Kezdetben vala egy ismeretlen eredetű 'zajtalan, nem hangos' jelentésű csendesz melléknév. Ennek képzett csendeszség alakja csendesség alakra változott az -s végű melléknevek analógiás hatására, de feltehetőleg a hasonulás is besegíthetett. Első írásos megjelenése a Bécsi Kódexben található a XV. század első harmadából: csendessegben, csendesseget, csendesseggel - az íráskép nem így nézett ki, de azt most nagyon nehéz lenne visszaadnom. A XVIII. század közepén történhetett meg az elvonódás és alakult ki a csend szavunk. A csendes alaknak többek között volt 'börtön' és 'bocskor' főnévi jelentése is. Gondolom ezeket nem kell magyarázni.
Nem tudom, hogy honnan tudtad. A nyelvtudomány mai állása szerint nem magyarázható a török nyelvekből, így a te általad ismert változatokból sem. Még ha a szó eleji hasonlóság erre is csábítani. A szó második szótagja miatt nem lehet levezetni.
Ez persze nem jelenti azt, hogy esetleg van egy mára már kinyomozhatatlan közös ős, amiből mindkettő külön utakon keletkezhetett. Erre persze kellene egy olyan példát találnunk, hogy valamiből egyrészről kialakulhat az /nl/ hangcsoport, másrészről egy feltehetőleg /g/ hangon keresztül fejlődő elnémuló /h/ hang. Ha lenne ilyen, akkor feltételesen rekonstruálható lenne egy hipotetikus eredet és ehhez kellene konkrét példát találni. De ilyenről én eddig nem tudok.
A cici feltehetőleg nem, mivel a magyarban egy jó ideig nem járta a /c/ betű, de a csecs az már esélyes lehet. Persze ez a terület, a gyermeknyelv ill. hangutánzó és egyéb érzelmi megnyilvánulásból eredő szóalkotások eredete eléggé nehezen járható. Nagyon kevés a használható pro és contra érv.
Ennél egy kicsit több, de nem sokkal. A felhozott példánál a hangzás hasonlósága mellett a jelentés azonossága is adott. Így egy kicsit több magyarázatott illik adni, mint ahogy ezt részben Archimédesz már meg is tette.
Jelentés és hangalak hasonlóság esetén két lehetőség is adott. Vagy adott és nyilvánvaló a kapcsolat, vagy csak a véletlen műve. Jelenleg ez utóbbi az igazság. De vizsgáljuk meg mindkét szál eredetét is:
Az a. ewe a proto-IE *awi- 'juh' formából ered, s rokonok a l. avis, ógr. ói-s ill. szláv овьца formák is.
A m. juh eredete ismeretlen, nem magyarázható sem FU-ból, sem valamely török nyelvből, pedig a kultúrtörténet ezen utóbbi felé terelné tekintetünket. A nyelvi téridőben legközelebb talán a csuvas čǝǯǝ '[női] mell' állhatna a prototörök *čičig '[női] mell; nőstény juh; juh fara; sült juh fara; sült zsír' jelentéskörből származóan. De látható, hogy mind hangalakban, mind jelentéskörben számos aggály merül fel. Így marad az ismeretlen eredet. A magyarban az ih- < juh- későbbi fejlemény.
Egyfelől ha jól látom, akkor a magyar juh eredete ismeretlen, tehát nem tudhatjuk, van-e bármilyen kapcsolat a két szó között, másfelől viszont a hangzás hasonlósága véletlennek tűnik, tekintve az angol szó helyesírásában is megmutatkozó korábbi (a Great Vowel Shift előtti) vélhető kiejtését.
teketória – ‘körülményeskedés’: minden teketória nélkül elintézte. Származéka: teketóriázik. Bizonytalan eredetű szó. Lehet, hogy a latin tectorium (‘stukkó, falfestés, arcfestés’, az utóbbiból ‘színlelés, kertelés’) többes tectoria alakjából való. A latin szó a tector (‘gipszelő, falfestő’) szóból ered, ez pedig a tegere, tectum (‘fed’) igéből, így rokona a tégla, tóga.
Annyiban mindenféleképpen van összefüggés, hogy a felsoroltad tövek etimológiája is ismeretlen. Hogy ne kerüljem meg a kérdést, az ezek mögött feltételezett *di- tő elég önkényesnek hangzik, egyben erős csábítást jelent, hogy mindent erre vezessünk vissza, jóllehet a hipotézisünknek így nincs ellenpróbája. Ezért én ódzkodom ennek a kimondásától, de ettől még szemantikailag beleférne, és az –m is régi deverbatív névszóképző. Tehát nem is zárható ki.
A dímatlan (dimatlan) az általam ismert források közül a Debreceni cívis szótárból jön elő. Nyilvánvalóan magyar, -t(a)lan/t(e)len fosztóképzős alakulat. A pozitív párját még keletebbre a székely dímos ’tetszetõs, szép’ tájszóban lelhetni fel. Ugyanezt a Magyar tájszavak és népies lexikai elemek adatbázisa is hozza a rövid hangzós dimos alakváltozatban és ’finom, szép, takaros, csinos; rátartós, hetyke, kevély, kényes, negédes’ jelentésben. Az ugyanitt előforduló dimes ’kitűnő’ nyilvánvalóan ugyanennek a szónak a hangrendileg illeszkedett toldalékú változata.
Tovább még nem jutottam. Nem az argó, hanem a tájnyelv eleméről van szó, és ebben a közegben az –i/í-s tőmagánhangzóhoz társuló mélyhangrendű toldalékok régi eredetet (tőátvételt) feltételeznek, pl. csinos ~ csintalan, kínos ~ kíntalan, zsíros, zsírtalan; ill. nyitótővel díjas ~ díjtalan.
Tehát egy régi névszói tőből való magyar képzésnek tűnik. Ez ellene mond a cigány eredetnek, mivel úgy fiatalabb szórétegbe tartozna. Ahogy eddig gondolkoztam, más nyilvánvaló etimológiai forrásra sem találtam eddig.
