij]-nek magyar szájból. Pedig a legtöbbjük, akiktől hallottam, játszották is zongorán. Pedig a kb. fél tucat emberből csak egy tud olyan jól oroszul, hogy tudja, az, amit az oroszból <-ij>-jel transzliterálunk, azt az orosz [-i]-nek ejti.
Így viszont minden kritérium szerint (mind a forrásnyelvi, mind a befogadó nyelvi szerint) az <-ij> egy többelemű, a magyarban szokatlan graféma az [-i] számára.
De ha te Csajkovszkijjelt mondasz, hát váljék egésségedre ez a szörnyhangzat. :-) [tessék csak ízlelgetni, mondogatni ezt a szót, bizarr élvezetben lehet része az embernek].
Rousseau végső grafémája mindenképpen bonyolultabb az Anjouénál, mert három és nem két betűjegyből áll, nem értem hol a probléma. – ez nem változtat azon, hogy az Anjout a szabályzat kivételként kezeli, ami viszont "jogában áll", számtalan magyar szót is a hagyományra hivatkozva írunk kivételesen. És akkor még csak nem is az ly-re gondoltam.
Szerintem te érted, csak megint kötözködni akarsz. De pontosítok a kedvedért. Az orosz vegyes rendszert használ. A Keats ea betűcsoportját transzskribálja, a ts-t pedig transzliterálja. Így már érthető?
Nem kizárólag a tulajdonnevekről, vagy igékről szól a vita, hanem a t+sz hangkapcsolat hasonulásáról. Erre hozta valaki fel példának a játsszon (ejts jáccon) alakot, amelyben van egy jelölt és egy jelöletlen hasonulás. Ez kétségtelenül hordoz magában ellentmondást, de következetesen érvényesíti a talán nem ennyire következetes szabályokat.
A játsszon alak morfémái ezek: ját + sz + j + on. Ebőől az -on nyilván nem érdekes. A j hasonul az előtte álló sz hanghoz, és ezt a helyesírás jelöli, így lesz ssz.
Az ssz összeolvad az előtte álló t-vel, de ezt a helyesírás nem jelöli.
Nyilván ez az oka annak, hogy bár a t+sz+j együtt ejtésben cc, de az írás ezt nem jelöli.
Úgy tűnik, a folyamat minden eleme bizonyos tekintetben rendszerszerű, de az egész követhetetlen.
Különben Mari néni pontosan és jól használja a morfémákat, bár nem tud róla. Ész nem is fog olyat mondani, hogy Kitszel (vagy valami hasonlót), hanem azt fogja mondni, hogy Kíccel (ha már mondja). Ezért írtam múltkor a vigécet, mert MAri néni ennek hallotta, ettől kezdve ennek mondta, és később már te is így írod..
Mari néni csak azért tudja használni (véletlenül), mert volt egy Bates kapitány az Onedin (ejtsd: [onedin]) sorozatban. Tényleg nem tudtam, mi a morféma, de ez nem is kötelező ahhoz, hogy a Keatsszel alakot preferáljam (esztétikai "megfonfolásból") a Keatscel alakkal szemben.
Nem világos, mit írsz. A magyarban nincs Csajkovszkij-vel. A magyarban Csajkovszkijjal van, mindenféle bonyolultság nélkül. Ez annak a következménye, hogy a magyar az orosz neveket másképp írja át, mint a német, minek hatására a magyar Csajovszkij-t mond és nem Csajkovszki-t. Megjegyzem, ahogy láttam, a németben háromféle írásmód terjedt el, Tschaikowskij, Tschaikowski és Tschaikowsky, melyek mközül a -j-re végződő, bár a j nélkülihez képest kevésbé elterjedt, azért nem ritka.
Nem is a Keats írásmódjának van jelentősége, hanem sokkal inkább annak, hogy a fonématudatosság fejlődését mutatja. Teljesen egyértelmű, hogy például kedves tanárunk, bár bizonyára tudta és vallotta, de magában belül nem érezte teljesen pontosan a t+sz problémáját. Mi több, felveti azt a gondolatot is, hogy a t+sz azonosulása a c-vel bizonyos értelemben korlátozott. Hiába mondható ki elvileg, hogy a Keats zárómorfémája c, ha olyan szövegkörnyezetbe kerül, ahol magánhangzó áll utána, az affrikáta azonnal feloldódik. Ezért érthető, ha a nyelvérzék a Ketasszel-t érzi helyesnek, hiszen képes az ejtésben feloldani az affrikátát. (Bár nem köteles, és így ejtésben alternatíva van).
Megjegyzem, az orosz átírás transzliterál (Китс), pedig az ejtés szvsz azonos a magyarral.
Mari néni, aki spontán beszél, nem tudja meghatározni a morfémát, viszont használni tudja. Ugyanakkor, aki nyelvi kérdésekről vitatkozik, nem árt, ha tudja, mi a morféma.
Én nem a Rousseau és a Montreux bonyolultságát hasonlítottam össze, hanem a Rousseau és az Anjou bonyolultságát. E kettő utóbbi szerintem azonos bonyolultságú, az AkH mégis megkülönbözteti őket.
Ez a bonyolult tényező nézetem szerint teljesen felesleges, mert szubjektív. Más részről nem ez a szabály alapja, ez pusztán egyfajta kiegészítés, amelyet nyilván azért tettek bele, mert bizonyos eseteket nem tudtak kategorizálni. Nem egészen világos, hogy a szabályzatban miért kell az extremitásokat keresni. A Montreux belefér a főszabályba (néma betű), miért kell továbbragozni?
Azért nem mindegy, hogy totál periferiális esetekről beszélünk, amivel egy átlag halandó életében félszer ha találkozik, vagy valami centrális jelenségről, amiben mindennap háromszor belefut.
