Bocsásd meg a féltékenységemet, bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem! Hű vagy: akkor hát mért ijesztgeted, tréfából is, szorongó, büszke lelkem? Mért akarod hódolóid körét, minden férfit magadhoz vonzani, s szemeddel, mely eped, majd lázban ég, hiún, áltatva fogva tartani? Bilincsed hordja szívem és agyam, biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek, s nem látsz meg, hátterében a tömegnek, amely körötted bókol úntalan, nem látod búvó gyötrődésemet: felém nincs szavad, egy tekinteted, s ha menekülök a fülledt teremből, kereső szemed sosem fedezem föl! De ha egy más, forró, igézetes nő kétértelmű beszélgetésbe von, szeretetlen mosolyod szívbemetsző gúnyját rögtön itt érzem magamon. S ha versenytársam boldogságos-édes kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez: látom, ajka mily sértően remeg. Felelj: van joga rád neki? lehet? Mid ő? Felelj, most hiába tagadsz! Éj s hajnal közt a kétszinű homályban, míg anyád alszik, könnyű pongyolában igaz hogy kéjenc lovagot fogadsz?... De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi: felgyujtanak ajkad vad csókjai, s a lélek tüze csap ki szavaidból... Féltésemből, akárhogy gúnyolod, sohase gyógyít ki a nevetésed! Ó, ne kínozz, lelkemet kínozod! Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog, hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!
Ady Endre Akkor sincsen vége
Te vagy ma mámnak legjobb kedve És olyan gazdag ez a ma, Hogy, ha egy életet akarsz, Ma nézz jól a szemembe.
Végig-nézhetsz a vágyak boltján, Láthatsz ezer kirakatot, Neked én vagyok egyedül Gazdagon és mogorván.
Neked én vagyok neked-szántan És hogyha nincsen örömöd És hogyha nem érted a mát, Mindegy: én meg nem bántam.
Az adhatás gyönyörüsége És a ma öröme telít És hogyha véget mondanál, Hát - akkor sincsen vége.
Szép napot Eastwood, Szuszmok! Lekéstem a "reggelit".:-)
°°°°°°°
József Attila Álomban enyém vagy
A boldogságunk némán meghúzódott És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben. Kályhánk lángja is örömmel lobogott S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte. A komoly falióra se mormogott S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak...
Álomban mindig egészen enyém vagy. S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.
Amit ma láttam, el kell mondanom Neked, egy őszi estét, az ábrándos eget, a hamvadó fényeket, nehéz mámorok borát, a felhők dús bíborát, házat, utcát, aranyló teret,- s a lényeget, hogy szerettelek.
Tisza partra vetett a séta, Jártam az estet, Én, a kishitű poéta, Lámpák gyúltak, zöldek? Mind a szemed utánzó hitvány portéka, És a part ezernyi bokra árnyként hullott a halványkék habokra.
A téren az est oly halkan szaladt, S az ezernyi elszórt falat közt galambok raja szürkéllett. S fény, illat és imbolygó test a házak felett, s a templomok vállán együtt remegett.
Egykor lomha nyarak hajoltak a parkokon át S friss tavaszok itták a kutak elomló sugarát. Máskor a tetőkre ültek márványarcú telek De ez őszi estén mégis mindenben Téged kerestelek.
- Gyenge galamb lágyságában nyakad, állad, aranyszínű vállad ívét, mit kényes fények fonnak át a budai estben De én itt kerestem a hallgatag Szegeden szép kezednek vonalát.
Felettem csillagok, s karcsú nyaka nyúlt a Dómnak, az asztalon fehér fényben lángoló vöröse gyúlt reszkető boromnak. Ajkad színe volt az is, És tested ott fénylett a Tiszán fehérlő ködalakban, mint az elfeledett Artemisz temploma, S már nem tudtam, hogy van e hitem, Mert Te oly szelíden mindenhol Velem vagy, mint az Isten, És sírni sem tudtam mert a hangodat játszotta egy messzin merengő hegedű?
Tegnap,-tudod-esett a hó s én sétáltam, ahogy szoktam Fehér volt a föld, és az ég szürkéllett egyre jobban Kedvem is csak egyre rosszabb Sivár a lét, mint a téli ég s én, mindig csak hosszan-hosszan elakadok suttogni még
Egy nevet...
Mi voltál? Ami ma is vagy Egy álom, amit dédelgetek De valóság, többé már nem látlak Megtörtem de nem szégyenkezek Magam előtt vagyok semmi Magamnak nem vallom be már Hogy a boldogságot az jelenti Ha rá gondolok: Az enyém voltál
De lehet...
Hogy még lehetnél, ha akarnám Ha a telefon kopott gombjain ujjaimmal lassan végigjárnám Egy régi szerelem számait S hangod még egy kicsit hozzám- Az én lelkemnek zenghetne Aztán újra álmodhatnám Hogy az enyém vagy, az őszinte Szerelmet...
Te vagy a vizesés cseppjeiben a fény Te vagy a fák ágain bólogató levél Te vagy a virágok szirmain remegő harmat És Te vagy a szivárvány a felhők alatt.
Te vagy az alkony a fáradt horizonton Te vagy a hajnal az ébredő égbolton Te vagy az első felcsendülő napsugár És a réten szimatbontó minden virág.
Te vagy minden percem fényes öröme Te vagy megvakult szemem minden fénye Te vagy hangtalan világom egyetlen dallama És parányi életem egyedüli szólama.
Rég elmúltak az évek, a sírással teltek, mik vittek engem, a sokat vertet, a lázadó bús csodát, kit megkerültek az iskolák, kit senki sem értett, szavakkal vertek, így növeltem vértet, Kívül-belül majdnem holtan, Magam voltam, csatangoltam, S ha nem ettem Eladtam egy szonettem. Rossz cipőben jártam, egy volt, Míg ki nem lyukadt, kegy volt, Korán írtam, mert hitten, boldog az, ki költ, s lázadozva leköptem a rendőrt, Sosem volt pénzem, csak öklömet vittem, ha vertem is, azt is szelíden. Csámpás léptű rossz éveim Mindent mertek, s csak az estek emeltek lázfényű óriás ölükbe, s míg talpam megtelt bolyongással, a holtak megtanulták nevem, repedés lettem minden ékszeren, Ma én vagyok a gyenge, holnap se más, ha kell, a sebben égő fájás, lomha fény egy női szemben, fátyol, amely alig lebben, mikor fényben ázik a balkon, De még gyarló vagyok ebben, miként kell meghalnom.
Szép vagy. Nem a természet formált, génjeid bűvös hada, nem is szikével metszett istennő-maszk tapad rád; Szép vagy, mert bőröd pórusain át illatozva szivárványt fon köréd a boldogság.
A téjszín léget elkeverte fekete borával az éj: lelkem ma, vágyak büszke lelke, megúnt szavakkal ne beszélj, húnyd be az ajkad, nyisd ki szárnyad, szabad szemeddel szerte nézz: ma messze szállnod nem nehéz.
Mámorosan az éj borától szárnycsattogás legyen dalod: ki éjt iszik, a kéjre bátor, tenéked ez volt italod. Sokáig ittad, részegülhetsz, azért vagy mostan oly szabad: repülhetsz magad.
Selymes fenyőpadon fekszem izzadó tenyerem tenyeredben Forróság elől menekülő gyöngyök lepik el bőrömet Ujjaiddal tereled őket S nyelved hegyével örök kincseid közé rejted a legszebbeket Karod kalodája engem marasztal karom kalodája téged nem enged Jéghideg zápor! Imádunk téged! Felszenteljük a hószínű vásznat
Szellőcsókod idézi a hűs estét mikor öleltél a diófák alatt
Fénnyel teli, lágy vonalaidba Belesimulok, és átölel, és ha Elmentél, én majd visszavárlak Addig meg szorosan magamba zárlak Hogy ne szökj el, mint egy furcsa dallam Mondd ki a nevem, de csak finoman, halkan Hogy ne hallja más, csak a Nap meg az ég Ha menned kell is, maradj itt még
Félrevezetnek. Nincs helyes út. Csak előlünk rejtett, titkos ösvények vannak. Sok hamis barát ölel. S az igazak, oly kevesen maradtak.
Itt, hol a szépség és szerelem ipar lett, Értéktelen, mit teremtett józanész és munka Tántorogva hiszünk tovább, mégis Pedig nevető senkik ülnek nyakunkba.
Csodáld a verset. És ne engem, ki szolgája vagyok csak a szónak Tudja minden sor, mitől félsz, mire vágysz: Egyszerre lehet tükre Rossznak és Jónak.
A verset csodáld hát. Mert nem alkuszik, mert fájón igazat mond. De gyógyít, ha akarod, ha érted, Mikor szívedbe gyűlik és táncba kezd benne a gond.
