Nyolcéves voltam, a harmadik elemibe jártam, és először léptem a közszereplés terére. A közszereplés tere az öreg templomunk volt. Úri divatot kezdtek a városunkban, karácsonyfát állítottak föl a szentélyben, az oltár mellett, s kerestek valami alkalmi kis rongyost, aki a mennyei fenyőt felköszöntse. No, szegény gyereket akkor se kellett Félegyházának Szegedtől kölcsönkérni. Futotta a kiskunoknak a maguk emberségéből is. De a bibliai példázat szerint sokan voltak a hivatalosak, kevesen a kiválaszthatók. Az egyik selypített, a másikat nagyon kamaszolták, a harmadikat csak segédlettel lehetett volna a karácsonyfa elé állítani, tudniillik olyan körültekintő személlyel, aki orrocskáját rendben tartsa, ami azonban mégsem szokásos ilyen ünnepi alkalommal.
A legtöbbnél meg az volt a baj, hogy az ijedtségtől elállt a szavuk, ami ugyan bajuszosabb ünnepi szónokokkal is megesik, de azok nem fakadnak sírva, hanem köhögéssel segítenek magukon. Utoljára bennem összpontosult a közbizalom. Elég rongyosnak találtak, sápadt kis arcom volt és fésűt nem álló vad, fekete hajam, s csengett a hangom, mint valami úrikisasszonyé.
- Aztán nem félsz majd, kisfiú? - emelte fel az állam valamelyik tanító úr.
- Nem félek én, csak a kutyáktól - mondtam önérzetesen, s kicsit halkabbra vettem a szót - meg a bakteroktól.
Megnyugtattak, hogy ezeket nem eresztik be a templomba, s kezembe adták a köszöntőverset, amit Fehér tanító írt, Isten nyugtassa haló porában. Szép hosszú vers volt, a két első sorát még akkor is el tudom mondani, ha majd odafönt a nagy vizsgán találkozom a tanító úrral.
Szép karácsony szép zöld fája,
mondsza csak, honnan jövel?
Sok ilyen sose hallott furcsa szó volt benne, mint a mondsza meg a jövel, s ezekkel ríkattam meg legjobban a Daru utcai nemzetet a próbaszavalásokon. Akkor tapasztaltam először, hogy a szónok mindig akkor éri el a legnagyobb hatást, ha olyant mond, amit maga sem ért meg.
Minden program szerint ment, még az idő is előírásosan viselte magát. Karácsony böjtje reggelén akkora jégcsapok lógtak a tetőkön, hogy a feldobott sapkámmal le bírtam törni a hegyüket. Azóta se szopogattam jégcsapban olyan jóízűt. Olyan rothadtzsindely-zamatú volt, amilyent semmiféle cukrász nem tud produkálni. Amellett a torkot is edzette, és nagy önbizalmat csepegtetett belém. Kezdő szónoknak nagyon ajánlhatom, a jégcsapszopogatástól elmúlik a lámpaláz.
Azt nem vettem észre az úton, hogy fáznék, mert szegény édesanyám rám adta a nagykendőjét, csomóra kötve hátul a derekamon. Csak azért hullott a könnyem, mert az orromat meg az államat mardosta a hideg. De hát nem szúrt szemet senkinek, télen minden rendes orr cinegét fog. A tanítóké, a tanítónőké is azt fogott, akik az iskola sarkán toporogva várakoztak rám. Egészen másért akadt meg rajtam a Honthy Berta kisasszony áldott szeme.
- Attól félek - mosolyodott el, mikor meglátott -, hogy ez a kisgyerek egy kicsit túlozza a rongyosságot. Mégiscsak kellene rá valami kabátot adni.
Mindenki igazat adott neki; de hát hol vegyenek most egy gazdátlan kabátot? Az volt a terv, hogy az ünnep után majd Szente tanító elvisz a Stross szomszéd boltjába, és ott fölruháznak a Jézus nevében, de azt előbb meg kell szolgálni. Szerencsére az iskolaszolga ott ment el mellettünk, sietett a templomba, perzsagalléros ünneplőben. Nagyon mogorva, öreg férfiú volt, de azért most beharmatozták az égi magasok a lelkét.
- Én odaadhatnám a gyerkőcnek addig a bekecsemet - mondta egy kicsit vontatva, mintha csudálná önmagát.
- No, azt megfizeti az Isten, Károly bácsi - repkedett Berta kisasszony, s mindjárt nekifogott a jóembert kihámozni a bekecséből.
- Jaj, kérem, én nem ezt gondoltam - hőkölt vissza ijedten az öregember -, hanem a hétköznapit. Már hozom is, kérem.
Hát nem lehet mondani, hogy nem hozta volna, mert csakugyan kihozta a hétköznaplót. Azt, amiben söpreni, fűteni, lámpát pucolni szokott. Rám is adták, és bizonyosan nagyon jól állhatott, mert mindenki mosolygott rám, aki meglátott benne. Csakugyan egészen eltakarta a rongyosságomat, alul csak a csizmácskám hegye látszott ki belőle, a kezem pedig egyáltalán ki sem látszott, a kezem feje a könyökéig érhetett. Arra is emlékszem, hogy nagyon finom petróleumszaga volt az első úri kabátnak, amit viseltem, egészen más, mint az otthoni petróleumé - ma is mindig érzem ezt a finom szagot, valahányszor díszmagyart látok.
A zsúfolt templomot sem felejtem el soha, ahova alig tudtunk utat törni, elül az úri rendek, aztán a subás, ködmönös kiskunok, a berlinerkendős öregasszonyok; a sötét oltárokon csillogó viaszgyertyák szaga összekeveredve a karácsonyi füstökével, a mézes fokhagymáéval - olyan nagy volt minden, és én olyan kicsike!
Igen, ez Osza tanító úrnak is szöget ütött a fejébe, mikorra beviaskodtuk magunkat a szentélybe, és közölte aggodalmát Agócs főtisztelendő úrral:
- Székre kell állítani ezt a Hüvelyk Matyit, hiszen így egészen elvész!
Szólították is a harangozót, de az vállvonogatással felelt a sekrestyeajtóból. Emberhalál lesz abból, ha ő megpróbálja székkel törni át ezt a tömeget!
- Föl kell tenni a kőpadkára a gyereket! - mondta valaki, s már akkor föl is nyalábolt valaki, s ráállított már a márványkorlátra, ami a szentélyt elválasztja a hajótól. Egyszerre mindenkinél magasabb lettem egy fejjel - ó, nem leszek én soha többet olyan nagy, mint akkor voltam a félegyházi öregtemplomban!
Sokáig, nagyon sokáig álltam ott, mert meg kellett várni, amíg a polgármester úr megjön, a karácsonyi gyertyácskák meggyújtása is nehezen ment, mert Fekete harangozó sohasem próbált még ilyent életében, és olyan fohászokat morgott közben, amiket talán nem is találtak illendőnek a kerubinok, és én már kezdtem álomba zsibbadni a márványpadkán. De végre minden gyertyán kinyílt a lángvirág, és Szente tanító úr megrántotta rajtam az úri kabátot.
- Csak bátran, Fericském!
Hát miért ne lettem volna bátor? Csengettyűzött a szavam az emberfejek felett, mint az angyaloké a betlehemi mezőkön:
Szép karácsony szép zöld fája,
mondsza csak, honnan jövel?
Itt az instrukció szerint szétvetettem két karomat, és a hosszú, lelógó kabátujjak akkorát lebbentek, mintha valóságos szárnyaim nőttek volna. Ez olyan öröm volt nekem, hogy ha kellett, ha nem, minden strófa után röppentem egyet. Ki is gesztikuláltam magam egy egész életre, de szereztem is olyan sikert a Fehér tanító úr költészetének, hogy még Mihály arkangyal is abbahagyta a szószék oldalán a sátántaposást, és szalutált a lángkardjával.
- Ember vagy, Fericske - jelezte Szente tanító úr annak a pillanatnak az elérkeztét, amikor a szónokot minden elfogadható oldalról üdvözlik. - Most már lejöhetsz, add ide a kezed!
Persze csak a kabát ujját adhattam oda, amelynek felsőbb régióiban a kéz tartózkodott, de azért nem a kézzel volt a baj, hanem a lábbal. A lábak nem akartak mozdulni, mintha gyökeret vertek volna a kőben.
- Gyere hát, nem hallod?! - rántotta meg a tanító úr mosolyogva a kabátujjat. - A nagyságos úr akar megsimogatni.
Egy nagyságos úr volt akkor az egész városban, a követ, az pedig akkor Holló Lajos volt. Felejthetetlen szép férfiarca már akkor ott mosolygott alattam. Átölelte a térdemet, és a hangja már simogatott:
- Gyere, kis pajtás, majd leveszlek.
- Nem... nem ereszt a lábam - motyogtam pityergőre görbült szájjal. Megijedtem, mert csakugyan úgy éreztem, mintha a lábam hozzánőtt volna a kőhöz.
- Mi a macska, nem ereszt a lábad? - nevetett Holló, s erősen magához rántott.
Az egyik lábam elszabadult, de abban a percben el is jajdítottam magamat, éspedig jó kiadósan:
- Jaj, jaj, jaj, ne bántson!
A mosolygó arc lehajolt a lábam fejéhez, és - Berta kisasszonytól hallottam később - vérehagyottan emelkedett föl.
- Szent Isten, ennek a kisgyereknek odafagyott a lába a kőhöz.
A másikat már óvatosan engesztelték föl, mert az még jobban összebarátkozott a márvánnyal. A vakarás kiderítette, hogy talpatlan csizmácskában léptem a közszereplés terére, s ezért nem tudtam róla többet elmozdulni. Ami jeget, havat fölszedtem útközben, az álltomban először elolvadt a meleg talpam alatt, azután megfagyott, és hozzátapadt a kőhöz.
- Sebaj, kikerül a maga foltjából - nyomogatta a lábam Sor doktor úr, ahogy ott feküdtem összeszorított szájjal a követünk ölében. Tudta a doktor úr, hogy a kenyérsütögető asszony fia vagyok, hiszen én vittem hozzájuk minden pénteken a kenyeret, azon melegen, ahogy a kemencéből kiszedtük, és különben is ismerte a fajtámat, hiszen a szegények doktora volt a kis kopasz ember. Hanem azért azt mondta, hogy jó lenne elszalajtani Deskóért, a városi előfogatosért.
És így ültem először életemben úri hintón, ami csak lépésben haladhatott a bőrruhás kiskunok és berlinerkendős asszonyok sokadalmában, akik eltűnődtek a templomtéren meg a világi dolgok változandóságán. Sokan még akkor is törülgették a szemüket a meghatottságtól, és dicsérték a szép úri kitalálást. Különösen a női nemen levők; egy-két szüle azonban elégedetlen reszkette a fejét, hogy az urak már a templomból is panorámát csinálnak, és szavalatot tartanak az oltár előtt.
- A mi kisfiúnk volt az, sógorasszony - próbálta mentegetni az urakat Márton sógor és a felesége, ha ismerőst láttak egy-egy tanakodó csoportban. De aztán felhagytak a népek fölvilágosításával, mert a népek hol kinevették őket, hol zavartan hümmögtek, hogy mi érhette Márton sógorékat ezen a szent napon. Majd éppen az ő gyereküket karolják fel az urak Krisztus urunknak áldott születésén! Nagyon fehér képű volt a fiatal, aki papolt, a szaván is érzett, hogy mandulával etetik otthon, bizonyosan valami nagy nembűl való úrifiú volt, ugyan úrikisasszony is lehetett, nagyon sergette-pergette magát.
Én pedig nem éreztem semmit a királyi dicsőségből, amellyel bevonultam a Daru utcába, csak azt éreztem, hogy parázs sütögeti a lehúzott talpamat, és akkor támadt először világtalan kis agyamban az a gondolat, hogy van egy téli isten is, aki más, mint az az isten, aki a nyarat mosolyogja.
„... Már megint itt a tél? Vajon befagyott az öreg tó vize is? Nem hallom a gyerekek zsivaját, ahogy futnak korcsolyázni. Régen mennyivel több lurkó szaladgált itt! Hógolyóztak, hópocakot épitettek, visongva csúszkáltak a jégen. A kis Béci sokszor alig tudott lépést tartani velük. De nem nyafogott, hanem minden erejét összeszedve bicékelt utánuk. Erős, okos fiú volt, mindenben állta a versenyt a többiekkel, kivéve a futást, korcsolyázást. Úgy született, hogy az egyik lába rövidebb lett, mint a másik. Néha csúfolódtak is vele ezért a buta gyerekek, de szerencsére ez nem sokszor fordult elő. Sok barátja volt, akik szerették vidámságáért, kedves, figyelmes természetéért.
Azon a télen kevés hó esett, a földet is csak foltokban takarta be, de igen hideg volt. A gyerekek nem tudtak hógolyózni, hóembert késziteni, de a legkisebb pocsolyától a tóig minden befagyott, igy utcahosszat csúszkáltak, kisikositva a járdákat a felnőttek nem kis bosszúságára. Szegény Pákász Józsi bácsi akkorát esett az egyik jégcsikon, majd a nyakát szegte. Lett is nagy haddelhadd, összeszaladt az utca népe, és meghozták az itéletet:
-- Ha mégegyszer meglátom valamelyik jómadarat a járdán csúszkálni, magam látom el a baját! Istenemre mondom, közeli ismeretségbe kerül a nadtágszijammal! – fenyegetőzött sajgó tomprát simogatva. – Nem elég nekik a befagyott tó jege a csúszkálásra?
-- Jól mondja, szomszéd! – bólogattak, tóditottak egymás kedvére az utcabeliek.
Estére aztán az összes lurkót keményen kioktatták, hogy akinek csúszkálhatnékja támad, kössön korcsolyát, ballagjon ki a tóra, és ott tegye, ha nem akar egy alapos elpáholást.Ettől kezdve a tanitás után kicsik és nagyok együtt viharzottak le a jégre.
Szegény Béci is csatlakozott hozzájuk, de csak a partról nézte sóvárgó tekinetttel a vidáman sikló gyerekeket. A fiúk mindenféle versenyt kitaláltak. Ki a leggyorsabb előre-hátra menetben, ki tud magasabbra ugrani és elesés nélkül leérkezni, forogni, csúszás közben leguggolni, felállni, és igy tovább. Az egyik nap a kis Bodó Jani egy újságot lobogtatva érkezett.
-- Nézzétek csak mit olvastam! – kiabálta már messziről. És mesélni kezdett egy sportágról, amit az északi népek már igen régen játszanak, és jégkorongnak hivnak. Mindenről részletesen beszámolt. Elmagyarázta, hogy szükség van egy korongra, az lesz a labda, kell két kapu, ahová a játékosoknak egy-egy bottal be kell lőniük a labdát. Az új játék hatalmas izgalomba hozta a fiúkat, azon törték a fejüket, honnan tudnának szert tenni megfelelő ütőkre. Végül abban maradtak, hogy egyenlőre mindenki hoz egy-egy lécet, és a Harangi Pityus apukáját, aki asztalos, majd nagyon szépen megkérik, hogy segitsen körbevágni. Néhány napon belül készen is lett minden szükdéges kellék. A kapukat mos is, mint nyáron a focizáshoz, két nagy kővel jelölték ki. Elkészültek az igazihoz alig hasonlitó ütők is. A fiúk nagy lelekesedéssel vetették magukat bele a játékba.Ki talpraesetten, ki kissé bizonytalanul siklott vagy csetlett-botlott, kezében az ütővel. Napról napra ügyesebbek lettek. Béci minden délután kiment hozzájuk.Vágyakozva szurkolta végig a meccseket, és próbálta tanácsokkal, ötletekkel segiteni a játszókat.
-- Nagyobb lendülettel üsd meg! – kiabálta. – Onnan próbáld meg beütni!
A gyerekek izgalmukban hol megfogadták, hol nem, amit javasolt. Ám egyik alkalommal, amikor a tenyeres talpas Bakó Sanyinak már negyedjére sem sikerült eltalálni a korongot, Béci bekiáltotta:
-- Sanyi, inkább kevesebb erővel, és célozz!
Kitört a botrány. Sanyi nagy mérgesen nekirontott Bécinek, és hangosan kiabálva felboritotta:
-- Mit okoskodsz te itten, Bécibóca? Ki kérte a tanácsod? Olyan okosnak hiszed magad, de még korizni se tudsz!
A többiek körül fogták, csititották a felháborodott fiút. Béci meglepődött a hirtelen támadástól. Szó nélkül felkászálódott, és szomorúan hazaballagott. Másnaptól nem ment ki a jégre. A gyerekeknek hamar hiányozni kezdett. Néhány nap múlva kérlelni kezdték, hogy ugyan menjen már ki, nézze meg a játékukat, de Béci csak rázta a fejét, és annyit mondott: „Igaza van Sanyinak, még korizni se tudok.” Hej, már Sanyit is bántotta a dolog. Nemakart ő ilyen durva lenni, csak hát annyira felbosszantotta, hogy nem ment az ütés, és akkor még Béci is... szóval restelte a történteket. Addig-addig törte a fejét, hogy tehetné jóvá, mig végül édesapjához fordult tanácsért. Az ügyes ezermester a maga módján egykettőre meg is oldotta a problémát. Készitett egy fakutyát. Hogy mi az? Ó, egy remek találmány! Egy olyan kisszék, ami vékony talpain úgy siklik a jégen, akár egy hatalmas korcsolya. A rajta ülő egy bottal hajtja, amelyet a két talp között a jégbe szúr, folyamatosan továbblenditve magát. Sanyi bácsi olyan hajtókart fabrikált, ami egyben ütő is volt, hogy Béci a játékból se maradjon ki. Sanyi boldogan rohan t fakutyával egyenesen Béciékhez. Nagyon zavarban volt, amikor bekopogott, és maga Béci jött ki.
-- Kérlek, ne haragudj rám! – kezdte mondókáját kissé akadozva. – Nagyon szeretném, ha újra kijönnél velünk a tóra.
-- Nem haragszom – válaszolta Béci. – Tényleg nem dirigálhatok, hiszen valóban nem tudok korizni.
-- De ezzel biztosan tudsz majd! – mutatott büszkén az ajándékba hozott fakutyára Sanyi. -Édesapám direkt neked készitette! – vágta ki büszkén, és már magyarázta is, hogy kell használni.
Hamarosan izgatott beszélgetés köepette érkeztek meg a jéghez. A többiek nagy ovációval fogadták őket. Mindenki nagyon örült, hogy Béci is fel tud menni a pályára. Csak néhány napba tellett, és Béci kitanulta a fakutyázás csinját-binját. Hamarosan ő lett a biró, aki a jégkorongmérkőzéseket vezette.”
„... Azon a réges-régi estén mintha az ördög maga bújt volna a gyerekekbe. Már a vacsoránál is piszkálták, csipkedték, csúfolták egymást, és ott, ahol testvér van, ez bizony igen nagy kalamajkával jár. Édesanyjuk hiába csititgatta őket. Végül is kifakadt: - Ejnye no, ha nem birtok magatokkal, midjárt közétek csapok!
Ettől csak a kissebbek szeppentek meg. A nagyobbacskák kuncogva folytatták a rendetlenkedést, hiszen nagyon jól tudták, hogy galamblelkű édesanyjuk soha nem bántaná őket. Lassan lefekvéshez készülődtek. Anya magához hivta a lányokat az esti fésülködéshez, hajfonáshoz. Igy a fiúk kihasználták, hogy senki nem figyel rájuk, s kezdődhetett az újabb csinytevés. Először csak a párnákkal indult meg a csihi-puhi, de ezt hamarosan felváltotta az igazi birkózás. Csak a legkisebb próbált meg kimaradni belőle. A másik három viszont harsány csatakiáltást hallatva vetődött egymásra, majd Áron, a legelevenebb elrikkantotta magát:
- Kicsi csomó, többet rá! – azzal mindhárman rávetették magukat a legkisebbre.
- Juuuj! – visitotta az a kupac alól. – Engedjetek ki! – kiabálta egyre sirósabb hangon.
- Kicsi Miska nyávogócska! Siró, pityogó, nem is legénynek való! – csúfolódtak.
- Ebből elég legyen! – dörrent szigorúan apa hangja. – Hirtelen siri csend lett. – Micsoda dolog a kicsit vinnyogtatni? – folytatta tovább apa a korholást. – Mondhatom, bátrak vagytok, ha a kisebbel kell kikezdeni, de vajon akkor is ilyen nagylegények lennétek, ha Láncos Miklós jelenne meg hirtelen? Lehet, hogy itt ólálkodik a kertek alatt. Behivom, majd ő móresre tanitja ezt a rakoncátlan siserahadat! – az utolsó mondatot már anya felé fordulva mondta, s hunyoritott egyet felé, de úgy, hogy a gyerekek észre ne vegyék.
- Jaj, jaj biztos, hogy be kell hivni? – szörnyülködött anya, ijedtséget mimelve. Apa nem válaszot, csak bólintott, és határozott léptekkel kiment a szobából, keményen behúzva az ajtót maga után.
A fiúk lehajtott fejjel hallgattak. Helyesebben három fú. Csak Áron motyogott: „ Na és ha bejön? Mi van akkor? Nem is félek tőle! Nem vagyok én olyan kis pisis!” Peckesen kihúzta magát, állát felszegve vonult az ágy végébe, ahol szépen összegyűltek az esti mesehallgatásra. Édesanya éppen csak hozzákezdett: „ Egyszer volt, hol nem volt...”, hangos kopogás hallatszott az ajtón. A gyerekek riadtan bújtak össze az ágy végében. Az ajtó lassan feltárult, és egy termetes alak bújt be rajta ütött-kopott bundában, hatalmas csizmában. Arcát kormos maszk takarta, csak egy hosszú nyelv piroslott belőle. Fején egy öreg kucsma billegett. A fura szerzet néhány lépéssel átvágott a szobán, egyenesen az ágy felé tartva. Piros nyelvét öltögette, hosszú láncát hangosan csörgette. A kislányok visitva menekültek édesanyjuk szoknyája mögé, de még a néhány perce hőscincérkedő Áron is legörbült szájjal, remegve leskelődött felhúzott térdei mögül. Láncos Miklós pedig, merthogy ő volt az érkező, rákezdett mondókájára:
Rontom, bontom, csontom,
csörgő-börgő lánccal jöttem.
Van-e rossz gyerek a háznál?
A jónak kaláccsal,
a rossznak virgáccsal.
Édesany kérdően fordult Áronka felé: - Van-e itt rosszcsont gyerek? – de az bizony csak a fejét rázva hevesen jobbra-balra, ezzel jelezve, hogy itt bizony csak igen rendes gyerekek laknak.
- Kedves Láncos Miklós, nincsenek minálunk rossz gyerekek! – fordult vissza anya.
- De a jó gyerekek nem verekednek, nem veszekednek, én pedig perpatvart hallottam innen!
Hol vannak azok a hangoskodók? Hadd simitsam csak meg őket a virgácsommal!
- Nincsenek itt olyanok! – győzködte anya tovább. – Hogyan bizonyitsuk be?
- Hát van egy mód, de azt csak bátor gyerekek tudják megtenni! – döfött a levegőbe kormos ujjával a vendég. – Na, melyikőtök tud nekem énekelni egy karácsonyi dalt?
A gyerekek fogvacogva kucorogtak a sarokban. Áron ugyan gyorsan törni kezdte a fejét, de hang nem jött ki a torkán.
- Gondoltam én, hogy csak anyámasszony katonái vannak ebben a házban! – legyintett Láncos Miklós, és megfordult, hogy elinduljon kifelé. A fiúk leforrázva sütötték le a szemüket. Ám lassan, de biztosan megmozdult a legkisebb lábacska, és fürge csitt-csattal iramodott a hatalmas és ijesztő alak után. Elébe penderedett, s úgy nézett fel rá.
- Mit szeretnél apróság? – fordult vissza Láncos Miklós.
A kis Misi még jobban kihúzta magát, és csengő hangocskáján énekelni kezdte:
Menjünk mi is Betlehembe
részt venni a nagy örömbe,
melyet mennyei atyánk
árasztott az éjjel ránk...
Úgy tűnt, mintha a maszk alatt az imént még oly ijesztő alak elmosolyodott volna az éneken. A dalocska végén egy gyönyörű, fényes piros almát húzott elő, beletette a kispacsirata kezébe:
- Szerencsére mégiscsak van itt egy bátor legényke! – dicsérte meg, mielőtt kiment.”
Csendes Istvánné – Karácsonyi padlásmesék – Láncos Miklós (részlet)
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg király, akinek az országában sem nap, sem hold nem volt, de még csillag sem. Ennek a királynak három lánya volt, fia egy sem, s azt a három leányát is elrabolták a sárkányok. Kihirdettette az egész országban, hogy aki visszahozza a napot, a holdat, a csillagokat s a három leányát, annak adja három leánya közül azt, amelyik jobban tetszik, s holta után egész királyságát.
Hallja ezt egy szegény özvegyasszony, elmegy a királyhoz, s mondja:
- Felséges királyom, van nekem három nagy legényfiam, adjon ezeknek lovat, kardot s pénzt, majd visszakerítenek ezek mindent.
- Jól van, szegény asszony - mondja a király -, küldd hozzám a fiaidat.
A szegény asszony el is küldi a fiait, de a legkisebb legénynek, mikor a királyhoz indult, megsuttintotta* a nénje, aki boszorkány volt, nehogy az aranyszőrű paripák közül válasszon, hanem van a király udvarában a szemétdombon egy bolyhos sánta csikó, azon próbáljon szerencsét.
Elmennek a legények a királyhoz, ád az nekik mindjárt pénzt elegendőt, kardot, puskát. Kimennek az istállóba, s ott a két idősebb legény kiválasztja a két legszebb aranyszőrű paripát, de a legkisebb legény nem választott ezek közül, azt mondta, jó lesz neki az a bolyhos csikó is.
De, hogy szavamat össze ne keverjem, még kardot sem olyant választott, mint a bátyjai, hanem olyan gyönge, hajlós kardot, mert azt mondta a nénje, hogy ez ám az igazi kard, még a követ is kettévágja, s nem esik csorbája.
Hát, jól van, a két idősebb legény előrevágtat az aranyszőrű paripákon, a legkisebb legény pedig nagy kínnal-bajjal kivezeti a városból a bolyhos csikót. Ott aztán megrázkódik a csikó, ragyogó szép aranyszőrű paripa lesz belőle, s mondja a legénynek:
- Ülj fel a hátamra, édes gazdám! Hogy menjek? Úgy-e, mint a madár? Úgy-e, mint a villámlás? Úgy, mint a gondolat? Mert úgy tudd meg, hogy most egyenesen az ég kovácsához viszlek.
- Nem bánom én, édes lovam, akárhogy vigy, csak se tebenned, se énbennem hiba ne essék.
Hej, nekirugaszkodik a csikó, fel a levegőégbe, s mire a legény a szemét behunyta, hogy le ne szédüljön, már fenn is volt az ég kovácsánál.
Köszön a legény illendőképpen, a kovács fogadja:
- Hát te mi jóban jársz itt, fiam?
Mondja a legény:
- Azért jöttem, hogy tüzesítsen meg kigyelmed egy százmázsás golyóbist, s csak hagyja a tűzben, amíg visszajövök érte.
- Jól van, fiam, de hát hogy hínak téged?
Mondja a legény:
- Kereszteljen meg kigyelmed engem, az lesz a nevem, aminek keresztel.
- Hát jól van, legyen a te neved Mezőszárnyasi.
Azzal a legény elbúcsúzik a kovácstól, felpattan a csikajára, levágtat az égből, s éppen az ólomhídnál szállott le a földre. Hát ott vannak a bátyjai is, szemük-szájuk elállott ezeknek a csodálkozástól, amikor meglátták, hogy az öccsük is aranyszőrű csikón jár. Ott az ólomhíd mellett volt a selyemrét. A lovakat kieresztették, hadd legeljenek. Ők maguk leheveredtek s megegyeztek, hogy ma éjjel, a legidősebb legény álljon istrázsát, nehogy valaki megcsúfolja őket.
De bizony a legidősebb legénynek hamar lekoppant a szeme, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ott hagyta a bátyjait, elment az ólomhíd alá, s a kardja hegyét a hídon egy kicsit kidugta.
Hát jön a hétfejű sárkány a lován nagy dobrokolással, s a ló megbotlik a kard hegyében.
- Nye, te, nye - rikkantott a hétfejű sárkány -, hogy a farkasok egyenek meg! Már te is félsz Mezőszárnyasitól, attól a híres vitéztől?!
Kiszól a híd alól Mezőszárnyasi:
- Hát mért nem hagysz aludni, én nem bántottalak téged!
Visszafelel a hétfejű sárkány:
- Gyere csak ki a híd alól, küzdjünk meg!
Kiugrik a híd alól Mezőszárnyasi, kezébe veszi a kardját, s egy csapásra levágja a hétfejű sárkánynak hat fejét.
Éppen abban a szempillantásban repült el a fejük felett két holló. Felkiált a sárkány:
- Eresszetek rám egy csepp vizet, aztán két dögöt adok nektek!
Mondja Mezőszárnyasi:
- Reám eresszétek a vizet, mert én hét dögöt adok nektek!
Gondolták a hollók, jobb hét dög, mint kettő, s Mezőszárnyasira eresztették a vizet. Attól mindjárt nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a hetedik fejét is.
Azzal szépen, mintha semmi sem történt volna, visszament a bátyjaihoz, lefeküdt, s aludott reggelig. Másnap estére a rézhídhoz értek. Errefelé lakott a tizenkét fejű sárkány, pulykalábon forgó rézpalotában. Most a második fiú volt a soros, annak kellett volna istrázsálni. De ez is elaludott, csak Mezőszárnyasi maradott ébren. Ment a rézhíd alá, kidugta a kardja hegyét a hídon. Hát jő a tizenkét fejű sárkány, s annak is a lova megbotlik a kardnak a hegyében.
- Nye, te, nye - rikkantott a tizenkét fejű sárkány -, hát te is megijedsz Mezőszárnyasitól, attól a híres vitéztől?!
Aztán lekiáltott a híd alá:
- Gyere ki, Mezőszárnyasi, hadd lám, mit tudsz?!
No hiszen, megmutatta ennek is Mezőszárnyasi, hogy mit tud. Tizenegy fejét vágta le egy csapásra. Akkor repült el fejük felett hét holló. Felszólott a sárkány:
- Hé, adjatok egy csepp vizet, s két dögöt adok! Amellett a rézerdőmben szabadon lakhattok, költhettek.
Felszólt Mezőszárnyasi:
- Nekem adjátok a vizet, mert én tizenkét dögöt adok, s lakhattok, költhettek a rézerdőben ezután is.
A hollók Mezőszárnyasira cseppentettek vizet. Attól egyszeriben nekielevenedett, s levágta a sárkánynak a tizenkettedik fejét is.
Harmadnap este az aranyhíd mellett háltak a legények. Az aranyhídon a huszonnégy fejű sárkányt ölte meg Mezőszárnyasi azon módúlag, mint a másik kettőt.
Mondja Mezőszárnyasi a bátyjainak:
- No, most menjünk, nézzük meg a sárkányok várát. Van ide nem messze három vár. Első a hétfejű, a második a tizenkét fejű, a harmadik a huszonnégy fejű sárkányé.
Azt felelik az idősebb legények:
- De bizony nem megyünk mi, mert megölnek azok minket.
- Hiszen van kardotok - mondja Mezőszárnyasi -, ne féljetek.
De így, de úgy, ők nem mennek.
- No, ne féljetek - mondja Mezőszárnyasi -, megöltem én mind a hármat. Menjünk el, s nézzük meg, mi van a várukban.
Elmennek előbb a hétfejű sárkány várához. Hát az úgy forog egy kacsalábon, mint a forgószél. Kiált Mezőszárnyasi:
- Forgó vár, állj meg!
- Nem az uram parancsolja! - felelt vissza a vár.
- De bizony az urad parancsolja, állj meg!
Ebben a pillanatban megáll a forgó vár, bemennek a legények, s hát ott ül az ablakban egy gyönyörű szép leány, az ő királyuknak a legidősebb lánya, s ím - halljatok csudát! - abban a pillanatban egy kicsit felsütött a nap az öreg király országában.
Hej, megörül a királykisasszony, mikor hallja, hogy kik s mik ők, hogy utána jöttek. Hogy a hétfejű sárkányt megölték. Ne féljen semmit, csak maradjon itt egy keveset, míg a másik két királykisasszonyt elhozzák.
Elmennek a legények a tizenkét fejű sárkány várába. Ott megtalálják a középső királykisasszonyt. Onnét mennek a huszonnégy fejű sárkány várába, ott megtalálják a kicsi királykisasszonyt. De volt szép a másik kettő vagy nem, ez olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Meg sem állottak, vitték a kicsi királykisasszonyt, azután a középsőt, középső után a legnagyobbat, s mikor elindultak, akkor a sötét ország nem volt sötét többet. Feljött a nap szép ragyogva. Feljött este a hold is, s felragyogtak a csillagok is.
No de volt a sárkányoknak egy vén boszorkány nénjük, akinek akkora szája volt, mint egy ötvenvedres kád. Volt ennek két leánya, s amint észrevette, hogy viszik a királykisasszonyokat, mondta a legidősebbnek, kerüljön a legények elébe, változzék körtefává, legyen rajta piros körte annyi, hogy csak úgy húzza az ágait.
Majd meglátják a legények, s esznek belőle bizonyosan, de meg is halnak tőle.
Úgy tesz a leány, amint az anyja parancsolja, s hát amint mennek a legények, egy szép körtefát látnak az út mellett, földig húzták az ágait a szép piros körték.
Szomjas volt a két idősebb legény erősen. Mennek a fához, hogy körtét szakasszanak róla, de Mezőszárnyasi elejükbe állott, s nem engedte. Kirántotta a kardját, beledöfte a körtefába, s halljatok csudát! piros vér csorgott ki a fából. Keserves jajgatás szakadt ki a tövéből: szörnyet halt a boszorkány leánya.
Jól tudta ezt a vén boszorkány, mintha előre tudta volna, s küldte a második leányát, kerüljön a legények elé, változzék forrássá, majd isznak belőle a legények. De bizony nem ittak, pedig majd elepedtek a szomjúságtól. Tudta jól Mezőszárnyasi, hogy miféle forrás az. Beledöfte a kardját, s vér buggyant ki a forrás fenekéből, s hallották, hogy valaki keservesen jajgat. Szörnyet halt a boszorkánynak a második leánya is.
No, akkor jött az öreg boszorkány maga. Kitátotta rettentő nagy száját, s olyan nagy hideget eresztett rájuk, hogy majd megfagytak. Egyet gondolt Mezőszárnyasi, leteszi a kicsi királykisasszonyt a nyeregből, fölszáll az égbe a kovácshoz, s mondja:
- No, bátyámuram, látja-e a földön azt a rettentő nagy szájat?
- Látom, fiam, látom.
- No, ha látja, dobja belé azt a százmázsás golyóbist.
Fölkapja a kovács a tüzes golyóbist, megcélozza a vén boszorkány száját, beledobja egyenesen. Elégett a boszorkány, s lett melegség mindjárt.
Azzal a legények útnak eredtek, s szép csendesen hazamentek a király udvarába. Ott sétált a király föl s alá a palota tornácában, gyönyörködött a nap ragyogásában. De még csak akkor örült igazán a szíve, amikor hozták a legények a három királykisasszonyt. Mindjárt hívattak három papot. Összeadták a három királykisasszonyt a három szegény legénnyel. Hanem az országot s egész királyságát Mezőszárnyasinak adta a király.
Volt egyszer egy legényke. Egy napon befogta a kis szamarát, s ment végig egy nagy rengeteg erdőn. Amint ment, találkozott egyszer egy öregasszonnyal. Valami száraz gallyat szedegetett össze, hogy vigye haza. Amint odaérkezett Palkó, kérte az öregasszony, hogy segítsen neki, mert nehéz a gally, kötözze fel a hátára. Palkó azt mondta:
- Én segítek, csak álljon ide a fa mellé, öreganyám.
Az öregasszony a fa mellé odaállt, s Palkó jól odakötözte a gallyal együtt. Mikor az öregasszony állott volna fel, hát nem tudott. Nagyon haragudott, azt mondta:
- Megállj, Palkó, megátkozlak ezért a tettedért!
Akkor az öregasszony átváltozott fekete macskának, kibújt a kötél alól, s azt mondta:
- Azzal átkozlak meg, hogy a szamarad mindig azt mondja, amit te.
Palkó jót kacagott rajta.
- No hiszen, ez nem nagy átok.
Indulni akart tovább, de a szamara nem indult. Azt mondta a szamárnak:
- Gyí, te csacsi!
Akkor a szamár is visszamondta:
- Gyí, te csacsi!
Sokáig vesződtek. Hiába ütötte Palkó a csacsit, a csacsi csak nem indult. De úgy megharagudott, hogy oldalba rúgta Palkót, az meg belebukott egy nagy pocsolyába. Elkezdett kiabálni:
- Segítség, segítség!
Hogy a szamara hallotta, az is rákezdte:
- Segítség, segítség!
Ahogy ott jajgat, arra mentek favágóemberek, megsajnálták, s kihúzták Palkót a pocsolyából. Kérdik, hogy ki volt az a másik ember, aki úgy kiabált, hogy segítség, segítség. Palkó nevetett, s azt mondta:
- A’bizony a szamaram volt.
Megharagudtak az emberek, s azt mondták, hogy viszik Palkót egyenesen a király elé, hogy ítélje el.
El is vitték, s a király kimondta a halálos ítéletet Palkóra. Azt mondja Palkó, ő nem bánja, ha meghal is, csak vigyék oda a szamarát, hogy búcsúzzon el tőle. Mikor odavitték a szamarát, Palkó letérdepelt a király elé, s elkezdte mondani:
- Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok.
Hogy a szamár meghallotta, mit mond Palkó, az is letérdelt s elmondta:
- Kegyelmezz árva fejemnek, királyom, mert igazán ártatlan vagyok.
A király nagyot nevetett rá, s Palkót szabadon bocsátotta, s a szamarával együtt ott tartotta udvari bolondnak.
Népmese
Igy volt, mese volt, no..., de igaz volt, aki nem hiszi, járjon utána..., s egyszer legyen a Ti vendégetek is.
Amikor augusztusban megszólal a pirregő tücsök nyarat búcsúztató, bánatos muzsikája és megjelennek az első sárguló levelek a fák lombkoronájában, sok millió madár indul útnak, hogy megszökve a tél, a hideg és a hó elől a meleg délen, Afrikában töltsék az elkövetkező hónapokat. A tollas vándorok ősidők óta vonulnak a számunkra láthatatlan légi országutakon, melyek egyike a kanyargó szőke folyó, a Tisza mentén vezet dél felé. Szeptember végén, október elején például minden évben több tízezer daru érkezik észak felől. Megpihennek a Hortobágy nagy legelőin, járják a kukoricatarlókat és csak a keményebb hidegek beálltával folytatják útjukat a távoli Nílus völgye felé. Az őszi darumozgás a Tiszántúlon zajlik, a Dunántúlra legfeljebb alkalmilag vetődik egy-egy csapat.
Hosszú az út a Tiszántúlig, de megéri! Ezt érzem minden ősszel, amikor a hajnali ködből lassan kibontakoznak a Hortobágy végtelennek tűnő legelői, a magányos felkiáltójelként égnek meredő gémeskutak, melyek csúcsán a messzi tundrákról érkezett gatyás ölyvek lemmingek helyett most mezei pockokra lesnek. Sajátos hangulata van az őszi pusztának. Néha langyos napsugarak cirógatják a már sárguló fűszálakat, máskor vékonyszálú csendes eső áztatja a legelőket vagy olyan sűrű köd ereszkedik alá, amikor az ember egy kedves barátom szavaival élve úgy érzi magát, mint a légy a tejesüvegben.
De bárhogy alakuljon is az időjárás, a darvak itt vannak, és idén október derekán már legalább negyvenezer szép szürke madár időzött a Hortobágyon. Legalább egyszer évek óta ellátogatok hozzájuk. Lestem őket ködös novemberi hajnalokon, amikor a krúgatva repülő csapat csak az utolsó pillanatban bontakozott ki a tejfehér semmiből és csodáltam őket a bágyadt őszi napsütésben, amint a tarlókon sétálva kényeskedve szedegették fel az elhullott kukoricaszemeket. Óvatos és okos madarak. A poros dűlőúton döcögő szekérrel vagy az országúton rohanó autókkal alig törődnek, de a lopva érkező, a csapatot megközelíteni próbáló ember elől már messziről a magasba emelkednek. Egyszer láttam, amint róka közeledett a legelésző csapathoz. A nagy madarak persze nyomban észrevették, kinyújtott nyakkal feléje fordultak, de nem repültek fel. Zárt, szürke tömegük meghökkentette a rókát, tétovázva nézte őket egy ideig, majd hirtelen sarkon fordult és elügetett.
A megfigyelő számára, én legalábbis így vagyok vele, a darvakkal töltött nap csúcspontját a késő délutáni, esti behúzás jelenti. A napközben szétszórtan táplálkozó csapatok ekkor valamennyien közös cél, a nagy hortobágyi halastavak felé igyekeznek. Csodálatos, soha meg nem unható, felejthetetlen látvány! Szállnak a darvak! Egyik csapat a másik után repül a legnagyobb halastó, a Kondás felé, melynek medrében az éjszakát töltik. Néha egy csapat útját megszakítva leereszkedik a legelőre, ahol a nyugovóra készülő nap rézsút érkező fényében szárnyaikat emelgetve, ugrálva, maguk körül forogva önfeledt darutáncba kezdenek. A családok a vonulás során még összetartanak, a két öreg madár mellett ott sétál egy vagy két idei fiókájuk is. Sűrűn hallatott sípoló hangjuk és még mintázat nélküli, rozsdabarnás fejük és nyakuk alapján könnyű megkülönböztetni őket szüleiktől.
Míg őket nézem, újabb csapat érkezik fölém. Alacsonyan szállnak, krúgatva üdvözlik odalent álló társaikat, azok pedig felpillantanak hozzájuk és válaszolnak. Aztán mintegy adott jelre abbahagyják a táncot, kitárják szárnyaikat és a levegőbe emelkednek. Kiáltásaik egyre távolodnak, majd elenyésznek a gyorsan közelgő őszi estében.
A gitáros hazatért, és zenélt, és zenélt, majd elolvasott egy mesét, és aludni tért.
És szólt reggel: - Ó, egek, a pénzemmel mit tegyek? Legjobb, ha bevásárolni megyek: egy rend ruhát, egy gitárhúrt, egy karikát! - De nem vett ruhát, se gitárhúrt, se karikát, mert Gitáros Fülöp módfölött imádta a gesztenyét, s minthogy minden utcasarkon öreg-öreg nénikék sütötték a gesztenyét, stanicliba teszik főleg, úgy kínálják a vevőnek, ki lett a legjobb vevő? Hát ő! Egy stanicli, két stanicli, tömi tele a zsebét, de ez nem elég! Fér még a gitárba, veszek még! S hogy a pénze elfogyott, kurjantott nagyot: - Boldog vagyok, eszem a gesztenyét!
És így, nap-nap után a gitáros vidám, este a cirkuszban gitároz, nappal várja a város, a sok-sok gesztenye, tudod-e? Dagad a zsebe, ünnepli őt a városi nép, ő meg abrakol, s kurjogat: - Eszem a gesztenyét!
A több, mint 25 éve pedagógusokból alakult Ghymes 9 platinalemezt tudhat magáénak. A "Bennünk van a kutyavér" a 2002 óta töretlen sikerrel futó gyermekkoncertek anyagát örökíti meg, a legkedvesebb népi gyermekdalokkal, az élõ elõadás szerethetõ atmoszférájával pont olyan hosszan, amit a legkisebbek is az utolsó pillanatig élvezni tudnak.
A nemzetiségi tanterv egyik legalapvetőbb feladata a hagyományos magyar kultúra megismertetése, élővé tétele a gyerekek számára. Nem mindegy azonban, hogy milyen eszközökkel, módszerekkel kívánjuk ezt a célt elérni. A Ghymes együttes zenei anyaga különösen alkalmas arra, hogy hozzájáruljon e feladat valóra váltásához.
Ezt bizonyítja az a tény is, hogy a „Bennünk van a kutyavér“ című gyerekkazettájukat (1995) a Magyar Oktatási Minisztérium iskolai segédeszközzé nyilvánította...”
S az úr a boldog életben részt adjon, pénzt adjon.
Folyjon az úr áldása a te házadra
Mint az ama betlehemi kútnak forrása
Élj víg reménybe trombita-zengésben
Vigyen fel az isten a fényes mennyekbe
Éljen hát szent Márton mindig jó reményben
Életének napját töltse egészségben
Végre az egekben örök dicsőségben
Vigye fel az isten a fényes mennyekbe
Erdély - gyűjtő: Fábián Éva, Juhász Zoltán, Sáringer Kálmán, Bartha Z. Ágoston
:-)))
"Már liba koromban hallottam e napnak Hírét, hogy innepe van Mártony papnak. Rég tudom, hogy ilyenkor a torkos babona Eleitől fogva nyársra ludat vona,..."
Túl az Óperenciás-tengeren, túl az üveghegyeken, az ökörlegelőn is túl, éppen a világ végén élt egy konok király. Ennek a konok királynak három gyönyörű szép leánya volt. Az egyiket hívták Napnak, a másikat hívták Holdnak, a legkisebbet pedig hívták Csillagnak. A három lánynak más dolga nem volt, mint hogy ők gondoskodtak a világosságról. Nap világított reggeltől alkonyatig, éjjel Hold világított, alkonyattól holdkeltéig pedig a kicsi Csillag.
Volt a konok királynak egy juhos gazdája, s a juhos gazdának három derék fia. Illésnek hívták a legnagyobbat, Péternek a középsőt, Áronnak a legkisebbet. Ez a három legény beleszeretett a három királykisasszonyba. Hogy, hogy nem, a legények is megtetszettek a királykisasszonyoknak. Addig kedveskedtek egymással, míg a legnagyobb királylány azt mondta a legidősebb legénynek, hogy vagy az ő felesége lesz, vagy senkié.
Ezt mondta Hold is, ezt mondta Csillag is.
Nem volt más hátra, mint a leánykérés. A három legény felöltötte ünneplő ruháját, s bekopogtatott illendőképpen a konok királyhoz.
- Mit akartok, legények? - kérdezte a király barátságosan.
- Felséges királyatyánk lányait akarjuk feleségül - felelt Illés.
Alig hallotta meg a kérést, a konok király homloka mindjárt ráncba szaladt. Csattogott, pattogott dühösen, hogy nem piszkos juhászbojtárnak nevelte ő a lányait. Királyleányoknak királyi palotában a helye, nem birkák mellett az esztenában. Hiába kérlelte a három leány, hiába sírt, könyörgött, a király nem engedett. Megbizonyította, hogy nem oktalanul ment híre a konokságának.
Mit tehetett a három bojtárlegény, elköszönt, s megindult nagy búsan kifelé a palotából. Az útjuk a trágyadomb mellett vitt. A trágyadombon egy pókos lábú, göthös csikó heverészett. Olyan nyomorú sovány volt, hogy minden csigolyája külön-külön látszott. Mikor Illés arra ment, a csikó nyöszörögve megszólalt :
- Adj egy villa szénát!
Megsajnálta Illés a csikót, s odavetett eléje egy villa szénát. A csikó megette, aztán így szólt Péterhez:
- Hozz egy rocska vizet!
Péter szíve is megesett a szenvedő állaton. Nem restellte a fáradságot, megitatta egy rocska vízzel. Utoljára a csikó Áronhoz szólt:
- Csutakolj meg!
Áron tüstént hozzálátott a csutakoláshoz. Hol csutakolt, hol meg csodálkozott. Mert ilyen csutakolásban még soha része nem volt. Mikor a lábát csutakolta, a csikó lába kiegyenesedett, nem volt pókos többé.
Mikor a hátát, a háta egyenesedett ki. Nem volt göthös többé. Olyan szép ló vált belőle a csutakolás végeztével, hogy a királyi ménesben sem akadt hozzá fogható.
- Jó tettért jóval fizetek - mondta akkor a csikó.
Hármat toppantott, s a földből nagy hirtelen kinőtt három kicsi veszsző. Nem közönséges vessző azonban, hanem sújtó vessző, aminek az a tulajdonsága, hogy a legerősebb ellenséget is leveri a lábáról.
Mindegyik legény elvett egy-egy vesszőt. Aztán a csikó megint toppantott hármat, s a levegőből előlibegett három kicsi kendő. Az egyik megpihent Illés karján, a másik megpihent Péter karján, a harmadik megpihent Áron karján.
A csikó okosan elmagyarázta, hogy minden kendőben száz ember ereje van. S ha a legények olyan hatalmas ellenséggel hadakoznak, kit a sújtóvessző el nem pusztít, törülközzenek meg a kendőben, s bizonyosan győzedelmeskednek. Búcsúzóul a csikó fölnyihogott, s villámgyorsan eltűnt, mintha ott sem lett volna.
A három legény szomorúan hazament. Volt ugyan sújtóvesszőjük, erőszaporító kicsi kendőjük, de menyasszonyuk nem volt, s ők éppen arra vágytak. Mire a karámhoz értek, már alkonyodott. A két idősebb testvér lefeküdt, mert Áronon volt az őrködés sora.
Áron leült a karám sarkába, ahogy napról napra szokta, s az eget leste.
Telt az idő, múlt az idő, de Csillag csak nem tűnt föl az égen. Áron sóhajtott, mert nagyon szerette volna látni a szerelmesét, ha már feleségül nem adta az apja. De aztán leszállott az éjszaka, s eljött Péter, hogy az öccsét fölváltsa. Ő is sóhajtozott, ő is hiába. Telt az idő, múlt az idő, de Hold sem hágott föl az égre. Pétert Illés váltotta föl az őrködésben.
Keletnek fordulva várt, várakozott, hogy az ég alja megszínesedjék. De hasztalan várt, az irgalmatlan sötétség meg sem lebbent.
Illés fölrázta a két öccsét, s tanakodni kezdtek, ugyan bizony mi baja eshetett Napnak, Holdnak meg a kicsi Csillagnak. Úgy végeztek, hogy elmennek a konok királyhoz, s őt kérdezik meg a lányai felől.
Három napig tartott, míg a szuroksötétben elbotorkáltak a királyi palotába. Ott aztán megtudták, hogy Napot a huszonnégy fejű sárkány ragadta el, Holdat a tizenkét fejű, Csillagot a hétfejű.
- No - mondta Illés -, mi megszabadítjuk felséges királyatyánk lányait, de jutalmul a kezüket kérjük.
Nem azért volt konok a király, hogy az akaratát megmásítsa.
- Inkább sohasem lássam őket, mint hogy bojtárné legyen belőlük! - Ezt mondta a király, s haragosat dobbantott.
De ha ő dobbantott, Illés kétakkorát dobbantott.
- Ha nem adja szépszerivel - felelte Illés -, elvesszük erővel. A tetejében még a királyságát is felosztjuk magunk között, mert mi vagyunk a földkerekség leghatalmasabb bojtárjai.
- Majd adok én nektek királyságot! - kiabált a konok király, s a kardja után kapkodott. Még szerencse, hogy a sötétségben nem találta.
A három legény pedig útnak eredt. Az orruk végét sem látták, nemhogy a lábuk alá nézhettek volna. Botorkáltak, mint a vakok, s olyan lassan haladtak, hogy tíz nap alatt tettek meg egynapi járóföldet.
- Majd csak rájuk lelünk valahogy - biztatta két bátyját Áron.
Mentek tovább lankadatlan. A tizedik napon a három legény egyszerre megállott. Halovány derengést láttak, mintha a messziségben egy kicsiny csillagocska világítana.
- Az én kedvesem világít ott - mondta Áron, s megindult, hogy a sárkánnyal megvívjon. Ment a derengés iránt, s nemsokára elért egy nagy rézhidat. Amint a hídra rálépett, száz rézharang kondult meg. A nagy zengedelem csak akkor halt el, mikor megjelent a hétfejü sárkány.
- Mit keresel te itt - kérdezte a sárkány -, ahol a madárnak sincsen helye?
- Téged kereslek, hogy megvívjak veled - felelt Áron. Vette a kicsi vesszőt, rásújtott a sárkányra. A csúnya állat azon nyomban elterült, azt sem tudta, hol a feje, holott hét volt neki. Látta Áron, hogy a sárkány nem pusztult el, megtörülközött hát gyorsan az erőszaporító kendőben.
Derékon kapta a sárkányt, s úgy földhöz teremtette, hogy menten szörnyethalt. Akkor levágta mind a hét fejét.
Csillag csak ezt várta. Leszaladt a várból, belevetette magát Áron karjába, s így szólt:
- Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa válasszon el egymástól.
Gyorsabban haladtak, mert Csillag világított. Jó ideje mentek már, mikor ezüstös fényt pillantottak meg a fák között.
- Az én kedvesem világít ott - szólalt meg Péter, s megindult, hogy a sárkánnyal megvívjon. A derengés iránt lépegetett, s nemsokára elért az ezüsthídra. Alig tette rá a lábát, megkondult száz ezüstharang. A nagy zengedelem csak akkor csitult el, mikor megjelent a tizenkét fejű sárkány.
Haragosan jött, tüzet okádott mind a tizenkét fejéből.
-Hát te mit keresel itt, hol a madárnak sincsen helye? - kérdezte a sárkány.
- Én téged, hogy megvívjak veled - felelt Péter. Fogta a kicsi vesszőt, megsújtotta vele a sárkányt. Az undokságos szörny tüstént el vágódott a földön. De már iparkodott is, hogy talpra álljon. Péter gyorsan megtörülközött az erőszaporító kendőben, derékon ragadta a sárkányt, s földhöz teremtette. Nagyot nyekkent a sárkány, s tizenkétfelé lehelte ki a lelkét.
Hold csak ezt várta. Leszaladt a várból, belevetette magát Péter karjába, s így szólt:
- Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa válasszon el egymástól.
Most még gyorsabban haladtak. Útjukat Csillag és Hold ügyesen megvilágította. El is értek hamarosan az aranyhíd elé. A híd mögött pirosas fény csillogott.
- Az én kedvesem világít ott - kiáltott föl Illés, és futott, hogy a sárkánnyal megvívjon. A piros fény kalauzolta. Csakhamar megkondult száz aranyharang, ami arról tudósított, hogy Illés rálépett az aranyhídra.
A nagy zengedelem csak akkor némult el, mikor lángok között megjelent a huszonnégy fejű sárkány.
- Mit keresel itt, hé, hol a madárnak sincsen helye ? - kérdezte a sárkány.
- Jöttem, hogy megvívjak veled - felelt Illés. Kapta a kicsi vesszőt, rácsapott vele a sárkányra. A förtelmes szörnyeteg lebukott a földre.
De csak félig, már tápászkodott is, hogy rávesse magát Illésre. Amaz ügyesen megtörülközött az erőszaporító kendőben, bátran átnyalábolta a sárkányt a derekánál, megforgatta, földhöz rittyentette. Meg is döglött a sárkány egyszeribe.
Erre várt csak Nap. Mindjárt rohant le a várból, belevetette magát Illés karjába, s így szólt:
- Én a tiéd, te az enyém, ásó-kapa válasszon el egymástól.
Abban a szempillantásban elárasztotta a világosság a földet. Boldogok voltak az emberek, boldogok az erdő-mező vadjai, boldogok a fák, a virágok. Most tapasztalták csak igazán, mekkora áldás a fény, s milyen nyomorú az élet örökös vakságban.
A három legény feleségül vette a három királykisasszonyt. Azóta is boldogan élnek.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kandúr, egy rigó és egy aranyos tarajos kiskakas. Az erdőben laktak egy kunyhóban. A kandúr és a rigó eljárt fát vágni, a kiskakast pedig otthon hagyták. Így történt ez minden reggel.
Amikor a jó barátok elmentek, szigorúan a lelkére kötötték:
- Messzire megyünk, te maradj itthon, tarts rendet a házban, de meg se nyikkanj, ha jön a róka, az ablakon se nézz ki!
Amint megtudta a róka, hogy a kandúr és a rigó nincsenek otthon, odaszaladt a kunyhóhoz, leült az ablak alá és elkezdett énekelni:
Kiskakas, te kiskakas,
szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!
A kiskakas kidugta a fejét az ablakon. A róka a karmai közé kapta s vitte a rókalyukba.
A kiskakas kiabálni kezdett:
Visz a róka, jaj nekem,
hét határra fut velem.
Hegyen át, réten át,
erdőn, völgyön éren át!
Rigó, kandúr! Segítsetek!
A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, üldözőbe vették a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast.
Nemsokára a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, megint a lelkére kötötték a kiskakasnak:
- Jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert ma messzebb megyünk, nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó messzire az erdőbe fát vágni. A róka meg csak erre várt. Ott termett, és elkezdett énekelni:
Kiskakas, te kiskakas,
Szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!
Lapult kakaska, hallgat. A róka újra kezdi:
Gyerekek jöttek sereggel,
búzát szórtak marokkal,
fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?
Erre már a kiskakas is kidugja a fejét az ablakon.
- Az ám, kakaskának mi jutott?
A róka megragadta, és már vitte is a karmai közt a rókalyukba. Lármázott a kakas:
Visz a róka, jaj nekem,
hét határra fut velem.
Hegyen át, réten át,
erdőn, völgyön éren át!
Rigó, kandúr! Segítsetek!
A kandúr és a rigó meghallotta a hívást, és máris indultak a rókalyukhoz. A kandúr futott, a rigó repült. Utolérték a rókát, s visszaszerezték tőle a kiskakast.
- Még ez egyszer kiszabadítottunk - mondták neki -, de legközelebb igazán vigyázz!
Telt múlt az idő, a kandúr és a rigó ismét az erdőbe mentek fát vágni. Mielőtt elindultak, igen szigorúan a lelkére kötötték a kiskakasnak:
- De most aztán kakaska, jól vigyázz most magadra! Ne hallgass a rókára, ne nézz ki az ablakon, mert most még messzebb megyünk, s nem halljuk meg, ha kiabálsz.
Elment a kandúr és a rigó még messzebb az erdőbe fát vágni. A róka meg ott termett, leült az ablak alá, s elkezdett énekelni:
Kiskakas, te kiskakas,
szép aranyos, tarajas,
kényes, fényes szárnyú,
bársonyos szakállú.
Ábrázatod megmutasd,
adok Neked rézgarast!
A kiskakas nem moccan, hallgat. A róka ismét rázendít:
Gyerekek jöttek sereggel,
búzát szórtak marokkal,
fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?
Lapult a kakaska. A róka meg fújja:
Emberek jöttek sereggel,
gyöngyöt szórtak marokkal.
Fölkapkodták a tyúkok,
kakaskának mi jutott?
A kiskakas ezt már nem hagyta szó nélkül, nem hallgatott a jó szóra, is kidugta a fejét az ablakon és elkukorékolta magát:
- Az ám, kakaskának mi jutott?
A róka myakon csípte a kiskakast, és már vitte is a karmai közt a sötét erdőn túlra, a sebes folyón túlra, a magas hegyen túlra a rókalyukba.
Kiabálhatott a kaakaska, ahogy a torkán kifért, hívhatta a kandúrt meg a rigót, azok bizony nem halották. Amikor aztán hazaértek, látják ám, hogy a kiskakas nincs sehol.
A kandúr és a rigó a róka nyomába eredt. Futott a kandúr, repült a rigó, követték a róka csapását a rókalyukig. Ott a kandúr kapta a citeráját, és pengette-zengette:
Csendülj, pendülj citerám,
szólj arany húrocskám!
Benn fekszik e róka koma
meleg puha vackán?
Hallgatja a róka, hallgatja, s ekkép gondolkozik:
"Csak megnézem már, ki citerázik ilyen szépen s ki dalol ilyen édesen."
Kapta magát, s kibújt a rókalyukból. A kandúr és a rigó csak erre vártak, megragadták, ütötték-verték, ahol érték, amíg csak el nem hordta az irháját.
Akkor fogták a kakast, beültették egy vesszőkosárba, s hazavitték.
Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.
Népmese
:-)))
A guszle vagy guszla egyszerű húros, vonós hangszer. Juharfából készitették, kecskebőrrel bevonták, hosszú fogantyújára lőszőrből húrt feszittetek. A Balkán-félszigeten és szláv országokban a dalnokok szivesen énekeltek guszla kiséretében régi népdalokat, hőskölteményeket.
Hűvös arany szél lobog, Leülnek a vándorok. Kamra mélyén egér rág, Aranylik fenn a faág. Minden aranysárga itt, Csapzott sárga zászlait Eldobni még nem meri, Hát, lengeti a tengeri.
Virágszemű Lenke húgom sirva-riva fogadott a minap, ahogy az ajtón beléptem. Három babapohár tele lett volna a könnyével, úgy hullott.
- Mit siratsz, csöppikém? – kérdeztem tőle.
- A kontyos babámat siratom – búgta-zokogta, mint valami kis gerlice.
- Ugyan mit siratsz rajta?
- Azt, hogy már nincsen kontya. Mind leszedte a Hékám, cica, mig én fölforraltam a rejet a babakonyhán.
Hékám cica ott kefélgetett a küszöbön. Eleibe tartottam a letépett babakontyot, de nem mutatott semmi bűnbánatot. Mindössze azt lehetett kiérteni a hunyorgatásából:
- Miért nem állitott őrt a babája mellé, Lenke kisasszony!
- No – mondom-, ha csak az a baj, állitunk ide mindjárt olyan páncélos vitézt, hogy egyszeribe a háztetőre szalad tőle a Hékám cica. Eredj csak, csöppikém, hozz egy marék makkot a nagy tölgyfa alól. Ilyenkor ősszel tele van az alja. Legyen közte vastagabb is, karcsúbb is, kis szakajtós is, meg olyan is, amiről már lekéredzett a kis szakajtó.
Szaladt Lenke, hozta a makkot, én meg kitessékeltem egy-két fogpiszkálót a sótartóból, és elővettem a kisbicskámat.
- No, Lencike, mindjárt készen lesz a makk-vitéz.
Kész is lett, nem telt bele egy vajaskenyér- megevésnyi idő. Sisakban, lándzsásan, ahogy itt le van rajzolva, olyan peckesen őrizte a babaszobát, hogy még Viola kutya is megugatta. Nagyon derék vitéz ez a makk-vitéz, enni se kér, fizetést se kiván, mégis keményen állja a sarat.
Aki ki akarja próbálni a tudományát, a rajz szerint csináljon magának.
A hazáért élni, szenvedni, s jót tenni, Ügye mellett önként s bátran bajra menni, Kárt, veszélyt, rabságot érte fel sem venni, S minden áldozatra mindenha készen lenni. –
