Amikor augusztusban megszólal a pirregő tücsök nyarat búcsúztató, bánatos muzsikája és megjelennek az első sárguló levelek a fák lombkoronájában, sok millió madár indul útnak, hogy megszökve a tél, a hideg és a hó elől a meleg délen, Afrikában töltsék az elkövetkező hónapokat. A tollas vándorok ősidők óta vonulnak a számunkra láthatatlan légi országutakon, melyek egyike a kanyargó szőke folyó, a Tisza mentén vezet dél felé. Szeptember végén, október elején például minden évben több tízezer daru érkezik észak felől. Megpihennek a Hortobágy nagy legelőin, járják a kukoricatarlókat és csak a keményebb hidegek beálltával folytatják útjukat a távoli Nílus völgye felé. Az őszi darumozgás a Tiszántúlon zajlik, a Dunántúlra legfeljebb alkalmilag vetődik egy-egy csapat.
Hosszú az út a Tiszántúlig, de megéri! Ezt érzem minden ősszel, amikor a hajnali ködből lassan kibontakoznak a Hortobágy végtelennek tűnő legelői, a magányos felkiáltójelként égnek meredő gémeskutak, melyek csúcsán a messzi tundrákról érkezett gatyás ölyvek lemmingek helyett most mezei pockokra lesnek. Sajátos hangulata van az őszi pusztának. Néha langyos napsugarak cirógatják a már sárguló fűszálakat, máskor vékonyszálú csendes eső áztatja a legelőket vagy olyan sűrű köd ereszkedik alá, amikor az ember egy kedves barátom szavaival élve úgy érzi magát, mint a légy a tejesüvegben.
De bárhogy alakuljon is az időjárás, a darvak itt vannak, és idén október derekán már legalább negyvenezer szép szürke madár időzött a Hortobágyon. Legalább egyszer évek óta ellátogatok hozzájuk. Lestem őket ködös novemberi hajnalokon, amikor a krúgatva repülő csapat csak az utolsó pillanatban bontakozott ki a tejfehér semmiből és csodáltam őket a bágyadt őszi napsütésben, amint a tarlókon sétálva kényeskedve szedegették fel az elhullott kukoricaszemeket. Óvatos és okos madarak. A poros dűlőúton döcögő szekérrel vagy az országúton rohanó autókkal alig törődnek, de a lopva érkező, a csapatot megközelíteni próbáló ember elől már messziről a magasba emelkednek. Egyszer láttam, amint róka közeledett a legelésző csapathoz. A nagy madarak persze nyomban észrevették, kinyújtott nyakkal feléje fordultak, de nem repültek fel. Zárt, szürke tömegük meghökkentette a rókát, tétovázva nézte őket egy ideig, majd hirtelen sarkon fordult és elügetett.
A megfigyelő számára, én legalábbis így vagyok vele, a darvakkal töltött nap csúcspontját a késő délutáni, esti behúzás jelenti. A napközben szétszórtan táplálkozó csapatok ekkor valamennyien közös cél, a nagy hortobágyi halastavak felé igyekeznek. Csodálatos, soha meg nem unható, felejthetetlen látvány! Szállnak a darvak! Egyik csapat a másik után repül a legnagyobb halastó, a Kondás felé, melynek medrében az éjszakát töltik. Néha egy csapat útját megszakítva leereszkedik a legelőre, ahol a nyugovóra készülő nap rézsút érkező fényében szárnyaikat emelgetve, ugrálva, maguk körül forogva önfeledt darutáncba kezdenek. A családok a vonulás során még összetartanak, a két öreg madár mellett ott sétál egy vagy két idei fiókájuk is. Sűrűn hallatott sípoló hangjuk és még mintázat nélküli, rozsdabarnás fejük és nyakuk alapján könnyű megkülönböztetni őket szüleiktől.
Míg őket nézem, újabb csapat érkezik fölém. Alacsonyan szállnak, krúgatva üdvözlik odalent álló társaikat, azok pedig felpillantanak hozzájuk és válaszolnak. Aztán mintegy adott jelre abbahagyják a táncot, kitárják szárnyaikat és a levegőbe emelkednek. Kiáltásaik egyre távolodnak, majd elenyésznek a gyorsan közelgő őszi estében.
A gitáros hazatért, és zenélt, és zenélt, majd elolvasott egy mesét, és aludni tért.
És szólt reggel: - Ó, egek, a pénzemmel mit tegyek? Legjobb, ha bevásárolni megyek: egy rend ruhát, egy gitárhúrt, egy karikát! - De nem vett ruhát, se gitárhúrt, se karikát, mert Gitáros Fülöp módfölött imádta a gesztenyét, s minthogy minden utcasarkon öreg-öreg nénikék sütötték a gesztenyét, stanicliba teszik főleg, úgy kínálják a vevőnek, ki lett a legjobb vevő? Hát ő! Egy stanicli, két stanicli, tömi tele a zsebét, de ez nem elég! Fér még a gitárba, veszek még! S hogy a pénze elfogyott, kurjantott nagyot: - Boldog vagyok, eszem a gesztenyét!
És így, nap-nap után a gitáros vidám, este a cirkuszban gitároz, nappal várja a város, a sok-sok gesztenye, tudod-e? Dagad a zsebe, ünnepli őt a városi nép, ő meg abrakol, s kurjogat: - Eszem a gesztenyét!
A több, mint 25 éve pedagógusokból alakult Ghymes 9 platinalemezt tudhat magáénak. A "Bennünk van a kutyavér" a 2002 óta töretlen sikerrel futó gyermekkoncertek anyagát örökíti meg, a legkedvesebb népi gyermekdalokkal, az élõ elõadás szerethetõ atmoszférájával pont olyan hosszan, amit a legkisebbek is az utolsó pillanatig élvezni tudnak.
A nemzetiségi tanterv egyik legalapvetőbb feladata a hagyományos magyar kultúra megismertetése, élővé tétele a gyerekek számára. Nem mindegy azonban, hogy milyen eszközökkel, módszerekkel kívánjuk ezt a célt elérni. A Ghymes együttes zenei anyaga különösen alkalmas arra, hogy hozzájáruljon e feladat valóra váltásához.
Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a „Bennünk van a kutyavér“ című gyerekkazettájukat (1995) a Magyar Oktatási Minisztérium iskolai segédeszközzé nyilvánította...”
S az úr a boldog életben részt adjon, pénzt adjon.
Folyjon az úr áldása a te házadra
Mint az ama betlehemi kútnak forrása
Élj víg reménybe trombita-zengésben
Vigyen fel az isten a fényes mennyekbe
Éljen hát szent Márton mindig jó reményben
Életének napját töltse egészségben
Végre az egekben örök dicsőségben
Vigye fel az isten a fényes mennyekbe
Erdély - gyűjtő: Fábián Éva, Juhász Zoltán, Sáringer Kálmán, Bartha Z. Ágoston
:-)))
"Már liba koromban hallottam e napnak Hírét, hogy innepe van Mártony papnak. Rég tudom, hogy ilyenkor a torkos babona Eleitől fogva nyársra ludat vona,..."
Túl az Óperenciás-tengeren, túl az üveghegyeken, az ökörlegelőn is túl, éppen a világ végén élt egy konok király. Ennek a konok királynak három gyönyörű szép leánya volt. Az egyiket hívták Napnak, a másikat hívták Holdnak, a legkisebbet pedig hívták Csillagnak. A három lánynak más dolga nem volt, mint hogy ők gondoskodtak a világosságról. Nap világított reggeltől alkonyatig, éjjel Hold világított, alkonyattól holdkeltéig pedig a kicsi Csillag.
Volt a konok királynak egy juhos gazdája, s a juhos gazdának három derék fia. Illésnek hívták a legnagyobbat, Péternek a középsőt, Áronnak a legkisebbet. Ez a három legény beleszeretett a három királykisasszonyba. Hogy, hogy nem, a legények is megtetszettek a királykisasszonyoknak. Addig kedveskedtek egymással, míg a legnagyobb királylány azt mondta a legidősebb legénynek, hogy vagy az ő felesége lesz, vagy senkié.
Ezt mondta Hold is, ezt mondta Csillag is.
Nem volt más hátra, mint a leánykérés. A három legény felöltötte ünneplő ruháját, s bekopogtatott illendőképpen a konok királyhoz.
- Mit akartok, legények? - kérdezte a király barátságosan.
- Felséges királyatyánk lányait akarjuk feleségül - felelt Illés.
Alig hallotta meg a kérést, a konok király homloka mindjárt ráncba szaladt. Csattogott, pattogott dühösen, hogy nem piszkos juhászbojtárnak nevelte ő a lányait. Királyleányoknak királyi palotában a helye, nem birkák mellett az esztenában. Hiába kérlelte a három leány, hiába sírt, könyörgött, a király nem engedett. Megbizonyította, hogy nem oktalanul ment híre a konokságának.
Mit tehetett a három bojtárlegény, elköszönt, s megindult nagy búsan kifelé a palotából. Az útjuk a trágyadomb mellett vitt. A trágyadombon egy pókos lábú, göthös csikó heverészett. Olyan nyomorú sovány volt, hogy minden csigolyája külön-külön látszott. Mikor Illés arra ment, a csikó nyöszörögve megszólalt :
- Adj egy villa szénát!
Megsajnálta Illés a csikót, s odavetett eléje egy villa szénát. A csikó megette, aztán így szólt Péterhez:
- Hozz egy rocska vizet!
Péter szíve is megesett a szenvedő állaton. Nem restellte a fáradságot, megitatta egy rocska vízzel. Utoljára a csikó Áronhoz szólt:
- Csutakolj meg!
Áron tüstént hozzálátott a csutakoláshoz. Hol csutakolt, hol meg csodálkozott. Mert ilyen csutakolásban még soha része nem volt. Mikor a lábát csutakolta, a csikó lába kiegyenesedett, nem volt pókos többé.
Mikor a hátát, a háta egyenesedett ki. Nem volt göthös többé. Olyan szép ló vált belőle a csutakolás végeztével, hogy a királyi ménesben sem akadt hozzá fogható.
- Jó tettért jóval fizetek - mondta akkor a csikó.
Hármat toppantott, s a földből nagy hirtelen kinőtt három kicsi veszsző. Nem közönséges vessző azonban, hanem sújtó vessző, aminek az a tulajdonsága, hogy a legerősebb ellenséget is leveri a lábáról.
Mindegyik legény elvett egy-egy vesszőt. Aztán a csikó megint toppantott hármat, s a levegőből előlibegett három kicsi kendő. Az egyik megpihent Illés karján, a másik megpihent Péter karján, a harmadik megpihent Áron karján.
A csikó okosan elmagyarázta, hogy minden kendőben száz ember ereje van. S ha a legények olyan hatalmas ellenséggel hadakoznak, kit a sújtóvessző el nem pusztít, törülközzenek meg a kendőben, s bizonyosan győzedelmeskednek. Búcsúzóul a csikó fölnyihogott, s villámgyorsan eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A három legény szomorúan hazament. Volt ugyan sújtóvesszőjük, erőszaporító kicsi kendőjük, de menyasszonyuk nem volt, s ők éppen arra vágytak. Mire a karámhoz értek, már alkonyodott. A két idősebb testvér lefeküdt, mert Áronon volt az őrködés sora.
Áron leült a karám sarkába, ahogy napról napra szokta, s az eget leste.
Telt az idő, múlt az idő, de Csillag csak nem tűnt föl az égen. Áron sóhajtott, mert nagyon szerette volna látni a szerelmesét, ha már feleségül nem adta az apja. De aztán leszállott az éjszaka, s eljött Péter, hogy az öccsét fölváltsa. Ő is sóhajtozott, ő is hiába. Telt az idő, múlt az idő, de Hold sem hágott föl az égre. Pétert Illés váltotta föl az őrködésben.
Keletnek fordulva várt, várakozott, hogy az ég alja megszínesedjék. De hasztalan várt, az irgalmatlan sötétség meg sem lebbent.
Illés fölrázta a két öccsét, s tanakodni kezdtek, ugyan bizony mi baja eshetett Napnak, Holdnak meg a kicsi Csillagnak. Úgy végeztek, hogy elmennek a konok királyhoz, s őt kérdezik meg a lányai felől.
Három napig tartott, míg a szuroksötétben elbotorkáltak a királyi palotába. Ott aztán megtudták, hogy Napot a huszonnégy fejű sárkány ragadta el, Holdat a tizenkét fejű, Csillagot a hétfejű.
- No - mondta Illés -, mi megszabadítjuk felséges királyatyánk lányait, de jutalmul a kezüket kérjük.
Nem azért volt konok a király, hogy az akaratát megmásítsa.
- Inkább sohasem lássam őket, mint hogy bojtárné legyen belőlük! - Ezt mondta a király, s haragosat dobbantott.
De ha ő dobbantott, Illés kétakkorát dobbantott.
- Ha nem adja szépszerivel - felelte Illés -, elvesszük erővel. A tetejében még a királyságát is felosztjuk magunk között, mert mi vagyunk a földkerekség leghatalmasabb bojtárjai.
- Majd adok én nektek királyságot! - kiabált a konok király, s a kardja után kapkodott. Még szerencse, hogy a sötétségben nem találta.
A három legény pedig útnak eredt. Az orruk végét sem látták, nemhogy a lábuk alá nézhettek volna. Botorkáltak, mint a vakok, s olyan lassan haladtak, hogy tíz nap alatt tettek meg egynapi járóföldet.
- Majd csak rájuk lelünk valahogy - biztatta két bátyját Áron.
Mentek tovább lankadatlan. A tizedik napon a három legény egyszerre megállott. Halovány derengést láttak, mintha a messziségben egy kicsiny csillagocska világítana.
- Az én kedvesem világít ott - mondta Áron, s megindult, hogy a sárkánnyal megvívjon. Ment a derengés iránt, s nemsokára elért egy nagy rézhidat. Amint a hídra rálépett, száz rézharang kondult meg. A nagy zengedelem csak akkor halt el, mikor megjelent a hétfejü sárkány.
- Mit keresel te itt - kérdezte a sárkány -, ahol a madárnak sincsen helye?
- Téged kereslek, hogy megvívjak veled - felelt Áron. Vette a kicsi vesszőt, rásújtott a sárkányra. A csúnya állat azon nyomban elterült, azt sem tudta, hol a feje, holott hét volt neki. Látta Áron, hogy a sárkány nem pusztult el, megtörülközött hát gyorsan az erőszaporító kendőben.
Derékon kapta a sárkányt, s úgy földhöz teremtette, hogy menten szörnyethalt. Akkor levágta mind a hét fejét.
Csillag csak ezt várta. Leszaladt a várból, belevetette magát Áron karjába, s így szólt:
- Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa válasszon el egymástól.
Gyorsabban haladtak, mert Csillag világított. Jó ideje mentek már, mikor ezüstös fényt pillantottak meg a fák között.
- Az én kedvesem világít ott - szólalt meg Péter, s megindult, hogy a sárkánnyal megvívjon. A derengés iránt lépegetett, s nemsokára elért az ezüsthídra. Alig tette rá a lábát, megkondult száz ezüstharang. A nagy zengedelem csak akkor csitult el, mikor megjelent a tizenkét fejű sárkány.
Haragosan jött, tüzet okádott mind a tizenkét fejéből.
-Hát te mit keresel itt, hol a madárnak sincsen helye? - kérdezte a sárkány.
- Én téged, hogy megvívjak veled - felelt Péter. Fogta a kicsi vesszőt, megsújtotta vele a sárkányt. Az undokságos szörny tüstént el vágódott a földön. De már iparkodott is, hogy talpra álljon. Péter gyorsan megtörülközött az erőszaporító kendőben, derékon ragadta a sárkányt, s földhöz teremtette. Nagyot nyekkent a sárkány, s tizenkétfelé lehelte ki a lelkét.
Hold csak ezt várta. Leszaladt a várból, belevetette magát Péter karjába, s így szólt:
- Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa válasszon el egymástól.
Most még gyorsabban haladtak. Útjukat Csillag és Hold ügyesen megvilágította. El is értek hamarosan az aranyhíd elé. A híd mögött pirosas fény csillogott.
- Az én kedvesem világít ott - kiáltott föl Illés, és futott, hogy a sárkánnyal megvívjon. A piros fény kalauzolta. Csakhamar megkondult száz aranyharang, ami arról tudósított, hogy Illés rálépett az aranyhídra.
A nagy zengedelem csak akkor némult el, mikor lángok között megjelent a huszonnégy fejű sárkány.
- Mit keresel itt, hé, hol a madárnak sincsen helye ? - kérdezte a sárkány.
- Jöttem, hogy megvívjak veled - felelt Illés. Kapta a kicsi vesszőt, rácsapott vele a sárkányra. A förtelmes szörnyeteg lebukott a földre.
De csak félig, már tápászkodott is, hogy rávesse magát Illésre. Amaz ügyesen megtörülközött az erőszaporító kendőben, bátran átnyalábolta a sárkányt a derekánál, megforgatta, földhöz rittyentette. Meg is döglött a sárkány egyszeribe.
Erre várt csak Nap. Mindjárt rohant le a várból, belevetette magát Illés karjába, s így szólt:
- Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa válasszon el egymástól.
Abban a szempillantásban elárasztotta a világosság a földet. Boldogok voltak az emberek, boldogok az erdő-mező vadjai, boldogok a fák, a virágok. Most tapasztalták csak igazán, mekkora áldás a fény, s milyen nyomorú az élet örökös vakságban.
A három legény feleségül vette a három királykisasszonyt. Azóta is boldogan élnek.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kandúr, egy rigó és egy aranyos tarajos kiskakas. Az erdőben laktak egy kunyhóban. A kandúr és a rigó eljárt fát vágni, a kiskakast pedig otthon hagyták. Így történt ez minden reggel.
Amikor a jó barátok elmentek, szigorúan a lelkére kötötték:
- Messzire megyünk, te maradj itthon, tarts rendet a házban, de meg se nyikkanj, ha jön a róka, az ablakon se nézz ki!
Amint megtudta a róka, hogy a kandúr és a rigó nincsenek otthon, odaszaladt a kunyhóhoz, leült az ablak alá és elkezdett énekelni:
Kiskakas, te kiskakas,
szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!
A kiskakas kidugta a fejét az ablakon. A róka a karmai közé kapta s vitte a rókalyukba.
A kiskakas kiabálni kezdett:
Visz a róka, jaj nekem,
hét határra fut velem.
Hegyen át, réten át,
erdőn, völgyön éren át!
Rigó, kandúr! Segítsetek!
A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, üldözőbe vették a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast.
Nemsokára a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, megint a lelkére kötötték a kiskakasnak:
- Jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert ma messzebb megyünk, nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó messzire az erdőbe fát vágni. A róka meg csak erre várt. Ott termett, és elkezdett énekelni:
Kiskakas, te kiskakas,
Szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!
Lapult kakaska, hallgat. A róka újra kezdi:
Gyerekek jöttek sereggel,
búzát szórtak marokkal,
fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?
Erre már a kiskakas is kidugja a fejét az ablakon.
- Az ám, kakaskának mi jutott?
A róka megragadta, és már vitte is a karmai közt a rókalyukba. Lármázott a kakas:
Visz a róka, jaj nekem,
hét határra fut velem.
Hegyen át, réten át,
erdőn, völgyön éren át!
Rigó, kandúr! Segítsetek!
A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, és máris indultak a rókalyukhoz. A kandúr futott, a rigó repült. Utolérték a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast.
- Még ez egyszer kiszabadítottunk - mondták neki -, de legközelebb igazán vigyázz!
Telt múlt az idő, a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, igen szigorúan a lelkére kötötték a kiskakasnak:
- De most aztán kakaska, jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert most még messzebb megyünk, s nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó még messzebb az erdőbe fát vágni. A róka meg ott termett, leült az ablak alá, s elkezdett énekelni:
Kiskakas, te kiskakas,
szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!
A kiskakas nem moccan, hallgat. A róka ismét rázendít:
Gyerekek jöttek sereggel,
búzát szórtak marokkal,
fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?
Lapult a kakaska. A róka meg fújja:
Emberek jöttek sereggel,
gyöngyöt szórtak marokkal.
Fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?
A kiskakas ezt már nem hagyta szó nélkül, nem hallgatott a jó szóra, is kidugta a fejét az ablakon és elkukorékolta magát:
- Az ám, kakaskának mi jutott?
A róka myakon csípte a kiskakast, és már vitte is a karmai közt a sötét erdőn túlra, a sebes folyón túlra, a magas hegyen túlra a rókalyukba.
Kiabálhatott a kaakaska, ahogy a torkán kifért, hívhatta a kandúrt meg a rigót, azok bizony nem halották. Amikor aztán hazaértek, látják ám, hogy a kiskakas nincs sehol.
A kandúr és a rigó a róka nyomába eredt. Futott a kandúr, repült a rigó, követték a róka csapását a rókalyukig. Ott a kandúr kapta a citeráját, és pengette-zengette:
Csendülj, pendülj citerám,
szólj arany húrocskám!
Benn fekszik e róka koma
meleg puha vackán?
Hallgatja a róka, hallgatja, s ekkép gondolkozik:
"Csak megnézem már, ki citerázik ilyen szépen s ki dalol ilyen édesen."
Kapta magát, s kibújt a rókalyukból. A kandúr és a rigó csak erre vártak, megragadták, ütötték-verték, ahol érték, amíg csak el nem hordta az irháját.
Akkor fogták a kakast, beültették egy vesszőkosárba, s hazavitték.
Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Népmese
:-)))
A guszle vagy guszla egyszerű húros, vonós hangszer. Juharfából készitették, kecskebőrrel bevonták, hosszú fogantyújára lőszőrből húrt feszittetek. A Balkán-félszigeten és szláv országokban a dalnokok szivesen énekeltek guszla kiséretében régi népdalokat, hőskölteményeket.
Hűvös arany szél lobog, Leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, Aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, Csapzott sárga zászlait Eldobni még nem meri, Hát, lengeti a tengeri.
Virágszemű Lenke húgom sirva-riva fogadott a minap, ahogy az ajtón beléptem. Három babapohár tele lett volna a könnyével, úgy hullott.
- Mit siratsz, csöppikém? – kérdeztem tőle.
- A kontyos babámat siratom – búgta-zokogta, mint valami kis gerlice.
- Ugyan mit siratsz rajta?
- Azt, hogy már nincsen kontya. Mind leszedte a Hékám, cica, mig én fölforraltam a rejet a babakonyhán.
Hékám cica ott kefélgetett a küszöbön. Eleibe tartottam a letépett babakontyot, de nem mutatott semmi bűnbánatot. Mindössze azt lehetett kiérteni a hunyorgatásából:
- Miért nem állitott őrt a babája mellé, Lenke kisasszony!
- No – mondom-, ha csak az a baj, állitunk ide mindjárt olyan páncélos vitézt, hogy egyszeribe a háztetőre szalad tőle a Hékám cica. Eredj csak, csöppikém, hozz egy marék makkot a nagy tölgyfa alól. Ilyenkor ősszel tele van az alja. Legyen közte vastagabb is, karcsúbb is, kis szakajtós is, meg olyan is, amiről már lekéredzett a kis szakajtó.
Szaladt Lenke, hozta a makkot, én meg kitessékeltem egy-két fogpiszkálót a sótartóból, és elővettem a kisbicskámat.
- No, Lencike, mindjárt készen lesz a makk-vitéz.
Kész is lett, nem telt bele egy vajaskenyér- megevésnyi idő. Sisakban, lándzsásan, ahogy itt le van rajzolva, olyan peckesen őrizte a babaszobát, hogy még Viola kutya is megugatta. Nagyon derék vitéz ez a makk-vitéz, enni se kér, fizetést se kiván, mégis keményen állja a sarat.
Aki ki akarja próbálni a tudományát, a rajz szerint csináljon magának.
A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni, Ügye mellett önként s bátran bajra menni, Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni, S minden áldozatra mindenha készen lenni. –
Mackó bácsi alig törölte meg a száját a délebéd után, kifeküdt a napra szundítani egy kicsit. Már éppen lecsukódott a szeme, mikor hallja, hogy két cinegemadár beszélget a feje fölött a bükkfaágon.
Azt kérdi az egyik cinege:
- Csin-csin-csin-csincsere, mi az újság erre?
Azt mondja rá a másik:
- Nincs erre, nincs erre, nincs erre. Ami van is, kicsit ér, kicsit ér, kicsit ér: medvén lovagol a sündisznócska.
Mackó úgy felugrott erre az újságra, mintha egy kaptár méhecske csípte volna meg.
- Hej, mordézom adta, mit locsogsz, cinege húgom? Mindjárt hátra kötöm a sarkadat!
Cinege húgom nem ijedt meg:
- Szörnyű szél, míg el nem áll, Mackó bácsi, hanem én nem ijedek ám meg tőle. Sündisznócskától hallottam, hogy ő medvén szokott lovagolni. Vele vessen számot, Mackó bácsi.
- No, majd beszélek én a fejével, csak várjatok vissza! Idehozom azt a rossz portékát, előttetek vallja be, hogy nem mondott igazat.
Nagy dörmögve ballagott el az erdőszélre, ott lakott a sündisznócska, föld alatt a kastélyában. Most éppen kint ült a küszöbön, a tüskéit fésülgette egy nagy fenyőtobozzal. Ahogy meglátta a medvét, már messziről hujjángatott elébe:
- Isten hozta, bátyámuram, jaj de örülök, hogy látom! Hogymint szolgál drága egészsége?
- No, csak hagyd el azt az édeskés beszédet - dörmögött a medve -, egy kis számadásom volna veled.
- Ráérünk még, Mackó bácsi, arra is. Tessék előbb falatozni valamit. Van egy kis békabecsináltam, maradék egérpecsenyém.
- Hiába pergeted úgy a nyelved, te szeleverdi! Azt mondd meg inkább, mióta szoktál te medvén lovagolni?
Jaj, milyen jót nevetett erre a sündisznócska! Hármat is hemperedett kacagtában.
- Ej, haj, de tréfás kedve van urambátyámnak! Hát már hogy lovagolnék én medvén, amikor azt se tudom, hogy mi az a lovaglás.
Megint erőt vett rajta a nevetés, hogy csak úgy reszketett bele a tüskéje, de a mackó mérge csak nem engedett.
- Nagy kópé vagy te, öccse! Te mesélted a cinegének, hogy énrajtam szoktál lovagolni?
Sündisznócska elvisította magát:
- É-é-én? Azt se tudom, micsoda Isten teremtése az a cinege? Isszák azt, vagy eszik?
- Ne bomolj, lánchordta, mert mindjárt megrázom a füled.
- Jaj, Mackó bácsi!
- Gyere velem a cinegéhez, a szemébe mondjad neki, hogy nem mondott igazat, mert te nem mondtad, hogy medvén szoktál lovagolni.
- Megyek már, Mackó bácsi, megyek, ahová parancsolja, csak a fülemnek hagyjon békét!
Elöl baktatott a medve, mellette gurult a sündisznócska. Nem mert szólni szegényke, egy mukkot se, csak a szeme villogott, merre lehet elinalni. Kapta magát, egyszer csak elmaradt, begurult a bozótba. De a medve, hogy nem hallotta a csörtetést maga mögött, mindjárt visszafordult:
- Hol bujkálsz már megint, te kis gombolyag?
- Jaj, jaj, Mackó bácsi - könyörgött sündisznócska - nem győzöm én már a menést. Vegyen föl egy kicsit a hátára!
A medve gondolkozóba esett. Ha a sündisznócska nem bír tovább menni, akkor ő szégyenben marad a cinege előtt. Hát inkább a hátára vette. Hát ahogy tovább mennek, mendegélnek, egyszer csak megint eljajdítja magát sündisznócska a medve hátán:
- Jaj, jaj, Mackó bácsi, ez így nem jó lesz, mert én innen legurulok, kitörik a nyakam. Pedig kár lesz érte, mert csak ez az egy van. Engedje meg, hogy ide erősíthessem magam.
- Szaporán, hékás, mert várnak a cinegék!
Az erdőben a fák tele voltak nőve iszalaggal. Az iszalag olyan futó növény, mint a borostyán. Erős, szívós a szára, mint a zsineg. Erről szakajtott le sündisznócska egy hosszú ágat, azt a medve szájába tette, mint ló szájába a zabolát. A két végit meg a kezébe vette, mint a kantárt.
- Mehetünk már, Mackó bácsi!
Kisvártatva megint megszólal sündisznócska.
- De sajnálom én magát, lelkem Mackó bácsi, hogy úgy csípik a legyek. Mit szólna hozzá, ha elhajtogatnám őket egy mogyorófavesszővel?
- Jól tennéd, öcsikém!
Sündisznócskának se kellett több biztatás, letört egy mogyorófa suhogót és olyanokat húzott vele az urabátyja füle tövére, hogy csak úgy sajgott.
- Hagyd abba, öcsém, itthon vagyunk már! No, híres cinegék, merre vagytok? Most válik meg, ki mondott igazat.
Jöttek a cinegék, nem is ketten, hanem tizenketten, hogy hírét hallották, mi készül Mackóéknál. De olyan csúfolódást még nem hallott az erdő, mint most.
A rászedett mackó lehajította sündisznócskát a hátáról s nagy maga szégyenletében úgy bebújt a barlangjába, hogy tavaszig hír se jött felőle. Sündisznócskának pedig soha életében nem esett még olyan jól a békabecsinált meg az egérpecsenye, mint akkor.
Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, s annak két fia meg egy leánya. Egyszer a kisebbik legény fölkészül szántóba, s azt mondja a húgának:
- Aztán délben gyere ki a földre, s hozz nekem ebédet!
- Vinnék - mondotta a leány -, csak nem tudom, merre van az a föld, ahol szántasz.
- Hát ha nem tudod, akkor én az udvarunk mellett az ekevasat beleakasztom a földbe, s barázdát húzatok egészen addig a földig, ahol szántok; azon a barázdán elhozhatod az ebédet.
A legény úgy is tett, ahogy mondta: a házuktól a szántóföldig barázdát húzatott, de egy kevés idő múlva odament az ördög a ház mellé, az is húzatott egy barázdát, de nem arra, amerre a legény, hanem az ő háza felé.
Elkövetkezik a dél, a leány indul az ebéddel, s hát amint kimegy az udvarból, két barázda van előtte. Nem tudta, hogy melyik az igazi, találomra beleállott az egyikbe. Történetesen éppen az ördög barázdájába állott bele, s annak a nyomán az ördög házához ért.
Az ördög már várta a leányt, ott állott a háza előtt, de bezzeg megijedett a szegény leány, mikor látta, hogy hová került! Kérdi az ördögöt:
- Ugyan bizony nem látta-e a bátyámat?
- De bizony láttam, hanem az ebéddel úgyis elkéstél, messze van az a föld ide, ahol a bátyád szánt, gyere csak be az én házamba, maradj nálam.
Akart, nem akart bemenni a leány, megfogta az ördög, bevitte a házába, s többet el sem eresztette.
Estefelé hazamegy a legény a szántóból, zsörtölődik, zsémbelődik, hogy mi dolog ez, nem visznek neki ebédet, étlen-szomjan szánt reggeltől estélig. Hej, megijedt a szegény asszony, s mondja a fiának:
- Hiszen a húgod elment még déli harangszó előtt!
Nem tudták elgondolni, hová, merre tűnhetett el. Kimennek a házból, kérdik ezt is, azt is, senki sem látta. Egyszerre csak megpillantja a legény a másik barázdát. Mindjárt gondolta, hogy ez az ördög munkája lehet, mert éppen háromszor olyan széles volt a barázda, mint az övé. Elindult a barázdában, s meg sem állott az ördög házáig. Mikor odaért, az ördög éppen a ház előtt állott.
- Hé, ördög - kérdi a legény -, itt-e a húgom?!
- Itt bizony - mondja az ördög -, éppen most főzi a vacsorát, gyere be, egyél te is.
Bemegy a legény, s hát csakugyan ott a húga, éppen akkor kavargatta két nagy kondérban egy-egy ökörnek a húsát.
- No, sógor - mondotta az ördög -, az egyik kondérban is egy ökörnek van a húsa, a másikban is. Meg aztán itt van két hordó bor. Az egyik kondér húst edd meg te, a másikat megeszem én; az egyik hordó bort megiszom én, a másikat idd meg te! Akkor aztán megküzdünk, s ha földhöz vágsz, viheted a húgodat.
Nekilát a szegény legény az evésnek, az ivásnak, turkált a hús között, evett, amit ehetett, bort is ivott, amit ihatott, de még jóformán hozzá sem kezdett az evéshez, iváshoz, az ördög már megette az egyik ökröt, kiitta a hordó bort, akkor nagy hirtelen megragadta a legényt, s úgy földhöz vágta, hogy a pokol fenekéig meg nem állott.
A szegény özvegyasszony csak várta-várta a fiát, de elmúlt az este, elmúlt az éjszaka, s nem jött vissza. Reggel aztán útnak indult a nagyobbik fia is, végig a barázda mellett ment, meg sem állott az ördög házáig. De éppen úgy járt, mint az öccse, őt is ledobta az ördög a pokol fenekére. Szegény özvegyasszony kifogyott mind a három gyermekéből. Éjjel-nappal siratta őket, de hiába siratta, a sírására nem kerültek vissza. Mind azon sopánkodott, mind azon kesergett, bárcsak egy maradt volna meg a három gyermekéből, vagy ha az Isten elvette mind a hármat, áldaná meg eggyel.
Nos - halljatok csak ide! - mi történt. Amint egyszer ment, mendegélt a mezőn, egy kökénybogyót talált az úton. Fölveszi, nézi-nézi a kökényt, s felsóhajt az égre:
- Ó, édes Istenem, bárcsak ekkora gyermekem volna, mint ez a kökény!
Azzal hazament, s még egy nap sem múlt el, az Isten csakugyan megáldotta egy akkora gyermekkel, hogy alig látszott ki a földből. De az a gyermek csudálatos gyermek volt ám, mert ahogy a világra jött, mindjárt beszélgetni kezdett, s olyan rettentő nagy volt az ereje, hogy a legnagyobb fát is kicsavarta töviből. Hanem hiába, azért csak mégis kicsi volt, s ezért a faluban Kökény Matyinak hívták.
Na, telik-múlik az idő, s látja kökény Matyi, hogy az édesanyja mindig sír, kesereg. Kérdi egyszer az anyjától:
- Édesanyám, mi nagy bánatja vagyon, hogy sírás-rívás éjjele, nappala?
- Haj, édes fiam, van nekem mit sirassak halálom órájáig! Volt két szép fiam, egy szép leányom, s mind a három az ördög kezére került.
- Már bizony, ha odakerültek, egyet se sírjon, édesanyám, majd visszahozom én őket.
Szót sem szólt többet, elment a kovácshoz. Azzal csináltatott egy hárommázsás kalapácsot, annak a nyelét amúgy legényesen a gatyája ráncába szúrta, úgy ment az ördög házához. Akkor is ott állt az ördög a ház előtt. Tudta jól, hogy miben jár Matyi, s már messziről kiáltotta:
- Gyere csak, gyere, Kökény Matyi, itt vannak a testvéreid!
Odamegy Matyi, megáll az ördög előtt, s azt mondja neki:
- Tudod-e, hogy miért jöttem?
- Tudom - felelte az ördög -, vissza akarod vinni a testvéreidet, de abból nem eszel.
Aközben bemennek a házba, ott mindjárt az ördög két ökröt megsüttet, két hordó bort csapra üttet, s mondta Matyinak:
- No, Matyi sógor, egyél-igyál, s ha hamarább megeszed, -iszod a részedet, mint én, akkor nem bánom, vidd vissza a testvéreidet.
Hová ette, hová itta Matyi az ő részét, azt én nem tudom, elég az, hogy az ördög még belé sem kezdett az evésbe-ivásba, ő már fényesre is nyalta a kondér fenekét. Akkor aztán előrántotta a hárommázsás kalapácsot a gatyája ráncából, s úgy fejbe vágta az ördögöt, hogy az egyszeriben kiadta a gonosz lelkét.
De bezzeg mentek haza nagy örömmel a testvérek, s bezzeg örült a szegény özvegyasszony! S bezzeg összecsődült az egész falu, s csudálkoztak, álmélkodtak Kökény Matyi nagy vitézségén. Attól kezdve vígan éltek, még a királlyal sem cseréltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, s annak két szép leánykája. De aztán olyan szép volt mind a kettő, hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony!
Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:
- Te leányka, mondd meg az édesapádnak, hogy vegyen feleségül engem, s én titeket tejbe-vajba fürösztgetlek.
Megörült ennek Cerceruska, futott az édesapjához, s mondja, hogy mit üzent a szomszédasszony.
- Biz az jó lenne! - mondá az özvegyember, s még aznap feleségül vette a szomszédasszonyt.
Hiszen jó dolguk volt a leánykáknak egy hétig, kettőig, cirókálta-marókálta a mostohájuk, de aztán csak megfordult az indulata, s a szegény árvák többször kaptak verést, mint ételt.
- Hallod-e - mondá Cerceruska a húgának -, ez a gonosz asszony még elpusztít minket, menjünk világgá!
- Én nem bánom - mondá a kisebb leányka -, menjünk világgá.
Jókor reggel fölkeltek, s azt mondták a mostohájuknak, hogy eprészni mennek az erdőbe, ha eleresztené.
- Csak menjetek - mondotta az asszony -, úgysem veszem semmi hasznotokat. - S mikor a leánykák kimentek a kapun, utánuk szólt lassan, de Cerceruska jól hallotta: - Az Úristen engedje meg, hogy mely állat lába nyomából isztok, azzá változzatok!
Na, ment, mendegélt nagy búsan a két leányka, s mikor az erdőbe értek, azt mondja Cerceruska a húgának:
A kicsi leányka megígérte, s azzal eprészni kezdettek. Szedegették az epret, egymásra nem is gondoltak, s lassankint, egyik erre, másik arra, elbódorogtak.*
Egyszerre csak erősen megszomjazott a kicsi leányka, de nem talált sem forrást, sem patakot. Mit csináljon, Istenem, mit csináljon? Meghal a nagy, erős szomjúságtól, ha egy csepp vizet nem talál. Ment, mendegélt keseregve, sírdogálva, s ihol talált egy csepp vizet valami állatnak a lába nyomában. Ő bizony iszik belőle, akármiféle állattá változzék, gondolá magában. Hát, Uram, Jézus, ne hagyj el! - ahogy egy cseppet ivott, mindjárt őzzé változott.
Eközben Cerceruska teleszedte a kosarát, s néz erre, néz arra, hát sehol sincs a kicsi húgocskája. Keresi, kiabálja, s jaj, Istenem, nem találja. Sírt Cerceruska, sírt keservesen, hogy zengett belé az erdő. Hát egyszer csak szalad felé keserves nyihogással egy őzecske, nyalja-falja Cerceruskának kezét, arcát, mindenét.
- Ó, Istenem, Istenem - sírt Cerceruska -, ez bizonyosan az én kicsi testvérem! Nem fogadá meg a szavamat, s őzzé változott.
Megölelte az őzike nyakát, s úgy vezette az erdőn át, folyton sírva, keseregve. De még csak akkor sírt igazán Cerceruska, amikor messziről egy vadászt pillantott meg. Kétcsövű puska volt a vállán, s egy kopó szaladgált, szimatolt előtte. Istenem, Istenem, ha meglátja a vadász, még meglövi a kis testvérét! Néz erre, néz arra, hogy hová rejtőzhessenek el. Áldott szerencsére meglát egy szénaboglyát, s hirtelen mögéje húzódnak. De hiába húzódtak, mert a kopó megszimatolta az őzecskét, s egyenest a boglyához szaladt. Körülszimatolta az őzecskét, de nem bántotta, hanem hirtelen megfordult, visszaszaladt gazdájához, ugrált, vinnyogott, s addig neki békét nem hagyott, míg egy darab kenyeret nem adott. A kopó felkapta a kenyeret, elszaladt a boglyához, ledobta Cerceruska elé, visszaszaladt a gazdájához, s még erősebben ugrált, vinnyogott.
Csudálkozott a vadász, nem értette a kopó dolgát, mert máskor nem is gondolt evésre, míg haza nem tértek a vadászatról. Hanem azért dobott neki még egy darab kenyeret. A kopó ezt sem ette meg, hanem szaladt egyenesen a boglyához, s Cerceruska elé dobta a kenyeret, aztán vissza megint a gazdájához, felszökött rá, s olyan keservesen vinnyogott, mintha leütötték volna a derekát.
- No, várj csak - mondá a vadász -, még adok egy darab kenyeret, de már most magam is megnézem, hogy hová viszed, mert lehetetlen képes, hogy mind magad ennéd meg!
No hiszen elállott szeme-szája a vadásznak, mikor látja, hogy a boglya tövében egy szépséges szép leányka sírdogál, s mellette egy őzecske nyihog keservesen. Cerceruska ráborult az őzecskére, s könyörgött a vadásznak:
- Ó, édes vadász bácsi, ne bántsa ezt a szegény őzecskét, mert ez az én testvérkém!
- Mit beszélsz, te leányka, te - nevetett a vadász -, már hogy lehessen leánynak őz testvére.
Cerceruska erre elmondotta, hogy kik s mik ők, hogy milyen szerencsétlenül járt kis testvére.
Kicsordult a könny erre a beszédre a vadász szeméből, s azt mondta:
- Ne félj, Cerceruska, nem bántom a testvéredet, de sőt inkább magammal viszlek palotámba. Mert úgy tudd meg, hogy én vagyok ennek az országnak a királya.
Azzal kézen fogta Cerceruskát, Cerceruska pedig átölelte az őzecske nyakát, s úgy sétált a királyi palotába.
Ott a király megparancsolta, hogy az őzecskét külön kertben tartsák, Cerceruskának pedig minden ember engedelmeskedjék, kedvét keresse neki, aki jót akar.
Na, kedvébe is járt mindenki Cerceruskának, csak egy udvarbéli asszony, aki dajkája volt a királynak, nézte rossz szemmel. Ennek az asszonynak volt egy leánya, s mind azon mesterkedett, hogy a király vegye feleségül az ő leányát. Mert hogy szavamat össze ne keverjem, a királynak még nem volt felesége. Hiába ajánlották neki a legszebb királykisasszonyokat, egy sem tetszett neki. Örült ennek az asszony, de bezzeg megijedt, mikor Cerceruskát meglátta.
"Bizonyosan ezt akarja feleségül venni a király - gondolta magában -, de abból ugyan nem lesz semmi!"
Csak azt várta, hogy a király elmenjen hazulról, lement Cerceruskával abba a kertbe, hol az őzecske lakott. Volt ennek a kertnek a közepén egy tó, s mikor ennek a partján jártak, azt mondja az öregasszony:
- Állj csak meg, Cerceruska, nézd meg magad a tóban, milyen szép vagy.
Cerceruska belenézett a tóba, s abban a minutában* a gonosz asszony belelökte.
Hej Istenem, nyihogott az őzecske keservesen, szaladgált a tó körül, de az öregasszony odaszólt neki:
- Nyihogj, nyihogj, csak ne beszélj!
Hazajő estére a király, s megy a Cerceruska szobájába egyenesen. Hát Cerceruska nincs ott. Hívatja az asszonyt.
- Hol van Cerceruska?
- Bizonyosan a kertbe ment. Mindig ott játszadozik az őzecskével.
Megy a király a kertbe, keresi, kiabálja Cerceruskát, de csak az őzecske volt ott, az pedig csak nyihogott, szaladgált, nem tudott szólani.
Megszomorodott a király erősen. Azt hitte, hogy Cerceruska elbujdosott a palotából. Kurrentáltatta az egész országban, teméntelen aranyat ígért annak, aki visszahozza Cerceruskát, de ígérhette volna fele királyságát: Cerceruskát senki meg nem találta.
Egész napokon keresztül ott járt-kelt a király a kertben, s az őzecskét simogatta, kérdezte:
- Nem láttad-e Cerceruskát? - de az őzecske csak nyihogott, nem tudott beszélni.
Látta ezt az ördöngös, gonosz asszony, s megijedt, hogy ha a király mindig a kertben jár, még valahogy eszébe jut, hátha a tóba taszították Cerceruskát. Ő bizony elpusztítja az őzecskét is. Megvárta, hogy menjen el hazulról, egyszeriben mészárost hívatott, s bementek a kertbe, hogy vérét vegyék szegény őzecskének.
Haj, szegény teremtés, mikor meglátta, hogy jő a mészáros a késsel, nekirugaszkodott, s szaladt a tó körül, ahogy csak bírták gyenge lábai.
Hiába csalogatták, meg nem állott. S halljatok csudát: amint a tó körül szaladgált, a nagy ijedségtől megjött a szava, s elkezdett beszélni:
Kelj ki, édes Cerceruskám,
tónak fenekéből,
nagy halnak beléből!
Fenik a kést gyenge bőrömnek,
mossák a réztányért piros véremnek!
Éppen ebben a szempillantásban érkezett a kertbe a király, s hallja, hogy mit kiabál az őzecske. Mindjárt összekiabálja az egész udvar népét, kimereti a tó vizét, kifogatja a nagy halat, a hasát fölvágatja, s hát csakugyan benne volt Cerceruska. Úgy láttam, mint ma, hogy élt, s még százszor szebb volt, mint annak előtte.
Volt öröm, de milyen! A kicsi őzecske is akkorákat ugrott örömében, hogy egyszer csak keresztülbucskázott a fején, s hopp! Hallgassatok ide! Egyszeribe visszaváltozott leánykának.
Eközben a tó ismét megtelt vízzel. No, ha megtelt, a király meg is fogatta a boszorkányt, beledobatta a tóba. Cerceruskát pedig fölvezette a palotába, egyszeribe papot hívatott, az összeeskette őket, s még aznap a fiatal pár tojáshéjba kerekedett, a Küküllőn leereszkedett.
Elmúltak a nyári forró napok. Egy szép reggelen megszólalt az iskola csengetyüje:
Csiling, giling irka, tábla,
Fiúk, lányok iskolába!
A csengetyű hangja bejárta a házakat, minden ablakon beszólott:
Csiling, giling, ébredjetek,
Iskolába siessetek!
A gyerekek kiugrottak az ágyból, az ablakhoz futottak, úgy hallgatták, mit hirdet az iskola csengetyüje:
Elő veled irka, tábla,
Gyertek hamar iskolába!
Tanuljatok betüt, számot,
Vidám dalt és imádságot!
A gyerekek sietve öltözködtek. Előkeresték a tarisznyát, táskát, palatáblát, irkát, szárat és tollat.
A házak kapui sorra nyiladoznak. Egyik innen, másik onnan iramlik kielé. Az iskola előtt találkoznak:
- Ni, é, te vagy Peti!
- Ejnye hát te vagy az Jancsi.
- De kikentek, fentek, alig ismerek rád!
- Én se rád, nagyon.
A padok megtelnek. A tavalyi tanulók hátrább ülnek. Helyükre kerülnek az újabbak. Az első osztály az első padokban szeppeg. Meg se mernek mozdulni a helyükön.
Ni éppen most vezetik be az ajtón Tihanyi Pistát. Vele van a cselédük leánya, a kis Juliska is. Tihanyi Pista falun kezdi az évet. Csak később költöznek majd a városba. Pista anyja vezeti őket.
A tanítóbácsi az asztalnál ül már.
- Ne féljetek, - mondja nekik, - szeretem én a gyerekeket.
De a gyerekek mégis félnek. Jaj, nem voltak ők soha ilyen helyen, ahol mindent tudnak. Hogy is ne félnének, mikor ők nem tudnak semmit. Jaj, ha a tanítóbácsi azt találná kérdezni: melyik az á betü? Pedig azt már a kiscsacsi is tudja, az igaz, hogy csak az i betüvel együtt.
Ahogy a tanítóbácsi Pista anyját meglátja, leszáll a nagy székről, odalép Pistához, megsímogatja Pista buksi fejét és azt kérdezi tőle:
- Hogy hívnak édes fiam?
Pista félénken felel:
- Úgy hinak, hogy: Gyere ide, Pista!
A gyerekek nevetnek a padban.
- Csend - mondja a tanítóbácsi, - mit nevettek?! Jól felelt a Pista. Őt csakugyan úgy hívják: Gyere ide Pista!
Pista felbátorodik. Annyira, hogy már hátra is tekint a pajtások közé. Alig várja, hogy ő is beülhessen a padba Cserepes Laci mellé. Lacival a nyáron együtt nyargalászott a réten.
Juliskának, ekkor erőset dobban a szíve. Lélegzete visszafojtódik. Érzi, hogy Pista után most rá kerül a kérdés. Hátha őtőle meg azt kérdi a tanítóbácsi, hogy hány csillag van az égen vagy ráparancsol, hogy tüstént olvasson el egész könyvet. Mit cselekszik ő majd akkor?
A tanítóbácsi csakugyan meg is szólal:
- Mondd meg te is a nevedet, lányom.
Juliska tudja a nevét. Jaj, de hogyan merje azt megmondani. Hátha nem tetszik a tanítóbácsinak. Vagy hátha nem is úgy kell kimondani, hogy Juliska, hanem valami másképpen.
Odasímul Pista anyjához. Irul-pirul zavarában. Pedig a tanítóbácsi olyan jóságosan néz rá.
- Néma ez a kislány? - mondja a tanítóbácsi.
- Dehogy néma, - feleli az asszony, - hallaná csak tanító uram, milyen nótázást csap néha. Beszélj no, lányom, mondd meg a nevedet, különben még csakugyan azt hiszik, hogy néma vagy.
Juliska összeszedi az erejét, de így is csak suttogásnak jön belőle a szó, ennyi:
- Juliska.
- No, hála Istennek, - örül a tanitóbácsi, - bizony megijedtem, hogy elállt a szólásod. Hát azt tudod-e, hogy hány lába van a tyúknak?
- Három, - felelt neki bátorodva Juliska.
Erre az iskolás gyerekek nevettek. A tanítóbácsi is nevetett. Tihanyi Pista is a hasára tapasztotta a kezét és ugrált vígságában.
- Jó is volna, - mondja a tanítóbácsi, - te bizonyosan szereted a combját.
Azzal Pista is, Juliska is a helyére perdül. Pista mingyárt az első padba, hogy szem előtt legyen.
Majd meglátjátok csak tíz hónap mulva, mikor a nagy vizsga lesz, milyen okosan beszél majd mind a kettő! És mennyire tudnak mindent, amit a tanítóbácsi kérdez.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, innentől odáig s onnantól pontosan errefelé. Ott történt ez a dolog. Volt egyszer egy király, s az a király elment az erdőbe vadászni. Addig vadászgatott, vadászgatott, hogy megesteledett. Hát látta ő, hogy este van, s akart is kimenni az erdőből, de akármerre ment, még sokkal beljebb keveredett az erdő közepe felé. Megbúsulta erősen magát, hogy tudjon ő kimenni ebből a nagy rengeteg erdőből?"Már vagy három napja kóborgott étlen-szomjan, de nem jutott ki az erdőből. Egyszer felsóhajtott az égre:
Jaj, istenem, istenem - azt mondja -, nem bánnám, ha akármilyen rusnya féreg, csak valaki kivezetne ebből a rengetegből! Neki adnám három szép leányom közül azt, amelyiket választja. Hát alig mondta ki ezeket a szavakat, egyszer csak ott termett, egy kicsi szőrdisznócska, egy sündisznó, s mondja:
- ltt vagyok, felséges királyom, jöjjön utánam!
Néz a király erre, néz arra, nem lát semmit se.
- Itt vagyok, né, a lába előtt - szólalt meg újra a szőrdisznó-, nehogy rám taposson.
Hát a király akkor tekint a lába elé, s ott is volt a szőrdisznócska. Azt mondja:
- Én megyek előre, s felséges királyom jöjjön utánam.
Meg is indult a király, s nem telt bele egy negyedóra, már kinn is voltak az erdőből.
- Felséges királyom, én kivezettem az erdőből, de maga is állja a szavát! - követelte a sündisznó.
- Állom, hát hogyne állnám! - felelte a király - Még három szekér aranyat is adok, amiért kivezettél - toldotta meg örömében.
Na, hazament a király, de nem mert szólni a dologról egy szót se a leányainak. Gondolta magában, úgyse jön el az a szőrdisznó, minek szorongassa a leányokat. Telt múlt az idő, eltelt egy hét, kettő. Lehet, hogy több is én nem tudom. Hogy, hogy nem, arrafelé vetődött egy boltos. Mindenféle portékát cipelt a hátán. A vásárba tartott, s azon az erdőn kellett keresztül mennie. Hát ő is úgy járt, akár a király, ő is elveszett az erdőben. Immár egy hete, hogy kóborolt étlen-szomjan, s nem tudott kitalálni a sűrűből. Felnézett az égre, s nagyot sóhajtott:
-Ó, istenem, könyörülj meg rajtam, s adj valakit, hogy tudjon kivezetni ebből az erdőből, mert itt kell elpusztulnom! Három szép leányom van, az egyiket annak adnám, aki kivezetne.
Hát alig mondta ezt ki, újra ott termett a szőrdisznócska.
- Jöjjön csak utánam, kivezetem én!
És ki is vezette abban a szent helyben.
- Na – azt mondja a boltos -, itt a kezem, nem disznóláb! Amiért kivezettél, még három szekér aranyat is adok. Kevés pénzem van, de összegyűjtöm minden ékszeremet, s odaadom örömömben, hogy még egyszer haza tudok menni.
Jól van, ez is eltelt. Elszaladt egy hét, kettő. Arrafelé kódorgott egy szegény ember, ágat szedegetett az erdőben, s ahogy szedegette örökké beljebb keveredett, és úgy elveszett az erdőben, hogy kitalálni bizony már nem tudott.
- Jaj, istenem! - siránkozott- Szegény ember vagyok, gyermekem nincsen, de ha akkora lenne, mint a hüvelykujjam, még azt se bánnám, akármilyen rusnya állat, ha kivezetne ebből az erdőből, fiammá fogadnám!
Ott termett a szőrdisznócska, s azt mondja:
- Jöjjön csak utánam, szegény ember! Kivezette az erdőből, s mikor kivezette, így szólott:
- Nehogy elfelejtse a szavát, én mostantól kendnek a fia leszek! Nem felejtem el, hogy felejteném, édes fiam - fogadkozott a szegény ember -, nagyon szépen köszönöm neked, amit cselekedtél.
Hazament a szegény ember, de nem mondta el a feleségének, hogy mi történt vele az erdőben. Egyszer egy hét múlva, úgy estefelé megjelent a szőrdisznócska, s bekopogott az ablakon. Kérdi a szegény ember:
- Ki van odakinn?
- Én vagyok, édesapám - felelte a sündisznó. - Hazajöttem, nyissa ki az ajtót.
Csodálkozott az asszony:
- Hát nekünk nincsen gyermekünk, ki mondta, hogy édesapám?
- Jaj, hallod-e, édes feleségem - sóhajtozott a szegény ember-, én nem is mondtam el neked, hogy jártam a múltkor az erdőben. Azért nem jöttem haza olyan sokáig, hogy elvesztem volt, s fiammá fogadtam, aki kivezetett az erdőből.
Na, kinyitották az ajtót, de mikor meglátta az asszony a sündisznót, majdnem hanyatt esett.
- Hát te ezt fogadtad fiadnak?
- Ezt hát - vágta rá a szegény ember. Na, leültek vacsorázni, de a szőrdisznócskának az asszony csak az asztal alá, egy rozsdás tányérba tett enni. A sündisznó nem ment oda enni, hanem így szólt:
- Nekem, édesapám, porcelán tányérba oda tegyen maguk mellé, ahol kentek esznek. Ne tegyen nekem rozsdás tányérba az asztal alá! Nem vagyok én egy ilyen jöttment.
Nahát, az asszony nagy duzzogva, mérgesen neki is töltött ennivalót a porcelán tányérba, s aztán odaültette az asztal mellé. Mikor megvacsoráztak, ágyat vetett maguknak, s a szőrdisznócskának a kályhalyukba bevetett egy darab rongyot, hogy feküdjön oda.
- Édesapám, nekem is vessenek egy puha ágyat - követelte a sündisznó. - Én oda nem fekszem be! Hát az asszony, mit volt mit nem tegyen, neki is ágyat vetett a kanapéra. Lefeküdt, s mikor kialudta magát, reggel azzal ébredt:
- Édesapám, van-e kendnek két krajcárja?
- Van, édes fiam - felelte a szegény ember-, meg kell, legyen a ládafiában.
- Keresse csak elő - kérte a szőrdisznócska -, s menjen el a vásárra. Ott van egy öregasszony, s árul egy nagy fekete kakast, kend azt nekem vegye meg. - De hozzátette: - Van-e bár még egy krajcárja?
- Még lehet, hogy akad, édes fiam - egyezett bele a szegény ember. - Na, azt is keresse meg - azt mondja -, s vegyen egy nyerget is meg sarkantyút, s hozza haza nekem!
Na, a szegény ember előkereste a pénzét, felöltözött, s elment a piacra. Megtalálta az öregasszonyt, aki a fekete kakast árulta. Megvette a kakast, nyerget rá, sarkantyút, kantárt, s hazavitte. Hát tudjátok, mikor hazavitte, a szőrdisznócska felkantározta a fekete kakast, felkötötte a sarkantyúkat is, s felpattant reá, s még visszaintegetett:
- Isten velük, édesanyám! - Azzal elment a királyhoz. Mikor odaért, bekopogott.
- Itthon van-e, felséges királyom?
- Itthon vagyok, itthon, ki van kinn?
- Én vagyok, a szőrdisznócska. Emlékszik-e, hogy mit ígért?
- Na, én eljöttem az egyik leányáért, amelyik eljön hozzám feleségül.
A király mindjárt be is hívta a három leányát, s elmondta nekik, mi történt vele az erdőben. S megkérdezte a leányait, melyiknek volna olyan szíve, hogy elmenjen ehhez a szőrdisznócskához feleségül. De bizony a két nagyobb sehogy sem akart hozzámenni.
- Én se megyek! Én se megyek! - finnyáskodtak. – Inkább maradt volna ott édesapánk!
De a legkisebb királykisasszony rávágta:
- Én bizony elmegyek. Mert hogyha édesapánk ott maradt volna, akkor mi volna most velünk?
- Na - szólalt meg a szőrdisznócska -, maradj csak itt! Most én elmegyek a boltoshoz, s utána érted jövök.
Úgy is tett. Elment a boltoshoz, s ott is megkopogtatta az ablakot, s megkérdezte:
- Itthon van-e, boltos uram?
- Itthon vagyok, itthon! - kiáltotta ki a boltos.
- Emlékszik-e rá, mikor én kivezettem az erdőből, hogy mit ígért?
- Na - azt- mondja a szőrdisznócska -, most ide a leányát! Amelyik akar, az jöjjön hozzám feleségül!
Előhívta a boltos a három leányát, elmondta nekik, hogyan járt az erdőben. De a leányok úgy bőgtek, mint a záporeső. Egymás nyakába borultak, sírtak-ríttak, egyik se akart menni.
Na, az egyiket valahogy erőszakkal az apja rábeszélte, az vállalkozott, hogy ő elmegy feleségül a szőrdisznóhoz. A szőrdisznócska kifordult az ajtón, írt a porba egy hintót, s abba a boltosnak a leányát beültette. A boltos három szekeret megrakott pénzzel, s útnak indította. Elindultak menni. A szőrdisznócska a hintó mellett a fekete kakason lovagolt. Egyszer néz be a hintóba, hát a leány úgy sír, hogy a két szeme olyan volt, tudjátok-e, mint két pityóka.
- Hát te miért sírsz? - kérdezte.
- Én sírok, amíg élek - felelte a leány -, mert a te feleséged sohase leszek, ilyen csúf szőrdisznónak!
- Na - csattant fel a szőrdisznó -, ha sírsz, akkor menj is vissza, de ebben a szent helyben!
Kihúzta a hintóból, s visszaútnak eresztette. A pénzt elvitte magával, elküldte a három szekér pénzt a szüleinek, s visszafordult a királykisasszony után. Visszament, s addigra a királykisasszonyt felöltöztették szépen. Beültették a hintóba, elbúcsúztak tőle, s elindultak. A király is adott három szekér pénzt. Hát a szőrdisznócska lovagolt a hintó mellett a fekete kakason. Egyszer csak néz be a hintóba, hogy sír-e a királykisasszony. Dehogy sírt az, inkább olyan vígan volt, mint a nap, mikor a legjobban ragyog.
Azt kérdi erre a szőrdisznócska:
- Hát, te nem sírsz, királykisasszony?
- Hát, én miért sírjak? - csodálkozott. - Hiszen férjhez megyek, annak örülni kell. Hanem te mit lovagolsz azon a csúf fekete kakason? Gyere, ülj ide mellém, hogy egy kicsit ölelgesselek meg!
- Hát, nem félsz tőlem?
- Hát, én mit féljek tőled? - kacagott a királykisasszony. - Vőlegényemtől féljek? Dehogy félek!
Halljátok, hogy erre mi történt! Még olyat soha életemben nem láttam. A fekete kakas csak egyet bukfencezett, s egy olyan szép ló lett belőle, hogy az rettenetes. A szőrdisznócska is bucskázott egyet, s abból egy olyan szép királyfi lett, hogy még csillag is ragyogott a homlokán. Tekinget kifelé a királykisasszony itt is az ablakon, ott is, hogy hol a szőrdisznó. De nem látott ő senki mást, csak egy rettenetesen szép királyfit. Azt kérdi tőle:
- Te hogy kerültél ide?
- Hát - felelte - én voltam a szőrdisznócska, csak el voltam átkozva!
Hamar ott mindjárt írtak a porba egy rettentő szép palotát, papot, kántort, s ott lakodalmas népeket, zenészeket Írtak a porba, s akkora lakodalmat csaptak, halljátok-e, hogy csupa csoda! Odavitték a királyt egész háza népével és a szegény embert a feleségével. Ott volt aztán tányér és kanál elég, de levest még egy cseppet se kaptam még én se. Egy nagy csonttal elkullogtam, étlen maradtam. A fiatal pár még ma is él, ha meg nem halt.
