Suttogó szavaink mögött talán még hulló csillagot is takart a fekete éj; kívánságba karcolt vágyakat sodort felénk szelíden az augusztusi szél… Lassú táncra hívtak a fáradt lábak, ölelő karokba bújtak a fojtott vágyak, s fénykoszorút font fölénk a meghitt pillanat. Az égbe szökkenő szikrák pattogó hangja törte csak a csendet. A szunnyadó parázsban ezüst-szürke pernye pergett, mint az idő ködlő kötelén kavargó képzelet. Szikrák fénye szállt a végtelenbe, arcod tükrébe libbent a nyár múló sejtelme, idézve a tavasz ébredő illatát, igézve a kora ősz sárguló avarát, s míg lelked érintette lelkem, a boldogság büszke ragyogássá szelídült ölemben.
Juhász Gyula Magányos úton...
Magányos úton építek egy házat, Betérhet hozzám, aki erre fárad, Aki dalolva, virágot keresve, Eltéved a mély életrengetegbe. És őszi estén, míg az avar sír majd S utolsó szirma hull a rózsáimnak, Magányos vándor, múltakba révedve, Emlékezik majd egy tündérszigetre. És hírt hoz nékem élet tengeréről, A csodaszépről, távoli tündérről, Kit idevárok és aki nem jő el, Csak egyre szépül a szálló idővel.
Orbán Balázs
A csend harcosa
Engem csöndre nevelt az élet,
Én mindig csendes voltam
És ha mással harcolnom kellett.
Önmagammal harcoltam.
Én nem néztem a jót,a rosszat -
Sokszor elbántak velem.
S tudtam,hogy ocsmány a bűn,de
Ocsmányabb az,aki bűntelen.
Én kárhozott vagyok,ki bűnét
Szenvedi és ismeri,
Súlyos vétkekkel terhes,hogy majd
Megbocsássanak neki.
Én nem hiszek a tisztaságban,
Mert nincsen tiszta ember,
De tisztelem azt,kit az élet
Felitat küzdelemmel.
Szeretem,ki megtörtségétől
Rogyva fekszik és hallgat
S az utolsó szó jogán magához
Ragadja majd a hatalmat.
Mert szemében örök szikra ég,
Szeme tükrözi az eget,
Benne szikrázik a messzeség,
Mely kibontja a fényeket.
Mert kit csöndre nevelt az élet,
Annak hosszú s könnyes az út.
S ha minden csatát el is veszít,
Ő nyeri meg a háborút!
Müller Péter: A szeretetről
Néha, akit a legjobban szeretünk, úgy suhan el mellettünk az életben, mintha egy szembejövő gyorsvonat lehúzott ablakában állna. Te jobbra robogsz, ő balra, éppen csak integettek egymásnak, dobogó szívvel: - Szervusz! ...Szervusz! ... Vagy Még? ... Én is vagyok! ... Isten veled! ... Mikor találkozunk? ... A választ már nem hallod.
És élsz tovább egy olyan világban, ahol nem a szíved rendezi az emberi kapcsolataidat. Ez nem is baj. Az igazi szeretet olyan, mint az atomenergia. Nem lehet a közelében élni, és veszélyes, ha felszabadul. A mi életünk szerényebb erőkre van berendezve. Testmelegre. Megértésre. Jóságra, türelemre, érintésre, mosolyra. Elfogadásra. Barátságosságra. Megbocsátásra. Szövetségre. Toleranciára. Ez néha kevés, tudom, hogy kevés - mégis a legtöbb, amivel élni tudunk még. Mert a valódi szeretet meghaladja a harminchat fokos testmeleget, s elégeti emberi viszonyainkat. Tényleg jó példa erre az atomenergia. Minden piciny atom magjában benne van. De valami végtelen bölcsesség révén nem szabadul fel. Ott él elrejtve, lekötve, lefokozva, leszigetelve - és ezt a kozmikus energiát, mint durva anyagot, a tenyerünkbe vehetjük. Megtapinthatjuk, zsebre tehetjük, láthatjuk, szagolhatjuk. Nem is tudjuk, hogy egy széndarabban vagy egy érckristályban olyan erők feszülnek, melyekkel egy egész várost hővé, fénnyé lehetne robbantani. Az anyaggá sűrűsödött energia titka ez. Ott szunnyad mindenben és csak egy szerény kis részét adja ki bődületes erejének, ha mondjuk elégeted. Ugyanilyen titok, amikor a szeretet kozmikus ereje lefokozódik és földi szeretetté alakul át. S lesz belőle emberszeretet, anyai szeretet, baráti szeretet, családszeretet, barátság, vonzalom, gyengédség, szimpátia, együttérzés... lesz belőle szelíd sugárzás, ahogy néha nevezzük a szív melege.De lelkünk atommagjában kozmikus erők feszülnek. S ahogy az egész teremtést ez a "magenergia" és az elektromos és magnetikus erők játéka szüli, s a látható, tapasztalható anyagvilág nem más, mint megfagyott energia - úgy a szeretet is hűvösebb, lefokozottabb és élhetőbb, ha földi életünkben megvalósul. S ez így van jól. Harminchat fokos "láznál" többet nem bír el az emberi szervezet. Egy világ hasad szét ott, ahol a szigetelésen átüt az
Igazi Szeretet. Így rendült meg és omlott szét valaha a világ legnagyobb hatalma, Róma, így hasonlott meg magával Izrael, s változott meg gyökeresen a zsidó és sok-sok nép családjának története, sőt, az egész emberiség történelme.
De ennél jóval kisebb léptékben is hasonló történik, ha kiszabadul a mélységből ez a vulkanikus szereteterő. Tudják ezt jól az írók, hogy mondjuk, egy Rómeó megtalálja ugyan örök szerelmét, Júliát, s közöttük eltéphetetlen vonzalom szövődik, szinte emberfeletti szerelem-energiából - lényük felizzik és egymásba forr - csakhogy körülöttük összedől a világ, családok, barátok s egy egész városállam sorsa megváltozik, sokan meghalnak, s ők is csak egy másik, nem földi síkon lehetnek boldogok.
Egy biztos: ez a Szeretet mely nem múlik el soha. Mert túl van téren és időn. Mindegy hol vagy és mikor látlak. Ha életemben csak egyszer, akkor is szeretlek. Nem kell veled élnem, nem kell naponta látni, érinteni, ölelni, simogatni téged. Elég, ha megpillantlak a vonatablakban. Vagy még annyi se kell. Csak tudni, hogy vagy.
és veled, szerelmem, sok buta, csókba fulladt gyűlölet
nézd, itt az életünk; s benne rendbe szedve minden, mi történt velünk...! emlékszem, kedvesem, mennyi jaj, mennyi sóhaj, millió csók, bók, adok-kapok, (ó, mi bolondok!), és mennyi megesett eset, pillanat-életünkben mennyi kaland, és mennyi tipegő-topogó lépés, esdeklő tekintet, kérés, kéretlen történés, mennyi halk szó, csalfa, s bohó, mennyi lágy érintés, vad vita, és veled, szerelmem, sok buta, csókba fulladt gyűlölet, tisztelet, szeretet, és mi is volt még? rég eltűnt közös barátok, elvesztett álmok, valóságok, s mindig, mint zsarátnok izzott a vágy, és izzadt az ágy, és nagyra törő tervek, rettenetes terhek, kemény legény voltam, ígértem, sziklákat görgetek, s égbe megyek, neked lehozok minden csillagot, és napi betevőért szenvedtünk, sürögtünk-forogtunk, és vágytunk jó szóra, nyáron fagyra, télen napra, erős várra, nyugalomra, és emlékszem, adtam neked, mit tőled kaptam, mit magamban találtam, s vártam, vágytam, választottam, s engem választottak, sírtak értem, kértem, kértek, írtak, szóltak, de nem hallgattam, ordítottam, és te is velem, egyetlen szerelmem, s kaptuk a nagy pofonokat, mit a sors bőkezűen osztogat, a sors, mely lelkeket fosztogat, és röhög, ha belénk rúghat, (ó, te dög! - vádoltuk), és csikorgott fogunk, kerestük jogunk, és árultuk, eladtuk erőnket, tudásunk fillérért, mosolyt ingyért, vigyétek, vegyétek, mindent adunk, több boldogságot akarunk, még egy picit, rég erre vártunk, még mindig várunk... csak várunk...
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két lélek. Ez a két lélek a gyönyörű és végtelen Isteni Mezők országában lakott. Az Isteni Mezők időtlen boldogságában éltek már ezer évek óta és nagyon szerették egymást. Az Isteni Mezők csodálatos vidék! Végestelen végig víz borítja, és a vízben ameddig a szem ellát és még azon is túl szebbnél szebb varázslatos lótuszok nőnek, amik soha nem hervadnak el, mindig illatoznak. A lótuszok levelei olyan magasra nőnek, hogy az ember derékig gázolhat benne. A tágas mezőkön nem hallatszik más csak a mennyei zene hangjai és a lótuszerdő susogása. A két léleknek ez volt az otthona, sokfelé jártak, de igazán itt érezték legjobban magukat. Gyakran napokig nem szólaltak meg csak egymást átölelve álltak a virágok között a vízen, hallgatták a mennyei zenét és a szívük egyszerre dobbant.
A két lélek boldog volt itt, mert Isten közelsége fénybe vonta őket. Ha pedig kedvük támadt, akkor messzire utaztak, bejárták a Tejutat keresztül-kasul, mindenféle bolygókon kószáltak, volt ott kietlen sötét bolygó, kék színű köddel beborított bolygó, ahol az orrukig sem láttak, volt szelíd és volt félelmetes bolygó is. Bebarangolták a csillagközi ködöket és megcsodálták az ifjú napok születését. Ha pedig nagyon elfáradtak, akkor visszatértek az Isteni Mezők országának időtlen nyugalmába.
Szabad lelkek voltak!
Történt egy napon, amikor az egyik kirándulásuk alkalmával éppen egy savtó mellett a napnyugtát figyelték, hogy egy jelenésre lettek figyelmesek. Egy szürke köpenyes csuklyás alakot láttak előtűnni a semmiből, aki feléjük tárta a karját. Mivel az alak megjelenése nyugtalansággal töltötte el a szívüket, ezért gyorsan megfordultak és a gondolatnál is sebesebben iramodtak vissza a biztonságos otthonuk lótuszerdeje felé. Igen ám, de amit megérkeztek észrevették, hogy a csuklyás alak ide is követte őket. Félelem nem volt bennük, mert ők ismerték Istent és sosem féltek, de nem örültek ennek a zavaró tüneménynek, nem tudták, hogy ki ő és mit akar tőlük. Az alak nem szólt hozzájuk egy szót sem és egyre közelebb jött. Látszott már, hogy teljesen anyagtalan, mintha a szürke köpönyege üres lenne. Az egyik lélek, aki nagy hatalmú lélek volt megpróbálta elküldeni a köpönyegest, majd amikor nem járt sikerrel, akkor nyitott egy fényörvényt és abba próbálta beledobni. Próbálkozott mindenfélével, hiszen eddig minden démont, és gonosz lelket le tudott igázni, csodálkozott is erősen, hogy ezzel itt miért nem boldogul. Amikor látta, hogy mindegyik fortélya haszontalan, akkor felhagyott a küzdelemmel, megállt és megszólította:
- Ki vagy Te és miért nem tudlak legyőzni, amikor pedig hatalmam van minden démonok és gonosz lelkek felett?
- Én a Halál vagyok. Nem tudsz legyőzni, mert én a semmi vagyok. És most mennetek kell.
A két lélek most sem félt, mert hiszen ők nem féltek soha, de beléjük hasított az a gondolat, hogy most el kell válniuk. Nem tiltakoztak tovább, mert megértették, hogy vissza kell térniük Isten szolgálatába, mégis fájdalmas volt nekik arra gondolni, hogy el kell szakadniuk egymástól. A Halál megragadta őket és egy fénytölcsérbe taszította mindkettőjüket. A lelkek egymásra néztek, egy másodperc tört része alatt lepergett előttük minden boldog pillanat, amit együtt átéltek, és egyszerre kiáltották az örvény zúgását túlharsogva. "Megtalállak. Megtalállak. Megtalállak." Nem tudtak többet mondani, mert ekkor már lezárult a szemük és egyre gyorsulva zuhantak lefelé, mintha egy pókfonálon ereszkedtek volna alá a feledésen keresztül egy másik világba.
Nem tudták már elmondani egymásnak, hogy szeretni fogják egymást örökké. Pedig ezt sokszor mondogatták korábban, amikor egy csodálatos helyen jártak, vagy éppen egymás karjaiban pihentek az otthonukban.
Bárcsak örökké tartana!
Csak rajtunk múlik, hogy örökké tartson, ha mi erősen akarjuk, akkor örökké tarthat, mert Isten megengedi nekünk, mert szeret bennünket, és mi híven szolgáljuk.
Isten végtelenül jó és meg is engedte volna nekik, hogy örökre együtt maradjanak, de mégis másképpen történt, mert ezen a világon vannak dolgok, amik megváltoznak, más dolgok pedig úgy tűnik, hogy nem változnak, de azok is megváltoznak, csak sokkal lassabban, mert egyedül csak Isten örök.
A világnak, ahová kerültek a tulajdonsága a különbözőség, emiatt új ruhát kellett magukra ölteniük, és így már nem hasonlítottak annyira egymásra, mint az Isteni Mezők országában. Az egyik nőnek, a másik férfinak született és elfelejtették az Isteni Mezők boldogságát.
A kisbaba sokat sírt, mert érezte, hogy hiányzik neki valami, de nem tudta volna már megmondani, hogy mi volt az. Kétségbeesett volt, állandóan fázott, ha végre elaludt, akkor pedig visszatalált a lelke az Isteni Mezőkre és nem akart többé felébredni. Nem vett levegőt. Ekkor egy erős és szilárd lélek jött el hozzá és megkérte rá, hogy maradjon itt, és ő itt maradt a Különbözőség hideg világában.
Teltek az évek és a két ember elfelejtette, hogy keresniük kell valamit. A feledés fátyola hullott rájuk, nem találták meg a lelkük hangját, nem hallották Isten szavát sem, nem látták a fényt sem. Hogyan találkoztak mégis? Véletlenek hosszú sorozatának eredményeként, amit tekinthetünk akár Isten hosszadalmas, aprólékos és végtelenül kegyes cselekedetének is. Megtörtént hát; addigi választásaik, döntéseik eredménye és jutalmaképpen vezette őket egy útra Isten szerető keze. A két ember beszélgetett vidáman és önfeledten, a két lélek hallgatott. Hirtelen csönd lett és a csöndben a két lélek megszólalt, igazi nevükön szólították egymást, a két ember pedig némán állt, a bőrükön érezték egymás forró leheletét és csendesen átölelték egymást. A fiú a lányhoz hajolt és megcsókolta. A varázslat pillanatában felragyogott a vörös fény, amely ködként borult rájuk és a lelkek találkozásakor az idő megállt, és a pillanat besűrűsödött a csókban, amin kívül számukra más nem létezett. Elborította őket a rájuk zúduló emlékezés, de amikor a szemüket kinyitották, mindent elfeledtek, csak egy gondolatuk maradt, amit szinte egyszerre mondtak ki:
"Bárcsak örökké tartana!"
Ezt mondta egymásnak a két ember és nem tudták akkor, hogy ezek az örök lelkeik szavai. Nem voltak elég tiszták és fényesek ahhoz, hogy megérthessék az Igazságot és ezt mondhassák:
Boldog vagyok, hogy így szeretlek, így ilyen forrón és fájdalmasan: élek, hogy őrizzelek: már meg sem idézlek, mégis itt vagy: sorsomat figyelik gyötrelmesen-szép álomszemeid, s ahogy kigyúlnak régi tájak, évek, kigyúlsz te is, s érzem: szivedben érzed szivem vezeklő gyöngeségeit. Ez a boldogság most, a fájdalom, ez egyesít; s legjobban (óh, nagyon, teljesen!) mikor édes arcodon mosoly fut át, kissé gúnyos, de végképp értő, bízó, s kezdi kötekedését: "Igy szeretnél akkor is, hogyha élnék?"
A sötét szobában csak egy kis gyertya ég, nem mozdul semmi, áll köztünk a lég. Érzem illatod, ahogy karomba zárlak, szemembe viháncolnak a bohókás árnyak. A test fáradt, de az agy szalad, oly csodás minden pillanat. Órák röppenek el így, nézlek, s nem tudok betelni veled. Nem mozdul semmi, a világ szendereg.
Öleltél, a nyár hevében karoltál át lágyan, mosolygott ránk az erdő zöldje. Tűz-forró csókjaidnak íze itt-maradt a számban.
Tekinteted szólt, s a szorításod... olyan hihetetlen, elém tárta különös világod, s beengedte szívem.
Könnyeid hulltak enyhén, elnémultak az énekes madarak, ahogy a nyugalmat örző összefonott ágak lombjai alatt hajtottad rám fejed. Ma nagyon rossz volt elköszönnöm tőled.
Szilágyi Domokos
Nyár
Hajadon füzek, búzabóbiták - csupa illat és virág a világ, csupa mosoly és csupa kedv, csupa libegés: lányokon selyemruha - emitt a pipacsok, amott, az ég alatt pisze szellő szalad, a felhő szétszakad, s látszik egy kék falat égbolt - alatta terül el a nyár, s pacsirtaszóval frissen kiabál: - Én játszom ugyan, de ti vegyetek komolyan.
Mert mindig is sejtettem én, hogy ha telihold idején ujjamat felnyújtom a vízesés felé, ekkor mennydörgés közepette hirtelen felragyog az éjszakai szivárvány. Fények és vízcseppek becézgetések tűzijátékai íme, ez az én testem, dajkáld lüktetőn ágaskodó kábulat csillagszemcsék a szemek mécseseiben szilaj-ösztönös emelkedő zuhanás a száj, a vér, a levegő határfalai között a szív tiszta vágya fekete pecsétet leverő kő zene és költemény és kiváltság. Illatos-titkos édeni rejtelmeket ragyogtat az éjszakai szivárvány.
Paál Zsolt
Adagio
Amit ma láttam, el kell mondanom Neked, egy őszi estét, az ábrándos eget, a hamvadó fényeket, nehéz mámorok borát, a felhők dús bíborát, házat, utcát, aranyló teret,- s a lényeget, hogy szerettelek.
Tisza partra vetett a séta, Jártam az estet, Én, a kishitű poéta, Lámpák gyúltak, zöldek? Mind a szemed utánzó hitvány portéka, És a part ezernyi bokra árnyként hullott a halványkék habokra.
A téren az est oly halkan szaladt, S az ezernyi elszórt falat közt galambok raja szürkéllett. S fény, illat és imbolygó test a házak felett, s a templomok vállán együtt remegett.
Egykor lomha nyarak hajoltak a parkokon át S friss tavaszok itták a kutak elomló sugarát.
Máskor a tetőkre ültek márványarcú telek De ez őszi estén mégis mindenben Téged kerestelek.
- Gyenge galamb lágyságában nyakad, állad, aranyszínű vállad ívét, mit kényes fények fonnak át a budai estben De én itt kerestem a hallgatag Szegeden szép kezednek vonalát.
Felettem csillagok, s karcsú nyaka nyúlt a Dómnak, az asztalon fehér fényben lángoló vöröse gyúlt reszkető boromnak. Ajkad színe volt az is,
És tested ott fénylett a Tiszán fehérlő ködalakban, mint az elfeledett Artemisz temploma, S már nem tudtam, hogy van e hitem, Mert Te oly szelíden mindenhol Velem vagy, mint az Isten, És sírni sem tudtam mert a hangodat játszotta egy messzin merengő hegedű.
Lénárd József
Mondd, hogy vagy
Ne mondd, hogy messze vagy, ne mondd, hogy mikor, és meddig. Mondd azt, hogy vagy nekem, Mondd, hogy tavasz van évekig.
Ne kételkedj soha, Nézd ezt a pár hóvirágot. Áttörte magát a kemény földön, Kibújt, hogy köszöntsön téged is.
Hirdeti a tavaszt, a szerelmet, a fény napsugarát. Kis kalapja alatt, a vágy sóhajtását.
Kihajt akkor is, ha hideg van, ha szikrázik a hóban a fehér. Ha kevés a rög a kövek között, de látni akar, mint szerelmes legény.
Vele üzenek sokszínű fényt, mert minden csodás szivárványban benne van, s keverve fehér lesz. A titkukat elküldöm én.
Anyám, sötét éjszakákon lázas fejemen nyugodott kezed, álommámor helyett nyöszörgő ágyamnál sírtad ki szívedet. Forró gőzgomolyban is mesét suttogtál egy ifjú lányról, ki boldog lesz talán, s az orvosságszagú, gyönge leheletet úgy magadba szívtad, akár az éveket. Nem láttalak téged, csillogó szemem szép fényeket nézett, zöldesen villódzó hínárok öleltek, olyan könnyű voltam, s a kék nefelejcsek... Látod drága anyám, most ha a szél kopog kis szobám ablakán, ha hajamba bújik a tavaszi utcán, míg felém gyöngyvirág harangja bólogat, nem látok már mást, csak mélybarna szemedet, aggódó arcodat. Anyám, a hajnal hív fényes sarkcsillagom, távolság, fény, idő meg kell hódítanom. Csak még egyszer lássam az arcodat, mélyre látó szemed, halljam a hangodat, s míg csillagostorommal szilajon suhintok a csillaglovakra, újra rád gondolok: talizmánom szemed, könnyízű mosolyod. Ne sirass meg, hisz ha itt maradok, felőrölnek szürke, lusta hétköznapok, felfal a vad közöny és csendben meghalok. Nekem világ kell, tér, ahol a borzas szél enyhít és felforgat, hol biztosan tudom, rámköszönt a holnap. Majd hárfám dallamát bércek visszhangozzák, hajnali harmatok kábultan dalolják, s repíti szélhintó ábrándos falumba... Akkor anyám, szólj rám, kiálts fel, hogy menjek, már rohanok hozzád, lábadhoz térdeplek, újra kezdődnek az elfelejtett álmok szorosan ölelnek villódzó hínárok, elfordulsz ó anyám, szép fényeket látok, s pengetem hárfámat, erőm fák hajlásában, szavam madarak dalában, hitem patak csobogásban, létem szellő dúdolásban él tovább… Drága anyám, száz némasággal hallgattál, de én kiáltok, ha rámcsap a kínmadár, felzeng a kis hárfa, idő tépi húrját, a rejtelmes, szelíd életmelódiát mi dúdoljuk ketten csillagok fátyolán, hogy boldogabb legyen szomorú anyácskám.
Nagy István Attila: Csillag
Emlékszel, milyen szépen ragyogott az a csillag? Nem volt más az égbolton, mégis beragyogta az egész világot! Behunyt szemed éjszakája sem volt vigasztalan, mert tudtad: ott ragyog fölötted, s ha ott marad, jöhet bármilyen rettenet, nem történik veled semmi, amit ne akarnál. Mert a te akaratod nem volt más, mint a csillagból sugárzó erő akarata. De szép is volt! Emlékszel? Vállamra hajtottad a fejed, és azt mondtad: így marad az idők végezetéig.
Hallgattam, befelé suttogva válaszoltam: most már elmerülhetek a végtelen óceánban.
Juhász Gyula
Szabolcsi Erzsébet:
Orbán Balázs
A csend harcosa
Engem csöndre nevelt az élet,
Én mindig csendes voltam
És ha mással harcolnom kellett.
Önmagammal harcoltam.
Én nem néztem a jót,a rosszat -
Sokszor elbántak velem.
S tudtam,hogy ocsmány a bűn,de
Ocsmányabb az,aki bűntelen.
Én kárhozott vagyok,ki bűnét
Szenvedi és ismeri,
Súlyos vétkekkel terhes,hogy majd
Megbocsássanak neki.
Én nem hiszek a tisztaságban,
Mert nincsen tiszta ember,
De tisztelem azt,kit az élet
Felitat küzdelemmel.
Szeretem,ki megtörtségétől
Rogyva fekszik és hallgat
S az utolsó szó jogán magához
Ragadja majd a hatalmat.
Mert szemében örök szikra ég,
Szeme tükrözi az eget,
Benne szikrázik a messzeség,
Mely kibontja a fényeket.
Mert kit csöndre nevelt az élet,
Annak hosszú s könnyes az út.
S ha minden csatát el is veszít,
Ő nyeri meg a háborút!
(Lily Water: Szeretetmesék)
Dal
Devecsery László:
Devecsery László:
Devecsery László:
Husti Boglárka:
Paál Zsolt
Adagio
Amit ma láttam,
Horváth Ilona (Hanoli):
