Nem biztos, hogy érti, de ez nem is számít. Olykor legalább olyan fontos a címzett, mint maga a vers. Én sokszor csak a dallama, vagy az idegen nyelv varázsa miatt írom, amit írok. És még valami. Egy vers az adott nyelven lehet szép és természetes, ugyanakkor egy másik nyelven már dagályosan, vagy semmitmondóan hangzik. Különösen érvényes ez a latin nyelvekre. A fordítás Te vagy a reményem Te vagy a szerelem Az élet virága Kincsem és fájdalmam. ami messze pocsékabbul hangzik, mint portugálul.
Na minha vida triste e sem amor tudo desaparece e nada me sorri mais. Tenho uma esperança ancora no fundo do coração, esta esperança minha és somente tu.
Ez hosszú lesz, drágám! De van okom, egy hónapig kell itt a csöndben élnem!... Azt írtam én a tegnapi levélben: "Erős leszek és majd belészokom"... Igen, erős vagyok... Mindíg egy percig! Aztán elém kerül a bánat. Ott van, bejárja a szobámat, sarkomba kullog, az utamba fekszik, a bútorok mellett sunyítva cselleng... A csóktalan est, néma reggel elleng, az éber éjnek nincsen vége-hossza, emlékeimmel babrálok motozva, s kispárnádon nem illan a lehelletednek és hajadnak illata;... Te nem tudod azt, hogy mi rossz!... mi rossz...! Így egyedül! Halott szobánk sivár, nincs rend, se rendetlenség, semmi már, tárgyak recsegnek és zajuk kínoz, szekrény meg ajtó oly furcsán kiált rám, panaszkodik, hogy léte csupa gond és az ürességben búsan zajong, mint az eső nem-sikerült találkán...
Most minden oly kisérteti: az ének, gyermekkiáltás és a zongora, lépcső nyikorog, ott künn lárma éled és elcsörömpöl, nem tér meg soha... aztán a házban a dologtalan cselédek... pöröl a Márta, odaáll elébed s azt kérdi, mit főzzünk ebédre... Hát mit feleljek néki? Végre nincs is étvágyam... Juj, de ostoba!... Egyet kívánok még: akármi történik is, e hónapot kivárni türelmesen, hisz majd csak lepereg... Tudom, tudom, hogy vannak emberek, akiknek az idő most is gyorsan halad. Hát próbálom biztatni magamat, hogy nékem is elmúlik a múló nap s akár a többi, olyan ez a hónap, majd vége lesz... És írok, levelet!
Írok, írok, a ködbe lebegek, Megyek utána a kis, kósza szónak. Írok, írok, fecsegve te veled. Mert a dolgok, miket naponta mondok, nem mondhatók el így, ha nincs mosoly, hang, mozdulat, e nélkül oly bolondok... és az egész egyszerre szétfoszol!... Hát mit csináljak? folytassam tovább?... Az ember azt hiszi, hogy az episztolát elmélyítik majd a szép, tiszta szók, de az efajta monológ, a levegőbe lóg s bár ékes is, rideg és száraz, mert az ilyen kis locsogás, akkor fimon, akkor csodás ha nyomba rá is vág: a válasz. Magam vagyok, mint a szedett fa ága...
Szervusz, szívem. Szervusz, szervusz, te drága. Igaz-e, mondd, az, amit múltkor írtál? Hogy az ágyadba rám gondolva sírtál?... Küldöm szívem, mely tele van tevéled, beteg szívem, mely oly sokat vívódott. Küldöm neked fájdalmamat, a mélyet, gyötrelmem, vágyam, hosszú és csalódott estém s hogy ringassák sok üres éjed, a csókjaim, a csókjaim, a Csókot...
Ahogy itt jár-kél, szép, miként a csillagtüzes éjszaka; Fénybe árnyat és árnyba fényt szűr arca, szeme, mosolya: oly szelíden ragyog felénk, ahogy a vad nappal soha.
Egy sugár még, egy árnyat el, - s a fele báj nem volna itt, a varázs, mely arcán tüzel s belengi holló-fürtjeit a drága fej körül, amely égi eszmékről álmodik.
S mi ajkán s homlokán lebeg, az a pír, az az eleven, s az a derű a szeretet munkáját zengi édesen: földi jóságot s szívet, melyben tiszta a szerelem.
Dühös vagyok, követelő, mogorva, elégedetlen, féltékeny, bolondos, boldogtalan, házsártos is, gyakorta. Nagyon szeretlek s így lettem nagyon rossz.
Űzlek. Gyötörlek. Szidlak is örökkön. Beh boldogabb, beh szeretettebb lennél, ha nem te volnál mindenem a földön s ha volna más, mi nékem szentebb ennél.
... Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm, így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre, ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban; hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz, hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel, hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt...
Egész eddigi életemben csak bolyongtam, idõnként mámoros fejjel járkáltam, nem értettem a búza hajladozását, de láttam, amint dideregve vártad bebocsájtásod lámpák sárgán pislogó fénye alatt, s akkor.. hogyha fázom... eljönnek... valahonnan elõbújnak, talán a réseken, a hajszálrepedéseken kúsznak, kúsznak, kúsznak, egyre közelebb... Arcuk tündöklik, mint barokk szobrocskák fiatal angyali mosolya, léptük könnyed, mint gyermek elsõ óvatos kísérlete, mégis napszívta arcomról felszárítják könnyeimet, a nyikorgó hintaszéket is megolajozzák, a szél darabokra törte kezemet, õk összerakják, és végeznek... befejezik, mit ki küldött, már nem tudott, az a fáradt hullócsillag idõ elõtt útra bocsátott.
Nem vagyok jó ember, se rossz Nem haragszom, s nem vádolok Nem érzem izét az édes bűnnek Nem értem, miért vagyok hűtlen….
Minden kívánságom szinte valóra váltják, Szeretnek, s nem eresztenek…. Némán állok elébe a jövőnek, Gyertek évek, gyertek…jöjjetek….
De mégis felteszem magamnak Az egy kérdést, mi bennem marad Miért érzem ezt a kint, a vágyat Melynek tárgya nem Ő, TE vagy.
Nem bírok már vidámnak lenni, többé már nem őszinte a mosoly nem szívből jön az ölelés, a csók mert nem tiéd, nem tőled kapom
volt egy napom, tán percem hogy megfontoljam életem de gyáva voltam, nem bíztam benned s tán önmagam hűsége is oda lett
nem jön vissza a pillanat esélye félő, a vágyad már tovaszállt itt voltál, éltél bennem s meghagytad szíved lenyomatát
bíztam abban a csalfa hitben engem semmi el nem tántorít eltervezett szép remények valóra váltják majd álmaim
és most kérdem önmagamtól könnyekkel küszködve, csendesen milyen álmok, mely vágyak azok melyek szertefoszlanak íly hirtelen
új az érzés és új a bánat ez mind, mi most bennem él egy vágy hajt percről percre hozzád bújni, ölelni még
védj meg a holnaptól s a mától mert harc dúl bennem hevesen szaggat a kín, fáj az érzés Szeretlek,…. erről nem tehetek
Mert mi más fájhat ennyire Mitől szomjazom… Miért nem jön álom a szememre S mitől fázom oly nagyon
Miért van az hogy nélküled Értelmetlen minden Tegnap még volt egy életem Ma már romba dőlt, nincsen
Mert nélküled nem élet Csak a percek múlnak csendben S míg én néma vagyok s tán vak Te már nem leszel itten
Elszalad mellettem a lét Tovaszállnak az évek…. Soha nem láthatom majd Milyen lett volna, ha veled élek . . . remények és álmok… mindenkiben élnek Te majd bennem élsz tovább Én pedig elenyészek…..
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága virulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szívemben, s bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélekző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Gyógyítsuk meg a napfeljöttét, gyógyítsuk meg a vekkerórát, gyógyítsuk meg a reggelit, gyógyítsuk meg a kenyeret, gyógyítsuk meg a kezeket, gyógyítsuk meg a barátságot, gyógyítsuk meg az elhalasztott holnapot.
Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom, s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet, lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed pillantásodról: visszfény volt az árnyon.
Hányan szerették jó kedved sugárát, s imádták hű vagy hamis szerelemmel, de én zarándok lelkedet szerettem és változó arcod szomorúságát.
S az izzó kandalló-rácshoz hajolva, suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött a Szerelem, suhan a hegy fölött, s elrejti arcát fátylas csillagokba.
egyszer minden jó lesz véget ér a fájdalom arccal fordulhatok az örömnek bánatomat kalitkába zárhatom
egyszer lefoszlanak az álmok készülődő terveimről s nem marad más csak a csontváz amelyre valamikor eleven húst raktak a vágyak nem marad más csak az emlék a zsebre dugott kézzel sétáló kamasz aki sportzakója alatt nem vigyázott a szívére
egyszer minden jó lesz véget ér a fájdalom mert minden este megölelsz s együtt röptetjük magasra a félénk csillagokat
A pallóra lépek hogy elérjem a hajót. Viharzón sodródik alattam a víz és megugatja árnyékom. Visszanézek a földre hol összesöpörték a múltam és szemétre vetették. Pénzem jobb ruháim őrangyalom is odaveszett. Elindulok hát pucéran üres zsebekkel lesoványodott testtel. De rendületlenül hiszem hogy megérkezem hozzád. Bizonyára este lesz akkor s te ott állsz előttem a csillagok fényében.
Ha holdfényre ébredsz és felülsz az ágyban Magad találod egy úszó szobában A holdfény elönti a padlót, a széket Némán szitálva megfürdet téged
Három az óra, aztán negyednégy Többé nem alhatsz az agyadban fecskék A holdfényben álló nagy fényes lakásban Te meztelen sétálsz egy kék szín világban
Az ablaknál állva a holdfényes házak Mint sötétlő őrök vigyázban állnak Az asztalnál ülve szem fájdulva nézed A mindent elöntő sok holdfényes képet
Negyednégy és félnégy, majd háromnegyed négy Holdfény van a széken, agyadban a fecskék Egymással keresztben szökkenve cikáznak Sercegve betölti a holdfény a házat
Telihold tüzétől káprázó szemekkel Látva a világot azt mondja az ember Láthatatlan kézzel hálót sző fejemben Egy furcsa szándékú sötétlő nagy ember
A holdfény, a holdfény megéget, megéget A túlsó világból bolondít téged Nem érted, hogy mit látsz, nem érted mit nézel Itt hálókat szőnek nagy szándékú kézzel
Álmatlan ember ül sajgó szemekkel És nem tudja mit hoz a káprázó tenger Nem érted, hogy mit látsz, nem érted mit nézel Itt hálókat szőnek nagy szándékú kézzel
Na most ez hasonlat A jelen műsornak Nagy átfogó képe A holdnak a fénye
Mivel most világunk Nagy holdfényben fürdik S mi velünk történik Azt más honnan küldik
Hát úgy hallgassátok A ma esti műsort Hogy minden dalával A holdfénytől elforrt
Negyednégy és félnégy, majd háromnegyed négy Holdfény van a széken, agyadban a fecskék Egymással keresztben szökkenve cikáznak Sercegve betölti a holdfény a házat
Telihold tüzétől káprázó szemekkel Látva a világot azt mondja az ember Láthatatlan kézzel hálót sző fejemben Egy furcsa szándékú ragyogó nagy tenger
Hajnali négy van...és telihold... és milyen álom...! Mennyi kobold siklik le a kertbe a hold sugarán...! Nézd, ki van itt?! Ida-Anna válik ki e tarka tömegből...
-Engedj be az ablakodon! Kulcslyukon, vagy falon át, úgyis bejövök, hiába a tiltakozás, jobb, ha magad nyitsz ablakot, ajtót... Látod, milyen csöppnyi vagyok? Szorits most tenyeredbe: senki ne lásson! Érzed, hogy lüktet bennem a vér?
Halgass! Jön valaki... mit gondolna, ha meglát...? Gyorsan dugj a zsebedbe! Jajj, ne oda, te bolondos! Ide föl, hogy halljam a szívdobogást... Megtetted? Tudd meg: ez volt a beavatás, a szövetség kezdete köztünk. Tedd csak a dolgod... Bárhova mégy is, szép Ida-Anna már ezután, örökre veled van.
Virágszirmokon fut a hajnali napfény végig Megvillan a lepergő harmatcseppen Madárdal indázik a kékülő szürkületben Fölöttem vékony felhőpászmák Az eget végestelen-végig szántják Szerettelek, s lám ez tönkretett engem, Álmaim már sosem jutnak el az égig.
