Elképesztő a kommunikációd. Ha rumcival beszélsz, akkor az idézőjeled szabálytalan, ha viszont velem beszélsz, akkor meg chacun à son goût. Na jó, akkor up yours.
ad1. Igazad van, rögzítsük is írásban: az egyszeres idézőjel nem szabályos a magyarban. ad2. Ebben is igazad van, tényleg arról van szó, hogy a beszédben hangsúllyal különböztetjük meg a kötőszót a kérdőszótól, írásban meg... ezek szerint szabályosan sehogy?
A csizmát az előszobában szeretjük, nem az asztalon... nem bánom, vegyük elő megint a suk/sük vs tyuk/tyük kérdését, de csak azután, hogy vasvillával felszórtuk a diót a padlásra, illetve vékában behordtuk a napfényt a házba: te egyszerűen az ellen tiltakozol, hogy valaki el akarja vitatni a jogodat, hogy megszégyeníthesd azokat, akik másképp beszélnek mint te... De ha nagyon akarod, nyiss rá egy külön topikot, ott megbeszélhetjük, hogy a t+j összeolvadása miért kell feltétlenül másképp történjen, ha a j a felszólító jele, és másképp, ha a tárgyas ragozásé.
> a magyar helyesírás szabályai azonban idézőjelestül kötelező jelleggel rendelkeznek
Törvény egyelőre nem írja elő... én magam általában igyekszem követni a helyesírás szabályait, kivéve, ha tudatosan eltérek tőlük, például az 'idézeteket' így szeretem írni.
Tisztelettel kérdezném, nincs-e abban valami következetlenség, hogy a nyelvészek a szemantikai jel funkciójában is ugyanazt az aposztrófot teszik ki a szó elejére és a végére, holott a szó elejére tehetnének balra domborodót is (a zárójelezés formai megoldásához hasonlóan). Igaz, a kezdő és záró idézőjelek alakja között sincs a magyar helyesírásban különbség, de ezeknél az alsó ill. a felső vonalban való elhelyezés jól tükrözi az eltérő pozíciót.
> a szabványos magyar „macskakörmök„ gyakran ügyetlenül néznek ki,
Szvsz semmivel sem nézneki ki ügyetlenebbül, mint a suksükölés. Mivel az utóbbira tudtommal nincs semmiféle kritikai észrevételed, fura, hogy az idézőjelet viszont — teljesen szubjektív alapon — kritizálod. A suksükölés tilalma ugyanis nem nyelv(szet)i norma (csak bizonyos körökben elvárt, ahol ti. tudnak különböztetni indicativus és coniunctivus között), a magyar helyesírás szabályai azonban idézőjelestül kötelező jelleggel rendelkeznek. Ha nagyon kedveled az aposztrófokat idézőjel funkcióban, aggálytalanul hasznáhatod őket legbelső idézőjelként ekként: "a »b 'c' d« e".
1. Ha " jelet használtál volna, nem ' jelet, nem szóltam volna. A magyarban a félidézőjelnek csak harmadlagos szerepe van. (Illetve nyelvészeti szakszövegben jelentésjelként is használatos.) 2. Tudom, hogy nem a hangsúlyt akartad vele jelölni, de a két hogyot épp a hangsúlyosságuk különíti el. Merthogy nem hagyunk el semmiféle betűket; a hogy nagyon régen jelent ’hogyan’-t is. (Ennek a történetiségnek a tükrözése a’ ház’ ajtaja szintű archaizmus.)
> Az idézőjel ilyetén használata nekem furcsa a magyarban. Viszont elterjedt a számítástechnikában; a szabványos magyar „macskakörmök„ gyakran ügyetlenül néznek ki, vagy éppen egy kérdőjel jelenik meg helyettük
> A hangsúlyos hogy aposztrófozása bár nem egyedi jelenség, szembemegy a helyesírással. Nem a hangsúlyt jelzi, hanem a hogyan utolsó két betűjének elhagyását.
Az idézőjel ilyetén használata nekem furcsa a magyarban. Az általad idézett alakja meg egyértelműen hiba: „a magyar »idézőjel« ilyen” (hogy külső és belső idézőjelre is mutassak példát). A hangsúlyos hogy aposztrófozása bár nem egyedi jelenség, szembemegy a helyesírással.
Biztos nem jól értem a dolgot, de nekem úgy tűnik, hogy "A mondtam neki, hogy de jól tette!" példa lényegében analóg a példánkkal, vesszőis van benne, és a tagmondatoknak is más az alanya.
Ugyanakkor a példamondat kötőszava kétféleképpen értelmezhető.
Ha jól látom a jelzett oldalon egyetlenegyszer sem szerepel (eszperente:-) ez a szerkezet vesszővel, csak kettősponttal. Minden vesszős-kérdőjeles példában azonos az alany.
A szabály az, hogy a mondatzáró írásjelet a főmondat szabja meg.
Tehát a függő idézet esetében nem kerülhet kérdőjel a mondat végére.
Tehát:
A saját testvére azt kérdezte tőlem, hogy tudsz vele kijönni.
Megjegyzem, nekem ez a mondat a felvetett problémától függetlenül is furcsa, nem érzem a hangsúlyt. Szerintem a saját szó felesleges, meert csak nyomatékosító szerepe van a birtokos személyjel mellett. Ha használjuk, ide kerül a mondathangsúly, viszont akkor más szórend kellene. Más részről, ha ez függő idézet, akkor a mellékmondat állítmánya inkább e.sz. 1. sz., azaz
A saját testvére kérdezte (azt) tőlem, hogy (hogyan) tudok vele kijönni.
Úgy tűnik azonban, hogy ez a mondat inkább az ún. kapcsolt egyenes beszéd esete, amikor ki lehet tenni a mellékmondat végére is az annak megfelelő írásjelet (itt kérdőjelet), és a két mondatrész között lehet akár vessző, akár kettőspont. Ebben az értelmezésben elfogadható a
A saját testvére azt kérdezte tőlem, hogy tudsz vele kijönni?
(Vö. OH 321. oldal)
Bár ebben az esetben is rossznak érzem a főmondat szórendjét, de nem ez volt a kérdés.
Köszi Igen, én is valahogy így gondoltam. Itt a cégnél lett is belőle egy kis vita, mert a megrendelő így akarja: A saját testvére azt kérdezte tőlem, hogy tudsz vele kijönni?
Esetleg még ez is helyes lehetne szerintem így: A saját testvére azt kérdezte tőlem: hogy tudsz vele kijönni?
Kedves rumci, malaczky! Mindkettőtöknek köszönöm. Nem állítom, hogy ha valaki eztán rákérdezne, el tudnám magyarázni, hogyan is állunk a „hehezettel” (inkább bájosan heherésznék), de nagyon meggyőző, örülök, hogy tőletek kérdeztem. Máskor is meg fogom tenni. Minden jót, abessza
Ez teljes mértékben így van, de persze hozzá lehet tenni, hogy az éta (nagy betűvel H) eredetileg a görög írásban is a h hang jele volt, s ezzel a funkcióval került be anno a latin ábécébe is. Ám a Kr.e. VI. szd.-ban a keleti jón nyelvjárásban a h hang némává vált (amiként ez a latin nyelv fejlődése során is tendencia volt), és emiatt az éta az a, majd később az e magánhangzó jelévé változott. Mivel más görög nyelvárásokban a h msh. megmaradt, annak jelölésére a hellenisztikus korban "kettévágott" nagy éta H bal oldali darabjának stilizált (lekerekített változatát) kezdték használni. Némiképp leegyszerűsítve így függ össze az erős hehezet (spiritus asper) c alakú jelének kialakulása és a H (értsd éta és latin h) betű története (a wikipedia nyomán).
Tiszteletreméltó, hogy rumci, bár mindezt jól, sőt nálam alighanem sokkal jobban tudja, nem mesélte el, mert — velem ellentétben — fölöslegesen nem fecseg. Adamik Tamás jut róla eszembe, aki — Ritoók Zsigmond közelmúltbeli megállapítása szerint — rendkívül fegyelmezetten, már-már aszketikus módon megfékezte magát Római irodalomtörténetében, amennyiben azokról a dolgokról is mértéktartóan írt, amelyekről sokszorosan többet tud annál, mint amennyi az opus magnumba (egyes magasan kvalifikált személyek opus magnusnak mondják...) nézete szerint beleilleszkedhetett.
Nem értelmezted jól, ugyanis a mellékjeleket – egy kivétellel – zéró fokon írjuk át. Az egy kivétel az erős hehezet (c-t formázó, aposztrófszerű jel), azt (és csak azt) ugyanis h-val adjuk vissza átírásban. Ήρων neve pont egy ilyennel kezdődik, ez az oka a Hérón írásképnek.
Megint görögös kérdésem van: Hρων a fickó neve, a görög betűk átírását nézve Érónnak kellene írni (ha jól értelmeztem), viszont Heron, Héron, Hérón néven fut egyébként. Az utóbbi lenne a helyes? Hogyan bizonyosodhatnom meg róla, ha szótárban nem találom?
