Mikor mellé leült az egyedüllét szemében keserűség kavargott maga maradt bevallja magának, legyőzték a szelek és az évek. Az idő a napok, harc nélkül arról is lemaradt. Most nincs senki se nyomában sorsa gyorsan tovább lép, oly hirtelen, ahogy a tündér hozzáért. Felejtés lett a reggelije Keserűség az ebédje Fájdalom estére és álmai már a csak sajátja. Láthatatlan rajzok az égen össze, összegyűlő gondolatok akár a bogarak a fényköré bolygók egy napköré egy szív egy lányköré.
Holnap már nem lesz semmi csak bírja ki még. Szereti az esőt.
Fel, fel erősödő hangok El, elmúló idő Át, áttetsző fények Le, lehulló cseppek
Déli árnyék, vagy éjszakai sötétség, még, még végtelen hűség. Soha, soha el nem égő láng barátságból gyulladó parázs gyerünk, gyerünk ugorjuk át vagy nem, nem és barátként ölelkezve összebújva felejteni
tiszta, tiszta a gondolat így, így minden tovább lép már, már hűs folyóba fürödve olvad el csókod.....
Bukdácsolok az álomban: fel-felriadok, arcod, kezed, szemed hiányára. Futnak velem a fürge kerekek, elringatnának, mégis bukdácsolok az álomban: rám emelhetnéd boldog tekinteted, s akkor megtelne fuldokló szívem a szemeddel, tenyeremben hintáznának játékos ujjaid, s az arcodba újra meg újra beleszeretnék. De hát nem lehet - messzebb vagy tőlem, mint a képzelet.
Olyan messziről ért el hozzám a szemed, Mint távoli csillagok fénye, melyek Talán le is hulltak már az égről, mire szemem Sugarukat felfogta. Mire a fényévek elhozták hozzám szemed sugarát, Már nem is én vagyok, akit látsz S én úgy gondolok reád és nézlek életem peremén, Mint fénylő valóságra. Csillag, Millió élet lehet benned és gyantás erdők, Madár lehet benned és boldog, őszinte emberek. Fényed a szemem éri, De már tudom, Hogy rég lehulltál a mocskos tejutak végtelenjén.
Lennél-e menedékem, Ha teljesen eláztat az eső Lennél-e menedékem Ha nem is próbálnék erősnek látszani Megsimogatnál akkor is, Ha mocsárba merültem előtted Lennél-e menedékem Ha siralmas kiszolgáltatottságom Egyetlen érintésért könyörögne Megvigasztalsz akkor is, ha majd Könnyeim ömlenek aszfaltközöny tócsáiba Lennél-e a menedékem, Akkor, mikor magam elől menekülök ... talán pont hozzád...
Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és gyémántlevegőt locsol izzadt arcainkra nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött ezek ilyenkor egész elolvadnak ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva nagy meleg szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek elbujtak tenyereinkben mi az igazság kérdem a falaktól erre eltünnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk az áloé másodpercenként virágzik álmainkban ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet ha takarónk lassacskán lecsúszik.
Ma jégeső ver, holnap összeéget - ha hozzá túl közel jutok - a Nap. Már szemhunyás se kell, ismét egy évet magam mögött hagyok, és hamarabb felejtem el a fogyó holdakat, a tengerhez igyekvő zöld vizet, és elhiszem, hogy semmit sem hiszek, és belátom, hogy aki tud, az téved, mégis folyton rettegve tartalak karomban, mintha elveszítenélek.
Torzkép ferde tükör csak a tisztelet. Görnyeszt a súlya lehajtom bús fejemet. Rőt levél vagyok, felkap a szél fénycsóva, villanás csupán folton-folt seb holdudvarán. Tovafutok, ahogy folyón a habok madzagon rángó bohóc vagyok. Úri játékszer, hajam kóc elfáradt nagyon a bohóc.
Kányádi Sándor Felemás őszi ének
építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja
ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat
nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok
már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak
"Nem tudhatjuk pontosan, mikor kovácsolódik a barátság. Ahogy mindig az utolsó csepp víztől telik csordultig a kehely, úgy a rengeteg kedvesség közül is az utolsó lesz az, mely csordultig tölti szívünket."
Egy lélek állt az Isten közelébe' S az örök napsugárban reszketett És fázva félt, Mert érezte, hogy vonzza már a föld, És keserűn kelt ajkán a "miért", Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni, Neked szőtték e színes porhüvelyt: Pici kezeket, pici lábakat; És most hiába, le kell szállanod, Öröktől fogva te vagy kiszemelve, Hogy e testet betöltsd, Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng. Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni! Én boldog vagyok Veled, Istenem; Mit vétettem, hogy egedből kivetsz? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S elhagynom búsan és reménytelen Az angyalokat, testvéreimet? Mit vétettem, hogy le kell szállanom, S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét, A nekem szabott hitvány rongy-ruhát? Ki bor vagyok: a Végtelennek vére, S láng, mely üveg alól is égig ér: Mit vétettem, hogy bezársz engemet Kehelybe, amely megrozsdásodik, S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég! A törvény ellen nincsen lázadás! Ha milliók mentek panasztalan, Talán te légy kivétel? Mint a fiókát az atyamadár: Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni, S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek. Szomorún indult a kapu felé, De onnan visszafordult: "Ó Uram, Egy vágyam, egy utolsó volna még; Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt, Szerettük egymást véghetetlenül, Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet, Szeretném viszontlátni odalenn, Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot." S felelt az Úr: "Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."
Szívemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte.
És most mégis, indulj föl, erőm, Indulj föl megintlen a Földről. Hajnal van-e, vagy pokol éjfél? Mindegy, indulj csak vakmerőn, Mint régen-régen cselekedted.
Ékes magyarnak soha szebbet Száz menny és pokol sem adhatott: Ember az embertelenségben, Magyar az űzött magyarságban, Újból-élő és makacs halott.
Borzalmak tiport országútján, Tetőn, ahogy mindég akartam, Révedtem által a szörnyüket: Milyen baj esett a magyarban S az Isten néha milyen gyenge.
És élni kell ma oly halottnak, Olyan igazán szenvedőnek, Ki beteg szívvel tengve-lengve, Nagy kincseket, akiket lopnak, Bekvártélyoz béna szivébe S vél őrizni egy szebb tegnapot.
Óh, minden gyászok, be értelek, Oh, minden Jövő, be féltelek, (Bár föltámadt holthoz nem illik) S hogy szánom menekülő fajtám.
Aztán rossz szívemből szakajtván Eszembe jut és eszembe jut: Szivemet a puskatus zúzta, Szememet ezer rémség nyúzta, Néma dzsin ült büszke torkomon S agyamat a Téboly ütötte.
S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben.
nem vagyok elég szegény. Még nincs bennem elég csend ahhoz, hogy ne vitatnám a vitathatatlant: még van szavam. Nyomorultan, tériszonyban, könyörögve a semmitsemtudásért, még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit, Veszendőt a Veszendő
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcson és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdot, füttyös gyümölcsöst, szöllot és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter elotte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bunösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra ujbol a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ok felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk, virrasztó éji felleg.
Hideg van. A csend is dermedt. A szemközti fák ágára fagyott a mosoly. Törékeny, volt tócsák tükrözik vissza arcomat. A Tél hirtelen itt termett. Gyere Tavasz, meleg kezeddel most orvosolj, S tedd végre tönkre rút, téli karcomat!