Haj! Ha már jamoltok, van egy kis emlékem a gyermekkoromból. Unokanővérem valami divatlapban olvashatott a hálóruhájáról, mert nagy-nagy következetességgel a pijamáját kérte estelente, lefekvés előtt. :-)) A szavak többsége - gondolom én - nem ilyen módon került hozzánk.
Elképesztő! Aszittem, hogy legalább a lekvár igazi magyar szó! Ollan eccerű, pórias hangzása van Erre mit látok MÉSZ-ben? (szlk < ném < lat < gör) Azannya neki! Hátnemámcsakhogy mi adtuk volna be a derekunkat! Azt a lekvarosz bajszosz mindenségit! Mán görögül is beszélek?
Ginkó! Komolyan örülök. Az én könyveimben ez még nem szerepelt a népies elnevezések között sem. Mindenesetre megvan az egyetértés. Illetve mégsem! Lekvár, vagy dzsem /brrr.../, ez azért nem mindegy. A szabadosság azért nem megengedett. Hogy kenődjön az a finom szilvalekvár a bajszotokra /ha van/! :-))
én egyszerűen lekvárnak nevezem Ja, én is, de akkor legyen palackgyár. És amikor kifogy az alapanyag, akkor jön a palackkrízis. Amennyiben mégsem, akkor a termelést a palackgrafikon mutatja. Szóval a magyar simán megtűr elég furcsa msh-torlódásokat, amik morfémahatáron egymás mellé is tudnak kerülni.
(Off: Hja, az ősi magyar "dzsem' szavunk... amikor nincsenek élélmiszeripari expertek a közelben, én egyszerűen lekvárnak nevezem, bár igazából külön kategóriába kell sorolni az állagától és a nem-tudom-micsodától függően.)
Én azt gondolom, hogy egyszer valóban ginkó lesz belőle, mert a mi nyelvünk ki nem állhatja a kiejtési nehézségeket Mondjuk az olyanokat, mint a barackdzsem :)
De a ginkó szerintem is esélyes. Úgy értem, hogy élőbeszédben, egy szóként, magyar mondatba illesztve ezt másképp nem _lehet_ kimondani, hiszen a g rögtön k-vá hasonul, a hosszú k meg rövidül a megelőző mássalhangzó miatt; előbb-utóbb csak követi az írás is.
Na most megnéztem a wikipédián, aszonnya: "A Ginkgo biloba vagy páfrányfenyő (röviden Ginkgo, újabb népies nevén ginkó) ..." :)
Má' aszittem, kimaradhatok a dologból, de nem lehet!
Nagy gyógynövénygyűjtő és -felhasználó vagyok. A ginkgó csak egy szörnyű jövevényszó, egy elrettenthetetlen növény neve /még az atomcsapás sem pusztítja el!/. A baj az, hogy a rendje, családja, binom. neve ugyanaz, sőt, a magyar megfelelője is. Én azt gondolom, hogy egyszer valóban ginkó lesz belőle, mert a mi nyelvünk ki nem állhatja a kiejtési nehézségeket/ erre persze ne fogadjatok - szépunokám sem fogja látni!???/. Ha már növény és szakma. Erdészetnél dolgoztam, onnan ismerem a mammutfenyőt. Ültette már a nagyapám is, aki műkedvelő botanikus volt. Ültettem én is, hogy valami emlékeztessen majd rám! Hanem a neve: Sequoia gigantea /e.: szekvoja gigantea/. A baj csak az, hogy láttam már leírva, mint Sequonia, magam is leírtam egyszer, hogy sequioa... brrr! /pedig latinos voltam!/. Nagyon bánatos vagyok! :-((( Mégis, hol a megoldás? Ha már leírni sem tudjuk? Ráadásul a Sequonia alakot nagyon hivatalos táblácskán találtam. Biztos, hogy nem a megbízó, hanem a készítő hibája volt, de rezzenéstelen arccal odabiggyesztették a hatalmas csodafa alá az egyik szép -^-^-^-^- arborétumunkban /biztosan nem volt pénz a kijavításra !?????/ No, akkor most győzzön a szakmaiság, a nyelvi pontosság, vagy engedjünk nyelvünk sajátságainak? Elárulom, erdészeink csak ginkóztak, meg azt kérdezték, kérek-e egy mammutfenyő csemetét? Tudom, nem ez a megoldás, de ők nem "lacafacáztak". Annál sokkal több dolguk volt.
Jó, elfogadom, és ezt már harmadszor írom le. Csak arra kérlek, írj le a "magyar"-ra ide egy példát, mondatot, vagy szövegrészletet. Csak azért kérem, egyrészt mert vizuális alkat vagyok, másrészt mert nem sokszor találkoztam ilyesféle jelzői megjelenítéssel /kivéve persze a kötelező alakokat/.
Én is köszönöm! Tudod, én legtöbbször az ösztöneimre hallgatok, de valahol lentebb már írtak arról, hogy ez tényleges szabály. Fentiek ellenére megismétlem, hogy semmi sem kötelező, ez a szabály meg végképp nem. Most ideírok valamit, miközben az igazmondás miatt a kálvinista szívemen a kezem: képzeld el, idén karácsonyra nem kaptam semmit sem a családomtól! Ez természetesen nem általános, volt hogy a szeretet jele egy gépkocsi volt, a fa alá képzelve /de nagyon is valóságosan!/. Most meg kettőnek is saját kezűleg készített apróságot adtam. Tehát győzött részemről a szokás, de semmi sem kötelező. Nem kell szakértő, nem kell szokás, elegendő a megértés, az elfogadás. Nem éreztem semmi rosszat, s ma sem érzek amiatt, hogy nem kaptam semmiféle ajándékot, jutalmat. Pontosan tudni kell, kik vagyunk, s melyik szó mire való. A szakértés is nagyon fontos, de én úgy látom, hogy már Lőrincze Lajosunk sem lesz soha többet, s fájdalmasan korcsosul a mi szépséges nyelvünk. Ha még van, ha vagytok szakértők, ki a nyilvánosság elé, amíg csak nem lesz késő! Én csak egy bolondos autodidakta vagyok, aki nagyon sok mindenhez ért, de nincs rendszerezett tudásom, így nem tudom "népemet tanítani". /egyik osztálytársam nyelvész lett, egész életét a magyar tájnyelvnek szentelte - van hát mit szeretni, ha képes volt erre!!!!/
hálapénz, borravaló (mértéke), őszinteség foka, van még pár analóg helyzet, amelyben az ember olykor tanácstalan, és a komfortérzetének foka erősen lecsökken...
Köszönöm a te hozzászólásodat is! Nagy érdeklődéssel olvasom a véleményeket ebben a kérdésben, mert eredetileg arra számítottam, hogy tökéletes egyetértés lesz abban, hogy a személyes névmások kisbetűvel írandók, néhány kivételtől eltekintve, és bár nem sokan mondtatok eddig véleményt, de így is meglepve tapasztalom, hogy ennél jóval összetettebb a kép. Úgyhogy nyitott vagyok az "átállásra", de amint látod, még nem győződtem meg:)
"Tehát nyugodtan kisbetűvel is, de ha megtisztellek Téged, remélem, azért jólesik!"
Hogy jólesik-e... Képzeld el, hogy egy olyan társaságból ismerjük egymást, ahol kimondatlan szabály, hogy nem ajándékozzuk meg egymást karácsonykor, de te mégis meglepsz egy ajándékkal. Én nem tudok mit kezdeni a helyzettel; nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki, foglalkoztat, hogy talán nekem is illett volna valamivel készülnöm, remélem, hogy nem bántalak meg, amiért én nem gondoltam rád, és egy kicsit lekötelezettednek érzem magam, mert akkor legközelebb nekem is kell adnom ajándékot, _csak azért_, mert tőled is számíthatok ajándékra. (És amikor a sokadik nem várt ajándékot kapom, akkor elgondolkodom, hogy lehet, hogy én tudom rosszul, és mégiscsak szokás itt egymásnak ajándékot adni, és ezért inkább megkérdezem a szakértőket egy fórumon...:) )
Majd' elfelejtettem! Nagyon nagy bűn az is, hogy ma már alig-alig olvas a nép. Az olvasás során hihetetlen hatékonysággal rögzülnek a helyes sémák. Nekem éppen ezért az is kedvenc fogásom, hogy ha valamiben nem vagyok biztos, hát leírom /papíron - természetesen/. Amint leírtam, szinte kiált, éget a hiba! Biztosan vizuális típus vagyok, de szerintem mégsem haszontalan a módszer. Az ismételt hozzászólás okán köszönöm türelmeteket!
Evicz és többek! Nem hiszem, hogy a helyesírás szabályai, vagy mások megítélése döntene. Én olyan természetesen használom a nagybetűs alakot, hogy már nem is gondolkodom rajta. Érdekes módon, igazán tudományos igényű kérdések taglalása során, máshol, éppen ezt kifogásolta valaki! Én meg magamban csak azt gondolom, hogy nekem ez természetes, másoknak megtisztelő. Nem kell ám feltétlen használni! A baj csak az, hogy a nyelvünk elslamposodása folyamatos és zuhanásszerű, az elektronikus levelezés pedig tovább rontott rajta. Az még hagyján, hogy rengeteg a betűhiba, de a pontatlanság és slendriánság is ott van. Ha valaki nem nézi át legalább még egyszer, amit leírt, hanem küldi úgy, ahogy van, az tényleg sértően hat. Én magam nem vagyok sértődős, inkább csak zavar a sok melléütés, amivel a partner semmilyen módon nem törődik. Tudom én, nem "nyelvében él a nemzet", illetve most már sajnos a legkevésbé, de amit lehet, azért őrizzünk meg! Tehát nyugodtan kisbetűvel is, de ha megtisztellek Téged, remélem, azért jólesik!
Hát szerintem a Horthy-kor levelezésével összevetve töredéknyi az alázatoskodás.
Az meg természetes, hogy nincs eleve helyes vagy helytelen, hanem olyan van, ami az adott közegben a legmegfelelőbb. Az embernek mindig a címzett(ek)nek megfelelően ell fogalmaznia, udvariassági tekintetben különösen. Szóval szerintem adott esetben akár egyértelmű helyesírási hibát is kell csinálni, ha ez az ára annak, hogy a címzett(ek) számára optimális szövegművet alkossunk.
Nyilván én sem vagyok reprezentatív kutatás, de én is mintha egyre többször találkoznék a "tulajdonnevesített" névmásokkal, megszólításokkal (utóbbiak gyakran hiányzó határozott névelővel!).
Az evitz leírta "nehogy-bunkónak-nézzenek erőhatás" valóban létezik, és talán nem túl nagy merészség azt is betippelni, hogy ez előbb-utóbb a művelt norma megváltozásához is vezethet.
Szerintem nagyon is elterjedőben van, hogy hétköznapi levelezésekben, fórumos hozzászólásokban nagybetűvel kezdik a személyes névmást, pusztán udvariasságból. Ezt egy elég üres gesztusnak tartom, és azért is zavar, mert a másik viszont udvariatlanságnak vélheti, ha én meg ragaszkodom a kisbetűs változathoz. Ezért reméltem itt megerősítést, hogy nem én tudom rosszul. Köszönöm!
Nem hiszem, hogy gyakoribb lenne, mint régen. A címzett személyét jelölő névmást (te, ön, maga) erősen formális stílusban, illetve erős érzelmi töltés esetén általában nagybetűvel szokták kezdeni – összhangban a helyesírási szabályzattal. És hát „nagy Ő”-t se emlegetnénk, ha nem lenne nagy hagyománya az írásbeliségben.
Sziasztok! Egyre gyakrabban találkozom azzal, hogy személyes névmásokat, ill. azok ragos alakjait nagybetűvel írják (itt most nem az "Ön"-re gondolok)... ez helyes? Van olyan szabály, ami ezt lehetővé tesz? Én nem bírom megszokni.
