Elmúltak a nyári forró napok. Egy szép reggelen megszólalt az iskola csengetyüje:
Csiling, giling irka, tábla,
Fiúk, lányok iskolába!
A csengetyű hangja bejárta a házakat, minden ablakon beszólott:
Csiling, giling, ébredjetek,
Iskolába siessetek!
A gyerekek kiugrottak az ágyból, az ablakhoz futottak, úgy hallgatták, mit hirdet az iskola csengetyüje:
Elő veled irka, tábla,
Gyertek hamar iskolába!
Tanuljatok betüt, számot,
Vidám dalt és imádságot!
A gyerekek sietve öltözködtek. Előkeresték a tarisznyát, táskát, palatáblát, irkát, szárat és tollat.
A házak kapui sorra nyiladoznak. Egyik innen, másik onnan iramlik kielé. Az iskola előtt találkoznak:
- Ni, é, te vagy Peti!
- Ejnye hát te vagy az Jancsi.
- De kikentek, fentek, alig ismerek rád!
- Én se rád, nagyon.
A padok megtelnek. A tavalyi tanulók hátrább ülnek. Helyükre kerülnek az újabbak. Az első osztály az első padokban szeppeg. Meg se mernek mozdulni a helyükön.
Ni éppen most vezetik be az ajtón Tihanyi Pistát. Vele van a cselédük leánya, a kis Juliska is. Tihanyi Pista falun kezdi az évet. Csak később költöznek majd a városba. Pista anyja vezeti őket.
A tanítóbácsi az asztalnál ül már.
- Ne féljetek, - mondja nekik, - szeretem én a gyerekeket.
De a gyerekek mégis félnek. Jaj, nem voltak ők soha ilyen helyen, ahol mindent tudnak. Hogy is ne félnének, mikor ők nem tudnak semmit. Jaj, ha a tanítóbácsi azt találná kérdezni: melyik az á betü? Pedig azt már a kiscsacsi is tudja, az igaz, hogy csak az i betüvel együtt.
Ahogy a tanítóbácsi Pista anyját meglátja, leszáll a nagy székről, odalép Pistához, megsímogatja Pista buksi fejét és azt kérdezi tőle:
- Hogy hívnak édes fiam?
Pista félénken felel:
- Úgy hinak, hogy: Gyere ide, Pista!
A gyerekek nevetnek a padban.
- Csend - mondja a tanítóbácsi, - mit nevettek?! Jól felelt a Pista. Őt csakugyan úgy hívják: Gyere ide Pista!
Pista felbátorodik. Annyira, hogy már hátra is tekint a pajtások közé. Alig várja, hogy ő is beülhessen a padba Cserepes Laci mellé. Lacival a nyáron együtt nyargalászott a réten.
Juliskának, ekkor erőset dobban a szíve. Lélegzete visszafojtódik. Érzi, hogy Pista után most rá kerül a kérdés. Hátha őtőle meg azt kérdi a tanítóbácsi, hogy hány csillag van az égen vagy ráparancsol, hogy tüstént olvasson el egész könyvet. Mit cselekszik ő majd akkor?
A tanítóbácsi csakugyan meg is szólal:
- Mondd meg te is a nevedet, lányom.
Juliska tudja a nevét. Jaj, de hogyan merje azt megmondani. Hátha nem tetszik a tanítóbácsinak. Vagy hátha nem is úgy kell kimondani, hogy Juliska, hanem valami másképpen.
Odasímul Pista anyjához. Irul-pirul zavarában. Pedig a tanítóbácsi olyan jóságosan néz rá.
- Néma ez a kislány? - mondja a tanítóbácsi.
- Dehogy néma, - feleli az asszony, - hallaná csak tanító uram, milyen nótázást csap néha. Beszélj no, lányom, mondd meg a nevedet, különben még csakugyan azt hiszik, hogy néma vagy.
Juliska összeszedi az erejét, de így is csak suttogásnak jön belőle a szó, ennyi:
- Juliska.
- No, hála Istennek, - örül a tanitóbácsi, - bizony megijedtem, hogy elállt a szólásod. Hát azt tudod-e, hogy hány lába van a tyúknak?
- Három, - felelt neki bátorodva Juliska.
Erre az iskolás gyerekek nevettek. A tanítóbácsi is nevetett. Tihanyi Pista is a hasára tapasztotta a kezét és ugrált vígságában.
- Jó is volna, - mondja a tanítóbácsi, - te bizonyosan szereted a combját.
Azzal Pista is, Juliska is a helyére perdül. Pista mingyárt az első padba, hogy szem előtt legyen.
Majd meglátjátok csak tíz hónap mulva, mikor a nagy vizsga lesz, milyen okosan beszél majd mind a kettő! És mennyire tudnak mindent, amit a tanítóbácsi kérdez.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, innentől odáig s onnantól pontosan errefelé. Ott történt ez a dolog. Volt egyszer egy király, s az a király elment az erdőbe vadászni. Addig vadászgatott, vadászgatott, hogy megesteledett. Hát látta ő, hogy este van, s akart is kimenni az erdőből, de akármerre ment, még sokkal beljebb keveredett az erdő közepe felé. Megbúsulta erősen magát, hogy tudjon ő kimenni ebből a nagy rengeteg erdőből?"Már vagy három napja kóborgott étlen-szomjan, de nem jutott ki az erdőből. Egyszer felsóhajtott az égre:
Jaj, istenem, istenem - azt mondja -, nem bánnám, ha akármilyen rusnya féreg, csak valaki kivezetne ebből a rengetegből! Neki adnám három szép leányom közül azt, amelyiket választja. Hát alig mondta ki ezeket a szavakat, egyszer csak ott termett, egy kicsi szőrdisznócska, egy sündisznó, s mondja:
- ltt vagyok, felséges királyom, jöjjön utánam!
Néz a király erre, néz arra, nem lát semmit se.
- Itt vagyok, né, a lába előtt - szólalt meg újra a szőrdisznó-, nehogy rám taposson.
Hát a király akkor tekint a lába elé, s ott is volt a szőrdisznócska. Azt mondja:
- Én megyek előre, s felséges királyom jöjjön utánam.
Meg is indult a király, s nem telt bele egy negyedóra, már kinn is voltak az erdőből.
- Felséges királyom, én kivezettem az erdőből, de maga is állja a szavát! - követelte a sündisznó.
- Állom, hát hogyne állnám! - felelte a király - Még három szekér aranyat is adok, amiért kivezettél - toldotta meg örömében.
Na, hazament a király, de nem mert szólni a dologról egy szót se a leányainak. Gondolta magában, úgyse jön el az a szőrdisznó, minek szorongassa a leányokat. Telt múlt az idő, eltelt egy hét, kettő. Lehet, hogy több is én nem tudom. Hogy, hogy nem, arrafelé vetődött egy boltos. Mindenféle portékát cipelt a hátán. A vásárba tartott, s azon az erdőn kellett keresztül mennie. Hát ő is úgy járt, akár a király, ő is elveszett az erdőben. Immár egy hete, hogy kóborolt étlen-szomjan, s nem tudott kitalálni a sűrűből. Felnézett az égre, s nagyot sóhajtott:
-Ó, istenem, könyörülj meg rajtam, s adj valakit, hogy tudjon kivezetni ebből az erdőből, mert itt kell elpusztulnom! Három szép leányom van, az egyiket annak adnám, aki kivezetne.
Hát alig mondta ezt ki, újra ott termett a szőrdisznócska.
- Jöjjön csak utánam, kivezetem én!
És ki is vezette abban a szent helyben.
- Na – azt mondja a boltos -, itt a kezem, nem disznóláb! Amiért kivezettél, még három szekér aranyat is adok. Kevés pénzem van, de összegyűjtöm minden ékszeremet, s odaadom örömömben, hogy még egyszer haza tudok menni.
Jól van, ez is eltelt. Elszaladt egy hét, kettő. Arrafelé kódorgott egy szegény ember, ágat szedegetett az erdőben, s ahogy szedegette örökké beljebb keveredett, és úgy elveszett az erdőben, hogy kitalálni bizony már nem tudott.
- Jaj, istenem! - siránkozott- Szegény ember vagyok, gyermekem nincsen, de ha akkora lenne, mint a hüvelykujjam, még azt se bánnám, akármilyen rusnya állat, ha kivezetne ebből az erdőből, fiammá fogadnám!
Ott termett a szőrdisznócska, s azt mondja:
- Jöjjön csak utánam, szegény ember! Kivezette az erdőből, s mikor kivezette, így szólott:
- Nehogy elfelejtse a szavát, én mostantól kendnek a fia leszek! Nem felejtem el, hogy felejteném, édes fiam - fogadkozott a szegény ember -, nagyon szépen köszönöm neked, amit cselekedtél.
Hazament a szegény ember, de nem mondta el a feleségének, hogy mi történt vele az erdőben. Egyszer egy hét múlva, úgy estefelé megjelent a szőrdisznócska, s bekopogott az ablakon. Kérdi a szegény ember:
- Ki van odakinn?
- Én vagyok, édesapám - felelte a sündisznó. - Hazajöttem, nyissa ki az ajtót.
Csodálkozott az asszony:
- Hát nekünk nincsen gyermekünk, ki mondta, hogy édesapám?
- Jaj, hallod-e, édes feleségem - sóhajtozott a szegény ember-, én nem is mondtam el neked, hogy jártam a múltkor az erdőben. Azért nem jöttem haza olyan sokáig, hogy elvesztem volt, s fiammá fogadtam, aki kivezetett az erdőből.
Na, kinyitották az ajtót, de mikor meglátta az asszony a sündisznót, majdnem hanyatt esett.
- Hát te ezt fogadtad fiadnak?
- Ezt hát - vágta rá a szegény ember. Na, leültek vacsorázni, de a szőrdisznócskának az asszony csak az asztal alá, egy rozsdás tányérba tett enni. A sündisznó nem ment oda enni, hanem így szólt:
- Nekem, édesapám, porcelán tányérba oda tegyen maguk mellé, ahol kentek esznek. Ne tegyen nekem rozsdás tányérba az asztal alá! Nem vagyok én egy ilyen jöttment.
Nahát, az asszony nagy duzzogva, mérgesen neki is töltött ennivalót a porcelán tányérba, s aztán odaültette az asztal mellé. Mikor megvacsoráztak, ágyat vetett maguknak, s a szőrdisznócskának a kályhalyukba bevetett egy darab rongyot, hogy feküdjön oda.
- Édesapám, nekem is vessenek egy puha ágyat - követelte a sündisznó. - Én oda nem fekszem be! Hát az asszony, mit volt mit nem tegyen, neki is ágyat vetett a kanapéra. Lefeküdt, s mikor kialudta magát, reggel azzal ébredt:
- Édesapám, van-e kendnek két krajcárja?
- Van, édes fiam - felelte a szegény ember-, meg kell, legyen a ládafiában.
- Keresse csak elő - kérte a szőrdisznócska -, s menjen el a vásárra. Ott van egy öregasszony, s árul egy nagy fekete kakast, kend azt nekem vegye meg. - De hozzátette: - Van-e bár még egy krajcárja?
- Még lehet, hogy akad, édes fiam - egyezett bele a szegény ember. - Na, azt is keresse meg - azt mondja -, s vegyen egy nyerget is meg sarkantyút, s hozza haza nekem!
Na, a szegény ember előkereste a pénzét, felöltözött, s elment a piacra. Megtalálta az öregasszonyt, aki a fekete kakast árulta. Megvette a kakast, nyerget rá, sarkantyút, kantárt, s hazavitte. Hát tudjátok, mikor hazavitte, a szőrdisznócska felkantározta a fekete kakast, felkötötte a sarkantyúkat is, s felpattant reá, s még visszaintegetett:
- Isten velük, édesanyám! - Azzal elment a királyhoz. Mikor odaért, bekopogott.
- Itthon van-e, felséges királyom?
- Itthon vagyok, itthon, ki van kinn?
- Én vagyok, a szőrdisznócska. Emlékszik-e, hogy mit ígért?
- Na, én eljöttem az egyik leányáért, amelyik eljön hozzám feleségül.
A király mindjárt be is hívta a három leányát, s elmondta nekik, mi történt vele az erdőben. S megkérdezte a leányait, melyiknek volna olyan szíve, hogy elmenjen ehhez a szőrdisznócskához feleségül. De bizony a két nagyobb sehogy sem akart hozzámenni.
- Én se megyek! Én se megyek! - finnyáskodtak. – Inkább maradt volna ott édesapánk!
De a legkisebb királykisasszony rávágta:
- Én bizony elmegyek. Mert hogyha édesapánk ott maradt volna, akkor mi volna most velünk?
- Na - szólalt meg a szőrdisznócska -, maradj csak itt! Most én elmegyek a boltoshoz, s utána érted jövök.
Úgy is tett. Elment a boltoshoz, s ott is megkopogtatta az ablakot, s megkérdezte:
- Itthon van-e, boltos uram?
- Itthon vagyok, itthon! - kiáltotta ki a boltos.
- Emlékszik-e rá, mikor én kivezettem az erdőből, hogy mit ígért?
- Na - azt- mondja a szőrdisznócska -, most ide a leányát! Amelyik akar, az jöjjön hozzám feleségül!
Előhívta a boltos a három leányát, elmondta nekik, hogyan járt az erdőben. De a leányok úgy bőgtek, mint a záporeső. Egymás nyakába borultak, sírtak-ríttak, egyik se akart menni.
Na, az egyiket valahogy erőszakkal az apja rábeszélte, az vállalkozott, hogy ő elmegy feleségül a szőrdisznóhoz. A szőrdisznócska kifordult az ajtón, írt a porba egy hintót, s abba a boltosnak a leányát beültette. A boltos három szekeret megrakott pénzzel, s útnak indította. Elindultak menni. A szőrdisznócska a hintó mellett a fekete kakason lovagolt. Egyszer néz be a hintóba, hát a leány úgy sír, hogy a két szeme olyan volt, tudjátok-e, mint két pityóka.
- Hát te miért sírsz? - kérdezte.
- Én sírok, amíg élek - felelte a leány -, mert a te feleséged sohase leszek, ilyen csúf szőrdisznónak!
- Na - csattant fel a szőrdisznó -, ha sírsz, akkor menj is vissza, de ebben a szent helyben!
Kihúzta a hintóból, s visszaútnak eresztette. A pénzt elvitte magával, elküldte a három szekér pénzt a szüleinek, s visszafordult a királykisasszony után. Visszament, s addigra a királykisasszonyt felöltöztették szépen. Beültették a hintóba, elbúcsúztak tőle, s elindultak. A király is adott három szekér pénzt. Hát a szőrdisznócska lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer csak néz be a hintóba, hogy sír-e a királykisasszony. Dehogy sírt az, inkább olyan vígan volt, mint a nap, mikor a legjobban ragyog.
Azt kérdi erre a szőrdisznócska:
- Hát, te nem sírsz, királykisasszony?
- Hát, én miért sírjak? - csodálkozott. - Hiszen férjhez megyek, annak örülni kell. Hanem te mit lovagolsz azon a csúf fekete kakason? Gyere, ülj ide mellém, hogy egy kicsit ölelgesselek meg!
- Hát, nem félsz tőlem?
- Hát, én mit féljek tőled? - kacagott a királykisasszony. - Vőlegényemtől féljek? Dehogy félek!
Halljátok, hogy erre mi történt! Még olyat soha életemben nem láttam. A fekete kakas csak egyet bukfencezett, s egy olyan szép ló lett belőle, hogy az rettenetes. A szőrdisznócska is bucskázott egyet, s abból egy olyan szép királyfi lett, hogy még csillag is ragyogott a homlokán. Tekinget kifelé a királykisasszony itt is az ablakon, ott is, hogy hol a szőrdisznó. De nem látott ő senki mást, csak egy rettenetesen szép királyfit. Azt kérdi tőle:
- Te hogy kerültél ide?
- Hát - felelte - én voltam a szőrdisznócska, csak el voltam átkozva!
Hamar ott mindjárt írtak a porba egy rettentő szép palotát, papot, kántort, s ott lakodalmas népeket, zenészeket Írtak a porba, s akkora lakodalmat csaptak, halljátok-e, hogy csupa csoda! Odavitték a királyt egész háza népével és a szegény embert a feleségével. Ott volt aztán tányér és kanál elég, de levest még egy cseppet se kaptam még én se. Egy nagy csonttal elkullogtam, étlen maradtam. A fiatal pár még ma is él, ha meg nem halt.
Sok-sok évvel ezelőtt, a búzát nagy, lapos kövek között dörzsölték, törték össze kásás lisztté. Később kő és famozsarakban aprózták a gabonaszemeket, majd a finomabb őrlés érdekében kőszerkezetet készitettek. Az alsó, mozdulatlan lapos kövön a fölsőt egy kar segitségével kézierővel forgatták, ez volt a kézimalom őse. Az igy őrölt búzából puha lisztet nyertek, ebből sütöttek.
A kézimalom abban változott, hogy a felső kő közepébe egy lyukat véstek, ezen öntötték be a két kő közé az őrlendőt, s az alsó peremén lévő nyiláson folyt ki fáradtságos munkával, az őrlemény: a liszt, aprószemű só, kukoricadara...
Szent Gellért legendája bizonyitja, hogy a XI. században már a magyarság is használt kézimalmot, s egyben az első emlékünk a magyar népdalról.
*
SZENT GELLÉRT ÉS A MAGYAR NÉPDAL
Szent Gellért püspök egyszer valamelyik hívének védelmére a királyhoz utazott. Éjszakára megszállt egy erdőben fekvő jószágon. Éjfél körül egyszerre valami zajt hall. Kérdi: mi az. Mondják neki: őrölnek. És egyben egy kézi malmot hajtó asszony énekelni kezd odakint.
A püspök azt mondja kísérőjének:
– Hallod-e Walther, hogyan szól a magyarok szimfóniája?
És nevettek mind a ketten. Az asszony pedig csak dalolt. A püspök már lefeküdt az ágyba, de megint megszólalt:
– Walther, micsoda melódia ez, mely áhítatos olvasmányomban háborgat?
– Ez dal, feleli amaz, az asszony pedig, aki énekel, szolgáló e házban és gazdájának búzáját őrli. Mert itt másféle malmok nincsenek.
– Hát miféle malom ez?
– Kézi malom; úgy forgatják ember erővel.
– Bizony sokat kell fáradni! szólt a püspök. Ki nem csüggedne el a sok munkában, ha nem volna dal! Boldog az az asszony, hogy ilyen jókedvűen, zúgolódás nélkül végzi nehéz szolgai munkáját.
És jókora pénzajándékot küldött a malmot forgató dalos cselédnek.
*
AZ ARANYTARÉJÚ KAKAS ÉS A KÉZIMALOM
Élt egyszer egy öregember meg a felesége. Szegények, igen-igen szegények voltak, de annyira szegények, hogy már kenyerük sem volt, amit öreg korukra rágcsálhattak volna. Így hát kimentek az erdőbe, összegyűjtötték a tölgyek alól a makkot, és azt vitték haza, hogy megegyék. Amint eszegették-szopogatták a makkokat, az öregasszony egyet a földre ejtett. A makk a padlórésbe esett és kihajtott. Lassan nőni kezdett a kis tölgy, s már a padlót is feszegette. Az öregaszszony így szólt az urához:
– Vágd ki a padlót, hadd nőjön ki alóla a tölgyfa. Így legalább itthon maradhatunk, s nem kell az erdőbe járnunk makkért.
Ki is vágta az öregember a padlót, a tölgy meg nőtt, növekedett, mindig magasabbra, végül már a mennyezetet is ki kellett vágni, hogy kiférjen rajta. Át kellett ütni a padlást, majd a tetőt is, és végül a tölgyfa olyan magasra nőtt, hogy felért egészen az égig. Amikor elfogyott az utolsó makk is, az öreg felmászott a fára, hogy újabbakat szedjen. Mászott, mászott a magas fán, s egyszer csak felért az égbe. Nézelődött jobbra-balra, hát egy aranytaréjú kakast látott, mellette meg egy kézimalom állt. Fogta az öreg a kakast meg a kézimalmot, és lemászott a földre.
Az öregasszony elkezdte hajtani a malmot. Hát: egy palacsinta, egy lepény! Ahányat forgatott a darálón, annyi palacsinta meg lepény potyogott ki belőle. Ebből aztán jóízűen megebédeltek.
Arrafelé járt egy gazdag paraszt, és benézett a szegény házaspárhoz: – Tudnátok-e valami harapnivalót adni? Nagyon megéheztem – mondta. – Hogyne tudnánk, palacsintát akarsz vagy lepényt?
Forgatni kezdte a kézimalmot, és rendre estek ki a darálóból a palacsinták meg a lepények. A gazdag ember evett, evett, amennyi csak belefért, aztán így szólt: – Anyóka, add el nekem ezt a kézimalmot. – Nem eladó a malom, nem adjuk el senki fiának!
De a gazdag ember nem törődött bele, hogy az öregek nem akarják odaadni a kézimalmot, és amikor nem vették észre, kilopta a darálót, és magával vitte. Hej, nagyon elkeseredtek az öregek! S lám, egyszer csak megszólalt az aranytaréjú kakas: – Ne búsuljatok, gyors az én szárnyam, utolérem a tolvajt.
Fogta magát a kiskakas és elrepült. Ráült a gazdag ember házának kapujára, és hangosan kukorékolta: – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat!
Meghallotta a gazda a kakas szavait, kiadta a szolgáinak a parancsot, hogy fogják meg a kakast, és dobják a kútba. A szolgák meg is fogták, és bedobták a kútba. A kakas meg a kút mélyén csak rákezdte: – Orrom, orrom, szívd fel a vizet! Csőröm, csőröm, idd ki a vizet!
A kút vize elapadt, mind megitta a kakas, aztán kirepült a mély kútból, s odaült a gazda házának tetejére: – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat!
A gazdag ember haragra lobbant, s megparancsolta a szolgáknak, hogy dobják a kakast a tüzes kemencébe. Megragadták a szolgák a kakast, és bedobták a kemence közepébe, ahol óriási nagy lánggal lobogott a tűz. Most meg így szólt a kakas: – Orrom, orrom, fújd a tüzet! Csőröm, csőröm, öntsd a vizet!
És a kakas csőréből a tűzre ömlött a kút vize, és nyomban eloltotta. A kakas kirepült a kemencéből és bement a gazda hálószobájába: – Kukurikú! Gazdag ember! Add vissza a kézimalmunkat!
A gazdag embernek éppen vendégei voltak, és úgy megijedtek a kakastól, hogy kiszaladtak a házból. A gazdag ember utánuk futott, hogy visszahívja őket. A kakas pedig ezalatt fölkapta a kézimalmot, és visszarepült vele az öregekhez.
Az ablakunk alatt van egy öreg fűzfa.Éppen a hegyére látok az emeletről. Mindig találok rajta valami nézni valót.
Ahogy a minap kikönyökölök az ablakon, mit látok egy fűzfalevélen? Egy ici-pici hernyót. Nagy begyesen sétál a levélen előre-hátra, föl-fölemeli a fejét, és körülnéz. Ha beszélni tudna, bizonyosan ezt mondaná:" Én is úr vagyok a magam fűzfalevelén!"
Kinyújtom a kezem, barátságot akarok kötni a kis háziúrral. Csakhogy akkorra már kötelesmester lett belőle. Hajszálnál vékonyabb, pók formájú kötelet eresztett s úgy hányta rajta a bukfencet, mint valami cigánygyerek. Másnap, ahogy kinézek, megint ott van a hernyó a levélen. De most már nem ugri-bugri kötéltáncos, hanem tudós mérnök. Méri-méri a levelet hosszában-széltében - ugyan mire méricskéli?
Egyszer látom ám, hogy lyukad a fűzfalevél. Kirágta a fűzfahegyi mérnök.
No - gondoltam magamban -, ilyen bolond mérnököt se láttam még, aki elegye maga alól az országutat! Hiszen most már mind lepotyog róla. Nem kell megijedni, nem tört neki csontja, puhára esett, másik levélre, azt is fölette, megint új tanyát keresett, s pár hét alatt lekopasztotta az egész ágat.
Akkor jöttem rá, hogy nem is mérnök ez, hanem fakopasztó. Azonközben meg is emberkedett akkorára, mint a kisujjam. Vitéz harcos lett belőle. Zöld bársonyruhája fehér selyemcsíkos: sarkantyús csizmája nem is egy, hanem négy pár. Örültem, hogy a kardját ki nem rántotta.
Dehogy rántotta ki, dehogy! Meghúzodott egy nagy levélen, a fejére húzta a két szélét, s elő nem bújt onnan, akárhogy csalogatta a napsugár. Mintha csöndes remete lett volna a szilaj vitézből.
Azért se az lett belőle, hanem takács. Szőtt magának olyan paplant, hogy a lába vége se látszott ki belőle.
Telik-múlik az idő, egyszer megint kinézek az ablakon: nincs már ott se paplan, se takács. Hanem vékony selyemszálon ott lóg egy barna kis koporsó, benne van maga az asztalosmester is, bebábozódott az én hernyóm. De már csak mégse hagyom itt a szelek játékának! - gondoltam magamban, s azzal leszakítottam a fonaláról a bábot. El is temettem itt az íróasztalomon az üvegharang alá.
Nyugodott is vagy három hétig, hanem egyszer azt vettem észre, hogy megmozdul a hernyókoporsó. Mi lesz itt, uram teremtőm!
Az lett biz abból, hogy egyszerre szétnyílt a koporsó, s kivergődött belőle egy nagy tarka pille. Nyújtózkodott, rezgette szárnyait, s mikor fölemeltem az üvegharangot, úgy kivágódott belőle, hogy majd kiütötte a szemem.
-Nini, hisz ez egy pávaszempillangó! - kiáltottam utána, ahogy megláttam a szárnya kerek foltjait. - Gyere csak vissza, hadd beszélek a fejeddel!
Beszélhettem én annak, kint kóstolgatta már az akkor valahol a virágok mézét.
De legalább arra megtanított a fűzfahegyi mester, hogy miből lesz a pille.
Dió, rigó, mogyoró, csak úgy nevet a kancsó, az sem látott ilyet!
Hej, ipszilon, ipszilon, ezt a kicsit megiszom!
A csizmámon nincsen por, mindjárt rám kerül a sor!
*
Húzzátok, zenészek, szakadjon a szerszám, pördüljön a szoknya ránca vagy ezerszám! Táncoljon hát mindenki, aki csak birja, a GHYMES Fesztivál apraja és nagyja!
Tallósy uram labanc részen volt, s Huszt várának vala kapitánya.
Huszt várát akkor erős fészeknek tarták, s a kuruc vezér igen szerette volna, ha Rédey Ferenc uram azt valahogy szépszerével bevette volna.
Ostrommal azonban ez igen sokáig ment volna, mivelhogy ostromágyúi Rédeynek nem is igen valának, ellenben Tallósy olyasfélével nagyon is jól el vala látva.
Azután meg hadserege sem igen mérkőzhetett volna a labanc kapitányéval, mivelhogy ő csupa lovassággal rendelkezett, emez pedig elegendő muskétást tudott kiállítani a falakra.
Pénzzel megint nem remélheté megvesztegetni a labanc vezért, mert az nagyon is gazdag ember volt, őneki pedig annál szűkebben csorgott az olajos korsója.
Márpedig a várat akármi módon, de el kelle tőle venni.
Egyszer híre futamodik a környékben, hogy Tallósy uram nagybeteg, valami szörnyű ragadós nyavalya ütött ki rajta; senki sem mer az ágyához közelíteni.
- No, ha senki sem mer, hát majd merek én - mondta Rédey, s befogatva négylovas kocsijába, egyedül egy hajdú kíséretében áthajtott Huszt várába.
Természetesen beeresztették. Ki tartott volna tőle, mikor egyedül jő? Kérdezősködék a beteg felől, fölvezették hozzá, bement, ott találta az ágyon fekve, odament hozzá, leült az ágya mellé, mondá neki, hogy hallotta nagybeteg voltát, s nem állhatta meg, hogy félretéve minden pártvillongást, atyafiságos érzelemből el ne jöjjön hozzá beteglátogatóba.
A beteg ember azt rebegte rá, hogy az Isten áldja meg érte, bizony nagy jót cselekedett vele.
Rédey uram kikérdezé, hogyan van, mi baja van. A beteg elpanaszlá sorba.
- Ki gyógyítja?
- Bizony senki sincs itt közelben. Üzentem a szatmári felcsernek, de az azt üzente vissza, hogy éppen most kezdődik a bölény vadászat, várjak egy kicsit a nyavalyámmal.
- No, majd elhozatom én kegyelmednek a magam doktorát Kállóból. Engedje meg, hogy egypár sort írjak a fiamnak érte.
- Az Úristen is megáldja érte kegyelmedet!
Rédey uram tehát ír a fiának, hogy jöjjön szaporán utána Husztra, hozza magával a doktort is. De két kocsival jöjjenek.
Másnap ott volt Rédey fia és az orvos.
Az orvos mély tudományú férfi volt, megvizsgálta a beteget, kitanulta a kórállapotját, rendelt neki orvosságot, hanem hogy még akkor nem volt ám minden városban gyógyszertár, el kellett a szerekért futtatni Debrecenbe; onnan hozta azokat el Rédey uramnak egy ismerőse, aki ismét kocsissal, hajdúval érkezett meg.
Tallósy uram betegsége azért csak ment a maga útján. Tudjuk azt, hogy a beteg ember nyughatatlan, s ilyenkor akármi szert tanácsolnak neki, azokat mind meg akarja magán próbálni. Rédey uram pedig kifogyhatatlan volt a jótanács-adásban. Mintha valami kuruzsló asszonynál lett volna két esztendeig inaskodásban, úgy tudott ajánlani mindenféle tetemtoldót, ínnyújtót, angyalrúgta, ördögharapta gyökereket, kenőcsöket, liktáriumokat, hólyaghúzókat, az pedig, valahány, annyifelé lakó sógornál, komájánál, keresztfiánál volt expresse kapható, azokat az illetők mind maguk siettek elhozni, és személyesen gratulálni hozzájuk a beteg úrnak.
A beteg úr pedig kezdte már magában számolgatni, hogy Rédey uram egy, a fia kettő, az orvos három, öccse, bátyja, sógora, komája, keresztfia nyolc; annak mindegyiknek kocsisa, hajdúja, az huszonnégy; idestova a beteglátogatók többen lesznek, mint maga a várőrség.
Szeretett volna már nem feküdni az ágyban. Úgy tetszett neki, hogy nincs is már egyéb baja, mint hogy elrontotta a gyomrát. De szíves ápolói meg nem engedték, hogy fölkeljen. Megrontaná magát, a visszaesés veszedelmes; csak hozasson még több italt a diákkonyhából.
Egyszer már aztán csak kifúrta Tallósy uramnak az oldalát.
- Hallják kegyelmetek, én úgy veszem észre, hogy kegyelmetek már nagyon sokan lesznek itt a várban.
Rédey elmosolyodott.
- Én pedig azt hiszem, hogy már sokan is vagyunk. Nem megyünk mi innen el többet, uram.
Tallósy még tréfának akarta venni a dolgot.
- Csak nem remélik mégis kegyelmetek annyiadmagukkal legyőzhetni az én várőrségemet?
- De igenis, hogy reméljük, mert valahányszor egyféle orvosságért elküldtünk egyet a kegyelmed csatlósai közül, azt mindig ott fogták az illető helyen, s magunkfélét küldtek vissza helyette. Az igazi labancok közül csak úgy csilleng-billeng egynéhány a mieink között.
Tallósy uram látta, hogy szépen rá van szedve. Ijedtében úgy meggyógyult egyszerre, hogy felugrott az ágyból, s felrántotta csizmáit segítség nélkül, pedig azelőtt azt képzelte, hogy csont van a hasában.
Valójában Huszt várát beteglátogatás örve alatt szépen elfoglalták tőle.
- Most hát legalább annyit tegyenek meg kegyelmetek, hogy küldjenek be innen Szatmárba.
Azt meg is tették vele, mégpedig tulajdon négylovas hintaján.
Ott aztán azzal csúfolta minden ember, hogy kikúrálták Huszt várából.
Furfangos csodadoktorok – kuruc- labanc korabeli történet - Maszk Bábszinház
A Maszk Bábszinház hivatásos bábszinészekből álló társulata ismét vidám, történelmi témájú előadást hozott a gyerekeknek. Jókai Mór novellája alapján földolgozott Huszt várának históriáját bábos- élőszereplős előadókkal, gyerekek nyelvén, látványos diszletekkel, hangulatos muzsikával . A nagyméretű megelevenedő marionett bábok mókás, tanulságos, cseles történet, mosolyt, kacajt csalt mindannyiónk arcára.
GHYMES FESZTIVÁL – 2012. július 6-8. Hegymagas - Szent György Pince
„Itt ül egy kis kosárba’ királynénak leánya,
Tim-tom, ta-llá-ré, leszek a babámé,
eszemadta.”
Népi dalosjáték – dalszöveg
Ültetek már vesszőkosárban? Képzeljétek, mikor olyan kislány voltam mint Ti, „játékból” gyakran beleültem a nagymamám vesszőkosarába, a kosár fülénél fogva fölkaptak és meghintáztattak, nagyokat kacagtunk... (((O)))...
Hasonló népi játékok sokaságával szórakoztatott minden Ghymes Fesztiválozó gyerek és fölnőtt vendéget a Fanyűvő játékpark. Kipróbálhatták ki tud ügyesebben célozni az óriás lengőtekével, fahordón lovagolhattak. Akkor vágtatott a hordóparipa, ha először megszeliditették a szilaj csikóját, s jó erősen fogták-húzták a gyeplőt. Ülhettek fakőrhintán, játszhattak vesszőszedővel, változatos ügyességi játékokban egyensúlyozhattak, egyénileg, párokban, kis csoportokban. A természetes anyagból készült játékszerek a maga egyszerűségében, ötletességében- hasonlóan a népdalokhoz, mondókákhoz, mesékhez-néphagyományunk öröksége.
A kőrhintát Czegle László fafaragó mester készitette.
:-)))
Az árnyék hűsében, a Bábika Játszóház babaházában reggeltől-estig, ismét nagy volt a sürgés-forgás. Mig az apróságok főztek, sütöttek, mostak, babusgattak, a nagyobbak kézműveskedhettek, gyöngyöt fűztek, szabtak-varrtak.
A hőségnek köszönhetően a leghasznosabb, legkelendőbb kellék, a legyező volt .
" Kiskacsa fürdik,/Fekete tóba',Anyjához készül/Lengyelországba." Szarka Gyula - Népköltés
"Hopp, Juliska, hopp, Mariska,/Sej, gyere vélem egy pár táncra,/Sej, gyere vélem egy pár táncra..." :-)))... (((O)))... :-)))... Köszönöm Julcsi! :-)))
Köszönöm mindenkinek, hogy itt..., s együtt lehettünk, köszönöm a csodálatos koncert élményt, köszönöm GHYMES!!!
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy gazdag kereskedő ember, annak két szép leánya. Azt mondja egyszer a kereskedő a leányoknak:
- Na, édes leányaim, én most elmegyek idegen országba, mondjátok meg, mit hozzak onnét nektek?
Mondja az idősebbik leány:
- Nekem, édesapám, hozzon egy olyan aranyköntöst, hogy a derekát egy karikagyűrű átalérje, s ha leteszik a földre, ott szépen megálljon.
Mondta a másik:
- Nekem, édesapám, csak egy rózsát hozzon.
Csodálkozott a kereskedő erősen, s mondta a kisebbik leánynak:
- No, neked ugyan nem nagy a kívánságod. Hozhatok én rózsát, szebbnél szebbet, nem egyet, de százat. De jól van, ha rózsa kell, rózsát hozok neked.
Elbúcsúzott a kereskedő a lányaitól. De hogy szavamat össze ne keverjem, volt két szép rozmaringbokor, s meghagyta a lányainak, hogy azokat este, reggel öntözzék, amíg odajár, mert valahányszor elfeledik az öntözést, mindannyiszor egy-egy ága hervad el a rozmaringbokornak. Megígérték a leányok, hogyne ígérték volna meg.
Elment a kereskedő, ment hegyeken-völgyeken, erdőkön-mezőkön által, s amint egy nagy városba ért, ott mindjárt vett is egy aranyköntöst az idősebbik leányának, éppen olyat, amilyet a szíve kívánt: egy karikagyűrű általérte, s ha a földre eresztették, ottan szépen megállott. Haj de halljatok csudát: ment városról városra, faluról falura, s rózsát nem talált sehol. Sem csúnyát, sem szépet. Talált rózsabokrot eleget, de rózsát egyet sem. Megszomorodott erősen a kereskedő, s mind csak sóhajtozott magában:
- Istenem, Istenem, lám csak, egy rózsát kért a kisebbik leányom, s azt sem tudok szerezni!
Föltette magában, hogy addig meg nem nyugszik, még ha térdig vásik is a lába, amíg rózsát nem talál.
Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön, folyóvizeken át, benézett minden kertbe, amerre csak járt, látott szebbnél szebb virágokat, csak rózsát nem. Látott rózsabokrot is eleget, de mintha valamennyiről éppen akkor vágták volna le a rózsát: csak a helye látszott. Már egy kerek esztendeje volt, hogy eljött hazulról, azt hitte, hogy: no már a világ vége sem lehet messze. Amint megy, mendegél, meglát egy gyönyörű szép szigetet. Hát azon a szigeten annyi a virág, hogy a szeme nem telt be a nézésével. Volt ott rózsa is, nem egy, de száz; nem száz, de ezer, szebbnél szebb; égővörös, haloványvörös, sárga, mint a színarany, s fehér, mint a fehér liliom. Bemegy a szigetre, s amint ott mendegél, egy aranysövényű kerthez ér, amelynek a kapujában két sárkány állott istrázsát. Gondolja magában: "Na, ide jó helyre kerültem. Innen ugyan nem viszek rózsát!" De még jobban meggondolta: "Egy életem, egy halálom, akárhogy lesz, megpróbálom!" S nekiindult a kapunak. Hát hallgassatok ide, mi történt! Nem történt a világon semmi. Az a két sárkány meg sem moccant; nem ám, mert kő volt mind a kettő. Megy tovább, s látja, hogy egy ember ott áll az ösvény szélén. Köszön neki illendőképpen:
- Adj' isten jó napot, földi!
De bizony a földi azt sem mondta: befellegzett. Közelebb megy hozzá, nézi, nézi, aztán megtapogatja, s hát ez az ember is tiszta kő. Továbbmegy, néz erre, néz arra, s hát itt egy deli szép úrfi, ott egy gyönyörűséges szép kisasszony. Volt ott száz is, ha nem több, s mind meg voltak merevedve álló helyükben, csupa kő volt valamennyi. Nem talált egy élő lelket, akivel beszéljen. Ott volt a kert közepén egy ragyogó szép palota: gondolta, fölmegy oda, majd csak talál ott valakit. Fölmegy a garádicson, be akar nyitni az ajtón, de még a kilincsre sem tette a kezét, kinyílt az ajtó magától, s utána be is csukódott. Éppen a konyhába lépett, s hát ott ég a tűz nagy lobogva, sül-fő a sok mindenféle drága étel, de szakácsnénak híre-nyoma sincs. "Uramisten, uramisten, tűnődött magában, hova kerültem én, talán valami elátkozott országba?!"
Indul a szomszéd szobába, annak az ajtaja is megnyílik magától, s amint belép, be is csukódik utána, ott sincs senki. De volt a szoba közepén egy asztal, aranyabrosszal megterítve, aranytányérok, -villák, -kanalak, -kések, éppen két személyre való. Ő bizony, gondolja, akármi történik vele, asztalhoz ül, s ha enni hoznak, eszik. Le is ült az asztalhoz, s ahogy leült, színig volt a tányér levessel, de nemcsak az övé, hanem szemben vele a másik tányér is; s ahogy elkezdett kanalazni, látta, hogy vele szemben is mozog a kanál, fogy a leves, de hogy ki eszik ott, azt el nem tudta képzelni, mert nem látott senkit. Aztán sorban kerültek az asztalra a mindenféle jó pecsenyék, borok, gyümölcsök; került oda még kávé is. Evett-ivott mindenből, evett-ivott az a másik is, az a láthatatlan valaki, de már azt igazán a jó isten tudja, hogy ki. Mikor aztán jól megebédelt, fölkelt az asztaltól, ment a szomszéd szobába, ott sem talált senkit. Keresztülment vagy száz szobán, s hát a legutolsóban két ágy meg van vetve. Nem kérdezte senkitől, mert nem is volt kitől, szabad-e, nem-e, az egyik ágyba belefeküdt, s mind csak azt nézte, hogy vajon a másik ágyban fekszik-e valaki? Egyszerre csak elkezd suhogni a párna s a dunna a másik ágyban, mintha nyughatatlanul forogna egyik oldaláról a másikra valaki. Nekibátorodik a kereskedő, gondolja, egy élete, egy halála, már csak mégis megnézi, hogy ki fekszik abban az ágyban. Odamegy, végigtapogatja az ágyat, de biz azt tapogathatta, senki sem feküdt abban. Nagy bosszúsan visszafeküdt az ágyába, de ahogy lefeküdt, csak megszólal egy hang a másik ágyból:
- Jobb, ha alszol, amíg jó dolgod van.
- Ejnye, ilyen-olyan adta, hát mégis van ott valaki?! - kérdezi a kereskedő. Kiszökik az ágyból, odaszalad a másikhoz, jól megrázza a dunnát, s mondja: - Szóljon, ki van itt?! - Nem volt ott senki, nem felelt senki. Visszafekszik megint az ágyába, s hát ahogy lefekszik, az ablak alatt elkezdenek énekelni a madarak, de olyan szomorúan, hogy a kereskedőnek a szíve majd megszakadt belé.
"Istenem, istenem, mégis csak elátkozott ország lesz ez!" - sóhajtozott magában a kereskedő. Aztán egyszerre csak hallja, hogy valaki a szobában elkezd sírni keservesen. Nézett erre, nézett arra, s ismét csak nem látott senkit, csak a keserves zokogást hallotta.
Hát, jól van. Nagy nehezen elaludott, s reggel, ahogy fölébred, kinéz az ablakon. De azt emberi száj nem tudná elémondani, ami gyönyörű szép rózsa volt az ablak alatt. Egyik szebb volt a másnál. S a szegény kereskedő nem tudta, hogy melyiket szakítsa le, mert ahogy egyhez hozzányúlt, mindjárt szebbet pillantott meg. Egyszer mégis megakadt a szeme egy gyönyörűséges szép fehér rózsán, fehérebb volt a fehér liliomnál. Uccu neki! kiugrott az ablakon, elévette a fehérvári bicskáját, s lenyisszentette a rózsát. De csak hallgassatok ide, mi történt! Ahogy levágta a rózsát, valami keserves sírás, jajgatás tört ki a rózsafa tövéből. S kerekedék egyszerre nagy nehéz fekete förgeteg, dörgött az ég, hullott az istennyila olyan sűrűn, mint amikor a szilvafát rázzák. Aztán egy nehéz, fekete felleg mind alább-alább ereszkedett, egyenesen az ő feje felé. S abból a fekete fellegből kigömbölyödött egy csudálatos, szörnyűséges teremtés, akinek kígyóbőre volt, serteszakálla, ripacsos arca, s az egész teste úgy össze volt töpörödve, mint a pirított szalonnabőr. Reszketett a kereskedő, mint a nyárfalevél, s lelkét Istennek ajánlotta: bizonyosan hitte, hogy most már vége az életének. Akkor aztán megszólalt az a csudaszörny, és mondta neki:
- Leszakasztád a legszebb rózsát, a rózsáknak a királynéját; hát tudd meg, hogy ha hét nap alatt ide nem hozod a legszebb s legkedvesebb leányodat, szörnyű halálnak halálával halsz meg!
Egy szót sem szólt a kereskedő, azt is lassan mondta. Hazaindult nagy búsan, a szíve majd megszakadt, ha arra gondolt, hogy az ő szép leányát ide kell hozni ehhez a csudaszörnyhöz. Hazamegy, s hát otthon is csak szomorúság várta. A nagyobbik leányának, amíg ő oda volt, mind csak a mulatságon járt az esze, nem gondolt a rozmaringbokorral, este-reggel nem öntözte. Kiszáradott, csak a száraz kórója maradott. Hanem a másik leány, az bezzeg ápolta a rozmaringbokrot: virult annak minden ága. Sírt a kereskedő, mikor a leányát meglátta, s mondta neki:
- Hoztam rózsát, leányom, édes leányom, elhoztam a legszebbet, amely a világon volt. Haj, de ez a rózsa is lesz az én halálom!
Aztán elmondta, hogy mi történt. Mondta a leány:
- Ne búsuljon, édesapám! Jó az Isten, majd megsegít. Csak maradjon itthon békességben, elmegyek én abba az elátkozott országba.
Elbúcsúztak egymástól keserves könnyhullatások közt, s addig ment a leány, míg arra a szigetre nem ért. Éppen úgy járt, mint az édesapja. Nem találkozott senkivel, még a csudaszörnnyel sem. Ott járt-kelt egymagában, hol a kertben, hol a palotában, nem volt egy lélek, kihez egy szót szóljon. Így teltek-múltak a napok nagy szomorúságban. Hanem egyszer álmot látott a leány. Azt látta álmában, hogy eljött hozzá egy tündérkirályfi, az őt elvitte ebből az elátkozott országból, elvitte egy aranykertbe, ottan koronát tettek a fejére, s királyné lett belőle. Ez a királyfi még egy arany hajszálat is hagyott nála. De mikor reggel fölébredt, bizony nem volt aranyhajszál, hanem serteszőr, amit talált. Na, telt-múlt az idő. Amint egyszer járt-kelt a kertben, fölsóhajtott nagy búsan:
- Istenem, istenem, bárcsak egy oktalan állat vetődnék ide, hogy ahhoz beszélhetnék!
Ahogy ezt a szót kimondotta, elejébe toppan a csudaszörny, s mondja:
- Beszélni akartál, hát itt vagyok.
Megijedt szörnyen a leány. A szava elállott. Egy szó nem sok, annyit sem tudott szólni. Mondta a csudaszörny:
- Hát jól van, látom, hogy félsz tőlem, nem beszélsz velem. Nesze, adok neked egy harangvirágot, ha ismét megkívánod a beszélgetést, rázd meg ezt a virágot, csenget ez, mint az aranycsengő, s a szavára itt leszek tenálad.
Azzal a csudaszörny eltűnt. Teltek-múltak a napok, s a szegény leány mind tűnődött magában, hátha az a csudaszörny az a tündérkirályfi, akit álmában látott. Addig s addig gondolta ezt, hogy egyszer csak megrázintotta a harangvirágot, s ím, abban a pillanatban előtte termett a csudaszörny.
- Hívtál, itt vagyok.
Félt a leány most is, hanem azért mégis elkezdett beszélgetni. Beszéltek erről-arról s mindenről. Azután hogy, hogy nem, mindennap megrázintotta a harangvirágot, s ha nem látta a csudaszörnyet, ha nem beszélhetett vele, olyan volt, mint az árva, akinek sem apja, sem anyja. Egyszer, amint beszélgettek egymással, felsóhajtott a leány:
- Istenem, istenem, ha én még egyszer megláthatnám az édesapámat!
Azt mondta a csudaszörny:
- Nesze, itt van egy karikagyűrű. Este lefekvéskor háromszor fordítsd meg a kicsi ujjadon, s reggel otthon ébredsz fel. De azt megmondom, hogy egy hét elteltével visszajöjj, mert különben szomorú vége lesz az életednek.
Hát csakugyan reggel otthon ébredt fel a leány. Volt nagy álmélkodás, volt nagy öröm. De bezzeg hamar búra változott a nagy öröm, mikor a leány megmondta, hogy egy hét alatt vissza kell mennie. Elbúcsúzott az édesapjától, mikor a hét letelt, keserves sírással visszament a csudaszörnyhöz. De alig volt ott egy hetet, kettőt, ismét kezdett sóhajtozni:
- Istenem, istenem, de szeretném még egyszer látni az édesapámat!
- Jól van - mondá a csudaszörny. - Nesze, itt van ebben az iskátulyában egy csudaír, kend meg ezzel a válladat, aztán szárnyak nőnek belőle, s hazarepülhetsz a gondolatnál is sebesebben. De visszajöjj egy hét múlva, mert különben szomorú vége lesz az életednek.
Hazarepült a leány, s elmondta otthon, hogy milyen jól bánik vele az a csudaszörny, hogy minden szavát megfogadja, s ő bizony szívesen megy vissza hozzá egy hét múlva.
Hallja ezt az idősebb leány, megirigyelte a húga szerencséjét, eldugta a csudaíres iskátulyát, s mikor a hét nap letelt, a leány nem tudott szárnyat növeszteni magának, gyalog kellett, hogy visszainduljon az elátkozott országba. Megérkezik a szigetre, rázintja a harangvirágot, de a csudaszörny nem jelent meg. Kereste mindenfelé a kertben, s újra meg újra rázta a harangvirágot, a csudaszörny nem volt sehol. Nagy bánatában bement abba a kicsi kertbe, ahol az apja a rózsát szakasztotta, s hát uramisten, mit látnak szemei! Ott fekszik a rózsabokor tövében a csudaszörny megmerevedve, holtan. Föléje hajlik a leány, költögeti sírva, költi, de nem hallja. Aztán fölemeli a fejét, s megcsókolja a homlokát a csudaszörnynek, s hát ím, sóhajt egyet. Megcsókolja másodszor is, s hát ím, megmozdul. Megcsókolja harmadszor is, s hát ím, fölegyenesedik a halott. De halljatok csudát, nem volt az többet kígyóbőrű, serteszakállú, ripacsos arcú csudaszörny, hanem volt, mit gondoltok, mi volt? Egy szépséges tündérkirályfi. Ott mindjárt egymásnak a nyakába borultak, s mondták mind a ketten:
- Ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket!
S ott mindjárt elmondta a leánynak a tündérkirályfi, hogy őt egy ördöngös szüle boszorkányozta meg, amért hogy feleségül nem vette a leányát. Kővé változtatott embert, állatot az ő országában, őt magát pedig csudaszörnnyé, s megátkozta, hogy addig csudaszörny maradjon, amíg egy szép leány meg nem csókolja. Na, csaptak aztán lakodalmat, hét országra szólót. Fölkerekedtek szélhintóba, s hipp-hopp! ott voltak a kereskedőnél, ottan újra nagy lakodalmat csaptak. Engem is meghívtak, ettem, amit kaptam, s mikor nem volt semmi, szépen elinaltam.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény asszony. Az a szegény asszony olyan szegény volt, hogy nem élhetett semmiképpen, hanem elment virágokat szedni, s a patikában eladta. Szedegette a szegény asszony a füveket s a burjánokat, s közben azon gondolkodott, mit mondhatna valamit a patikáriusnak, hogy jobban eladhassa. Amikor így gondolkoznék, egy madárkára akadt a bokorban. Meg is fogta, s akkor egy vékony hang azt kiáltotta:
- Vidd el a királyhoz, az megveszi, s ha megeszi a király a madárka zuzáját, minden éjjel két zacskó aranyat kap a feje alá.
A szegény asszony el is vitte a madárkát a királyhoz. Azt kérdi tőle a király:
- Miért hoztad, te szegény asszony, ezt a madárkát énhozzám?
A szegény asszony azt felelte:
- Ez eladó, felséges uram.
- Mit kérsz érte?
- Csak száz forintot.
- Ó, az igen drága - azt mondja a király.
- Vagy nem, felséges király - feleli a szegény asszony -, mert ha felséged ennek a zuzáját megeszi, minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt.
A király megvette a madárkát, de az asszonynak azt mondotta, hogy ha igaz nem lesz, amit mondott, fejével játszik. A madárkát a szakács kezére adta, s azt mondta:
- Te szakács, süsd meg nekem délebédre ezt a madárkát, de úgy ügyelj, hogy ha a zuzája elvész, fejedet vétetem.
A szakács mindjárt megmejjesztette a madarat, s nyársra húzta.
Volt a királynak egy fia és egy leánya, akik iskolába jártak. Délben, mikor az iskolából hazajöttek, igen erősen meg voltak éhezve, mert az iskolába kenyeret nem vittek volt, s mikor hazaértek, mindjárt a konyhába futottak. A szakács egy kötény forgácsért kiment az udvarba. A két gyermek, hogy a konyhában senkit nem talált, a madárka szárnya alól a zuzát leszakította s befalatozta. A szakács mikor behozta a forgácsot, csak elrémült, hogy a zuzát nem látja. Mitevő legyen már most, mert vége az életének! Gondolkozni kezd, s eszébe jutott, hogy van az udvarban egy kotló is csirkékkel, s a csirkék közül egyet szaporán megfogott, megmejjesztette, a zuzáját kivette, a madár szárnya alá húzta, s így beadta a királynak.
Megeszi a madarat a király, s még jókor este, hat órakor lefeküdt, s reggel hét órakor felkelt, de semmit sem talált a feje alatt. A királykisasszonynak volt egy belső szolgálója, a királyfiúnak pedig egy inasa. Ezek a királykisasszony feje alatt is, a királyúrfi feje alatt is egy zacskó aranyat találtak. Nyomban befutottak a királyhoz, s elmondották, hogy mit leltek. Erre a király mindjárt összehívatta a tanácsosokat, s előadta az egész dolgot. A tanácsosok előhívatták a király szakácsát, s megkérdezték, hogy miféle zuza volt, amit a királlyal megétetett. A szakács azt felelte:
- Az bizony, jó uraim, a madár zuzája volt.
De mikor a tanácsosok megmondották, hogy mi történt, ő is csak megvallotta, hogy amíg forgácsért járt, azalatt az úrfi és a kisasszony megették a madár zuzáját, s ő ijedtében helyébe tett egy csirkezuzát. Erre a tanácsosok halált mondtak a szakács fejére. De volt a tanácsosok között egy ősz fejű, s az így szólott:
- Hohó, uraim, a szakács nem bűnös! Neki, hogy tüzet tehessen, forgácsért kellett menni. A gyermekek a bűnösek, akik a zuzát ellopták, azok haljanak meg!
A tanácsosok tehát halálra ítélték a gyermekeket, hogy akasszák fel őket.
Mikor kivitték a gyermekeket az akasztófához, a nép nem várta meg, hogy felakasszák őket, mert sajnálta a gyermekeket, s az akasztófánál csak a gyermekek s a hóhér maradtak. Akkor két gerlicemadár rászállott az akasztófa két szegletére, s így szólottak:
- Te hóhér, ne akaszd fel a gyermekeket, mert ártatlanok, hanem vidd el az erdőbe s hagyd ott. Mi kiköpjük a zuzánkat, vidd el a királynak, hadd egye meg, s minden éjjel két zacskó arany lesz a feje alatt.
Ahogy mondták, úgyis cselekedtek a gerlicemadarak, a hóhér pedig elvitte a zuzájukat a királynak, s annak minden éjjel két zacskó arany lett a feje alatt. A gyermekek pedig az erdőben bujdostak, s találtak a sűrűségben egy olyan járatlan útra, ahol akkora burján volt, hogy a marhának csak a szarva látszott volna ki belőle. Itt a fiúcska egy ökörnyomra lelt, s azt mondta a testvérének:
- Édes néném, itt valaha marha járt ezen az úton. Addig menjünk, amíg valahogy kivergődünk az erdőből.
Mentek, mentek hetedhét országon is keresztül, s mégis az erdőből ki nem értek. Utoljára egy olyan házra találtak, melynek az oldala kidőlt, s a teteje is rongyos volt. Mikor ezt meglátták, bementek a házba, s a királyfiúcska így imádkozott.
- Én uram, teremtőm, ha ennek a háznak fedele lenne, legalább az eső nem verne, s a nap nem sütne alatta! - s ahogy így fohászkodott, mindjárt fedele lett a háznak.
Hogy fedele lett a háznak, megtelepedtek benne. Estére vált az idő, igen megéheztek. A királyfiúcska most így fohászkodott:
- Én uram, teremtőm, ha egyéb nem, bárcsak egy kicsi hideg puliszka lenne, be megennénk! - ahogy ezt kérte, az asztal megterítődött, s jól megvacsoráztak.
A királyfiúcska akkor azt gondolta:
- Én uram, teremtőm, bárcsak egy ágy lenne, amelyikben lenyugodnánk - alig gondolta végig, már készen is volt az ágy.
Másnap a királyfiúcska vadászni ment. Hogy vadászni ment, hát talált az erdőben egy nagy régi kastélyt. Bemegy, s hát látja, hogy senki sem lakik abban, pedig hét szoba volt benne, s mindenik kibútorozva. A hetedik szobának az ajtaján volt egy akkora lakat, mint egy üst. Ennek a kulcslyukán benézett a királyfiúcska, s látott benne egy aranykaró mellett, aranylánccal odakötve egy nagy óriást.
Másnap odaköltöztek a kastélyba a rongyos házikóból. Azt mondta a királyfiúcska a nénjének:
- No, édes néném, most már jó szállásra találtunk, hat házban csinálhatsz, amit tetszik, de a hetedik felé ne is menj - s akkor megint elment vadászni.
A nénje pedig gondolta magában: Ejnye, mi lehet abban a hetedik szobában, csak benézek oda is! Ő is meglátta az óriást az aranyláncon megkötve, a kulcs lyukán keresztül, s úgy megszerette, hogy azt mondta:
- Ó, szívem szerelme, miért zártak ide? Hogy szabadíthatnálak meg?
- Ó, szívem szerelme - azt mondta az óriás -, végy a szádba három csepp vizet, öntsd a lakatra s megnyílik. De hogy egymásé lehessünk, a testvérednek el kell veszni. Mikor hazajön a vadászatról, tedd magad beteggé, s ha kérdi, mi a bajod, mondjad, hogy csak úgy gyógyulsz meg, ha egy eleven medvefiút hoz, s annak a húsát megeszed.
Hazajön a királyfiúcska, s a nénjét erősen betegen kapja, kérdi:
- Mi bajod, édes néném?
Azt mondja a leány:
- Ó, én erősen beteg vagyok, de egy kicsit elszenderedtem, s azt láttam álmomban, hogy ha elevenen fogott medvefiú húsát megenném, jobban lennék.
A királyfiúcska megsajnálta a nénjét, s azt mondta:
- Ha a lábam térdemig kopik is, addig megyek, míg medvefiút nem hozok.
Elindult hát, s ment hetedhét országon keresztül, amíg egy faluba nem érkezett, ahol áldott Péntek és Vasárnap őfelsége lakott. Áldott Péntek megszólította a királyúrfit:
- Tudom, királyúrfi, hova mész. Gyere be, nesze, adok neked egy zsebkendőt a kezedbe. Amint a havasba mész ki, találsz egy medvét a két kölykével, kérjed a medvét: Add nekem, bátyó, a kölykeidet, s én megtanítom őket a világon minden nyelvre, magyar, német, román, cigány, örmény, zsidó s francia nyelvre. A medve a világ drága kincséért sem adja, hanem összefogózik veled, s le is sújt a földre. Akkor legyints hátra a zsebkendővel, s mindjárt jön a segítség.
Úgy is lett, amint áldott Péntek mondotta. A királyfi a zsebkendővel hátralegyintett, s ott termett két oroszlán, ezek az anyamedvét megfogták, s mind összeszaggatták. Akkor a királyfiú elvitte a medvefiókákat. Mikor vitte volna áldott Péntek kapujánál, áldott Péntek elvette a medvefiakat, s adott neki egy fekete kutyakölyköt. A királyfiú a kutyakölyköt hazavitte, a megsütött húsából a beteg nénjét jóltartotta, meg is gyógyította, aztán elment megint vadászni.
Mikor hazajött, hát megint beteg a kedves nénje, s jajgatva, nyöszörögve így szól:
- Egy kicsit elszenderedtem volt, s azt álmodtam, hogy ha egy vaddisznónak a malacából ennék, mindjárt meggyógyulnék.
Akkor a kicsi legény azt felelte:
- Ó, lelkem, ha a lábam térdemig vásik is, elmegyek, s hozok neked egyet.
S avval meg is indult, s mikor abba a faluba érkezett volna, ahol áldott Péntek lakott, megint behívta a kicsi legényt - mert már legénnyé kezdett volt cseperedni -, s megint azt mondta:
- Tudom, hova mész, öcsém, nesze, adok egy selyemostort. Te mikor kimész a havasra, éppen a Bucsecs-hegy déli oldalában álló délkor szoptatnak az anyadisznók. Osonkodj oda, s az egyik malacnak ragadd meg a lábát, s úgy fuss vele, hogy mikor a malac elvisítja magát, akkor egy mérföldnyire légy az anyadisznótól. Azok úgyis utolérnek, de legyints hátra a selyemostorral, s ördög bajod se lesz.
Minden úgy ment végbe, ahogy áldott Péntek mondotta. Mikor az anyadisznók utána röfögtek, s már-már szinte utolérték, hátrarittyentett a selyemostorral, s hát uramfia, akkora kőfal húzódott utána, hogy álló délben az álló napot mindjárt megmozdította, s a disznók ijedtükben széjjelfutottak.
Vitte a királyfiú a vaddisznó malacát, de mikor áldott Péntek kapujánál menne hazafele, az megint behívta, s a vadmalacot felcserélte egy közönséges malacra. Azt is megette a nénje, s jobban lett.
Másnap megint vadászni ment a királyfiú, s hát nagy csudájára estére megint beteg lett a nénjeasszony, s hogy megjavuljon, azt kívánta, hogy hozzon neki a csattogó hegyek közül élő-haló vizet.
Megindult annak a felkeresésére is a szegény királyfiú, de legelőször is áldott Péntekhez ment tanácsot kérni. De most áldott Péntek sem mert tanácsot adni, hanem átment áldott Vasárnaphoz a szomszédba. Elbeszélte a szegény királyúrfi baját, s áldott Vasárnap adott neki egy fehér lovat, s azt mondta:
- No, te fiú, ülj fel erre a lóra, s menj el a csattogó hegyekhez. Azok álló délkor egy szempillantásig nyugosznak, akkor olyan sebesen meríts az élő-haló víz forrásából, hogy mikor ismét csattogni kezdenek, már messze járj tőlük, különben lovastul együtt odaveszel.
A szegény királyfiú a bölcs tanács szerint merített is vizet, de egy kicsit megkésett volt, s amiatt a lova farkának egy darabja odaszakadott.
Mikor a királyfiú az élő-haló vizet is megmutatta áldott Pénteknek, áldott Péntek azt is felcserélte közönséges vízzel. Mikor pedig a nénje ivott belőle, felkiáltott, s azt mondta:
- No, kedves öcsém, most már egészen jobban vagyok!
Nem is betegedett meg többet, hanem egy reggel szépszerével rávette az öccsét, hogy megfürössze, s mikor a királyfiú beleült a fürdőbe, így szólott hozzá:
- Látod, édes öcsém, te velem sok jót tettél, sokat futottál, fáradtál értem, azért kívántalak megfüröszteni. Nagy vitéznek kell neked lenni, hogy olyan fenevadakat meg tudtál győzni, lássam ezt a selyemzsinórt: ha a két öklödet összekötöm vele, el tudnád-e szakítani?
Akkor a két öklét a selyemzsinórral erősen összekötötte. A szegény királyfiú eleget erőlködött, hogy elszakítsa, de bizony nem tudta elszakítani, mert azt az óriás dugta ki a lakat lyukán, s mindenre az tanította azt a jóféle kisasszonyt.
A királykisasszony, mikor látta, hogy a testvére nem tudja a selyemzsinórt elszakítani, elfutott, és vett három csepp vizet a szájába, azt ráöntötte a lakatra, s a lakat lepattant. Három cseppet öntött az óriás aranyláncára, az is elszakadt, az óriás elszabadult, kifutott, s azt kiáltotta:
- Micsoda halállal akarsz meghalni, királyúrfi?
A királyúrfi azt mondta:
- Vágj engem miszlikbe, takarj bele a köpenyegembe, köss a lovam hátára, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik.
Az óriás a királyúrfit miszlikbe vágta, a köpenyegébe berakta, a lovára tette s elcsapta. A lova egyenesen áldott Péntekhez s áldott Vasárnaphoz vitte. Nagy áldott Péntek levette a lóról, egy aranyteknőben összerakta a tagjait, az élő-haló vízzel megöntözte, áldott Vasárnap pedig egy aranyvesszővel megsújtotta. Egyszer csak megnyújtózik a királyfiú, s felsóhajt:
- Én uram, teremtőm, be elaludtam volt!
- El bizony - azt mondja áldott Vasárnap -, s ha én rád nem ügyeltem volna, mindörökké aludnál.
Kérdi a királyúrfi:
- Hát most mit csináljak?
Azt mondja áldott Vasárnap:
- Menj haza, bucskázz keresztül a fejeden, s lesz belőled egy szép galamb. Az ablak alatt van egy nagy körtefa, szállj annak az alsó ágára. A nénéd, mikor meglát, kéri az urát, az óriást, hogy fogjon meg, te csalogasd fel ágról ágra, a fának a tetős-tetejébe. Mikor felcsaltad, hirtelen repülj le, bucskázz vissza a fejeden, megint ember lesz belőled, s akkor bánj úgy az óriással, amint éppen neked tetszik.
Igen szépen megköszönte a királyúrfi a bölcs tanácsot, és galamb képében felcsalogatta az óriást a fának éppengős-éppen a legfelső ágára.
Hirtelen lerepült, átbucskázott a fején, s királyúrfivá változott. A kardját elővette a kazalfa közül, ahova eldugta volt, s kiáltott az óriásnak:
- Micsoda halállal kívánsz meghalni?
- Vágj miszlikbe - felelte az óriás -, s takarj a köpönyegembe, aztán tégy fel a lovamra, s csapd el, hogy menjen, amerre tetszik.
A királyúrfi fogta magát, miszlikbe vágta az óriást, a köpenyegébe takarta, s a lovára felpakolta. De a köpenyeg kihasadt, a ló mind elszotyogtatta az óriás darabocskáit, s a varjak, csókák mind felszedték.
A királyfi megfogta a nénjét, megkötötte az óriás láncához az óriás kamrájában, a lakatot felverte, s azt mondta:
- Te pedig ülj itt örökre - s avval elindult hetedhét ország ellen.
De hogy áldott Péntekre még egyszer visszatérjek, áldott Péntek a két medvefiút készen felnevelve a királyfiúnak ajándékozta. Ezeket is vitte magával. Ment, mendegélt hegyen, völgyön, erdőn, bércen keresztül, míg egy olyan városhoz érkezett, amelyik egészen gyásszal volt behúzva. A város végén beszállott egy szegény özvegyasszonyhoz, s megkérdezte tőle, hogy miért van olyan nagy gyászban a város.
Feleli az asszony:
- Jaj, édes királyúrfi, ennek a mi városunknak egyetlenegy ivókútja van, azt is egy hétfejű sárkány őrzi. Azért, hogy megengedi, hogy a város az ő kútjából vizet hordasson, tartozunk neki minden esztendőben egy leányt adni. Most éppen a király leányán van a sor. Holnap viszik ki a kúthoz, a sárkány számára. A király kihirdette, hogy ha kerülne olyan vitéz, aki a leányát megszabadítja, annak adná egyetlen leányát s fele királyságát. Egy fekete vitéz már jelentette is magát a királynál.
Az idegen királyúrfi csak hallgatott, de mikor másnap délelőtt kilenc órakor a királykisasszonyt szomorú pompával kikísérték a sárkány kútjához, ő is a két medvéjével megjelent a sokaság között.
A kísérők a szegény királykisasszonyt nagy sírások között otthagyták a kútnál, csak a fekete vitéz maradott vele. De mikor a kút vize zuhogni kezdett, az is elbútt, félre a bokorba. Kevés idő vártatva jön ki a sárkány a kútból, mind a hét száján tüzes kék lángot okádva. A királyúrfi sem volt rest, kardot rántott, s nagyot kiáltott:
- Megállj, sárkány, megvívunk!
- Nem bánom, királyúrfi! - azt mondja a sárkány.
Vívni kezdenek hatalmasan, mindaddig verekednek, míg a királyúrfi már csaknem minden erejéből kifogyott. Akkor kiált a medvéjének:
- Rajta!
A két medve egyszeribe nekiszökött a sárkánynak, s egy szempillantás alatt szétszaggatták, mert a sárkány is elfáradott volt. A királyúrfi pedig mind a hét fejét levágta, s a nyelvének és körmeinek a hegyét a vadásztarisznyájába tette.
A kisasszony látta, hogy az ő vitéze mennyire elfáradott. Kérte, hogy hajtsa fejét az ő ölébe, s kissé nyugodja ki magát. A királyfiú ezt meg is cselekedte, s mélyen elaludt. A fekete vitéz is elésündörgött a bokorból, ő is kivágott a sárkány csonka nyelveiből és körmeiből, s betarisznyálta. Azután pedig odalopózott a királykisasszony mögé, s egy sújtással az alvó királyúrfi fejét levágta, a királykisasszonyt pedig megfenyegette, hogy őt is megöli, ha erről valakinek egy mákszemnyit is szól.
Bevezeti a fekete vitéz a királykisasszonyt a városba, s ott a fekete gyászt egyszeribe nagy öröm váltja fel. A király nagy lakodalmat hirdetett, s oda boldogot, boldogtalant meghívatott. A fekete vitézt s a királykisasszonyt szokás szerint az asztalfőre ültették. Volt klánétás, cimbalmos, gordonos, hegedűs. Vígan folyt a lakodalom, csak a menyasszony volt szomorú.
De térjünk vissza a megölt királyúrfihoz. A két medve, mikor látta, hogy az ő uruk vérben fekszik, azt mondja a nőstény medve a másiknak:
- Bátyó, gyere ide, hadd súgjak valamit a füledbe!
Az odanyújtotta a fülét, de a nőstény medve súgás helyett mérgesen belekörmölt, s a kifolyt vérrel a királyúrfi sebét megkenték, s mindjárt megelevenedett. A medvék mindent, ami történt, elbeszéltek neki, s a királyúrfi hazament a szállására a gazdaasszonyához, de nem mutatta, mintha tudná, hogy ki a királykisasszony megszabadítója, hanem azt kérdezte, hogy vajon adnának-e neki valamit, ha elküldene a királyi lakodalomba?
- Hogyne adnának - azt mondja a gazdaasszony -, még a legrongyosabb koldusnak is adnak.
Előhívta hát az egyik medvéjét, szatyrot, tarisznyát akasztott a nyakába, s elküldte a lakodalmas házhoz. A medve mikor bement a kapun - közbe legyen mondva, a fekete vitéz hét párnán ült - három párna kiszökött alóla, s azt kiáltotta:
- Hajtsák ki azt az utálatos állatot!
De a menyasszony azt mondta:
- Ne bántsák szegényt, hanem ami van, mindenből rakjanak a szatyrába, tarisznyájába.
Raktak is abba fánkot, palacsintát, kürtőskalácsot, perecet, mézespálinkát, töltött tyúkot, s avval a medve elballagott.
A másik medve is ugyanezt az utat járta meg, de már akkor mindegyik párna kiszökött a fekete vitéz alól.
Harmadikszor maga a királyúrfi ment el a lakodalomba, s akkor a fekete vitéz alól a szék is kiesett. A királykisasszony egyszerre kiáltozni kezdett nagy örömmel:
- Ez az én szabadítóm, ez az én szerelmes jegyesem!
Hiába mutogatta a fekete vitéz a csonka nyelveket és körmöket, a királyúrfi a legesleghegyit mutatta meg, s így a fekete vitézt ló farka után kötötték. A királyúrfit pedig a kedves mátkájával összeeskették, s a király fele királyságát is neki adta. Ma is élnek, ha meg nem haltak.
Csodálatos dolgot hallani felőle...” Arany János-Toldi
TOLDI
„Toldi nagy erejének hire a király füléhez is eljutva, egyszer magához hivatta.
Toldi hárommázsás vasbotjával jelent meg a királynál. Botját a királyi lak lépcsőjének elejére támasztotta. Az inas felhivta őt az emeletre a királyhoz. Fölérve az inasnak azt mondta, hozza be a künn hagyott botját, nehogy valaki elvigye. Azzal bement a királyhoz. Az inas kereste a botot, de nem találta: bizonyos, valaki elvitte. E jelentésre Toldi ment le a király kiséretében a bot keresésére. Természetesen ott találta, a hova letette. Kezébe fogta s két ujjával pödörgetve ment fel vele a király szobájába. Ezt látva a király, biztosra vette, hogy az igazi Toldit hivatta. E teljes megbizonyosodás után a király elmondta Toldinak, hogy most nagy csatája lesz s kérte, hogy legyen segitségre. Elvezette fegyvertárába, hogy válasszon magának fegyvert, ha győzni fog, egyik királyleányt feleségül kapja. Toldi végignézte a fegyvereket, de egyik sem tetszett neki meg. Hanem látott ott egy drótzsákot, azt kivánta. Megkapván, abba tiz mérő vasdarabot és köveket tett. Az igy megtöltött drótzsákkal indult az ellenség elé. Fölment a levegőbe és a drótzsák tartalmát az ellenség feje fölött szétszórta. A vas- és kavicsdarabok, mint a záporeső mosta el az ellenséget. Midőn a zsák tartalmát teljesen kiüritette, földre szállott...”
- A nagy Zenebirodalom egyik országában, Hangszerországban, annak is a fővárosában: Harmóniában....
Szép napsütéses reggel volt. Péter ment-mendegélt az utcákon, de nem találkozott senkivel. A hangszereknek általában este van a munkaidejük, Harmóniában még nem kelt fel senki, az utcák néptelenek voltak. A láthatatlanná vált Fantázia varázsló a Vonósok házához vezette Pétert.
Bátran becsengetett és íme, bájos kis hegedűlányka nyitott ajtót. Szemlátomást cseppet sem lepte meg a látogató. Hozzászokott ő az emberekhez, meg az embergyerekekhez.
- Hogy hívnak? - kérdezte, miközben beljebb tessékelte a vendéget.
- Muzsikus Péter a nevem. Keresem a DALLAM-ot.
- Dallam sok van nálunk, talán köztük van az is, amelyiket keresed. Kerülj csak beljebb.
Most hirtelen morgás és néhány szaggatott mély hang hallatszott az egyik szobából.
- Ez nagymama, a Nagybőgő - mondta a hegedűkislány -, mindig így morog.
Mégis, ő adja meg az egész háznak az alaphangot. Annál inkább, mert apukám, a Gordonka, sokszor egy húron pendül vele, ha nincs is olyan mély hangja, mint neki. De azért az apukám sok gyönyörű dallamot is tud. Olyan szívhezszólóan beszél, hogy nem lehet neki ellenállni. Mi hegedűgyerekek ilyenkor meg se merünk moccanni. De még az én két felnőtt testvérem, a Prímhegedű, meg a Szekundhegedű is csak egészen halkan és jelentéktelenül szól, ha ő énekel.
- Na, ez is csak olyan, mint minden lány - gondolta Péter -, mennyit beszél! - Hanem azért jól megnézte, mert kedves és pici volt, amolyan igazi gyerekhegedű.
A gyerekszobában még nagy volt a rendetlenség. Az ágyak, melyeket itt toknak neveznek, nyitva álltak, nagyobbacska hegedűk futkostak ide-oda, lárma, hangzavar töltötte be a szobát.
Egyszerre valamennyien elkezdtek kiabálni:
- Jön, jön az anyu. Gyorsan, gyorsan hozzunk mindent rendbe, mert különben megharagszik.
A kis hegedű éppen azon volt, hogy bemutassa Péternek testvéreit, a Feles-t és Háromnegyedes-t, de azok sietve nekiláttak, hogy rendet teremtsenek a szobában. Az egyik fogta a takarót, szépen összehajtotta és betette a hegedűtokba, a másik a kispárnát tette helyére, amelyen aludt, a harmadik pedig hevesen gyantázni kezdte vonóját.
- Te se szereted dörzsölni a fogadat? — kérdezte Kishegedű Pétert - mert én utálom, ha gyantázzák a vonómat.
De Péter most nem figyelt rá. Az ajtóban megjelent a hegedűmama. Termetre felnőtt hegedűknél nagyobb volt valamivel. Kellemes, kissé mély hangon kérdezte:
- Készen vagytok már gyerekek? Megmosakodtatok rendesen? Hadd lám csak- fordult a kis hegedűlányhoz -, tisztára vagy-e hangolva? Mindjárt sejtettem, hogy ezzel baj van. Hadd lám a nyakad! Ilyen tisztátlan hanggal akarnál asztalhoz
ülni?
Miközben felhangolta Kishegedűt, észrevette a sarokban álló Pétert.
- Nini, vendégünk van! Gyere csak ide fiacskám, én vagyok a Brácsa. Tudod az én hangom ritkán hallatszik ki az együttesből, de hidd el, mégis nekem van a legtöbb dolgom. Ha nem törődném vele, hogy mi történik a ház körül és nem dolgoznék szakadatlanul, nem volna se füle, se farka a muzsikának. Az emberek nem tudnák, hogy az, amit hallanak fiú-e vagy lány? Akarom mondani, dúr-e, vagy moll? A középszólamot játszó háziasszonynak a szerepe a leghálátlanabb. Csak akkor veszik észre, ha hiányzik. S miközben fürgén csinosította a szobát, helyükre tette a tokokat, átvizsgálta a hegedűgyerekek nyakát és húrjait, még hozzátette:
- Az én munkámat nem méltányolják eléggé!
- Ezt az én anyukám is mondja! — szólt Péter s mindjárt otthonosan érezte
magát Vonósoknál.
Brácsa-mama miközben becsukta a rekamiékat, azaz tokokat, megkérdezte Pétert, hogy mit keres Hangszerországban.
Miután meghallgatta..., így szólt:
- Gyere kis Emberke, velünk reggelizel...
Az ebédlőben az egész család békésen az asztal köré gyűlt, Pétert bemutatták Gordonka úrnak, aki gyorsan közölte vele, hogy Cselló-nak is hívják, barátai rendszerint így szólítják. A Nagybőgő-nagymama is mormogott néhány barátságos szót, de a két ikernővér Prím- és Szekundhegedű csak futólag intett a vonójával Péternek.
- Miért olyan gőgösek? - kérdezte Kishegedűt.
- Tudod az úgy van, Prím néném nagyon sokat tud és fontos szerepe van az együttesben. Őt kedveli legjobban a hangversenymester, ez a dicsőség kissé a fejébe szállt. Szekund meg mindenben utánozni akarja, azért ő is gőgös. De azt ajánlom neked Embergyerek, légy jóban Prímmel, mert ő tudja a legtöbb dallamot az egész országban s talán a tiédet is eljátszhatja.
Közben Brácsa-mama elmondta a többieknek, hogy mit keres Péter Hangszer-országban. Nagy tanácskozás kezdődött, hogyan lehetne nyomára bukkanni a DALLAM-nak. Mindenki elmondta a véleményét. A gőgös Prímkisasszony így szólt Péterhez:
- Énekeld csak el, hogy is kezdődik az a DALLAM, akkor rögtön eljátszom neked az egészet.
Péter nem akarta megsérteni a főszerepet játszó hangszert, igyekezett, erőlködött, de bizony nem jött ki hang a torkán. Hiszen nem is tudta mit énekeljen. Nem emlékezett a DALLAM-ra. Már majdnem sírva fakadt, amikor Gordonka-papa megszólalt: -
- Ne búsulj kisfiam, mi most úgyis elmegyünk az iskolába. Zenekari próbánk lesz. Elviszünk. Talán ott meghallod DALLAM-odat Majd szépen megbújsz a Nagymama háta mögé, onnan végighallgathatod és végignézheted az egészet, de csendben
maradj ám!
Nagy készülődés kezdődött, minden hangszer átnézte, felhangolta húrjait, meggyantázta vonóját. Brácsa-mama meg az itthon maradt fiatal hegedűket látta el anyai tanácsokkal:
- Aztán ne találjak rendetlenséget mindenfelé, ha majd hazajövök! Ha pedig átjön a szomszéd Fúvós-gyerek, a Pikkoló, ne csapjatok olyan éktelen lármát, mint tegnap. Annak a kölyöknek olyan éles a hangja, hogy attól minden rendes vonósnak hideg fut végig a húrján ...
- ... hallod-e Háromnegyedes, te vagy a legidősebb, legyen gondod a kicsinyekre. Vigyázz rájuk! Ha meg az embergyerekek eljönnek gyakorolni rajtatok, ne legyetek rakoncátlanok, gondoljátok meg, ők még kicsi emberkék, segítenünk kell nekik, még akkor is, ha ügyetlenségükben néha fájdalmat okoznak nekünk. Azért nem kell mindjárt egy húrnak megpattannia.
- Igen, igen Feles, ez neked szól! Te meg kicsi Gyermekhegedűm, ne karcolj olyan irgalmatlanul. Gondoljátok meg, hogy ember nélkül mi csak élettelen tárgyak vagyunk, alkalmat kell adnunk nekik, hogy megtanuljanak velünk bánni!
- Gyere anyjukom, ne prédikálj annyit! - szólt be Gordonka az ajtón. - A Nagymama már brummog a kapuban, azt mondja, ő nem tud olyan gyorsan szaladni, mint a hegedűk. Miért nem indulunk hát?
- Ha tőled függne, kedves Csellóm — mondta a mama —, a kicsik egészen elzüllenének. Te nem törődsz a nevelésükkel...
- Gyere csak, gyere kedvesem, Brácsám, Violám. Neked most szüneted van, tehát hallgass! Nézz csak oda, a nagymama hátára kapta az embergyereket, menjünk hát mi is!
R. Chitz Klára – Muzsikus Péter Hangszerországban (részlet)
Erdőszélen nagy a móka, mulatság, iskolába gyűlnek mind a nyulacskák. A tanító ott középen az a nyúl, kinek füle leghosszabbnak bizonyul. Kezdi az oktatást egy fej káposztával, Hallgatják is tátott szájjal. - Az egymást tapasztó táposztó levelek képezte káposzta letépett levelein belül tapasztalt betétet, mely a kopasztott káposzta törzse, úgy hívják, hogy torzsa. Ha most a torzsára sorjába visszatapasztjuk a letépett táposztó káposztaleveleket, a tapasztalt rendben, akkor szakasztott, helyesen fejesen szerkesztett káposztát képeztünk. Ez a lecke! Megértettük? - kérdezte a nyúltanár.
Bólogattak a nebulók, hisz mindegyik unta már. - Akkor rögtön feleltetek! – Lapult a sok tapsifül, füllentettek, dehogy értik, és ez most mindjárt kisül! - Nos felelj, te Nyuszi Gyuszi! Állj kétlábra, s vázold hát, mi történik, ha ízekre bontasz egy fej káposztát? - Jóllakok! – felelte elképesztő képzetten a kis káposzta-kopasztó ebugatta, de a tanár megbuktatta.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy király, s annak egy csudaszép lánya. Ha ez a királykisasszony sírt, drágagyöngyök peregtek a szeméből, ha pedig nevetett, rózsák hullottak a szájából, s ha lehúzta a cipellőjét, s mezítláb ment az úton, minden lépésére egy csengő arany termett. Nem volt olyan gazdag király az egész világon, mint ennek a királykisasszonynak az apja, s nem volt ebben az országban szegény ember, mert ha a királykisasszony szegényt látott, mindjárt lehúzta a cipellőjét, s csak úgy perdült lába nyomán az arany.
Nagy híre volt a királykisasszonynak kerek e világon. Jöttek is mindennünen királyfiak, hercegek, akik a kezéért esekedtek, hanem a királykisasszonynak sem ez nem tetszett, sem az nem tetszett, egynek sem adta a kezét. Még csak egy királyfi nem fordult meg az udvarán: a szomszéd ország királyának a fia, de ez nem tudott eljönni, mert mikor éppen indulóban volt, ellenség tört az országba, s csatába kellett hogy menjen.
Elment a királyfi a csatába, de a királyné s az udvarmesterné megegyezett, hogy amíg a királyfi odalesz a háborúban, megkéretik a királykisasszony kezét, s mire a királyfi visszatér, el is hozzák. Szépen megfestették a királyfi képét, az udvarmesterné elvitte a rózsát nevető királykisasszonynak, s annak úgy megtetszett a királyfi a képe után, hogy egy szóval sem ellenkezett.
Felkészítik a királykisasszonyt, aranyos hintóba ültetik, de mielőtt az országát elhagyta volna, leszállott a hintóból, lehúzta a cipellőjét, gyalog ment jó messzire, s ami arany hullott a lába nyomán, azt mind a szegény embereknek adta.
Hanem az udvarmesterné boszorkány volt, s szerette volna, ha a királyfi az ő lányát veszi el. De ez a lány olyan csúnya volt, hogy az anyja soha senkinek nem mutatta, nem is tudták, hogy a világon van.
Ahogy az ország határából kiértek, rettentő nagy égiháborút csinált a boszorkány, s egyszerre csak egy szörnyű fekete felleg mind alább-alább szállott, s abból a fellegből kiszállott a boszorkány lánya. Hirtelen megfogták a rózsát nevető kisasszonyt, mind a két szemét kiszúrták, azzal belökték az árokba, a szemét pedig utána dobták. Akkor az udvarmesterné leánya beült a hintóba, sűrűn lefátyolozta az arcát, úgy érkeztek meg a királyfi városába.
Ott feküdt a szegény királykisasszony az árokban, és sírdogált keservesen: de arra jöttek valami szekeres emberek, meghallják a sírást, kihúzzák az árokból a királykisasszonyt, hát amint egyet-kettőt lép, csak úgy hull az arany utána, s alig győzték felszedni a temérdek aranyat. Így vezették a királykisasszonyt egész nap. Akkor aztán összeesett szegény, nem tudott tovább menni, s a szekeres emberek otthagyták az út szélén. Ahogy elmentek a szekeres emberek, egy kertész jött arrafelé, az megsajnálta a szegény leányt, s föltette a szekerére.
Hazamegy a kertész, s mondja a feleségének:
- No, feleség, én ugyan megjártam. Bementem a király városába, hogy lássam a királyfi lakodalmát, mert az volt a híre, hogy gyöngyöt síró, rózsát nevető királykisasszonyt veszi feleségül. Azt is beszélték róla, hogy ha mezítláb jár, csak úgy hull az arany utána. Na hiszen, nem sír gyöngyöt a szeme ennek a királykisasszonynak, rózsát sem hullat a szája, de meg aranyat sem a lába, nem nevet az senkire, nem is sír, s nem engedi, hogy a cipőjét lehúzzák a lábáról.
Mondja az asszony:
- Jól van , jól, ne arról beszéljen kend, hanem arról, hogy minek hozta ide ezt a leányt?
- Ó, feleség, hát megsajnáltam, megesett a szívem rajta. Nem hagyhattam az út szélén.
- Isten neki - mondja az asszony -, hát maradjon itt, pedig mi is szegények vagyunk: nem tudom, miből tartsunk el egy vak leányt.
- Te feleség - mondja a kertész -, én bemegyek a városba, van ott egy boszorkány, aki szemmel kereskedik, veszek egy pár szemet ennek a szegény leánynak.
Bemegy a kertész a városba, visz a hátán egy nagy zsák főzeléket, s mondja a boszorkánynak, adjon ezért két szemet. A boszorkány éppen egy nagy könyvből olvasott, fel sem nézett a kertészre, benyúlt az asztalfiókba, s odadobott neki két szemet.
Hazamegy a kertész, beteszi a lánynak a két szemet, de csudák csudája, egyszeribe a szoba sarkának fordult, ahol egy lyuk volt, s mind azt nézte. Nem tudták elképzelni, hogy mi történhetett vele. Bemegy a kertész ismét a városba, megy a boszorkányhoz, s mondja neki, hogy bizonyosan nem jó szemet adott, mert a leány mindig egy lyukba néz.
- Bezzeg hogy nem neki való szemet adtam - mondotta a boszorkány nagy kacagva -, macskaszemet vittél el innét, s azért néz a lyukba, mert ott egeret lát. Hanem most mást adok. Találtam az árokban két szép szemet. Vidd el, ez jó lesz.
Hazaviszi a kertész a két szemet, beteszi a helyére, s hát egyszeribe úgy megszépült, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Először sírni kezdett örömében, s csupa drágagyöngyök peregtek a szeméből, azután nevetni kezdett, s szebbnél szebb rózsák hullottak a szájából, aztán lehúzta a két cipőjét, s elkezdett sétálni, s perdült, karikázott, csengett-bongott a sok arany a lába nyomán. S a tenger sok drágagyöngyöt s a tenger sok aranyat mind a kertésznek ajándékozta, amiért nem hagyta el szomorú sorsában. Aztán elbúcsúzott a kertésztől, a feleségétől, s bement a királyfi városába, fölment a palotába, ott beszegődött a királynéhoz szobalánynak. No, éppen jókor jött, mert éppen akkor kergetett el egy szobalányt a gonosz királyné.
Hát elfogadta mindjárt a királyné a rózsát nevető királykisasszonyt szobalánynak. Aztán telt-múlt az idő, s egyszer, mikor bálra szépen fölkészítette a királynét, lejön a királyfi, s mi történik, mi nem, nem egyéb egy nagy semminél, a királyné megfordul, a nyakát megszúrja egy gombostű, s mérgében úgy pofon üti a szobalányt, hogy az szegény sírva fakadt.
Hej, szeme-szája tátva maradt a királyfinak, mert könny helyett csupa drágagyöngy pergett a leány szeméből! Nagyot kiált örömében:
- Te leány, talán bizony te vagy a gyöngyöt síró s rózsát nevető királykisasszony?
A leány nem szólt semmit, csak elkezdett nevetni, s hát csak hullott a szájából a fehér rózsa, piros rózsa, égő vörös, egyik szebb a másiknál. Akkor aztán lehúzta a cipellőjét, s elkezdett sétálni föl s alá a szobában, s perdült, karikázott lába nyomán a sok arany.
Hiszen a királyfinak sem kellett egyéb. Kiseprűztette udvarából a boszorkányt s a lányát, aztán mindjárt megesküdött a rózsát nevető királykisasszonnyal.
Kisleánykák pünkösd napján fejökre pünkösdi rózsából kötött koszorút téve, felöltöznek fehérbe, házról házra járnak, minden ház előtt kőrbe állva, körülfogják a pünkösdi királynét, s midőn valahová bemennek, „Dicsértessék az Úr Krisztus”-sal beköszöntenek és kérdezik: Szabad-e pünkösdő’nyi? Ha nem szabad, szépen tovább mennek, ellenkező esetben pedig éneklik:
"Keménylegények!" -nek nevezték hajdanában az alföldi csikósokat, juhászokat, gulyásokat.
A folyóktól távoleső pusztaságban, szárazságban, hőségben, a legelőre kihajtott állatok friss ivóvizéről folyamatosan gondoskodni kellett. Mély kútat ástak, vödörrel húzták föl az itatásához szükséges vizet, s a kút mellé helyezett, fából készitett hosszú itatóba, vályúba öntötték.
Leggyakrabban "gémeskútat" épitettek, hogy megkönnyitsék a nehéz vödrök fölhúzásával járó keserves munkát. A gémeskút fából, közvetlen a kút mellé készitett szerkezet, s hasonlit a mérleghintához, "lipityókához". A mérlegkar egyik végére, hosszú rúdra erősitették a vödröt, ezt eresztették le a kútgödörbe. A mérlegkar másik végérére kötött nehezék - kő, fatuskó,- súlya segitette a teltvödör fölemelkedését. A mérlegkar talpa fából készült. Magasbanyúló villásvége, egy forgást segitő vasszerkezettel, messzire látszott a végeláthatatlan rónaságban. Ezt a szerkezetet nevezték "gém"-nek.
A mérlegkar kútgödör felé eső része ostorhoz hasonlit, ezért „ostor”-nak hivták. A gém és kútostor állását, mivel messzire látható, jeladásra is használták. Igy üzentek egymásnak az alföldi csikósok, juhászok, gulyások, ha valamilyen fontos eseményt, hireket akartak tudatni a legelőn történtekről.
Borok, dalok, bábok - Maszk Bábszinház - UTCASZINHÁZ - GHYMES Fesztivál 2012. július 07.
Moldvai csángó buli - Juhos zenekar - GHYMES Fesztivál 2012. július 06.
HU..., "Kutya meleg van!" :-)))...
"Sej-haj, denevér, Bennünk van a kutyavér..." :-)))...
"Két krajcárom volt nékem, Nékem, nékem, volt nékem,
"Kiskacsa fürdik/Fekete tóba',/Anyjához készül/Lengyelországba..."
"Sikos a talpa,/Magas a sarka,/Fordulj ki, fordulj,/Két aranyalma..."
"Szántottam földet,/Vetettem gyöngyöt,/Hajtottam ágát,/Szedtem virágát..."
" Kiskacsa fürdik,/Fekete tóba',Anyjához készül/Lengyelországba." Szarka Gyula - Népköltés
"Hopp, Juliska, hopp, Mariska,/Sej, gyere vélem egy pár táncra,/Sej, gyere vélem egy pár táncra..." :-)))... (((O)))... :-)))... Köszönöm Julcsi! :-)))
Hegedű
Brácsa - mélyhegedű - viola(olaszul)
Gordonka - cselló
Gordon - nagybőgő
