Bocs, hogy belekotyogok, de nekem ez a morfózus nem nagyon tetszik. Nem tudom szakszerűen megindokolni, de azt releváns ténynek tartom, hogy a francia morphique/amorphique-ra elég sok (százezres ill. milliós nagyságrendű) találatot ad a gugli, és szvsz nekünk ez esetben nem kell finnyásabbaknak lennünk a franciáknál. Számomra tehát teljesen elfogadható a morfikus/amorfikus.
Az amorf melléknév biztos, hogy létezik, az amorfikus-ról nem vagyok meggyőződve*. A morf önmagában főnév és a morféma aktuális megjelenését jelöli.
Az amorf melléknév ellentettje idegen szóval szerintem nem létezik a magyarban. Én olyanokkal élnék, mint pl. a „jól formált”, „ép” stb., ami az adott kontextusban illik. Ha muszáj lenne megalkotnom az amorf latinalapú ellentettjét, akkor a morfózus szót tákolnám erre össze.
* Persze egy szűk szaknyelv, amelyről belterjessége okán nincs tudomásom, kifejleszthette az amorfikus szót a maga magyar terminológiájában. De az ilyen eseteket a periférikusságuk okán negligálhatjuk.
– birtokos viszonyban áll: pl. 2009 januárjában; – névutó (vagy abból származtatott melléknév) áll utána,, pl. 2009 előtt; – kötőjellel kapcsolt toldalék járul hozzá, pl. 2009-ig; – az évszám a mondat alanya: pl. 2009 a válság éve volt;
A többi esetben kell a pont. tehát
2009. január 3. 2009-ben … 1997, 1998, és 2001 során ez történt: … (nem kell pont mert ez névutó, ráadásul olyan, ahol birtokos viszony még észlelhető is)
> Általános: Nem találtam igazán jó on-line, magyar nyelvatni szamályzatot, összefoglalót. Tudtok valamit ajánlani?
Sziasztok! Ez nem kifejezetten helyesírási kérdés, de hátha tudtok segíteni. Az alábbi szavakat olvastam és nem tudom, léteznek-e, illetve azt jelentik-e, amit a szövegben kifejezni kívántak velük: amorfikus (ellentettje annak, amit a morféval szoktunk megnevezni) morfemikus (alakkal rendelkező) A morfemikus nekem nyelvészeti fogalomnak tűnik (morfémákkal kapcsolatos), viszont, ha morfikusnak írnám, az már megint más (google: morfikus mező, morfikus rezonancia stb.). Mik a helyes szavak? Amorf és morf? Amorfikus és morfikus?
A problémának pontosan az a lényege, hogy a tsz morfémán belül jelenik meg. Ha a morfémahatár a t és az sz között van, akkor ott nincs tsz fonéma, hanem van egy t fonéma és egy sz fonéma.
Kedves Ádám! Én is így értettem, úgyhogy biztos félreértelmeztem a korábbi hozzászólásodat. Igy rendben vagyunk.
Nem értetted jól. Rumci szerint a helyesíráshoz nincs köze.
Antal A magyar esetrendszer című művében rendszeresen szerepelteti a paradigmatikus elemzések között a -t lokatívuszragot. Szó szerint idemásolom, amit ír. Ebből látható, hogy nyelvtörténetileg nemcsak tulajdonnevekhez kapcsolódhatott, hanem köznevekhez, határozószókhoz is. Ez a lehetőség ma már csak néhány esetben rögzült, erről volt itt valahol mostanában egy vita (helytáll - ez biztos, hogy lokatívusz, jótáll - ez nem biztos, elemezhető másképp is).
Érdekes az a megállapításod, hogy Erdélyben ez a lokatívuszos alak a kevésbé választékos. Minálunk, ha valaki nagyon "erdélyies" akar lenni, biztos, hogy Kolozsvárt-ot mond.
1. A lokativusz -t eleme
Finnugor megfelelői vitathatatlanná teszik, hogy ez a napjainkig fennmaradt elem nyelvünk egész élete folyamán élt. A régebbi emlékek alapján bizonyosra vehetjük, hogy használati köre korábban a jelenleginél jóval szélesebb volt, s közfőnévhez is járult. Ennek bizonyítására sokszor idézik a MünchK. 124: varost alakját. Azonban jeles alak után nyelvünk egész története folyamán egyetlen egyszer sem fordult elő. Ennek alapján képzőnek tekintjük, mely egyfelől helységnevek, másfelől határozószók mellett jelenik meg (Győrött, itt, fölött, oldalt stb.).
Ami Sebeok és Garvin azon próbálkozását illeti, hogy ezt az elemet a -ben rag fakultatív változatának tekintse, azt azért nem fogadhatjuk el, mert a -t nemcsak a -ben-nel, hanem az -n-nel is ilyen viszonyban van (pl. Pécsett, Pécsen). Továbbá akkor, ha a -t elemet a Győrött, Vásárhelyt stb. esetekben a -ben, illetőleg -n alternánsának tekintenők, akkor az itt, előtt stb. alakok -t-jét a Győrött -ött-jétől független képzőnek kellene felvennünk. Ennek alapján tehát a -t elemet egyik deklinációnkban sem szerepeltetjük.
Ezt értsem úgy, hogy a helységnevek ragozásának semmi köze a többi főnév ragozásához? Vagy az ilyen alakváltozatok mindegyike elfogadott? Kolozsváriakkal már konzultáltam, én is Kolozsváron élek jelenleg, bár marosvásárhelyi vagyok. Itt a választékosabban beszélők a Kolozsváron alakot használják, faluvidékre és főleg románlakta vídékekre jellemző a Kolozsvárt alak.
A helyesírásnak ehhez a kérdéshez semmi köze. Ezek létező alakváltozatok a nyelvben, amelyeket természetesen le is írunk alkalomadtán. Mára a Pécsen, Győrben, Kolozsváron a semlegesebb, az Pécsett, Győrött, Kolozsvárott némiképp archaikus, választékos (talán túlzottan is). Az utóbbi azért érdekes, mert a helyiek inkább a Kolozsvárt alakkal éltek, s talán élnek ma is (a pillanatnyi állapotról helyieket érdemes megkérdezni).
Egyszerű kérdésem lenne, de nem csupán egyszerű választ hanem annak alátámasztását is kérném. Helyes-e használni a Pécsett, Győrött, Kolozsvárott stb. változatot? Tudomásom szerint az érvényben levő helyesírási szabályok szerint a Pécsen, Győrön, Kolozsváron változat a helyes, de tudom hogy az előbb említett változatok (is) használatosak. Ha valaki tudna úgy válaszolni, hogy valamilyen forrást is említ (mert én hiába kerestem, semmit nem találtam), nagyon hálás lennék.
Nem egészen értem, ezek szerint a morfémahatár megfelezhet fonémát?
A problémának pontosan az a lényege, hogy a tsz morfémán belül jelenik meg. Ha a morfémahatár a t és az sz között van, akkor ott nincs tsz fonéma, hanem van egy t fonéma és egy sz fonéma.
A vita igazából arról szól, hogy a *Keatsszel szóban hol a morfémahatár. Ha Keats + szel, akkor az első morfémában tsz fonéma van, amely c-nek hangzik, és ezt a morfémahatár nem metszi. Ha metszi, akkor a tagolás *Keat-sszel. ez azonban abszurd.
Az angolhoz nem tudok hozzászólni. A cz-nek ehhez azonban nincs semmi köze. Az a mai c-vel teljesen egyenértékű hangot jelölt, és alighanem azért használták, mert amíg a latin jobban élő volt, mint most, szükségesnek látszott egyértelművé tenni, hogy ez c és nem k.
Az sem igaz, hogy a központi irányítás söpörte el a cz-t. A cz kiszorítása 1903-ban kezdődött, amikor Simonyi kezdeményezésére végrehajtottak pár változtatást az íráson. Ezek egyike a cz volt, de ekkor hagyták abba pl. az aposztróf írását is az a névelőnél. Az így keletkezett szabályrendszert iskolai helyesírásnak nevezték, mert Simonyi kompetenciája révén az iskolákban vezették be. Az akadémia még további 19 évig tartotta magát a régi módihoz, majd engedett, és 1922-ben ismét egységesült a helyesírás. Különben a "központi irányítás" ekkor önkéntes szinten érvényesült, a magyar betűszedők és revizorok egyesülete kezdeményezte, hogy a nyomdák használjanak egységes helyesírást. Ez valamikor 1950 körül vált rendeleti alapon kötelezővé, és az "aranykor" a 90-es évekig tartott. Azóta megint mindenki úgy ír, ahogy akar. Tulajdonképpen a 30-as évek téretek vissza, az önkéntes szabálykövetéssel.
A veláris/palatális ragpárt illetően hibáztam, mint mindannyian annyiszor írásban (v.ö. (7030): Keatson: kit-szon, vagy kí-tszon. Ez lényeges döntés. (7031): Errata: kít-szen vagy kí-tszen).
Az [-i]-s ([-ij] helyetti) ejtést empíriáját pedig két "német nyelvterületen élő", három budapesti és egy vidéki magyarországi konkrétan emlékezetemből felidézett "adatközlő"-től vettem. Persze, csalhat az emlékezetem. De ha malaczky azt mondja, hogy az ő köreiben ejtik a -j-t, a túlerővel szemben megadom magam.
Utóbbi időben a szükségesnél gyakortább idézed lakhelyemet (ami mindazonáltal adott esetben helyénvaló lehet), ezt – légy szíves – mellőzd.
Még annyit ehhez, nem szeretném, ha az affektálás szó konnotációja félrevinné a szándékomat. Egyszerűen annyit akartam mondani, hogy magyar ember odafigyelés nélkül, spontán módon nem tudja a tsz fonémát a c-től eltérően ejteni.
Ez nem teljesen pontos. A hangsúly máshol van. A szabályzat azt mondja ki, ha egy szó kellően elterjedt, és sokan használják, akkor lehet magyarosan írni (hogy ez mennyire fonetikus, az kérdéses).
Példának a diesel-dízel-t hozom, mert ennek a szabályozásbeli megjelenésére emlékszem.
Ami a fájlt illeti, rögzítsük le, hogy magyar szövegekben ma kétféle helyesírás van. A számítógép-felhasználók a magyaros alakot használják inkább, de a szakmán belül kedveltebb az angolos írásmód (file). A magyarors írásmód nem húsz éve vetődött fel, hanem több, mint 40 éve. Az 1968-ban megjelent IFIP-ICC szótár már magyarosan írja, de az 1971-ben megjelent vállalatirányítási szótár tulajdonképpen meg is magyarázza, azzal, hogy bár még nem terjedt el, de minden bizonnyal nem lesz helyette magyar szó. Ez a magyarázat Síklaki István nehéhez fűzhető - úgy tűnik, igaza lett. Az viszont igaz, hogy a döntő lökést a fájl alak elterjedéséhez az adta, amikor a Mikrosoft az Office alkalmazásainak honosítása során az első menüt Fájlnak keresztelte (Ez úgy emlékszem, a Word 97-ben jelent megelőször, tehát 12-13 éve.)
A játsz felbontása nevezhető etimológiának, azonban az sz igeképző létezik. Ezt a játék szó létezése bizonyítja, illetve azoknak az igéknek a sora, ahol valódi vagy fiktív tövek mellett megjelenik az sz képző.
Azt hiszem, a magyar ejtés szempontjából a tsz kontra c értelmetlen. A magyarban nincs olyan fonéma, amelyet tsz-szel lehet jelölni, és eltér a c-től. mÍgy a javasolt megoldás a magyar írásrendszertől eltér. Ez persze, lehetséges, csak nem tudom, mi indokolja. Hiszen úgyis Keats-et írunk, és kic-et ejtünk. A rtsz-szel írt Keats-leszármazásokat hogyan kell tagolni? Keatson: kit-szon, vagy kí-tszon. Ez lényeges döntés.
Végül is azzal, hogy az AkH. az idegen szavaknál megkülönböztetve "utolsó kiejtett mássalhangzó"-t ír (nem csak "utolsó mássalhangzó"-t), feloldja az ellentmondást. Ezt én a hozzászólásomban nem említettem, nem is néztem utána, mert azt hittem, az idegen szavaknál csak a kötőjeles eseteket nézi.
Más kérdés, hogy számomra nem egyértelmű, hogy a keats utolsó ejtett mássalhangzója c, nem pedig sz. Nem igaz, hogy a kíc vagy kicc stb. alaktól eltérően affrikátás ejtés affektálás lenne. Vagyis én magyar ejtésként "kítsz"-et adnék meg, aztán ez automatikusan összeolvad, de ezt már egyéb fonetikai törvények elintézik.
Egyébként sztem itt a játsszon felbontása nem ját + sz + j + on, hanem játsz + j + on vagy játsz + jon. A játsz felbontása már etimológia.
Kis Ádámhoz hasonlóan én sem emlékszem arra, hogy hallottam volna valaha is magyar szájból [csajkovszki] ejtést, ez valóban egyfajta "germanizmus" lehet. Amúgy azt hiszem, maguk az oroszok kb. [csikófszki]-nak ejtik.
Csakhogy ennek semmi köze a kötőjelezéshez. Mindegy, hányat hánynak ejtesz, akkor is magánhangzónak ejted, tehát nincs csatolási probléma. Esetleg a hasonulás lehetne a kérdés, azonban ez a szempont nem jelenik meg a kötöjelezés vonatkozásában.
MI a célja a kötőjelnek a hármas hangcsoport után, és e tekintetben miben különbözik a kettős és a hármas csoport?
Szerintem arról van szó, hogy a bizottságnak az adott esetben szubjektív problémái voltak, és ezért következetlen kompromisszumot fogadtak el.
Te hallottál már már magyar szájból olyat, hogy Csajkovszkival? Meglepne, hacsak nem megint arról van szó, hogy német nyelvterületen élő magyark szájából hallottad.
Honnan veszed, hogy és Csajkovszkijjelt mondok? Én Csajkovszkijjal-t mondok, és ezt is írtam. Az kétségtelen, hogy egy elutasított példában nem volttam pontos, azt írtam: "A magyarban nincs Csajkovszkij-vel." És ez így igaz. De ugyanúgy igaz, hogy "A magyarban nincs Csajkovszkij-val" sincs. Se redukálódott j-vel, sem ejtettel.
Légy szíves, mielőtt cikizni próbálsz, olvasd el rendesen, amit írok.
