Virágok nyílnak egy selyem-zöld réten, Minden úgy lesz, ahogyan régen, Mégis új lesz, magasabb rendû, Mert életedhez ez a Szellem hû.
Eljön Hozzád vitorlát bontva a gondolat tengerén, Hozzá segít majd az õszinte, szép Remény. Elengedlek, és kiáltásom már elhaló, Mert mi köztetek él, az örökkévaló.
Hullámzó hangokból komponált dal, És Fény köztetek a híd, mely sohasem csal, Csak a sorsodban bízz, és Õ megtalál, Örökké egyek vagytok, hisz Te is tudod: nincs halál.
S most egy gondolat kísér, mely Hozzá vezet, Elengedem már kezed, mert mindenem szeret, S csak így lehetek egy az Akarattal, S Te oldasz majd, s oldódsz, errõl szól e dal.
Ember vagyok, az érzés azt mondaná: ez fáj, De Szellememtõl lesz hangos a száj, Ezt a szenvedtetõ érzést, mint ruhát levetem, Elengedlek, s boldog vagyok tudni: ez már Szerelem. - S végigkísérlek Utadon, ahogyan Te is engem… -
Menekülök
Utamat járom, serceg a kavics Régi cipőm talpa, lassan elkopik. Oda megyek, ahol nincs senki, néha jó az embereket kerülni.
A madarak még dalolnak, A fák tornásznak hajladoznak. Még vidáman fütyül a szél, Mögötte marék felkavart falevél.
Magányos délutánon Sétálok, az utcákat járom. oda megyek ahol nincs senki néha jó egyedül lenni
Hol az igazság, mi a valóság?
Sajnos nem tudom.
Mi a megoldás, és hol a mennyország? Sajnos nem tudom
Hol van a pénzem, hol van az érdem?
Sajnos nem tudom
Pedig önmagamat önmagamért
folyton feláldozom.
Kié a hitem, kié a szivem?
Egyszer talán megtudom.
Volt elég hitem, vagy csak úgy hittem
Egyszer talán megtudom.
Milyen a szerelem, milyen a kegyelem?
Egyszer talán megtudom
de hogy hol az igazság ezen a földön ,
azt sajnos nem tudom.
Lassan, hangtalanul osont át a hídon. A délutáni nap álmosan verte vissza a fényt, a rideg acélon meg-megtört árnyéka… Vállain ült a Bánat. A hídon túl lassabban lépett, szinte már vonszolta magát. Mintha ezer év terhét vitte volna, haladva ki az Időből. Képére barázdát szántott a sok kín és fájdalom… Láttam ahogy megsebezte az Élet. Már nem először történt, de ez a támadás lelkéig hatolt. Szemében mégis mindig csillogott egy halvány mosoly, valami egészen távoli fény. Időtlen idők óta ismerem, érzem és hallom őt, egy vagyok vele… ezer éve is talán.
A tiszai hajó, csobbanásokkal hasította ketté a vizet… Gondolatai régmúlt időkben keresték a megnyugvást… -a másik élete mintha az erdő nyugalmas csendjében telt volna el-, de az idő hatalmas szakadékokat szántott a helyére. Egész napon át szikrázott a levegő, mégis az este, enyhe lágy szellővel érkezett. Léptei ólomsúlyokkal haladtak a part felé, egy ideig állt, nézte a folyót, majd óvatosan leült a homokra, egy nagy kő mellé. Éreztem, ahogyan eggyé olvad a természettel. Szerettem volna megérinteni és visszahozni a valóságba… A nyugati égbolton megjelent az első csillag is. Az Esthajnalcsillag! -gondolta. Kinyújtózott a homokon, tekintete az égboltot fürkészte. Minden olyan idegen volt és távoli, csak a hold volt ismerős, a vén öreg Hold, ahogyan keskeny sarlóját billegtetve úszott az égbolton. Súlypontja átlendült az illúzió, a kézzel nem fogható valóság vonalán. Megfutamodott a kegyetlen mocskos napok, órák elől, mert féltette apró emlékeit. Olyan elevenen érzett, hogy testi fájdalommá vált benne minden inger. A lelkeket hívta, felidézni napokat, örömteli pillanatokat. Illúzió volt? Valóság? … az illúzió, ha tudatosan ápolják, időtálló kincs. A lélek sebeit gyógyítani képes. A hold ezüstösen bukkant fel egy felhő mögül és átkarolta. Békés, veszélytelen gyöngédséggel telt meg a lelke. Közelebb léptem hozzá… figyeltem arca rezdüléseit… … ha jósággal és önzetlenséggel találkozunk, legtöbbször értetlenül állunk, s ha mind ez egy emberben összpontosul, a találkozás pillanatában megrendülten áll előtte mindenki. De miért? Az igaz emberek útja csalódások és göröngyös buktatókon át halad, de mert készek felismerni nem csak a rosszat, hanem a jót is, ezért találnak szüntelen felemelő és szívet melengető szigeteket. Ő megtalálta ezt, és érezte, kincset talált. Sokszor belefáradt a szomorúságba és nevetni akart. Halk, melegzengésű hangján örülni hívta a megfáradt lelkeket. Azt mondta mindig, hogy nem tud vigasztalni, de örömet okozni tudott. Mindig háttérben maradva. Nem volt fontos számára, hogy tudják… legtöbbször ez volt legkevésbé fontos. … nem az a lényeges, hogy kitől kapsz és mit, hanem az, hogy örülsz neki. – hallottam most is az oly sokszor elismételt szavait. Különös érzékével -balga megnyilvánulásainak ellentmondva- mindig meg tudta látni a valóságot. Most is körüllengte valami derűs nyugalom. Halálba taszító kínjaihoz adott erőt ez a derűs életforrás, megteremtődött benne a harmónia, akármilyen diszharmóniák is viharzottak elébe. Szerette a tüzet, a fényt. Az alkonyégen vörösen izzó korongot, a bársonyos éjben a sötét mező egyik szélétől a másikig guruló, ezüstös fényével ölelő, simogató Holdat. A hajnali szellő lágy simogatását, a vadvirágokat, a lángoló pipacsos-margarétás mezőt. Válaszolt a rigóknak, feleselt a madarakkal, tarka pillangókkal kergette a Nap bujkáló sugarát. … mindenütt élet van. Rejtett szálak kapcsolnak életet élethez. Minden lélegzik, minden szenved. Érezte a világ lelkét minden sejtjében, minden idegszálában. Mindazoknak tudott adni belőle, akik kénytelenek voltak tompább érzékkel élni. A csalódások okozta, szakadékba zuhant lelkeknek próbálta mutatni az utat. A szépség és a természet balzsamával edzette a lelkeket. Láttatta az Élet gazdagságát, hallhattad mellette a Csend hangjait. Kizárta a külvilág mocskát és magába fogadta az Érzést. Azt a nemtelen és kortalan érzést, amely megadja a szabadságot. Amikor a test nem börtöne a léleknek. Felállt, árnyéka megmozdult a vízen. Egyre hidegebb volt a levegő, apró hullámok csapódtak a kövekhez. Aurája tele volt légköri villamossággal, valami tragikus feszültséggel. A lelkek lassan lebbentek elé, s hoztak egy-egy gyöngyszemet, apró kincseket. Jöttek lelkek a régmúltból, régi életéből. Fények és árnyak, színfoltok imbolyogtak előtte. Sokat volt egyedül, de nem volt magányos. Erdő, folyó, madarak, virágok mind-mind a társai voltak. … a természettel találkozni és eggyé válni soha nincs túl későn, vagy túl korán. Olyan régen tudta már ezt! Amióta szerettei elvesztését nem tudta feldolgozni megroppanás nélkül, s mert olyan emberek kerültek az útjába, akik alighogy megütötték az ember alsó mértékét: értéktelen ösztönemberek voltak. Rabszolgái a pénznek, az élvezeteknek, önmaguknak. Önzők és becsvágyók. … az emberek, legtöbbször túl korán, vagy túl későn találkoznak. Először amikor nem tudják még, hogy szeretnek, másodszor amikor már tudják, hogy nem szeretnek. A természettel soha nincs így! Sokáig hitt az Emberben. Az emberekben rejtőző jóságban. Az életben, a holnapban, az önzetlen szeretetben. Dermedten sütötte a kövekre a tekintetét és arcára kiült életének fájdalmas Pokla. … az igazság az egyetlen dolog, amiben nem hinni kell. Nem kell, mert van! Létezik. Mégis az az igazság, hogy nincs Igazság. Amikor szükséged van rá, nem találod. Nincs melletted. Micsoda ellentmondás! Az alázatos szív, a valódi, az egyetlen igazságot keresi. Amikor aztán megtalálja, akkor feltétel nélkül elfogadja azt, és képes új felismerésre jutni.
Az eléhullott gyöngyszemek koccanva gurultak a parton. Élesen hasító, hideg szél görgette őket a víz felé. Az Elmúlás szele. A szél felszakított egy régi fájdalmat is, a kétségek és bizonytalanság, az a régi rettenetes félelem és kín újra utat próbáltak törni. Egész testében remegett. Szemében már nem égett a régi tűz, nem látszott az erő. Tekintete végigsiklott a végtelen felett, mintha valamit keresne az égen… egy csillagot… A nyugati égbolt felé haladó hold rejtélyes fehér fénye megcsillant a vízen, mint ölelő karok úgy nyúltak felé, és hívogatón mozdultak a hullámokon. Elindult… biztosan lépett előre, egy pillantást sem vetve az apró gyöngyökre, a lábait felsebző kövekre… egyre bentebb… bentebb… míg elérte a hold ölelő sugarát. Tekintetünk egy pillanatra találkozott… nyúltam volna felé, de szeme vádlón villant, a farkasok összes vadságát és szelídségét egyszerre véltem benne felfedezni. Alakja hangtalan merült el, mint egy apró kavics, hullámot sem vetve a vízen. Nem mentem utána. A tiszai hajó halk csobbanásokkal hasította ketté a vizet.
Vagyok, aki vagyok. Egy kérdés válasz nélkül Isten vagyok hívők nélkül Fa vagyok ágak nélkül Nap vagyok sugarak nélkül Hold vagyok teljesség nélkül Tenger vagyok moraj nélkül Sikoly vagyok csendje nélkül Ember vagyok társam nélkül Egy válasz vagyok kérdés nélkül Vagyok, aki vagyok.
TUDOD-E KI LEHETNÉL?
Ha lennél a test én a lélek Ha lennél a szív remélnélek Ha lennél az élet éltetnélek Ha lennél az öröm féltenélek Ha lennél a mosoly értenélek Ha lennél a vágy élveznélek Ha lennél a tűz fűtenélek Ha lennél az ige hírdetnélek Ha lennél a dal énekelnélek Ha lennél a szerelem szeretnélek Lennénk, akik vagyunk. Két test, egy lélek.
Ne csüggedj mégse, bár vihar szorongat és tép, köpd le az irigyet, a sorsnak ki ne térj, légy magadnak elég s ne gyötrődj és ne félj, ha szerencse, idő s tér rád uszítja vészét.
Üdvödet s kínodat előre mind kimérték; Tedd, amit kell s ne bánd meg bármit is tegyél, Parancsot sose várj s ne nézd, mi lesz a bér. Valóra váltja minden perc, amit remélsz még.
Miért rí s ujjong ki-ki? markában életének kulcsa. Nézz szét amit csak látsz körülted, ez mind benned van. Hát hiú ábrándokat ne fess.
Még mielőbb tovább mégy önmagadba térj meg. Ki legyűrte önmagát az el sohase vesz, Annak mindenki már alattvalója lesz.
Íme a kertek, mikben hiszek még, mikor halványul mind a virág, kihúny a lomb s a kavicsra esték csendje csobog a hársakon át. Egy hattyú úszik a tó vizén fel-le, gyűrűk redőit hajtva szét, csillámló szárnnyal hozza sietve az elmosódó parti fövenyre a szelíd holdsugár ködét.
Ha gondosan mérlegelem a kutyák különös szokásait, Arra kell következtetnem, Hogy az ember a felsőbbrendű állat. Ha mérlegelem az ember különös szokásait, Megvallom, barátom, zavarba jövök.
A világ néha gömbölyű, elfér a kezedben, Szikrázóan gyönyörű gyémánt az egekben. Fel-feldobott üveggolyó, kékre festett márvány, Felhőcsipkés ragyogásban tündöklő szivárvány.
A világ néha ordító, farkasfogú rémség, Ki nem mondott gondolatban benne rekedt kétség. Szertefoszló tünde álom, vérszomjas valóság, Műmosolyba becsomagolt látványos hazugság.
A világ néha egyszerű, néha túl bonyolult, A szív nem felejti el, mit a tegnaptól tanult. Ma brokát borul bús lélekre súlyos-feketén, Fellebbenti könnyű szellő egy új nap reggelén
Ülök mélán és mozdulatlanul. A rács mögött mozgolódókat nézem, idétlen hadonászásukat, furcsa beszédüket, vihogásukat hallgatom.
Megfogom kezemmel a rácsot, másik kezemet lazán az ölembe ejtem, majd közömbös tekintettel, egyenként megnézem őket, főleg az arcukat, szemüket. A legtöbbjük valami örömhöz hasonló hangulatot mutat, mások integetnek, eldobálják az ennivalójukat, némelyik megdob, de nem zavar, nem sért. Ő dobál, nem én, szellemi szintjéről ennyit. Aztán látok szomorú szemeket is, tétova mozdulatokat. Látszik, hogy bezárva élnek egy olyan ketrecben, amelyből nincs reményük a kitörésre. Sokan vannak, mosolyognak is egymásra, de érzem, hogy mégsem boldogok igazán. Szeretnék segíteni rajtuk. Sok időm van gondolkodni, így elmélázom azon, hogy vajon mi lenne, ha helyet cserélnénk? Minden nap más ülhetne ide, gondolkodni, hátha végre megtalálják a helyes választ, az igazi szabadulás útját?!
A gondozó mindig hoz nekem enni, beszélget is velem egy kicsit. Nincs gondom semmire, nem zavarnak a ketrec korlátai sem. Minden nap ezen gondolkodom: - Ha helyet cserélnénk, ki járna jobban?!
A véghetetlen kék tükör Komoly-nyugodtan tündököl. Lelkem, a régi nyugtalan, Rejtelmes arca tiszta kékén Végigsuhan simulva, békén, Határtalan, határtalan.
Nem állja röptét semmi gát, Kibontja könnyű fény-magát. Ezüst habokon búg elém A végtelenség szűz zenéje, S én szállok boldogan feléje Az alkony szárnyas szekerén.
Nincs már nyugat és nincs kelet: Határtalan vizek felett Suhan a súlytalan fogat. S miknek csak vágya játszik vélem: Egy pillantás alatt elérem A messze horizontokat.
Egy lebbenés és ott vagyok Ahol a honni csillagok Suttognak meghitten velem, S lelkem elé szivárványozzák Édeseim szerelmes arcát, Akácvirágos estelen.
Tovább, tovább. És mély, komoly Alattam a hullámmosoly, Alul az örvény búg, dagad. Aratásom delére látok: Férfiakat, sok hű barátot, Verejtékes szép harcokat.
Tovább, tovább. Új kép remeg, Köröskörül csillagszemek, Örök-mécs-lángok gyúlanak. Titkos zsolozsmák hangja reszket S egy óriás fehér keresztet Imádnak rejtett sugarak.
És fönn és lenn kigyullad a Csillagzsolozsmás éjszaka, S a boldog mélyből feldereng Nagy kórusa a tengermélynek: A titokzatos szféra-ének, A véghetetlen tiszta csend.
Álmos falakon megül a csend.
Csak a magány szűköl idebent.
Csak a magány sír, zokog, kiabál.
Csak én hallom, aki csodára vár.
Csöndben csodára. Egy vallomásra,
szerelemes szókra – tán semmi másra.
Vagy titkon átélt vágyó remegésre?
Talán egy nyiltan vállalt ölelésre…
Érintésekre, mikre te is vágynál,
csókokra, amiket csak nekem szántál,
mámorunk szította tüzes szeretésre,
s melletted megélt meghitt ébredésre.
Rád! Hogy itt légy velem egészen
szépséges, szerelmes, szenvedélyes éjben.
Várom, hogy megszűnjön kívülünk a világ:
csak TE és ÉN legyünk az igaz valóság.
Fáradt szemeimen bukdácsol az álom,
lassacskán tanyát ver rezzenő pillámon.
Amit nem adhat meg az élet, csodát,
Ma veled szerettem volna lenni Egy napot, egy éjszakát Remegve-rejtve beszélgetni át, Csendben a szemedbe nézve Megfogni két kezed, Átölelni és füledbe súgni: Még… még kicsit maradj velem… Hajnalban tűzforrón hozzád simulni, ˝Farkasokkal táncolni˝ délben S csodálni a teli Holdat éjjel.
Ma veled szerettem volna lenni… Nem tudni, hogy minden elmúlik egyszer. Szárnyaink szélesre tárva Repülni fel… felhőkön át a magasba, S zuhanva, testünk összeforrva Merítkezne elfutó habokba…
Ma veled szerettem volna lenni, A melledre hajtani fejem, Érezni a vad lüktető szívdobbanásban Gyönyörre nyújtózó feltámadt hited, Mint banánra a héj forrni köréd S utad vigyázni, melyen célba érsz.
Ma veled szerettem volna lenni, S nélküled magamban-veled vagyok. A mélykék égen bámulok egy fénylő csillagot… Óh, én ostoba! Arcul csapott a Sors, Kegyetlen ostora most szántja végig az eget! Lelkemben fényre vak félelem vibrál Öncsalásom csillaga lehull Lángolva hasít ketté gyanútlan felleget! Szemeim könny borítja s szívemben veled A lángok közé kacagom magam… Ég Veled!
Ha így szólnék a kedves, fiatal kalauzhoz: - Kalauz úr, hogyha ma este hazamegy, ölelje meg nagyon a feleségét, dícsérje meg, ami épp rajta van, akár az ócska pongyoláját - Ha így szólnék - ugye... bolondnak tartanának?
Ha így szólnék a bottal kopogó nyugdíjas bácsihoz a boltban, mikor épp forintjait guberálja, végül levágat tíz dekát a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből: - Bácsi! Itt van ötszáz forint. Tegye el, kérem. Épp ma kaptam. nem számítottam rá. Fölösleges. - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék az útkövezőkhöz: - Útkövezők! Én ezt a kis kavicsot elviszem, mert az erezetében lehorgadt Krisztus-fejet látok. Engedjék meg, hogy elvigyem! - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz: - Gyere, fiam, üljünk le valahol, s te elmeséled, mitől nőtt vállig a hajad, mi ellen mered ez a tüske tejes arcod körül, s egyáltalán, mitől vagy te ilyen kérlelhetetlen? - Ugye, bolondnak tartanának?
Ha így szólnék padon sütkérező, újságpapírból eddelgélő nénikéhez: - Néni, jöjjön velem, amit szeret, azt főzök vacsorára, puha ágyat vetek, előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát, azt a szülést, a császármetszést is, és szegény jó ura szívszélhűdését, és hogy mivel ültette be a sírját, azt is, milyen a szomszédasszony, azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában, meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos. Mindent apróra elbeszélhet. Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban. De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor fölébred - keljen fel, takarjon be engem, mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ... Ha így szólnék - ugye, bolondnak tartanának?
Szabadság embere, tengert imádni hű! Szeresd csak! tükröd ő, hullámzó végtelenje minthogyha parttalan, bús lelked képe lenne, s ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.
Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel, szem és kar rásimul s felejti már saját háborgását szived, figyelve ős zaját, mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.
Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg: ember, örvényeid kinek van mérni ónja? tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja? A meghitt titkokat irigyen őrzitek.
És mégis, míg a vén századok tűnni térnek, kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll, jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál, óh, örök birkózók, óh, vad dacú fivérek!
Mégis a legszebb állat. Magasba trónol fönn a vánkoson, csodálva nézem sokszor órahosszat és fürge szívverését számolom. Ha álmodik csontokról és ebédről, gondolkozom, milyen a kutya-álom? Milyen lehet az élete, az álma ezen a vad és végtelen világon? Szegényke mindig bús. Kérdem, mi bántja s virgonc szemem kerüli futva-félve. Egy néma-csöndes bánat titka ködlik enyves szemébe, barna, bölcs szemébe. És firtatom: nem szeret ugye senki s buksi fejét búsan térdemre ejti. És szólítom: menjünk a kertbe ki s lengő fülét lassan leengedi. Vagy unszolom: hazádtól messze estél? és mélabúsan önmagába mélyed. Vagy kérdezem: fáj, ugye fáj az élet? s reám borul, akár egy drága testvér. És nógatom: szólj a kutyavilágról, hol testvérkéd, apuskád messze él és kutya-házak vannak, kutya-szobrok. Száját feszítem és mégsem beszél. Vagy kérdezem: anyácskád gyászolod te ugye-ugye, hogy nem jő róla hír? Nem tud beszélni, a kedveske néma. És sír és sír...Szegény kis kutya sír. Úgy élünk együtt, két kis idegen, valahol messze, mese-szigeten.
Egész uton - hazafelé - Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám?
Mit mondok majd elôször is Kedvest, szépet neki? Midôn, mely bölcsôm ringatá, A kart terjeszti ki.
S jutott eszembe számtalan Szebbnél-szebb gondolat, Mig állni látszék az idô, Bár a szekér szaladt.
S a kis szobába toppanék... Röpűlt felém anyám... S én csüggtem ajkán... szótlanúl... Mint a gyümölcs a fán.
Petőfi Sándor
